Idén „ünnepelhetjük” az euró bevezetésének huszadik évfordulóját, de kevesen örvendeznek, sőt a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Matolcsy György egyenesen azzal a véleményével sokkolta az euró híveit, hogy a Financial Times hasábjain kijelentette: az euró bevezetése hiba volt, és meg is magyarázta, hogy miért. Két évtizeddel az euró bevezetése után a közös pénz alapjai még hiányoznak, ehhez kellene egy közös költségvetés, ami a GDP 15–20 százalékát is eléri, továbbá egy közös pénzügyminiszter, a hozzá tartozó minisztériummal.
Amit Matolcsy mond, az igen bátor, ám nem új állítás. Minden, a nemzetközi pénzügyekhez értő közgazdász számára jóval az euró bevezetése előtt világos volt, hogy az nem fog működni, pontosabban olyan gazdasági és ebből fakadó politikai feszültségeket fog okozni, amelyek – szemben az euró bevezetésének céljával – nem az európai integrációt fogják elősegíteni, hanem éppen hogy gátolják azt. E problémát talán a legvilágosabban Milton Friedman Nobel-díjas amerikai közgazdász fogalmazta meg egy, a The Wall Street Journal által vele készített és 1997. június 20-án megjelent interjúban: „Már hosszú idő óta az a véleményem, hogy az euró hátrányai meghaladják az előnyeit. Az eurózóna potenciális tagjai sem elegendően rugalmas bérekkel és árakkal, sem elegendő mobil munkaerővel, sem pedig megfelelően hatékony pénzügyi kompenzációs mechanizmussal nem rendelkeznek, amelyek kompenzálhatnák a rugalmas valutaárfolyam elvesztésének hatását. A valószínű eredmény az lesz, hogy az övezetben az egyes országokat eltérő módon érintő külső hatások, amelyeket az árfolyamok megváltoztatásával könnyedén kezelni lehetett volna, megosztó politikai vitákká alakulnak át, és az egyes országok közötti politikai feszültségeket fogják növelni.
A politikai egyesülés megteremtheti a pénzügyi unió feltételeit, de egy nem megfelelő feltételek mellett bevezetett monetáris unió a politikai egyesülési folyamat akadálya lesz.”
Milton Friedman jóslata pontosan beigazolódott, az euró bevezetéséből fakadó egyensúlyzavarok szembeállították egymással az unió eurót bevezető tagországait, aminek legmegrázóbb példája az, ahogy Görögországgal a német és francia hitelezők elbántak.
De nemcsak az amerikai közgazdászok, hanem az európaiak is világosan látták, hogy mi lesz az eredménye az euró bevezetésének. Például 2006-ban – amikor még úgy általában az euró sikeres bevezetésének örvendeztünk – Paul De Grauwe, a Leuven-i Katolikus Egyetem professzora a De Morgen nevű belga napilapnak adott interjújában Olaszországon mutatta be az eurózóna tarthatatlanságát.
Jelenleg – mondta De Grauwe – az olasz árszínvonal húsz százalékkal magasabb a kelleténél, ami rontja Olaszország nemzetközi versenyképességét, ennek következtében az ország kereskedelmi egyenlegét és fizetési mérlegét. Az euró bevezetése nélkül Olaszország leértékelhetné valutáját, ami megoldaná ezt a problémát. A közös valuta mellett e cél elérése érdekében súlyos költségvetési restrikciókat kell foganatosítania, amelyek magasan tartják a munkanélküliséget és kiélezik a társadalmi feszültségeket – hangsúlyozta.
Azóta tudjuk, hogy Silvio Berlusconi játszott a gondolattal, hogy Olaszország kilép az eurozónából, de akkora volt az ellennyomás, hogy nem merte megtenni. Hasonlóan Matteo Salvini is foglalkozik a gondolattal. És ezzel
a problémával minden gyengébben fejlett ország szembe fog kerülni, ha az eurót Brüsszel vagy a hazai liberálisainak nyomására bevezeti.
Paul De Grauwe-nak egyébként az volt a véleménye (és feltehetően ma is az), hogy Európa számára hosszú távon csak a szabadkereskedelmi övezet a reális alternatíva, mert illúzió azt hinni, hogy létrehozható egy olyan politikai unió, amelyben olyan mértékben osztják újra a jövedelmeket, hogy az kompenzálja a fejletlenebb térségeknek az euró bevezetéséből származó problémáit.
A hetvenes években, amikor az integráció gazdasági és társadalmi feltételeinek megteremtését még komolyan gondolták,
az Európai Tanács felkérésére három jelentés is készült, amelyek az integráció feltételeit tárgyalták.
1970-ben a luxemburgi miniszterelnök, Pierre Werner vezetésével dolgoztak ki egy jelentést, amely felhívta a figyelmet arra, hogy a közösség egésze gazdasági egyensúlyának megvalósulását a szerkezeti különbségek veszélyeztethetik, és e problémák megoldásához pénzügyi kompenzációs intézkedések szükségesek: egy gazdasági és monetáris unióban a strukturális és regionális politikák nem kizárólag a nemzeti költségvetés kérdései. A jelentés hangsúlyozta, hogy szükség lesz regionális és foglalkoztatási politikákra és erőteljes közösségi politikákra az ipar, a közlekedés, az energia, a lakhatás és a környezetvédelem terén. Természetesen ezt a közösségi politikát nem úgy képzelték el, mint a jelenlegi Európai Bizottság, hogy irreálisnál irreálisabb előírásokat hoznak, aztán azokat teljesítsék a gazdaságirányítási eszközök nélkül maradt tagországok, ahogy tudják.
Erről legtöbbet az 1977-ben megjelent MacDougall-jelentés mondott, amely nagy teret szentelt a külkereskedelem kiegyensúlyozásának, és felhívta a figyelmet, hogy az egyensúly létrehozása érdekében az exporttöbblettel rendelkező országoktól jelentős erőforrásokat kell átcsoportosítani a deficittel rendelkező országokhoz. A fejletlenebb régiók felzárkóztatása is számottevő erőforrás-átcsoportosítást igényel. Ennek mértékét a jelentés – a föderális országok gyakorlatát tanulmányozva – úgy becsülte meg, hogy az integráció egy kezdeti szintjén a GDP 2-2,5 százalékát,
a monetáris unió megvalósítása esetén a GDP 7,5–10 százalékát, a teljes integráció esetén pedig 20–25 százalékát kell központosítani ahhoz, hogy az integráció működőképes legyen. Innen származnak Matolcsy Financial Timesban megjelent cikkének számadatai.
Erről azonban az unió mai vezetői nem akarnak tudni, de könnyen lehet, hogy soha nem is hallottak róla.
A két jelentés között megjelent egy harmadik is, az 1975-ös Marjolin-jelentés, amely Robert Marjolin francia közgazdász, a Bizottság valamikori elnökhelyettese és a Római Szerződés egyik kidolgozója vezetésével készült, és a fentieken kívül a legfontosabb mondanivalója az volt, hogy a gazdasági és monetáris unió létrehozásának legalapvetőbb feltétele, hogy a népesség nagy része úgy érezze, hogy elsősorban az unióhoz tartozik. Ennek érdekében elengedhetetlennek tartotta egy központosított pénzügyi és társadalombiztosítási rendszer létrehozását, amely megfelelő újraelosztást hajt végre az egyes régiók között.
A felsoroltak lennének azok az előfeltételek, amelyek egy gazdasági és monetáris unió megfelelő működését biztosítani tudnák, de mivel nem állnak rendelkezésre, azt kimondani, hogy az unió a jelenlegi formájában működésképtelen, tulajdonképpen nem más, mint a realitásokkal való szembesítés. Márpedig itt olyan realitásokról van szó, amelyeket nem a „populisták” találtak ki, hanem az unió vezetői, még azokban a régmúlt időkben, amikor a politikai korrektség, a klímahisztéria és az igazmondás esetén történő kirekesztéstől való félelem nem homályosította el teljesen az unió vezetőinek gondolkodását.
Matolcsy azt javasolja az említett cikkben, hogy az euróval rosszul járt országoknak legyen meg a lehetőségük, hogy kilépjenek az eurózónából, amelyek pedig bennmaradnak, hozzanak létre egy fenntartható, stabil globális valutát. Milyen nagyszerű lenne, ha a maastrichti egyezmény aláírásának harmincadik évfordulóját 2022-ben az egyezmény fentieknek megfelelő átírásával ünnepelhetnénk!
Sajnos azonban az alternatívák, a változtatás lehetősége nem a józan belátás, hanem politikai erőviszonyok kérdése. De ha egy vezető bátran ki mer mondani olyasmit, amit ugyan sokan tudnak, de nem mernek beszélni róla, akkor a közhangulat és ezzel együtt a politikai erőviszonyok is a realitások irányába változhatnak.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap
A politikai egyesülés megteremtheti a pénzügyi unió feltételeit, de egy nem megfelelő feltételek mellett bevezetett monetáris unió a politikai egyesülési folyamat akadálya lesz.”
Milton Friedman jóslata pontosan beigazolódott, az euró bevezetéséből fakadó egyensúlyzavarok szembeállították egymással az unió eurót bevezető tagországait, aminek legmegrázóbb példája az, ahogy Görögországgal a német és francia hitelezők elbántak.
De nemcsak az amerikai közgazdászok, hanem az európaiak is világosan látták, hogy mi lesz az eredménye az euró bevezetésének. Például 2006-ban – amikor még úgy általában az euró sikeres bevezetésének örvendeztünk – Paul De Grauwe, a Leuven-i Katolikus Egyetem professzora a De Morgen nevű belga napilapnak adott interjújában Olaszországon mutatta be az eurózóna tarthatatlanságát.
Jelenleg – mondta De Grauwe – az olasz árszínvonal húsz százalékkal magasabb a kelleténél, ami rontja Olaszország nemzetközi versenyképességét, ennek következtében az ország kereskedelmi egyenlegét és fizetési mérlegét. Az euró bevezetése nélkül Olaszország leértékelhetné valutáját, ami megoldaná ezt a problémát. A közös valuta mellett e cél elérése érdekében súlyos költségvetési restrikciókat kell foganatosítania, amelyek magasan tartják a munkanélküliséget és kiélezik a társadalmi feszültségeket – hangsúlyozta.
Azóta tudjuk, hogy Silvio Berlusconi játszott a gondolattal, hogy Olaszország kilép az eurozónából, de akkora volt az ellennyomás, hogy nem merte megtenni. Hasonlóan Matteo Salvini is foglalkozik a gondolattal. És ezzel
a problémával minden gyengébben fejlett ország szembe fog kerülni, ha az eurót Brüsszel vagy a hazai liberálisainak nyomására bevezeti.
Paul De Grauwe-nak egyébként az volt a véleménye (és feltehetően ma is az), hogy Európa számára hosszú távon csak a szabadkereskedelmi övezet a reális alternatíva, mert illúzió azt hinni, hogy létrehozható egy olyan politikai unió, amelyben olyan mértékben osztják újra a jövedelmeket, hogy az kompenzálja a fejletlenebb térségeknek az euró bevezetéséből származó problémáit.
A hetvenes években, amikor az integráció gazdasági és társadalmi feltételeinek megteremtését még komolyan gondolták,
az Európai Tanács felkérésére három jelentés is készült, amelyek az integráció feltételeit tárgyalták.
1970-ben a luxemburgi miniszterelnök, Pierre Werner vezetésével dolgoztak ki egy jelentést, amely felhívta a figyelmet arra, hogy a közösség egésze gazdasági egyensúlyának megvalósulását a szerkezeti különbségek veszélyeztethetik, és e problémák megoldásához pénzügyi kompenzációs intézkedések szükségesek: egy gazdasági és monetáris unióban a strukturális és regionális politikák nem kizárólag a nemzeti költségvetés kérdései. A jelentés hangsúlyozta, hogy szükség lesz regionális és foglalkoztatási politikákra és erőteljes közösségi politikákra az ipar, a közlekedés, az energia, a lakhatás és a környezetvédelem terén. Természetesen ezt a közösségi politikát nem úgy képzelték el, mint a jelenlegi Európai Bizottság, hogy irreálisnál irreálisabb előírásokat hoznak, aztán azokat teljesítsék a gazdaságirányítási eszközök nélkül maradt tagországok, ahogy tudják.
Erről legtöbbet az 1977-ben megjelent MacDougall-jelentés mondott, amely nagy teret szentelt a külkereskedelem kiegyensúlyozásának, és felhívta a figyelmet, hogy az egyensúly létrehozása érdekében az exporttöbblettel rendelkező országoktól jelentős erőforrásokat kell átcsoportosítani a deficittel rendelkező országokhoz. A fejletlenebb régiók felzárkóztatása is számottevő erőforrás-átcsoportosítást igényel. Ennek mértékét a jelentés – a föderális országok gyakorlatát tanulmányozva – úgy becsülte meg, hogy az integráció egy kezdeti szintjén a GDP 2-2,5 százalékát,
a monetáris unió megvalósítása esetén a GDP 7,5–10 százalékát, a teljes integráció esetén pedig 20–25 százalékát kell központosítani ahhoz, hogy az integráció működőképes legyen. Innen származnak Matolcsy Financial Timesban megjelent cikkének számadatai.
Erről azonban az unió mai vezetői nem akarnak tudni, de könnyen lehet, hogy soha nem is hallottak róla.
A két jelentés között megjelent egy harmadik is, az 1975-ös Marjolin-jelentés, amely Robert Marjolin francia közgazdász, a Bizottság valamikori elnökhelyettese és a Római Szerződés egyik kidolgozója vezetésével készült, és a fentieken kívül a legfontosabb mondanivalója az volt, hogy a gazdasági és monetáris unió létrehozásának legalapvetőbb feltétele, hogy a népesség nagy része úgy érezze, hogy elsősorban az unióhoz tartozik. Ennek érdekében elengedhetetlennek tartotta egy központosított pénzügyi és társadalombiztosítási rendszer létrehozását, amely megfelelő újraelosztást hajt végre az egyes régiók között.
A felsoroltak lennének azok az előfeltételek, amelyek egy gazdasági és monetáris unió megfelelő működését biztosítani tudnák, de mivel nem állnak rendelkezésre, azt kimondani, hogy az unió a jelenlegi formájában működésképtelen, tulajdonképpen nem más, mint a realitásokkal való szembesítés. Márpedig itt olyan realitásokról van szó, amelyeket nem a „populisták” találtak ki, hanem az unió vezetői, még azokban a régmúlt időkben, amikor a politikai korrektség, a klímahisztéria és az igazmondás esetén történő kirekesztéstől való félelem nem homályosította el teljesen az unió vezetőinek gondolkodását.
Matolcsy azt javasolja az említett cikkben, hogy az euróval rosszul járt országoknak legyen meg a lehetőségük, hogy kilépjenek az eurózónából, amelyek pedig bennmaradnak, hozzanak létre egy fenntartható, stabil globális valutát. Milyen nagyszerű lenne, ha a maastrichti egyezmény aláírásának harmincadik évfordulóját 2022-ben az egyezmény fentieknek megfelelő átírásával ünnepelhetnénk!
Sajnos azonban az alternatívák, a változtatás lehetősége nem a józan belátás, hanem politikai erőviszonyok kérdése. De ha egy vezető bátran ki mer mondani olyasmit, amit ugyan sokan tudnak, de nem mernek beszélni róla, akkor a közhangulat és ezzel együtt a politikai erőviszonyok is a realitások irányába változhatnak.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap