Azok a megdöbbentő folyamatok ugyanis, amelyeket ma Amerikában és Nyugat-Európában tapasztalunk, nem egyik napról a másikra jöttek létre, és nem sok közük van George Floyd halálához, hanem hosszú folyamatok kiteljesedésének tekinthetők, amelyeknek még nincs vége, sőt a java még csak ezután jön.
A folyamatok megértését messziről kell kezdenünk, onnan, hogy az első világháború utáni kommunista mozgalmak Keleten győztek ugyan, és létrehozták azt a rendszert, amelyet később nekünk is módunk volt megtapasztalni, Nyugaton azonban elbuktak. Az elbukott kommunista kísérletek nyomán olyan radikális marxista gondolkodók, mint Lukács György, Antonio Gramsci, Max Horkheimer, Herbert Marcuse, Theodor W. Adorno fokozatosan kifejlesztettek egy ideológiát, amely nemcsak a kapitalista rendszer, hanem az egész nyugati civilizáció bírálatává vált. Ezt az irányzatot az e filozófusoknak kezdetben helyt adó, a Frankfurti Egyetemen működő Társadalmi Kutatóintézet nyomán frankfurti iskolának nevezték el. Módszerük az úgynevezett kritikai elmélet volt, ami a gyakorlatban a tradicionális nyugati értékek és intézmények megkérdőjelezését jelentette. Ennek része a szexuális felszabadítás, a genderelmélet, a mindenféle kisebbségek preferálása a többséggel szemben.
A tradicionális értékekhez ragaszkodókat pszichológiailag kiegyensúlyozatlannak, szélsőségesnek, sőt fasisztának tekintették. E filozófia képviselői a német diákvezér, Rudi Dutschke által ajánlott „hosszú menetelés” során az utóbbi évtizedekben elfoglalták a nyugati világ intézményrendszerét, és nézetrendszerük kizárólagossá vált a főáramlatú (jobb- és baloldali) pártokban, a kormány- és egyéb hivatalokban, az Európai Unió intézményrendszerében. Amikor tehát George Floyd halálát követően Amerikában, majd később Európában a tömegtüntetések kitörtek, már egy jól bejáratott ideológiát követtek, amelynek hívei hosszú idő óta ott vannak a fősodratú pártok, Amerikában különösen a demokraták soraiban, a média tulajdonosai és újságírói között, az egyetemeken a tanárok és a diákok között, a kulturális életben, a közgondolkodást formáló intézmények vezetésében. Rudi Dutschkéról nem véletlenül neveztek el utcát Berlinben, a Checkpoint Charlie közelében.
Európa keleti felét ettől az eszmei áramlattól a hagyományos kommunizmus, amely az alapvető ellentétet a tőke és a munka között, nem pedig a fehérek és a feketék vagy a heteroszexuálisok és a homoszexuálisok viszonylatában látta, egészen a felbomlásáig megvédte. Sőt míg a háttérhatalom által bekebelezett Kelet-Közép-Európában gőzerővel folyik a térítés, keletebbre, az Orosz Birodalom megmaradt részeiben egyelőre hiába próbálkoznak, ezért van olyan rossz sajtója Nyugaton Putyinnak, aki ezen eszmeáramlat támogatóit és híveit kidobta vagy legalábbis féken tartja.
Hasonlóképpen a frankfurti iskola kultúrmarxizmusának vírusa nem képes megfertőzni az afrikai, ázsiai és valószínűleg a latin-amerikai országokat sem, mert ezekben az országokban hiányzik a szellemi mozgalom és a nagytőke között az az összekötő kapocs, ami az euroatlanti térségben ezt a jelenséget létrehozta.
Ezeket a mozgalmakat gyakran baloldalinak nevezik, mert képviselői általában az egykori baloldali pártok révén kerültek fokozatosan mai pozícióikba. Rá kell azonban mutatnunk, hogy a 20. század Nyugat-Európáját jellemző szociáldemokrata mozgalmakat egy világ választja el a kultúrmarxista harcosoktól. A szociáldemokraták nem akarták megdönteni a kapitalizmust, mint a kommunisták, és nem szítottak viszályt és gyűlöletet az egyes rasszok vagy a többség és a kisebbség között, mint a kultúrkommunisták, és különösen nem akarták felszámolni a nemzetállamokat. Céljuk egy szociális piacgazdaság megteremtése volt, ami sikeresen meg is valósult egészen addig, amíg azt részben a politikai vezetők ostobasága, részben a túl hatalmasra nőtt tőke érdekei fel nem számolták (részletesebben lásd David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma).
Az Egyesült Államok szabad sajtójában (amely nem a mély állam ellenőrzése alatt áll) egyre több cikk tűnik fel, amely az Egyesült Államok rendszerszintű összeomlását (systemic collapse) vizionálja. Paul Craig Roberts, aki valaha Ronald Reagan pénzügyminiszter-helyettese volt, például azt mondja: „Az Egyesült Államok már évtizedekkel ezelőtt megszűnt, és csak az tartja fenn egy működőképes ország látszatát, hogy az olyan nagy államférfiak, mint Thomas Jefferson, George Washington és James Madison szilárd alapokra építették. Valójában a felépítményt már régen elmosta az oktatást, a médiát és a kormányt uraló liberális elit Amerika-ellenes, öngyűlölő propagandájának özöne. Ma az amerikai oktatás tudatlan termékei rombolják le nagyszerű alapítóink szobrait. A helyzet az, hogy a fehér liberális elit rasszistaként és gonoszként ítéli el az Egyesült Államokat, annak történelmét és az általa létrehozott értékeket. A vádaskodás már nem korlátozódik az amerikai Délre, azon már messze túlmutat. Rasszistának minősülnek az alapító atyák, az Egyesült Államok alkotmánya, a nemzeti himnusz, a matematika, a tudomány és az angol nyelv mind, az igazság koncepciójával együtt.”
A szabad Amerika egy másik hangja, a The Saker nevű – élete nagy részében stratégiai elemzésekkel foglalkozó – svájci–amerikai blogíró (lásd: Thesaker.is) szintén rendszerszintű összeomlásról beszél, de nem ért egyet azzal a mások által felvetett nézettel, hogy az Egyesült Államokban forradalom vagy polgárháború várható. Ahhoz, hogy forradalom legyen – mondja The Saker – olyan erőkre van szükség, amelyek nemcsak a személyeket képesek megváltoztatni, hanem a rendszert, a politikát is. Pusztán azt kijelenteni, hogy a fekete életek számítanak vagy boltokat kifosztani, vagy a rendőrségre fordított összegek csökkentését követelni, nem azok a képességek, amelyek egy forradalomhoz elegendők. A polgárháborúhoz pedig legalább két oldalra van szükség, amelyek mindegyikének világosan meghatározható politikai célja van. Mivel az Egyesült Államokban a valódi hatalom el van rejtve a közvélemény figyelme elől, nincs lehetőség „nép és uralkodó” közötti polgárháború kialakulására.
A „jobb/konzervatív versus bal/liberális” polgárháború szintén nem lehetséges, mivel mind az Egyesült Államok jobboldalát, mind a baloldalát valójában a mély állam irányítja, amely sem nem liberális, sem nem konzervatív. The Saker még azt is hozzáteszi, hogy Észak és Dél közötti háború sem lehetséges, mert a törésvonalak az államokon belül mind északon, mind délen megtalálhatók. Sokkal inkább zónásodás várható, ahol a nagyvárosok lerobbant negyedei váltakoznak a vidék és a kisvárosok tehetősebb és műveltebb polgáraival.
Ez a zónásodás most leginkább Seattle-ben figyelhető meg, ahol a demokrata városvezetés csak három hét, számos üzlet kifosztása és két gyilkosság után szánta rá magát, hogy véget vessen a szélsőségesek randalírozásának, amely egy bedrogozott bűnöző rendőri intézkedés közben történt halála miatt tört ki, akiből azután a liberális sajtó nemzeti hőst faragott.
Seattle messze van ugyan, de az elmúlt heti bécsi zavargások arra figyelmeztetnek, hogy az európai anarchisták (értsd az európai unió vezetői) által támogatott politika romboló eredményei már a magyar határokat közelítik.
Kelet-Közép-Európa nagyrészt még mentes az Egyesült Államokban és Európa nyugati felén zajló, részben faji és vallási, részben anarchista és szélsőbalos eredetű zavargásoktól. Hogy ez hazánkban 2022 után is így maradjon, abban nagy felelőssége van a jelenlegi kormánynak és a választóknak is.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Forrás: Magyar Hírlap
A folyamatok megértését messziről kell kezdenünk, onnan, hogy az első világháború utáni kommunista mozgalmak Keleten győztek ugyan, és létrehozták azt a rendszert, amelyet később nekünk is módunk volt megtapasztalni, Nyugaton azonban elbuktak. Az elbukott kommunista kísérletek nyomán olyan radikális marxista gondolkodók, mint Lukács György, Antonio Gramsci, Max Horkheimer, Herbert Marcuse, Theodor W. Adorno fokozatosan kifejlesztettek egy ideológiát, amely nemcsak a kapitalista rendszer, hanem az egész nyugati civilizáció bírálatává vált. Ezt az irányzatot az e filozófusoknak kezdetben helyt adó, a Frankfurti Egyetemen működő Társadalmi Kutatóintézet nyomán frankfurti iskolának nevezték el. Módszerük az úgynevezett kritikai elmélet volt, ami a gyakorlatban a tradicionális nyugati értékek és intézmények megkérdőjelezését jelentette. Ennek része a szexuális felszabadítás, a genderelmélet, a mindenféle kisebbségek preferálása a többséggel szemben.
A tradicionális értékekhez ragaszkodókat pszichológiailag kiegyensúlyozatlannak, szélsőségesnek, sőt fasisztának tekintették. E filozófia képviselői a német diákvezér, Rudi Dutschke által ajánlott „hosszú menetelés” során az utóbbi évtizedekben elfoglalták a nyugati világ intézményrendszerét, és nézetrendszerük kizárólagossá vált a főáramlatú (jobb- és baloldali) pártokban, a kormány- és egyéb hivatalokban, az Európai Unió intézményrendszerében. Amikor tehát George Floyd halálát követően Amerikában, majd később Európában a tömegtüntetések kitörtek, már egy jól bejáratott ideológiát követtek, amelynek hívei hosszú idő óta ott vannak a fősodratú pártok, Amerikában különösen a demokraták soraiban, a média tulajdonosai és újságírói között, az egyetemeken a tanárok és a diákok között, a kulturális életben, a közgondolkodást formáló intézmények vezetésében. Rudi Dutschkéról nem véletlenül neveztek el utcát Berlinben, a Checkpoint Charlie közelében.
Európa keleti felét ettől az eszmei áramlattól a hagyományos kommunizmus, amely az alapvető ellentétet a tőke és a munka között, nem pedig a fehérek és a feketék vagy a heteroszexuálisok és a homoszexuálisok viszonylatában látta, egészen a felbomlásáig megvédte. Sőt míg a háttérhatalom által bekebelezett Kelet-Közép-Európában gőzerővel folyik a térítés, keletebbre, az Orosz Birodalom megmaradt részeiben egyelőre hiába próbálkoznak, ezért van olyan rossz sajtója Nyugaton Putyinnak, aki ezen eszmeáramlat támogatóit és híveit kidobta vagy legalábbis féken tartja.
Hasonlóképpen a frankfurti iskola kultúrmarxizmusának vírusa nem képes megfertőzni az afrikai, ázsiai és valószínűleg a latin-amerikai országokat sem, mert ezekben az országokban hiányzik a szellemi mozgalom és a nagytőke között az az összekötő kapocs, ami az euroatlanti térségben ezt a jelenséget létrehozta.
Ezeket a mozgalmakat gyakran baloldalinak nevezik, mert képviselői általában az egykori baloldali pártok révén kerültek fokozatosan mai pozícióikba. Rá kell azonban mutatnunk, hogy a 20. század Nyugat-Európáját jellemző szociáldemokrata mozgalmakat egy világ választja el a kultúrmarxista harcosoktól. A szociáldemokraták nem akarták megdönteni a kapitalizmust, mint a kommunisták, és nem szítottak viszályt és gyűlöletet az egyes rasszok vagy a többség és a kisebbség között, mint a kultúrkommunisták, és különösen nem akarták felszámolni a nemzetállamokat. Céljuk egy szociális piacgazdaság megteremtése volt, ami sikeresen meg is valósult egészen addig, amíg azt részben a politikai vezetők ostobasága, részben a túl hatalmasra nőtt tőke érdekei fel nem számolták (részletesebben lásd David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma).
Az Egyesült Államok szabad sajtójában (amely nem a mély állam ellenőrzése alatt áll) egyre több cikk tűnik fel, amely az Egyesült Államok rendszerszintű összeomlását (systemic collapse) vizionálja. Paul Craig Roberts, aki valaha Ronald Reagan pénzügyminiszter-helyettese volt, például azt mondja: „Az Egyesült Államok már évtizedekkel ezelőtt megszűnt, és csak az tartja fenn egy működőképes ország látszatát, hogy az olyan nagy államférfiak, mint Thomas Jefferson, George Washington és James Madison szilárd alapokra építették. Valójában a felépítményt már régen elmosta az oktatást, a médiát és a kormányt uraló liberális elit Amerika-ellenes, öngyűlölő propagandájának özöne. Ma az amerikai oktatás tudatlan termékei rombolják le nagyszerű alapítóink szobrait. A helyzet az, hogy a fehér liberális elit rasszistaként és gonoszként ítéli el az Egyesült Államokat, annak történelmét és az általa létrehozott értékeket. A vádaskodás már nem korlátozódik az amerikai Délre, azon már messze túlmutat. Rasszistának minősülnek az alapító atyák, az Egyesült Államok alkotmánya, a nemzeti himnusz, a matematika, a tudomány és az angol nyelv mind, az igazság koncepciójával együtt.”
A szabad Amerika egy másik hangja, a The Saker nevű – élete nagy részében stratégiai elemzésekkel foglalkozó – svájci–amerikai blogíró (lásd: Thesaker.is) szintén rendszerszintű összeomlásról beszél, de nem ért egyet azzal a mások által felvetett nézettel, hogy az Egyesült Államokban forradalom vagy polgárháború várható. Ahhoz, hogy forradalom legyen – mondja The Saker – olyan erőkre van szükség, amelyek nemcsak a személyeket képesek megváltoztatni, hanem a rendszert, a politikát is. Pusztán azt kijelenteni, hogy a fekete életek számítanak vagy boltokat kifosztani, vagy a rendőrségre fordított összegek csökkentését követelni, nem azok a képességek, amelyek egy forradalomhoz elegendők. A polgárháborúhoz pedig legalább két oldalra van szükség, amelyek mindegyikének világosan meghatározható politikai célja van. Mivel az Egyesült Államokban a valódi hatalom el van rejtve a közvélemény figyelme elől, nincs lehetőség „nép és uralkodó” közötti polgárháború kialakulására.
A „jobb/konzervatív versus bal/liberális” polgárháború szintén nem lehetséges, mivel mind az Egyesült Államok jobboldalát, mind a baloldalát valójában a mély állam irányítja, amely sem nem liberális, sem nem konzervatív. The Saker még azt is hozzáteszi, hogy Észak és Dél közötti háború sem lehetséges, mert a törésvonalak az államokon belül mind északon, mind délen megtalálhatók. Sokkal inkább zónásodás várható, ahol a nagyvárosok lerobbant negyedei váltakoznak a vidék és a kisvárosok tehetősebb és műveltebb polgáraival.
Ez a zónásodás most leginkább Seattle-ben figyelhető meg, ahol a demokrata városvezetés csak három hét, számos üzlet kifosztása és két gyilkosság után szánta rá magát, hogy véget vessen a szélsőségesek randalírozásának, amely egy bedrogozott bűnöző rendőri intézkedés közben történt halála miatt tört ki, akiből azután a liberális sajtó nemzeti hőst faragott.
Seattle messze van ugyan, de az elmúlt heti bécsi zavargások arra figyelmeztetnek, hogy az európai anarchisták (értsd az európai unió vezetői) által támogatott politika romboló eredményei már a magyar határokat közelítik.
Kelet-Közép-Európa nagyrészt még mentes az Egyesült Államokban és Európa nyugati felén zajló, részben faji és vallási, részben anarchista és szélsőbalos eredetű zavargásoktól. Hogy ez hazánkban 2022 után is így maradjon, abban nagy felelőssége van a jelenlegi kormánynak és a választóknak is.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Forrás: Magyar Hírlap