„Az Európa jövőjéről szóló konferenciát reformokra fogjuk felhasználni. Támogatjuk a szükséges szerződésmódosításokat. A konferenciának alkotmányozó nemzetgyűléshez és egy decentralizált, a szubszidiaritás és az arányosság elvei szerint szervezett, az Alapjogi Chartán alapuló, föderális európai állam továbbfejlesztéséhez kell vezetnie.”
Az idézet a német jelzőlámpa-koalíció koalíciós szerződéséből való, eredetiben a lényeg: „Die Konferenz sollte in einen verfassungsgebenden Konvent münden und zur Weiterentwicklung zu einem föderalen europäischen Bundesstaat führen”, tehát nem arról van szó, hogy majd meglátjuk, milyen eredménnyel jár az Európa jövőjéről jelenleg folyó konzultáció, hanem megmondjuk a végeredményt, a konzultációnak egy föderális államhoz kell vezetnie.
Németország népességénél és gazdasági súlyánál fogva eleve meghatározza Európa mozgásirányát, de – mint ahogy ezt a történelem bebizonyította – különösen veszélyes lehet, ha mindez szélsőségességgel, messianisztikus hittel párosul, akár egy árja civilizáció létrehozásáról, akár az emberiség klímakatasztrófától való megmentéséről van szó.
Németország biztosan téved abban, hogy a muszlim bevándorlókat valaha is integrálja, hogy szélmalmokkal és hidrogéngazdasággal megmenthető a Föld, és abban is, hogy Európa egy valós föderális állammá alakítható. Mindez az előttünk álló évtizedekben súlyos válsághoz fog vezetni, és Németország magával rántja a szakadékba egész Európát. E tévhitek közül most csak a legutóbbira, a föderális államra vonatkozó elképzelések megalapozatlanságára szeretnék kitérni.
Gondoljuk csak végig, mi is jellemez egy szövetségi államot. Gondolhatunk az általunk legismertebbekre, például az Egyesült Államokra vagy magára Németországra is. Egy föderális állam létrejöttéhez kellenek olyan kohéziós erők, amelyek az egyes részeket összefogják. Ilyenek például a közös nyelv, a közös történelem, a közös értékek, a közös érdekek a világ más térségeivel szemben.
Ha ezeket egyenként végigvesszük, kiderül, hogy az Európai Unióra egyik sem illik. Nincs közös nyelv, amit mindenki értene és beszélne, történelmünk leginkább az egymással vívott háborúkról szól, ami az egyik országban ünnep, a másikban katasztrófa. Közös külső, külpolitikai érdekeink sincsenek, egészen más a dél-európai, mint a balti államok külpolitikai érzékenysége és érdeke.
Ami az értékeket illeti, vannak közös értékeink: az ókori görögöktől induló kulturális hagyományaink és a keresztény vallásunk, de az unió mai politikáját meghatározó pártok és politikusok pont ezt az összetartó erőt akarják minden eszközzel szétrombolni.
A föderális állam gazdasági alapjai sincsenek meg. Amikor a szövetségi állam irányába történő fejlődés gondolata a hatvanas évek végén, az addig igen nagy sikereket elérő Európai Gazdasági Közösségben felmerült, három olyan tanulmány készült, amely a föderáció gazdasági feltételeit tárta fel, ezek a Werner- (1970), a Marjolin- (1975) és a MacDougall- (1977) jelentés.
Mindhárom jelentésben közös az, hogy reális feltételekből, vagyis egységes államok (mint Franciaország), illetve megvalósult föderációk (mint az Egyesült Államok vagy az akkori Német Szövetségi Köztársaság) tényleges gyakorlatából indult ki, és abból vezette le egy föderális államberendezkedés gazdasági feltételrendszerét.
A luxemburgi miniszterelnök, Pierre Werner irányításával elkészült első jelentés kiemelt fontosságot tulajdonított az unió belső egyensúlya biztosításának (az egyes országok többiek felé történő eladósodása megakadályozásának) és a területi egyenlőtlenségek kiegyenlítésének. Öt évvel később Robert Marjolin francia közgazdász, a Római Szerződés egyik kidolgozója és az Európai Bizottság valamikori elnökhelyettese kapott felkérést az európai föderális állam feltételeinek kidolgozására.
A Marjolin-jelentés a föderáció szinte minden aspektusával foglalkozott, újból és újból visszatérő gondolata a regionális különbségek mérséklésének szükségessége volt. Ennek keretében javaslatot tett egy közös munkanélküli-alap felállítására, amely egyben a lakosság uniós elkötelezettségét is növelte volna. A jelentés szerint ez az elkötelezettség a föderáció létrehozásának alapfeltétele: „a népesség nagy részének úgy kell éreznie, hogy az unióhoz tartozik” – írta a jelentés.
Mindezt a MacDougall skót közgazdász vezetésével kidolgozott jelentés konkrét számításokkal egészítette ki. A jelentés nagy teret szentelt a külkereskedelem kiegyensúlyozásának, és felhívta a figyelmet arra, hogy az egyensúly létrehozása érdekében az exporttöbblettel rendelkező országoktól jelentős erőforrásokat kell átcsoportosítani a deficittel rendelkező országokhoz.
A fejletlenebb régiók felzárkóztatása is számottevő erőforrás-átcsoportosítást igényel. Ennek mértékét a jelentés úgy becsülte meg, hogy az integráció egy kezdeti szintjén a GDP 2–2,5 százalékát, a monetáris unió (közös pénz) megvalósítása esetén a GDP 7,5–10 százalékát, a teljes integráció esetén pedig 20–25 százalékát kell központosítani ahhoz, hogy az integráció működőképes legyen. A föderális berendezkedésű országokban az erőforrás-átcsoportosítás mintegy 40 százalékkal kompenzálja a gazdag és szegény régiók közötti különbségeket. Ezzel szemben az Európai Unióban a gazdag és szegény országok közötti kompenzáció mértéke mindössze 6 százalékra becsülhető, és ezen a nettó befizető országok nem is akarnak változtatni.
Az elmondottak világosan jelzik, hogy az integráció gazdasági és társadalmi feltételei egyaránt hiányoznak. Amit az unió vezetése erőltet, az nem más, mint egy európai birodalom létrehozása, amelyet nem a kulturális kötelékek, nem az egymáshoz tartozás érzése, hanem – mint a klasszikus birodalmak esetében – az erőszak tart össze. Ez esetben nem a légiók, hanem a gazdasági és politikai nyomásgyakorlás, a tagállamok belügyeibe való beavatkozás képviseli az összetartó erőszakot.
Egy birodalom természetesen működhet jól úgy, hogy a tagországok végül is profitálnak belőle. Az unió vezetőinek ostoba, dogmatikus és erőszakos politikája miatt azonban ennek ellenkezője történik. Ennek egyik kirívó példája az euró bevezetése és az unió külkereskedelmi politikája, amelynek hatására a dél-európai tagországok eladósodtak, és egyre inkább leszakadtak a fejlett északi országoktól. A klímacélok demonstratív erőltetése uniószerte rontani fogja az életszínvonalat, tovább fogja élezni az országok közötti feszültségeket, miközben a klímára semmilyen hatást nem fog gyakorolni.
Ha mindez elég jól előre látható, kérdés, tehetünk-e ellene valamit, vagy a görög sorstragédiák mintájára elkerülhetetlenül sodródunk a végzetes megosztottság és gazdasági káosz felé.
Megítélésem szerint a jelenleg folyó jogi és értékvitákat, amennyire tudjuk, át kell terelni reálgazdasági vitákká. Míg a jogot úgy lehet csűrni-csavarni, az értékeket úgy lehet értelmezni, ahogy a bizottság és az Európai Bíróság jelenleg is teszi, nem nyerhetünk. Ha azonban a kérdés úgy merül fel, hogy milyen jövedelem-átcsoportosításban gondolkodnak a föderalizmus hívei, akkor ott konkrét számok, statisztikai adatok szerepelnek, amelyeket már nem lehet tetszőlegesen értelmezni.
Az említett három tanulmány felhasználása azért lenne e tekintetben igen hasznos, mert azt a mai unió egykori elődjének, az Európai Gazdasági Közösségnek a vezetői készítették, így hitelességükhöz és megalapozottságukhoz kétség nem férhet. Ugyanakkor a mi álláspontunkat lehet velük igazolni: nincsenek meg a föderáció feltételei, tehát más együttműködési formákban kell gondolkodnunk.
Ugyanez vonatkozik a klímacélokra is. Mielőtt még adókat, meg különböző szabályokat ránk kényszerítenének, követelni kell az eddigi tapasztalatok feldolgozását (a német Energiewende például totál csőd), továbbá hogy az 55 százalékos klímacélhoz és a hidrogéngazdasághoz legyenek konkrét megvalósíthatósági tervek, amelyek kiterjednek az alkalmazandó technológiákra és a megvalósítási költségekre.
Küzdelmes idők előtt állunk, és meggyőződésem, hogy az értékviták reálgazdasági útra terelésével pozíciónkat erősíthetjük.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Az idézet a német jelzőlámpa-koalíció koalíciós szerződéséből való, eredetiben a lényeg: „Die Konferenz sollte in einen verfassungsgebenden Konvent münden und zur Weiterentwicklung zu einem föderalen europäischen Bundesstaat führen”, tehát nem arról van szó, hogy majd meglátjuk, milyen eredménnyel jár az Európa jövőjéről jelenleg folyó konzultáció, hanem megmondjuk a végeredményt, a konzultációnak egy föderális államhoz kell vezetnie.
Németország népességénél és gazdasági súlyánál fogva eleve meghatározza Európa mozgásirányát, de – mint ahogy ezt a történelem bebizonyította – különösen veszélyes lehet, ha mindez szélsőségességgel, messianisztikus hittel párosul, akár egy árja civilizáció létrehozásáról, akár az emberiség klímakatasztrófától való megmentéséről van szó.
Németország biztosan téved abban, hogy a muszlim bevándorlókat valaha is integrálja, hogy szélmalmokkal és hidrogéngazdasággal megmenthető a Föld, és abban is, hogy Európa egy valós föderális állammá alakítható. Mindez az előttünk álló évtizedekben súlyos válsághoz fog vezetni, és Németország magával rántja a szakadékba egész Európát. E tévhitek közül most csak a legutóbbira, a föderális államra vonatkozó elképzelések megalapozatlanságára szeretnék kitérni.
Gondoljuk csak végig, mi is jellemez egy szövetségi államot. Gondolhatunk az általunk legismertebbekre, például az Egyesült Államokra vagy magára Németországra is. Egy föderális állam létrejöttéhez kellenek olyan kohéziós erők, amelyek az egyes részeket összefogják. Ilyenek például a közös nyelv, a közös történelem, a közös értékek, a közös érdekek a világ más térségeivel szemben.
Ha ezeket egyenként végigvesszük, kiderül, hogy az Európai Unióra egyik sem illik. Nincs közös nyelv, amit mindenki értene és beszélne, történelmünk leginkább az egymással vívott háborúkról szól, ami az egyik országban ünnep, a másikban katasztrófa. Közös külső, külpolitikai érdekeink sincsenek, egészen más a dél-európai, mint a balti államok külpolitikai érzékenysége és érdeke.
Ami az értékeket illeti, vannak közös értékeink: az ókori görögöktől induló kulturális hagyományaink és a keresztény vallásunk, de az unió mai politikáját meghatározó pártok és politikusok pont ezt az összetartó erőt akarják minden eszközzel szétrombolni.
A föderális állam gazdasági alapjai sincsenek meg. Amikor a szövetségi állam irányába történő fejlődés gondolata a hatvanas évek végén, az addig igen nagy sikereket elérő Európai Gazdasági Közösségben felmerült, három olyan tanulmány készült, amely a föderáció gazdasági feltételeit tárta fel, ezek a Werner- (1970), a Marjolin- (1975) és a MacDougall- (1977) jelentés.
Mindhárom jelentésben közös az, hogy reális feltételekből, vagyis egységes államok (mint Franciaország), illetve megvalósult föderációk (mint az Egyesült Államok vagy az akkori Német Szövetségi Köztársaság) tényleges gyakorlatából indult ki, és abból vezette le egy föderális államberendezkedés gazdasági feltételrendszerét.
A luxemburgi miniszterelnök, Pierre Werner irányításával elkészült első jelentés kiemelt fontosságot tulajdonított az unió belső egyensúlya biztosításának (az egyes országok többiek felé történő eladósodása megakadályozásának) és a területi egyenlőtlenségek kiegyenlítésének. Öt évvel később Robert Marjolin francia közgazdász, a Római Szerződés egyik kidolgozója és az Európai Bizottság valamikori elnökhelyettese kapott felkérést az európai föderális állam feltételeinek kidolgozására.
A Marjolin-jelentés a föderáció szinte minden aspektusával foglalkozott, újból és újból visszatérő gondolata a regionális különbségek mérséklésének szükségessége volt. Ennek keretében javaslatot tett egy közös munkanélküli-alap felállítására, amely egyben a lakosság uniós elkötelezettségét is növelte volna. A jelentés szerint ez az elkötelezettség a föderáció létrehozásának alapfeltétele: „a népesség nagy részének úgy kell éreznie, hogy az unióhoz tartozik” – írta a jelentés.
Mindezt a MacDougall skót közgazdász vezetésével kidolgozott jelentés konkrét számításokkal egészítette ki. A jelentés nagy teret szentelt a külkereskedelem kiegyensúlyozásának, és felhívta a figyelmet arra, hogy az egyensúly létrehozása érdekében az exporttöbblettel rendelkező országoktól jelentős erőforrásokat kell átcsoportosítani a deficittel rendelkező országokhoz.
A fejletlenebb régiók felzárkóztatása is számottevő erőforrás-átcsoportosítást igényel. Ennek mértékét a jelentés úgy becsülte meg, hogy az integráció egy kezdeti szintjén a GDP 2–2,5 százalékát, a monetáris unió (közös pénz) megvalósítása esetén a GDP 7,5–10 százalékát, a teljes integráció esetén pedig 20–25 százalékát kell központosítani ahhoz, hogy az integráció működőképes legyen. A föderális berendezkedésű országokban az erőforrás-átcsoportosítás mintegy 40 százalékkal kompenzálja a gazdag és szegény régiók közötti különbségeket. Ezzel szemben az Európai Unióban a gazdag és szegény országok közötti kompenzáció mértéke mindössze 6 százalékra becsülhető, és ezen a nettó befizető országok nem is akarnak változtatni.
Az elmondottak világosan jelzik, hogy az integráció gazdasági és társadalmi feltételei egyaránt hiányoznak. Amit az unió vezetése erőltet, az nem más, mint egy európai birodalom létrehozása, amelyet nem a kulturális kötelékek, nem az egymáshoz tartozás érzése, hanem – mint a klasszikus birodalmak esetében – az erőszak tart össze. Ez esetben nem a légiók, hanem a gazdasági és politikai nyomásgyakorlás, a tagállamok belügyeibe való beavatkozás képviseli az összetartó erőszakot.
Egy birodalom természetesen működhet jól úgy, hogy a tagországok végül is profitálnak belőle. Az unió vezetőinek ostoba, dogmatikus és erőszakos politikája miatt azonban ennek ellenkezője történik. Ennek egyik kirívó példája az euró bevezetése és az unió külkereskedelmi politikája, amelynek hatására a dél-európai tagországok eladósodtak, és egyre inkább leszakadtak a fejlett északi országoktól. A klímacélok demonstratív erőltetése uniószerte rontani fogja az életszínvonalat, tovább fogja élezni az országok közötti feszültségeket, miközben a klímára semmilyen hatást nem fog gyakorolni.
Ha mindez elég jól előre látható, kérdés, tehetünk-e ellene valamit, vagy a görög sorstragédiák mintájára elkerülhetetlenül sodródunk a végzetes megosztottság és gazdasági káosz felé.
Megítélésem szerint a jelenleg folyó jogi és értékvitákat, amennyire tudjuk, át kell terelni reálgazdasági vitákká. Míg a jogot úgy lehet csűrni-csavarni, az értékeket úgy lehet értelmezni, ahogy a bizottság és az Európai Bíróság jelenleg is teszi, nem nyerhetünk. Ha azonban a kérdés úgy merül fel, hogy milyen jövedelem-átcsoportosításban gondolkodnak a föderalizmus hívei, akkor ott konkrét számok, statisztikai adatok szerepelnek, amelyeket már nem lehet tetszőlegesen értelmezni.
Az említett három tanulmány felhasználása azért lenne e tekintetben igen hasznos, mert azt a mai unió egykori elődjének, az Európai Gazdasági Közösségnek a vezetői készítették, így hitelességükhöz és megalapozottságukhoz kétség nem férhet. Ugyanakkor a mi álláspontunkat lehet velük igazolni: nincsenek meg a föderáció feltételei, tehát más együttműködési formákban kell gondolkodnunk.
Ugyanez vonatkozik a klímacélokra is. Mielőtt még adókat, meg különböző szabályokat ránk kényszerítenének, követelni kell az eddigi tapasztalatok feldolgozását (a német Energiewende például totál csőd), továbbá hogy az 55 százalékos klímacélhoz és a hidrogéngazdasághoz legyenek konkrét megvalósíthatósági tervek, amelyek kiterjednek az alkalmazandó technológiákra és a megvalósítási költségekre.
Küzdelmes idők előtt állunk, és meggyőződésem, hogy az értékviták reálgazdasági útra terelésével pozíciónkat erősíthetjük.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap