Ma még senki sem tudja mikor és hogy lesz vége ennek a járványnak, annyi biztos, hogy sokan alábecsülték az elején, és ezzel így voltam magam is
Már egy brüsszeli repülőjegyet is majdnem megvettem, de a család nyomására, meg a napról napra ijesztőbb hírek hatására végül is úgy döntöttem, nem megyek. Mostanára kiderült, hogy nem is mehettem volna.
Egy előrejelzésekkel foglalkozó közgazdász számára, amilyen magam is voltam évtizedeken keresztül, érdekes és izgató kérdés a jövő tendenciáinak felmérése. Különösen most, amikor csak találgatni tudjuk, mi lesz a jelenlegi világjárvány lefolyása. Minden ilyen előrejelzés alapja a múlt elemzése, de hát a koronavírusnak – úgy látszik – egyelőre csak jövője van. Egy kivétel azonban talán mégis akad: Kína. A Worldometers.info portál naprakészen részletes adatokat, sőt grafikonokat közöl a járvány lefolyásáról az egyes országokban. Nézni is rossz, ahogy a grafikonok mutatják az exponenciálisan növekvő megbetegedések és halálesetek számát, ám Kínában – úgy tűnik – véget ért a járvány, tegnap, amikor ez a cikk íródott, már csak harminckilenc új esetet regisztráltak, ami töredéke a február elejei napi több ezres új esetnek.
Ha optimistán azt tételezzük fel, hogy Kínában lényegében véget ért a járvány, akkor annak lefolyásáról a következőket mondhatjuk.
Az első hatósági regisztrációt követően két-három hét múlva kezdett el a járvány igazán terjedni, körülbelül négy hét múlva érte el a csúcsát, ekkor volt a fertőzöttek száma a legtöbb, majd újabb négy-öt hét múlva, lassabban, mint ahogy felfutott, a járvány lényegében véget ért. Ha mindezt összeadjuk, a lefolyás kilenc-tizenkét hét, legalábbis Kínában, s azt feltételezve, hogy a járvány valóban véget ért, mert a dél-koreai adatokat nézve inkább az tűnik fel, hogy a védelmi intézkedések hatására alacsony szinten (napi nyolcvan-száz új megbetegedés) lappang. Ha Európát nézzük, egyedül Olaszországra van olyan hosszú idősor, hogy Kína felfutó ágával összehasonlítsuk. A járvány alakulásának igen jellemző mutatója az egymást követő napok összes fertőzöttei számának hányadosa. Ez Kínában kezdetben másfél volt, vagyis a fertőzöttek száma a következő napon már ötven százalékkal volt több, mint az előző napon. Majd a mutató csökken, s amikor eléri az egyet, az a járvány csúcspontja amikor pedig egy alá csökken, a járvány kezd elmúlni. Ez a hányados Kínában négy hét alatt csökkent egyre és utána lassan 0,9-re. Az olaszországi adatok kezdetben követték Kínát, ám míg a kínai adatok lassan egyre, majd az alá csökkennek, az olasz adatok megrekednek 1,15-ön, vagyis szemben Kínával, a vírust négy hét alatt nem sikerült megfékezni. Ebből az következik, hogy Európában a járvány lefolyása lényegesen hosszabb lehet és arányaiban lényegesen több ember kapja el a fertőzést, mint Kínában, ahol az összlakosság mindössze hat százezreléke fertőződött meg.
Milyen következtetések vonhatók le a fenti, talán kissé unalmas, de informatív matematikából? Legelőször is az, hogy a járvány Európában és a világ ma még alacsony esetszámú országaiban Kínához képest jelentősen el fog húzódni, és arányaiban sokkal több ember fertőződik meg. Hiába lehet Japán akár fertőzésmentes is júliusra, az olimpiát más országok fertőződöttsége miatt egészségvédelmi okokból szinte biztosan lemondják. Az elhalasztás sem használ, a járvány biztos megfékezése ugyanis csak akkor várható, amikorra hatékony oltóanyagot tudnak ellene kifejleszteni, ami még hosszú hónapok kérdése. Ennek fényében az olimpiát, sőt az egész sportéletet újra kell gondolni.
A gazdasági hatás is tartós lesz. Néhány héttel ezelőtt még azt gondoltam, hogy a járvány három hónap alatt, tehát már áprilisra-májusra lefut, helyreáll a normális gazdasági élet, és a kiesett termelés gyorsan pótolható.
Az olasz adatok elemzése azonban arról győzött meg, hogy Európában lassan fog helyreállni a termelés, és a huzamos leállás szétzilálhatja a termelési kapcsolatokat, a fizetésképtelenség láncreakcióként söpörhet végig Európán, és a járvány gazdasági válságot indíthat el. Ez különösen azokat az országokat fogja sújtani, amelyek erősen ki vannak téve a nemzetközi kapcsolatoknak.
Már a 2008-as pénzügyi válság felhívta a figyelmet arra, hogy az Európai Unió, a maga eleve elhibázott maastrichti rendszerével képtelen megfelelően reagálni a külső sokkokra, és ez most sincs másként. Sőt, az egyes országok problémáikkal látványosan magukra maradtak, aminek talán az egyik jelképe lehet, hogy Olaszország amikor kért, nem kapott segítséget sem Franciaországtól, sem Németországtól, de a kínaiak küldtek egy repülőgép-szállítmány orvosi eszközt és egy orvoscsoportot és segélyt az oroszok és a kubaiak. Előbbiről így írt a Spiegel: „Az olaszok biztosan nem fogják elfelejteni azt a repülőt, amely orvoscsoporttal és orvosi felszerelésekkel érkezett Kínából, és azt sem, hogy ilyen gép nem érkezett Frankfurtból, Párizsból vagy Brüsszelből.
Ez volt eddig Európa legnagyobb csalódása ebben a válságban.”
Ugyanakkor az egyes országok felmentést kaptak a – koronavírustól függetlenül is működésképtelen – maastrichti kritériumok teljesítése alól, tehát nem kell betartani a költségvetési hiány három százalék alatt tartását, nem kiemelt cél az államháztartási adósság GDP-arányos csökkentése, és a tagállamok támogathatják vállalataikat, amit a maastrichti szerződés egyébként tilt. Sőt, az Európai Központi Bank egy 750 milliárd eurós kötvényvásárlási programot is bejelentett, amellyel kormányok és magáncégek is élhetnek, vagyis finanszírozhatják vele kiadásaikat, igen mérsékelt kamat mellett. Mindez azt jelenti, hogy a maastrichti szerződés teljes financiális eszköztárát fel kellett rúgni ahhoz, hogy az unió valamilyen formában megfeleljen a kihívásoknak.
Most a legfontosabb – mint ahogyan a Financial Times is figyelmeztet egy szerkesztőségi cikkében –, hogy a kormányok biztosítsák az állampolgáraik túlélését és fizikai biztonságát, megvédjék anyagi jólétüket. Ilyen helyzetben az államháztartás egyensúlyáért aggódni perverz és kontraproduktív – mondják az egyébként liberális közgazdasági gondolkodás egyik fellegvárának számító lap szerkesztői.
Akármi is lesz az ilyen gazdasági ösztönzőeszközök eredménye, a járvány megmutatta az egész globális liberális gazdasági rendszer sebezhetőségét. Ezt a rendszert eddig is sok kritika érte, részben nemzetbiztonsági szempontból, aminek reális volta a mostani járvánnyal be is igazolódott, részben környezetvédelmi szempontból, rámutatva, hogy felesleges és környezetkárosító a helyben legyártható termékeket egyik kontinensről a másikra, vagy egyik országból a másikba szállítani, pusztán azért, hogy a nagy multinacionális vállalatok időlegesen nagyobb profithoz jussanak. Vagy azért, hogy kényes ízlésű fogyasztói közönség minden igényét kielégítsék. John Maynard Keynes már a 20. század nagy gazdasági válsága után felhívta a figyelmet arra, hogy a túlzott nemzetközi gazdasági kapcsolatok problémákat okozhatnak: „Azokkal szimpatizálok, akik inkább minimalizálni, mintsem maximalizálni akarják a nemzetek közötti összefonódást. Az eszmék, a tudomány, a vendégszeretet, az utazás – ezek azok, amelyek természetüknél fogva nemzetköziek. De a javak készüljenek helyben, amikor csak az racionálisan lehetséges, és mindenekelőtt a hitelezés maradjon nemzeti keretek között” – írta Keynes a The Yale Review-ban, még 1933-ban.
Itt lenne az ideje, hogy részben nemzetbiztonsági, részben környezetvédelmi szempontból végre megértsük Keynes gondolatait, és visszatérjünk a nemzetközi együttműködés egy kiegyenlítettebb, biztonságosabb változatához. Európában pedig térjünk vissza a Maastricht előtti rendszerhez, az Európai Gazdasági Közösséghez, amely négy hosszú évtizeden keresztül válságmenetesen és jól szolgálta az európaiak érdekeit, és kormányközi együttműködés keretében olyan sikeres projekteket hozott létre, mint az Airbus, az Európai Űrügynökség vagy a tudományos együttműködést szolgáló Eureka program.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Forrás: Magyar Hírlap
Egy előrejelzésekkel foglalkozó közgazdász számára, amilyen magam is voltam évtizedeken keresztül, érdekes és izgató kérdés a jövő tendenciáinak felmérése. Különösen most, amikor csak találgatni tudjuk, mi lesz a jelenlegi világjárvány lefolyása. Minden ilyen előrejelzés alapja a múlt elemzése, de hát a koronavírusnak – úgy látszik – egyelőre csak jövője van. Egy kivétel azonban talán mégis akad: Kína. A Worldometers.info portál naprakészen részletes adatokat, sőt grafikonokat közöl a járvány lefolyásáról az egyes országokban. Nézni is rossz, ahogy a grafikonok mutatják az exponenciálisan növekvő megbetegedések és halálesetek számát, ám Kínában – úgy tűnik – véget ért a járvány, tegnap, amikor ez a cikk íródott, már csak harminckilenc új esetet regisztráltak, ami töredéke a február elejei napi több ezres új esetnek.
Ha optimistán azt tételezzük fel, hogy Kínában lényegében véget ért a járvány, akkor annak lefolyásáról a következőket mondhatjuk.
Az első hatósági regisztrációt követően két-három hét múlva kezdett el a járvány igazán terjedni, körülbelül négy hét múlva érte el a csúcsát, ekkor volt a fertőzöttek száma a legtöbb, majd újabb négy-öt hét múlva, lassabban, mint ahogy felfutott, a járvány lényegében véget ért. Ha mindezt összeadjuk, a lefolyás kilenc-tizenkét hét, legalábbis Kínában, s azt feltételezve, hogy a járvány valóban véget ért, mert a dél-koreai adatokat nézve inkább az tűnik fel, hogy a védelmi intézkedések hatására alacsony szinten (napi nyolcvan-száz új megbetegedés) lappang. Ha Európát nézzük, egyedül Olaszországra van olyan hosszú idősor, hogy Kína felfutó ágával összehasonlítsuk. A járvány alakulásának igen jellemző mutatója az egymást követő napok összes fertőzöttei számának hányadosa. Ez Kínában kezdetben másfél volt, vagyis a fertőzöttek száma a következő napon már ötven százalékkal volt több, mint az előző napon. Majd a mutató csökken, s amikor eléri az egyet, az a járvány csúcspontja amikor pedig egy alá csökken, a járvány kezd elmúlni. Ez a hányados Kínában négy hét alatt csökkent egyre és utána lassan 0,9-re. Az olaszországi adatok kezdetben követték Kínát, ám míg a kínai adatok lassan egyre, majd az alá csökkennek, az olasz adatok megrekednek 1,15-ön, vagyis szemben Kínával, a vírust négy hét alatt nem sikerült megfékezni. Ebből az következik, hogy Európában a járvány lefolyása lényegesen hosszabb lehet és arányaiban lényegesen több ember kapja el a fertőzést, mint Kínában, ahol az összlakosság mindössze hat százezreléke fertőződött meg.
Milyen következtetések vonhatók le a fenti, talán kissé unalmas, de informatív matematikából? Legelőször is az, hogy a járvány Európában és a világ ma még alacsony esetszámú országaiban Kínához képest jelentősen el fog húzódni, és arányaiban sokkal több ember fertőződik meg. Hiába lehet Japán akár fertőzésmentes is júliusra, az olimpiát más országok fertőződöttsége miatt egészségvédelmi okokból szinte biztosan lemondják. Az elhalasztás sem használ, a járvány biztos megfékezése ugyanis csak akkor várható, amikorra hatékony oltóanyagot tudnak ellene kifejleszteni, ami még hosszú hónapok kérdése. Ennek fényében az olimpiát, sőt az egész sportéletet újra kell gondolni.
A gazdasági hatás is tartós lesz. Néhány héttel ezelőtt még azt gondoltam, hogy a járvány három hónap alatt, tehát már áprilisra-májusra lefut, helyreáll a normális gazdasági élet, és a kiesett termelés gyorsan pótolható.
Az olasz adatok elemzése azonban arról győzött meg, hogy Európában lassan fog helyreállni a termelés, és a huzamos leállás szétzilálhatja a termelési kapcsolatokat, a fizetésképtelenség láncreakcióként söpörhet végig Európán, és a járvány gazdasági válságot indíthat el. Ez különösen azokat az országokat fogja sújtani, amelyek erősen ki vannak téve a nemzetközi kapcsolatoknak.
Már a 2008-as pénzügyi válság felhívta a figyelmet arra, hogy az Európai Unió, a maga eleve elhibázott maastrichti rendszerével képtelen megfelelően reagálni a külső sokkokra, és ez most sincs másként. Sőt, az egyes országok problémáikkal látványosan magukra maradtak, aminek talán az egyik jelképe lehet, hogy Olaszország amikor kért, nem kapott segítséget sem Franciaországtól, sem Németországtól, de a kínaiak küldtek egy repülőgép-szállítmány orvosi eszközt és egy orvoscsoportot és segélyt az oroszok és a kubaiak. Előbbiről így írt a Spiegel: „Az olaszok biztosan nem fogják elfelejteni azt a repülőt, amely orvoscsoporttal és orvosi felszerelésekkel érkezett Kínából, és azt sem, hogy ilyen gép nem érkezett Frankfurtból, Párizsból vagy Brüsszelből.
Ez volt eddig Európa legnagyobb csalódása ebben a válságban.”
Ugyanakkor az egyes országok felmentést kaptak a – koronavírustól függetlenül is működésképtelen – maastrichti kritériumok teljesítése alól, tehát nem kell betartani a költségvetési hiány három százalék alatt tartását, nem kiemelt cél az államháztartási adósság GDP-arányos csökkentése, és a tagállamok támogathatják vállalataikat, amit a maastrichti szerződés egyébként tilt. Sőt, az Európai Központi Bank egy 750 milliárd eurós kötvényvásárlási programot is bejelentett, amellyel kormányok és magáncégek is élhetnek, vagyis finanszírozhatják vele kiadásaikat, igen mérsékelt kamat mellett. Mindez azt jelenti, hogy a maastrichti szerződés teljes financiális eszköztárát fel kellett rúgni ahhoz, hogy az unió valamilyen formában megfeleljen a kihívásoknak.
Most a legfontosabb – mint ahogyan a Financial Times is figyelmeztet egy szerkesztőségi cikkében –, hogy a kormányok biztosítsák az állampolgáraik túlélését és fizikai biztonságát, megvédjék anyagi jólétüket. Ilyen helyzetben az államháztartás egyensúlyáért aggódni perverz és kontraproduktív – mondják az egyébként liberális közgazdasági gondolkodás egyik fellegvárának számító lap szerkesztői.
Akármi is lesz az ilyen gazdasági ösztönzőeszközök eredménye, a járvány megmutatta az egész globális liberális gazdasági rendszer sebezhetőségét. Ezt a rendszert eddig is sok kritika érte, részben nemzetbiztonsági szempontból, aminek reális volta a mostani járvánnyal be is igazolódott, részben környezetvédelmi szempontból, rámutatva, hogy felesleges és környezetkárosító a helyben legyártható termékeket egyik kontinensről a másikra, vagy egyik országból a másikba szállítani, pusztán azért, hogy a nagy multinacionális vállalatok időlegesen nagyobb profithoz jussanak. Vagy azért, hogy kényes ízlésű fogyasztói közönség minden igényét kielégítsék. John Maynard Keynes már a 20. század nagy gazdasági válsága után felhívta a figyelmet arra, hogy a túlzott nemzetközi gazdasági kapcsolatok problémákat okozhatnak: „Azokkal szimpatizálok, akik inkább minimalizálni, mintsem maximalizálni akarják a nemzetek közötti összefonódást. Az eszmék, a tudomány, a vendégszeretet, az utazás – ezek azok, amelyek természetüknél fogva nemzetköziek. De a javak készüljenek helyben, amikor csak az racionálisan lehetséges, és mindenekelőtt a hitelezés maradjon nemzeti keretek között” – írta Keynes a The Yale Review-ban, még 1933-ban.
Itt lenne az ideje, hogy részben nemzetbiztonsági, részben környezetvédelmi szempontból végre megértsük Keynes gondolatait, és visszatérjünk a nemzetközi együttműködés egy kiegyenlítettebb, biztonságosabb változatához. Európában pedig térjünk vissza a Maastricht előtti rendszerhez, az Európai Gazdasági Közösséghez, amely négy hosszú évtizeden keresztül válságmenetesen és jól szolgálta az európaiak érdekeit, és kormányközi együttműködés keretében olyan sikeres projekteket hozott létre, mint az Airbus, az Európai Űrügynökség vagy a tudományos együttműködést szolgáló Eureka program.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Forrás: Magyar Hírlap