A minap elalvás előtt a tabletemen néztem híreket, vitákat, játszó macskákat meg ami éppen a képernyőre került, amikor hirtelen egy hirdetés bukkant fel, amely szerint a magyaroknak választaniuk kell a Nyugat és a Kelet között, amelyek közül az előbbi az Európai Uniót, a NATO-t jelenti, a keleti út nem volt részletezve, a végén pedig megjelent, hogy ez az Egyesült Államok Magyarországi Nagykövetségének hirdetése. Tehát megkezdődött – élénkültem fel. Számítottam rá, de nem most, inkább az év második felétől. Azután az jutott eszembe, hogy mennyire örültem volna én ennek a hirdetésnek mondjuk 65 évvel ezelőtt, és nem lett volna kétséges a választás.
Sajnos Magyarország, de mondhatni egész Kelet-Közép-Európa a hadak útján fekszik. A történelem során ahány hatalom keletről nyugatra vagy fordítva terjeszkedett, az mind keresztülmasírozott ezen a térségen (persze nem is tehetett volna mást, hiszen középen vagyunk), és nekünk nem maradt más, mint az örökös védekezés, illetve részvétel valamelyik oldalon olyan háborúban, amelyet nem mi kezdeményeztünk, nem a mi érdekeinkért folyt, de mi voltunk a legnagyobb vesztesei.
Mi, amikor kellett volna, sem a Nyugattól, sem a Kelettől támogatást nem kaptunk, ezért nem is alakult ki bennünk túl nagy ragaszkodás egyik irányban sem. Talán e történelmi tanulságot is levonva az 1956-os forradalom követelése egy szabad, független és semleges Magyarország volt. Amikor a szovjet tankok az ’56-os forradalmat eltiporták, arra gondoltam, ahogy a törökök elmentek, az oroszok is el fognak egyszer menni, de azt már nem érem meg.
Hát megértem, de a döntő pillanatban, amikor Magyarország végre független, semleges ország lehetett volna, hatalmas erők léptek fel, hogy ismét egy olyan katonai tömb részei legyünk, amely nem a mi érdekeinket szolgálja. A NATO-t hivatalosan a szovjet terjeszkedés megállítása érdekében hozták létre, de első főtitkára, Lord Ismay elhíresült megjegyzése szerint azért, hogy az oroszokat kinn, az amerikaiakat benn, a németeket pedig lenn tartsa. Mi egyikben sem vagyunk érdekeltek.
Nem vagyunk érdekeltek olyan háborúkban, amelyek határainktól több ezer kilométerre, nagyhatalmi érdekek mentén folynak. Nem vagyunk érdekeltek olyan háborúkban, amelyeket mondvacsinált okok miatt robbantottak ki. A vietnami háború ötvenezer amerikai és egy-két millió vietnami életét követelte, és mi alapján indították el?
Egy amerikai romboló elleni képzelt torpedótámadás miatt. A tévedés ugyan szinte azonnal kiderült, de már másnap az amerikai bombázók elindultak észak-vietnami célpontok felé. És mi lett az eredmény? A háborút megnyert, egyesített és független Vietnam ma kitűnő viszonyban van az Egyesült Államokkal, sőt talán leginkább Amerika-barát az egész délkelet-ázsiai térségben.
Az első iraki háború casus bellije Kuvait amerikai nagykövete lányának, Nayirah al Sabahnak a hazugsága volt, hogy az iraki katonák betörtek egy kuvaiti kórházba, elvitték az inkubátorokat, és a bennük lévő 312 csecsemőt a hideg padlón hagyták meghalni. A második iraki háború indoka az a hamis hírszerzési jelentés volt, hogy Irak negyvenöt percen belül bevethető kémiai és biológiai tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik.
A líbiai és szíriai beavatkozás migránsok tömegeit indította el az Európai Unió határai felé, és mikor védekezünk az illegális határátlépés ellen, a Nyugat nekünk támad, hogy megsértjük az emberi jogokat. Hol itt a magyar érdek? Újabb hidegháborúk indításában sem vagyunk érdekeltek sem az oroszok, sem a kínaiak ellen.
Valamikor a Nyugat nagy becsben állt a magyarok előtt. Emlékszem, az ötvenes években állandóan a Szabad Európa agyonzavart adásait hallgattuk, hogy megtudjuk, mi is folyik az országunkban. A hatvanas évek közepétől már utazhattunk nyugatra, és megcsodáltuk a „rothadó kapitalizmus” életszínvonalát, árubőségét és szabadságát.
Az én első utam a skandináv országokba vezetett, emlékszem, egy stockholmi téren volt egy nagy tábla, amelyre mindenki azt firkált fel, amit akart. Valaki azt írta: kommunizmus=fasizmus, és nem vitte el a rendőr! Engem teljesen mellbevágott a szólásszabadság eme megnyilvánulása: hát itt mindenki azt mondhat nyilvánosan, amit akar?
De ez régen volt. Ma a szólásszabadság hazájában az emberek kétszer is meggondolják, hogy mit mondanak. Történt például 2020 nyarán, hogy Stan Wischnowskinak, a The Philadelphia Inquirer főszerkesztőjének le kellett mondania egy cikkcím miatt. A Black Lives Matters (Fekete életek számítanak) mozgalom rombolására utalva ugyanis lapjában egy épületekkel foglalkozó újságíró azt a címet adta cikkének, hogy „Az épületek is számítanak”.
Épületeket lehet rombolni, (fehér) rendőröket is lehet gyilkolni, az nem számít, csak az, ha ezt valaki szóvá teszi. A minnesotai Augsburg Egyetemen felfüggesztettek egy történelemtanárt, Phillip Adamot, mert egy régi könyvből idézve kimondta az N betűs szót (nigger). A Dél-kaliforniai Egyetem Marshall-i Üzleti Iskolája eltávolította egy régóta ott tanító professzorát, mert egy előadása alkalmával, amikor az egyes szavak más nyelveken való eltérő értelmére figyelmeztette hallgatóit, egy kínai szót „nèi ge–nèi ge” (magyarul: az az) használt, amely hasonlatos volt a nigger szóhoz.
Donald G. McNeil újságírót a New York Timestól azért rúgták ki, mert egy perui diák kérdésére, hogy mit jelent az N betűs szó, magyarázatul kiejtette a száján, hogy nigger. Magyarországon ilyesmi még a Rákosi korszakban sem fordult elő, bár sok gazemberséget követtek el, ez leginkább a kínai kulturális forradalomhoz hasonlít. És akkor még nem beszéltünk a rasszista indulatokat fűtő választási kampányról. Miért kellene nekünk ezt választani?
És Nyugat-Európa? Valamikor csodáltuk és irigyeltük a gazdagságát, a jólétet, az emberi szabadságot, és mi lett ebből? Ma már Nyugat-Európában sem tudják elviselni, ha valaki megemlíti, hogy elege van az illegális, ráadásul beilleszkedni nem tudó és nem is akaró, a lakosságot időről időre gyilkoló bevándorlókból – az rasszizmus.
Németország legnagyobb ellenzéki pártját titkosszolgálati eszközökkel figyelik, mintha csak a múlt század harmincas éveiben járnánk. Le akarják rombolni a nemzetállamokat, szélsőbaloldali eszméket (genderelmélet, nyílt társadalom) akarnak az egyes tagországokra rákényszeríteni, és akkor még a teljesen elhibázott gazdaságpolitikai intézkedéseket nem is említettük. Miért kellene nekünk egy hanyatló társadalomhoz hasonulnunk?
Magyarország és a többi kelet-közép-európai ország sem tologathatja földrajzi elhelyezkedését keletre vagy nyugatra, hogy az újabb és újabb lidércnyomásokat elkerülje. A második világháború után a kommunista kísérlet helyett jó lett volna a Nyugat polgári demokráciájához tartozni, ám ezeknek az országoknak az nem adatott meg.
Talán ezért volt, hogy amikor a Szovjetunió összeomlott, és az orosz fennhatóság megszűnt e terület felett, a szovjet rabságból felszabaduló kis országok ész nélkül akartak a Nyugathoz csatlakozni. De már késő volt, ez a Nyugat nem az a Nyugat. A kelet-közép-európai országoknak végre rá kellene döbbenniük, hogy az a szabadság és jólét, amire vágynak csak akkor jön el a számukra, ha nem a Keletre vagy a Nyugatra tekintgetnek, hanem saját magukra építve összefognak.
E térség csaknem százmillió lakosa elég nagy ahhoz, hogy közösen nagy dolgokat érjen el. Nem új a gondolat, már Kossuth Lajos is felvetette Duna-konföderáció néven, és Józef Pilsudski marsall Három tenger terve is ezt a célt szolgálta, és kisebb léptékben ezt szolgálja a V4-országok együttműködése is.
Természetesen nem vagyok naiv, tudom, hogy gazdaságilag ezek az országok ezer szállal nem egymáshoz, hanem a Nyugathoz kapcsolódnak, a helyzet egészen olyan, mint ahogy azt egy korábbi német kancellár megálmodta.
De ez nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy keressük az egymással való kapcsolatokat, és nagyobb történelmi perspektívában megteremtsük annak az alapját, hogy nekünk ne kelljen a Nyugat és a Kelet között választani: Kelet-Közép-Európa legyen a kelet-közép-európaiaké!
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
Sajnos Magyarország, de mondhatni egész Kelet-Közép-Európa a hadak útján fekszik. A történelem során ahány hatalom keletről nyugatra vagy fordítva terjeszkedett, az mind keresztülmasírozott ezen a térségen (persze nem is tehetett volna mást, hiszen középen vagyunk), és nekünk nem maradt más, mint az örökös védekezés, illetve részvétel valamelyik oldalon olyan háborúban, amelyet nem mi kezdeményeztünk, nem a mi érdekeinkért folyt, de mi voltunk a legnagyobb vesztesei.
Mi, amikor kellett volna, sem a Nyugattól, sem a Kelettől támogatást nem kaptunk, ezért nem is alakult ki bennünk túl nagy ragaszkodás egyik irányban sem. Talán e történelmi tanulságot is levonva az 1956-os forradalom követelése egy szabad, független és semleges Magyarország volt. Amikor a szovjet tankok az ’56-os forradalmat eltiporták, arra gondoltam, ahogy a törökök elmentek, az oroszok is el fognak egyszer menni, de azt már nem érem meg.
Hát megértem, de a döntő pillanatban, amikor Magyarország végre független, semleges ország lehetett volna, hatalmas erők léptek fel, hogy ismét egy olyan katonai tömb részei legyünk, amely nem a mi érdekeinket szolgálja. A NATO-t hivatalosan a szovjet terjeszkedés megállítása érdekében hozták létre, de első főtitkára, Lord Ismay elhíresült megjegyzése szerint azért, hogy az oroszokat kinn, az amerikaiakat benn, a németeket pedig lenn tartsa. Mi egyikben sem vagyunk érdekeltek.
Nem vagyunk érdekeltek olyan háborúkban, amelyek határainktól több ezer kilométerre, nagyhatalmi érdekek mentén folynak. Nem vagyunk érdekeltek olyan háborúkban, amelyeket mondvacsinált okok miatt robbantottak ki. A vietnami háború ötvenezer amerikai és egy-két millió vietnami életét követelte, és mi alapján indították el?
Egy amerikai romboló elleni képzelt torpedótámadás miatt. A tévedés ugyan szinte azonnal kiderült, de már másnap az amerikai bombázók elindultak észak-vietnami célpontok felé. És mi lett az eredmény? A háborút megnyert, egyesített és független Vietnam ma kitűnő viszonyban van az Egyesült Államokkal, sőt talán leginkább Amerika-barát az egész délkelet-ázsiai térségben.
Az első iraki háború casus bellije Kuvait amerikai nagykövete lányának, Nayirah al Sabahnak a hazugsága volt, hogy az iraki katonák betörtek egy kuvaiti kórházba, elvitték az inkubátorokat, és a bennük lévő 312 csecsemőt a hideg padlón hagyták meghalni. A második iraki háború indoka az a hamis hírszerzési jelentés volt, hogy Irak negyvenöt percen belül bevethető kémiai és biológiai tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik.
A líbiai és szíriai beavatkozás migránsok tömegeit indította el az Európai Unió határai felé, és mikor védekezünk az illegális határátlépés ellen, a Nyugat nekünk támad, hogy megsértjük az emberi jogokat. Hol itt a magyar érdek? Újabb hidegháborúk indításában sem vagyunk érdekeltek sem az oroszok, sem a kínaiak ellen.
Valamikor a Nyugat nagy becsben állt a magyarok előtt. Emlékszem, az ötvenes években állandóan a Szabad Európa agyonzavart adásait hallgattuk, hogy megtudjuk, mi is folyik az országunkban. A hatvanas évek közepétől már utazhattunk nyugatra, és megcsodáltuk a „rothadó kapitalizmus” életszínvonalát, árubőségét és szabadságát.
Az én első utam a skandináv országokba vezetett, emlékszem, egy stockholmi téren volt egy nagy tábla, amelyre mindenki azt firkált fel, amit akart. Valaki azt írta: kommunizmus=fasizmus, és nem vitte el a rendőr! Engem teljesen mellbevágott a szólásszabadság eme megnyilvánulása: hát itt mindenki azt mondhat nyilvánosan, amit akar?
De ez régen volt. Ma a szólásszabadság hazájában az emberek kétszer is meggondolják, hogy mit mondanak. Történt például 2020 nyarán, hogy Stan Wischnowskinak, a The Philadelphia Inquirer főszerkesztőjének le kellett mondania egy cikkcím miatt. A Black Lives Matters (Fekete életek számítanak) mozgalom rombolására utalva ugyanis lapjában egy épületekkel foglalkozó újságíró azt a címet adta cikkének, hogy „Az épületek is számítanak”.
Épületeket lehet rombolni, (fehér) rendőröket is lehet gyilkolni, az nem számít, csak az, ha ezt valaki szóvá teszi. A minnesotai Augsburg Egyetemen felfüggesztettek egy történelemtanárt, Phillip Adamot, mert egy régi könyvből idézve kimondta az N betűs szót (nigger). A Dél-kaliforniai Egyetem Marshall-i Üzleti Iskolája eltávolította egy régóta ott tanító professzorát, mert egy előadása alkalmával, amikor az egyes szavak más nyelveken való eltérő értelmére figyelmeztette hallgatóit, egy kínai szót „nèi ge–nèi ge” (magyarul: az az) használt, amely hasonlatos volt a nigger szóhoz.
Donald G. McNeil újságírót a New York Timestól azért rúgták ki, mert egy perui diák kérdésére, hogy mit jelent az N betűs szó, magyarázatul kiejtette a száján, hogy nigger. Magyarországon ilyesmi még a Rákosi korszakban sem fordult elő, bár sok gazemberséget követtek el, ez leginkább a kínai kulturális forradalomhoz hasonlít. És akkor még nem beszéltünk a rasszista indulatokat fűtő választási kampányról. Miért kellene nekünk ezt választani?
És Nyugat-Európa? Valamikor csodáltuk és irigyeltük a gazdagságát, a jólétet, az emberi szabadságot, és mi lett ebből? Ma már Nyugat-Európában sem tudják elviselni, ha valaki megemlíti, hogy elege van az illegális, ráadásul beilleszkedni nem tudó és nem is akaró, a lakosságot időről időre gyilkoló bevándorlókból – az rasszizmus.
Németország legnagyobb ellenzéki pártját titkosszolgálati eszközökkel figyelik, mintha csak a múlt század harmincas éveiben járnánk. Le akarják rombolni a nemzetállamokat, szélsőbaloldali eszméket (genderelmélet, nyílt társadalom) akarnak az egyes tagországokra rákényszeríteni, és akkor még a teljesen elhibázott gazdaságpolitikai intézkedéseket nem is említettük. Miért kellene nekünk egy hanyatló társadalomhoz hasonulnunk?
Magyarország és a többi kelet-közép-európai ország sem tologathatja földrajzi elhelyezkedését keletre vagy nyugatra, hogy az újabb és újabb lidércnyomásokat elkerülje. A második világháború után a kommunista kísérlet helyett jó lett volna a Nyugat polgári demokráciájához tartozni, ám ezeknek az országoknak az nem adatott meg.
Talán ezért volt, hogy amikor a Szovjetunió összeomlott, és az orosz fennhatóság megszűnt e terület felett, a szovjet rabságból felszabaduló kis országok ész nélkül akartak a Nyugathoz csatlakozni. De már késő volt, ez a Nyugat nem az a Nyugat. A kelet-közép-európai országoknak végre rá kellene döbbenniük, hogy az a szabadság és jólét, amire vágynak csak akkor jön el a számukra, ha nem a Keletre vagy a Nyugatra tekintgetnek, hanem saját magukra építve összefognak.
E térség csaknem százmillió lakosa elég nagy ahhoz, hogy közösen nagy dolgokat érjen el. Nem új a gondolat, már Kossuth Lajos is felvetette Duna-konföderáció néven, és Józef Pilsudski marsall Három tenger terve is ezt a célt szolgálta, és kisebb léptékben ezt szolgálja a V4-országok együttműködése is.
Természetesen nem vagyok naiv, tudom, hogy gazdaságilag ezek az országok ezer szállal nem egymáshoz, hanem a Nyugathoz kapcsolódnak, a helyzet egészen olyan, mint ahogy azt egy korábbi német kancellár megálmodta.
De ez nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy keressük az egymással való kapcsolatokat, és nagyobb történelmi perspektívában megteremtsük annak az alapját, hogy nekünk ne kelljen a Nyugat és a Kelet között választani: Kelet-Közép-Európa legyen a kelet-közép-európaiaké!
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap