 | Van egy nyughatatlan szellemű kis csoport, a kiutat kereső közgazdászok köre (4K), csupa valamikori minisztériumi vagy banki alkalmazott, de a legrosszabb esetben is egyetemi tanár, akik a nyolcvanas éveikhez közeledvén, sőt azt túllépve, ahelyett, hogy békésen várnák azt az időt, amikor már nem lesz gondjuk a világra, inkább havonta összeülnek, és azon törik a fejüket, hogy tehetnének-e esetleg valami jót az országuk érdekében. |
Nemrégiben még egy könyvet is kiadtak Trianontól a rendszerváltásig címmel, amelyben Bogártól Verrasztóig mintegy húsz szerző csaknem ötszáz oldalon elemzi az ország múltját és lehetséges jövőjét (a könyv a cím begépelésével interneten megtalálható, és megvásárolható).
Ez a csoport nemrég az eladósodás kérdésével foglalkozott, amire az adott jó alkalmat, hogy az ország megint eladósodik, és ennek kapcsán régi emlékeket lehetett felidézni, hogy ki hogyan élte meg a maga munkahelyén a hetvenes évek hasonló folyamatát. Volt aki a Tervhivatalban, volt, aki a Nemzeti Bankban volt kénytelen tehetetlenül végignézni, ahogy az ország akkori döntéshozói beleviszik az országot az adósságba. És volt, aki olyan szerencsés helyzetbe került, hogy – már az ország adósságcsapdába kerülése után – nem volt tehetetlen, hanem nagyon is aktív lehetett: a Külkereskedelmi Minisztériumban húzogatta ki az importkérelmek túlnyomó többségét, hogy az exportunkkal valahogy fedezni tudjuk a legszükségesebb importigényeket, valamint az adósságok törlesztését és kamatát.
A vita akörül folyt, hogy valahogy meg lehetett volna-e akadályozni az eladósodást, és ha ez nem sikerült, akkor miért nem, valamint hogy ebből mi a tanulság a jelenlegi eladósodásra nézve, mely utóbbi azért rémisztette meg a vitában résztvevőket, különösen azokat, akik a 48 évvel ezelőtti vitában is részt vettek, mert az ország fizetési mérlege az utóbbi nyolc évben tízmilliárd euróval romlott. 2021-ben már 4,7 milliárd volt a hiány, 2022 első negyedévében is 2,3 milliárd, és ha ez így folytatódik, az ország villámgyorsan megint adósságválságba kerül.
Arra a kérdésre, hogy meg lehetett volna-e akadályozni az eladósodást, egyértelműen igen a válasz, ha 1974-ben, amikor az ország még csak kezdett eladósodni, meghozzák azokat a korlátozó intézkedéseket, amelyeket 1978-ban – már kényszerűségből, a fizetésképtelenség elkerülése érdekében – meghoztak. Történészek, akik e viták idején esetleg még meg sem születtek, sok színes dolgot írnak erről, főleg Fekete Jánost hibáztatva, a valóság azonban kicsit más. Fekete János nem azt mondta, hogy vegyük fel a hiteleket, hanem azt, hogy jó adósok vagyunk – akárcsak most –, fel tudjuk venni a hiteleket.
A döntést nem ő hozta, az valahol a Politikai Bizottság szintjén született, ahol persze senki sem értett a gazdasághoz, kivéve talán Nyers Rezsőt, akinek a nyomdászszakmája mellett közgazdasági végzettsége is volt. De valószínűleg még ő is kevés lett volna, ha az úgynevezett progresszív közgazdászok (akik a rendszerváltozás kori neoliberális politikájukkal lerombolták az ország gazdaságát) nem álltak volna a hitelfelvétel mellé. A hitelfelvételnek kevés ellenzéke volt, közülük ki kell emelni László Andort, a Nemzeti Bank elnökét, aki a leghatározottabban ellenezte a hitelfelvételt, amiért is Németh Károly, az MSZMP Központi Bizottságának gazdaságpolitikai kérdésekkel foglalkozó titkára azonnali hatállyal nyugdíjazta.
Az Országos Tervhivatalból (OT) Dobos István főosztályvezető nevét lehet kiemelni, aki legalábbis egy szélesebb körű tanácskozáson, ahol a hitelfelvételről volt szó, és Fekete János volt az előadó, szót kért, és azt mondta, hogy rendben van, hogy jó adósok vagyunk, és fel tudjuk venni a hiteleket, de neki öt évre előre kell gondolkodnia, és azt is tudnia kell, hogy a hiteleket miből fizetjük majd vissza. Nos, erre nem volt válasz (ma van?).
A tervhivatalban kevés szó esett az eladósodásról egyrészt azért, mert ezek az adatok nemcsak szigorúan titkosak, de „különösen fontosak” voltak, csak az nézhetett az adatokba, akinek a neve rá volt írva a vonatkozó dokumentumra, ilyen – az OT elnökével együtt – mindössze hat személy volt. A szigorúan titkos adatokat mindenki láthatta, ebben benne voltak a külkereskedelemi adatok, amelyekből némi számolási munkával (és persze szakértelemmel) az eladósodási tendencia felbecsülhető volt, még- sem foglalkozott vele jóformán senki. Miért? Mindenkinek megvolt a maga szakterülete, amelyhez egyrészt tíz körömmel ragaszkodott, hogy nélkülözhetetlen legyen, másrészt pedig ugyanilyen okból mindenki mást igyekezett távol tartani, cserébe ő sem ütötte bele az orrát mások dolgába.
Mind-össze néhány olyan ember volt, akinek a kezében az adatok összefutottak, és látták a tendenciákat, de ha esetleg vették is a bátorságot, hogy a főnökeiket figyelmeztessék, nem sok eredményt értek el, hogy miért, azt László Andor sorsa magyarázza. Ma sem esik sok szó a fizetési mérleg hiányáról és az abból következő eladósodásról, akár a kormánypárti, akár az ellenzéki médiát figyeli valaki. Az eladósodás elkerüléséhez olyan megszorító intézkedésekre lett volna szükség, amelyeket a politikai vezetés a várható népharag miatt nem mert felvállalni, hiszen 1956 után a Kádár-rendszer alapelve az volt, hogy minden társadalmi réteg reáljövedelmének minden évben érezhetően növekednie kell. Ez valami olyan elv volt, mint most a rezsicsökkentés vagy az árstop.
Arról azért meg kell emlékezni, hogy miután a Reagan-adminisztráció neoliberális politikája következtében az egekbe szökő kamatok miatt az ország adósságcsapába került (hiába volt már pozitív a kereskedelmi mérleg, a hatalmas kamatok miatt az adóssága tovább növekedett), Fekete János kis, három-négyfős csapata derekas munkát végzett, hogy az ország a fizetésképtelenségét elkerülje, amely volt, hogy csak órákon múlott. Ha még él valaki közülük, talán hasznos lenne, ha megírná emlékiratait, és kellő tisztelettel megküldené a mai döntéshozóknak.
A jelenlegi helyzet ugyanis bizonyos fokig emlékeztet az 1973-as arab–izraeli háború nyomán kialakult árrobbanásra, amelyben akkor Magyarország óriási, húszszázalékos cserearányromlást szenvedett el (ennyivel nőttek jobban az import-, mint az exportárak). Most a cserearányromlás sokkal csekélyebb, mindössze két százalék körül van, és elsősorban az energiaárak növekedéséhez kapcsolódik, de ha az arány csekély is, az ország GDP-jéhez mérten nagyarányú külkereskedelmi forgalom miatt kiteszi a fizetési mérleg romlásának egyötödét. Az egyenlegromlás többi része nem az ár, hanem a volumenváltozásokhoz kapcsolódik, ez elsősorban olyan gépipari termékeknél jelentkezik, amelyek a beruházásokhoz köthetők.
A fizetési mérleg romlásának egytizede a szolgáltatásoknál mutatkozik meg, ami főleg a koronavírus-járvánnyal van kapcsolatban. De akármivel is van kapcsolatban a fizetési mérleg hiánya, a hiány fennmaradása eladósodáshoz vezet, amit az egyre növekvő kamatlábak még fokozni is fognak, épp úgy, mint a hetvenes években. Nem szabad bevárni azt a helyzetet, amikor már kénytelenek leszünk erőteljes megszorító intézkedésekről dönteni (mint 1978-ban), mert akkor a kiigazítások már sokkal nagyobb áldozatokat fognak követelni, nem beszélve arról, hogy a szükségessé váló intézkedések nagy valószínűséggel a következő parlamenti választások idejére fognak esni.
Az egyensúlyteremtésnek vannak rövid és hosszú távú feladatai. Rövid távon nyilván nem jöhet más szóba, mint a belső felhasználás (fogyasztás, beruházások) erőteljes visszafogása. Hosszabb távon azonban szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy főleg a rendszerváltozáskori privatizáció, majd később a külföldi cégek beruházásaira épülő gazdaságpolitika egy rendkívül sebezhető gazdaságot hozott létre, amely egyrészt a külkereskedelem GDP-hez viszonyított, kiugróan magas aránya miatt nagyon érzékeny a külső változásokra, másrészt ki van téve a külföldi tulajdonosok döntéseinek, amelyek nem feltétlenül a magyar gazdaság érdekeit veszik figyelembe.
Mindenképpen szükség van a magyar gazdaság olyan szerkezeti átalakítására, amely növeli a belső vertikumok szerepét a termeléstől a fogyasztóig, és egyúttal egy olyan magyar tulajdonú exportszektor létrehozására, illetve a meglévő szélesítésére, amely önállóan meg tud jelenni a világpiacon.
Egy ilyen átalakításhoz persze egy olyan irányító szervre is szükség lenne, ahol a gazdaságot a fizetési mérlegtől az egyes szektorok gazdasági és műszaki problémáin keresztül a munkaerő- és életszínvonal-kérdésekig átlátják. A gazdaságtörténet azt igazolja, hogy csak azok az országok tudtak felzárkózni, ahol ilyen szervek működtek, mint például Japánban vagy Dél-Koreában és most Kínában is.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Ez a csoport nemrég az eladósodás kérdésével foglalkozott, amire az adott jó alkalmat, hogy az ország megint eladósodik, és ennek kapcsán régi emlékeket lehetett felidézni, hogy ki hogyan élte meg a maga munkahelyén a hetvenes évek hasonló folyamatát. Volt aki a Tervhivatalban, volt, aki a Nemzeti Bankban volt kénytelen tehetetlenül végignézni, ahogy az ország akkori döntéshozói beleviszik az országot az adósságba. És volt, aki olyan szerencsés helyzetbe került, hogy – már az ország adósságcsapdába kerülése után – nem volt tehetetlen, hanem nagyon is aktív lehetett: a Külkereskedelmi Minisztériumban húzogatta ki az importkérelmek túlnyomó többségét, hogy az exportunkkal valahogy fedezni tudjuk a legszükségesebb importigényeket, valamint az adósságok törlesztését és kamatát.
A vita akörül folyt, hogy valahogy meg lehetett volna-e akadályozni az eladósodást, és ha ez nem sikerült, akkor miért nem, valamint hogy ebből mi a tanulság a jelenlegi eladósodásra nézve, mely utóbbi azért rémisztette meg a vitában résztvevőket, különösen azokat, akik a 48 évvel ezelőtti vitában is részt vettek, mert az ország fizetési mérlege az utóbbi nyolc évben tízmilliárd euróval romlott. 2021-ben már 4,7 milliárd volt a hiány, 2022 első negyedévében is 2,3 milliárd, és ha ez így folytatódik, az ország villámgyorsan megint adósságválságba kerül.
Arra a kérdésre, hogy meg lehetett volna-e akadályozni az eladósodást, egyértelműen igen a válasz, ha 1974-ben, amikor az ország még csak kezdett eladósodni, meghozzák azokat a korlátozó intézkedéseket, amelyeket 1978-ban – már kényszerűségből, a fizetésképtelenség elkerülése érdekében – meghoztak. Történészek, akik e viták idején esetleg még meg sem születtek, sok színes dolgot írnak erről, főleg Fekete Jánost hibáztatva, a valóság azonban kicsit más. Fekete János nem azt mondta, hogy vegyük fel a hiteleket, hanem azt, hogy jó adósok vagyunk – akárcsak most –, fel tudjuk venni a hiteleket.
A döntést nem ő hozta, az valahol a Politikai Bizottság szintjén született, ahol persze senki sem értett a gazdasághoz, kivéve talán Nyers Rezsőt, akinek a nyomdászszakmája mellett közgazdasági végzettsége is volt. De valószínűleg még ő is kevés lett volna, ha az úgynevezett progresszív közgazdászok (akik a rendszerváltozás kori neoliberális politikájukkal lerombolták az ország gazdaságát) nem álltak volna a hitelfelvétel mellé. A hitelfelvételnek kevés ellenzéke volt, közülük ki kell emelni László Andort, a Nemzeti Bank elnökét, aki a leghatározottabban ellenezte a hitelfelvételt, amiért is Németh Károly, az MSZMP Központi Bizottságának gazdaságpolitikai kérdésekkel foglalkozó titkára azonnali hatállyal nyugdíjazta.
Az Országos Tervhivatalból (OT) Dobos István főosztályvezető nevét lehet kiemelni, aki legalábbis egy szélesebb körű tanácskozáson, ahol a hitelfelvételről volt szó, és Fekete János volt az előadó, szót kért, és azt mondta, hogy rendben van, hogy jó adósok vagyunk, és fel tudjuk venni a hiteleket, de neki öt évre előre kell gondolkodnia, és azt is tudnia kell, hogy a hiteleket miből fizetjük majd vissza. Nos, erre nem volt válasz (ma van?).
A tervhivatalban kevés szó esett az eladósodásról egyrészt azért, mert ezek az adatok nemcsak szigorúan titkosak, de „különösen fontosak” voltak, csak az nézhetett az adatokba, akinek a neve rá volt írva a vonatkozó dokumentumra, ilyen – az OT elnökével együtt – mindössze hat személy volt. A szigorúan titkos adatokat mindenki láthatta, ebben benne voltak a külkereskedelemi adatok, amelyekből némi számolási munkával (és persze szakértelemmel) az eladósodási tendencia felbecsülhető volt, még- sem foglalkozott vele jóformán senki. Miért? Mindenkinek megvolt a maga szakterülete, amelyhez egyrészt tíz körömmel ragaszkodott, hogy nélkülözhetetlen legyen, másrészt pedig ugyanilyen okból mindenki mást igyekezett távol tartani, cserébe ő sem ütötte bele az orrát mások dolgába.
Mind-össze néhány olyan ember volt, akinek a kezében az adatok összefutottak, és látták a tendenciákat, de ha esetleg vették is a bátorságot, hogy a főnökeiket figyelmeztessék, nem sok eredményt értek el, hogy miért, azt László Andor sorsa magyarázza. Ma sem esik sok szó a fizetési mérleg hiányáról és az abból következő eladósodásról, akár a kormánypárti, akár az ellenzéki médiát figyeli valaki. Az eladósodás elkerüléséhez olyan megszorító intézkedésekre lett volna szükség, amelyeket a politikai vezetés a várható népharag miatt nem mert felvállalni, hiszen 1956 után a Kádár-rendszer alapelve az volt, hogy minden társadalmi réteg reáljövedelmének minden évben érezhetően növekednie kell. Ez valami olyan elv volt, mint most a rezsicsökkentés vagy az árstop.
Arról azért meg kell emlékezni, hogy miután a Reagan-adminisztráció neoliberális politikája következtében az egekbe szökő kamatok miatt az ország adósságcsapába került (hiába volt már pozitív a kereskedelmi mérleg, a hatalmas kamatok miatt az adóssága tovább növekedett), Fekete János kis, három-négyfős csapata derekas munkát végzett, hogy az ország a fizetésképtelenségét elkerülje, amely volt, hogy csak órákon múlott. Ha még él valaki közülük, talán hasznos lenne, ha megírná emlékiratait, és kellő tisztelettel megküldené a mai döntéshozóknak.
A jelenlegi helyzet ugyanis bizonyos fokig emlékeztet az 1973-as arab–izraeli háború nyomán kialakult árrobbanásra, amelyben akkor Magyarország óriási, húszszázalékos cserearányromlást szenvedett el (ennyivel nőttek jobban az import-, mint az exportárak). Most a cserearányromlás sokkal csekélyebb, mindössze két százalék körül van, és elsősorban az energiaárak növekedéséhez kapcsolódik, de ha az arány csekély is, az ország GDP-jéhez mérten nagyarányú külkereskedelmi forgalom miatt kiteszi a fizetési mérleg romlásának egyötödét. Az egyenlegromlás többi része nem az ár, hanem a volumenváltozásokhoz kapcsolódik, ez elsősorban olyan gépipari termékeknél jelentkezik, amelyek a beruházásokhoz köthetők.
A fizetési mérleg romlásának egytizede a szolgáltatásoknál mutatkozik meg, ami főleg a koronavírus-járvánnyal van kapcsolatban. De akármivel is van kapcsolatban a fizetési mérleg hiánya, a hiány fennmaradása eladósodáshoz vezet, amit az egyre növekvő kamatlábak még fokozni is fognak, épp úgy, mint a hetvenes években. Nem szabad bevárni azt a helyzetet, amikor már kénytelenek leszünk erőteljes megszorító intézkedésekről dönteni (mint 1978-ban), mert akkor a kiigazítások már sokkal nagyobb áldozatokat fognak követelni, nem beszélve arról, hogy a szükségessé váló intézkedések nagy valószínűséggel a következő parlamenti választások idejére fognak esni.
Az egyensúlyteremtésnek vannak rövid és hosszú távú feladatai. Rövid távon nyilván nem jöhet más szóba, mint a belső felhasználás (fogyasztás, beruházások) erőteljes visszafogása. Hosszabb távon azonban szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy főleg a rendszerváltozáskori privatizáció, majd később a külföldi cégek beruházásaira épülő gazdaságpolitika egy rendkívül sebezhető gazdaságot hozott létre, amely egyrészt a külkereskedelem GDP-hez viszonyított, kiugróan magas aránya miatt nagyon érzékeny a külső változásokra, másrészt ki van téve a külföldi tulajdonosok döntéseinek, amelyek nem feltétlenül a magyar gazdaság érdekeit veszik figyelembe.
Mindenképpen szükség van a magyar gazdaság olyan szerkezeti átalakítására, amely növeli a belső vertikumok szerepét a termeléstől a fogyasztóig, és egyúttal egy olyan magyar tulajdonú exportszektor létrehozására, illetve a meglévő szélesítésére, amely önállóan meg tud jelenni a világpiacon.
Egy ilyen átalakításhoz persze egy olyan irányító szervre is szükség lenne, ahol a gazdaságot a fizetési mérlegtől az egyes szektorok gazdasági és műszaki problémáin keresztül a munkaerő- és életszínvonal-kérdésekig átlátják. A gazdaságtörténet azt igazolja, hogy csak azok az országok tudtak felzárkózni, ahol ilyen szervek működtek, mint például Japánban vagy Dél-Koreában és most Kínában is.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap