 | Alexander Dugin, ahogy más geopolitikusok is, mint például Zbigniew Brzezinski, gondolatai nagy részét a korábbi, főleg a 20. század elején alkotott geopolitikusok gondolataiból merítette. |
Dugin Friedirch Ratzelt (1844–1904) nevezi a geopolitika atyjának, aki először kapcsolja össze a népek sorsát vagy rendeltetését azzal a földel, környezettel ahol élnek. „Az állam a földfelszín egy bizonyos részéhez kötődő organizmusként alakul ki” – írja Ratzel, és ő az, aki megfogalmazza a nácik által később felhasznált élettér (lebensraum) gondolatát és a „tágulás törvényét”, amely szerint az állam születik, növekszik és meghal, következésképpen térbeli kiterjedése és zsugorodása belső életciklusához kapcsolható természetes folyamat. A Föld felszíne azonban véges, ezért ez a tágulás szükségképpen mások rovására történhet, a nemzeti határok tehát nem kőbevésett dolgok. Ratzel volt az első, aki használta a világhatalom fogalmát, és rámutatott, hogy minden nagy hatalmú nemzetnek fejlesztenie kell a tengeri erejét, mert az a nemzetek nagyságának egyik forrása. Ratzel gondolatait kortársai, az amerikai Alfred Mahan, a francia Vidal de la Blanche és a későbbi geopolitikusok, mint például a svéd Rudolf Kjellén és a német Karl Haushofer is felhasználták.
Alfred Mahan (1840–1914) az amerikai haditengerészet tisztje volt, aki szerint a politika fő eszköze a kereskedelem, a kereskedelmi utak biztosításának legfőbb módja pedig a tengeri hatalom kiépítése. Ebből kiindulva szorgalmazta Amerika haditengerészetének fejlesztését, amit az Egyesült Államok azután az ő elvei alapján a 20. században meg is valósított. Mahan globális mértékben kiterjesztette az amerikai polgárháborúban alkalmazott anakondaelvet, vagyis azt, hogy a szárazföldi hatalmakat, mint Németország, Oroszország vagy Kína a tengerek felől kell körbefogni, és lehetőleg elzárni azokat a part menti területekhez való hozzáféréstől. Ha ma ránézünk az amerikaiak katonai támaszpontjainak térképére, ez az elv tökéletesen érvényesül.
A francia geopolitikai érdekekhez Vidal de la Blanche (1845–1918) francia földrajztudós adott elméleti alapot. Blanche is úgy vélte, hogy a környezeti adottságoknak fontos szerepe van, de ezt csak mint lehetőséget vette figyelembe, és ezzel egy sajátos geopolitikai fogalmat vezetett be, a posszibilizmust. E szerint a földrajzi elhelyezkedés csak egy adottság, és hogy ezt az adottságot az ott lakó népek hogyan használják ki, ez már a társadalmi tényezőktől, a saját kultúrától, az intézményektől függ. Blanche szembeszállt a determinizmust valló geopolitikusokkal, akik a történelmi eseményekben a környezeti adottságokat meghatározónak tekintették. Blanche idejében a francia hatalom már hanyatlott, Németország viszont feljövőben volt, és ő úgy látta, hogy a növekvő német hatalommal Franciaország csak a tengeri hatalmakkal szövetkezve tud szembeszállni. Az életének utolsó szakaszában lezajlott világháború igazolta ezt az elgondolását, Franciaország a tengeri (angolszász) hatalmak oldalán vett részt a szárazföldi (központi) hatalmak elleni küzdelemben.
A 19. századi geopolitikusok közül a későbbiekre a legnagyobb hatást Halford Mackinder (1861–1947) skót származású egyetemi tanár és politikus gyakorolta. Mackinder szerint egy nemzet számára a legelőnyösebb, ha egy földrajzi terület közepén fekszik. E gondolat mentén a földgolyót koncentrikus körök hierarchikus rendszerére bontotta. A középen van a „történelem földrajzi tengelye”, a Világsziget, amely Európa, Ázsia és Afrika összekapcsolt kontinenseit foglalja magában. A Világsziget közepén fekszik a Szívföld (Heartland) amely, a Volgától a Jangcéig és a Himalájától az Északi-sarkvidékig húzódik Ez a terület gyakorlatilag megfelel az akkori Oroszországnak, illetve a későbbi Szovjetuniónak.
A legkülső öv, a „szigetek félholdja” (külső félhold) ide Amerika, Anglia és Ausztrália tartozik, ezek a „szigetlakók” gyarmati expedíciókkal nyomást gyakorolnak a központi területekre, hogy ellensúlyozzák az onnan kiinduló hódításokat.
A két terület között helyezkedik el a „belső vagy marginális félhold” (Rimland). Ez az öv az eurázsiai kontinens part menti területeivel és az azokhoz közel eső szigetekkel (Anglia, Japán) esik egybe. Mackinder szerint a víz és a szárazföld metszéspontjai kulcsfontosságú tényezők a nemzetek és államok történelmében, mert állandóan ellentétes kulturális hatásoknak vannak kitéve, aminek köszönhetően a civilizáció kiemelt fejlődésének térségeivé válnak.
Mackinder a „történelem földrajzi tengelyének” stratégiai prioritást tulajdonított, elhíresült, sokszor idézett megfogalmazásában: „Aki Kelet-Európát uralja, az uralja a Szívföldet, aki uralja a Szívföldet, az uralja a Világszigetet, aki uralja a Világszigetet, az uralja a világot.”. Úgy vélte, hogy az angolszász geopolitika fő feladata, hogy megakadályozza egy stratégiai kontinentális szövetség kialakulását a „történelem földrajzi tengelye” (Oroszország) körül. Ezért a „külső félhold” erőinek stratégiája az, hogy minél több part menti területet szakítsanak el a Szívföldtől, és azokat a „szigeti civilizáció” befolyása alá helyezzék. E meggondolásból származik az is, hogy Mackinder később a Szívföldből kivette a Jenyiszej folyótól keletre eső területeket és ezt a hatalmas, természeti erőforrásokban gazdag, de feltáratlan és gyéren lakott területet „belső félholdnak”, azaz olyan tengerparti területnek minősítette át, amelyet a „szigetország” hatalmai a „történelem földrajzi tengelye” elleni harcra használhattak.
A geopolitika fogalom Rudolf Kjellén (1864–1922) svéd földrajztudóstól származik, aki erősen támogatta a német nagyhatalmi törekvéseket. Úgy gondolta, hogy Németország az a tengely, amely köré kellene szervezni Európa többi országát, így támogatta Friedrich Nauman német politikus Közép-Európa koncepcióját. Ha a jelenlegi Európai Unió gazdasági kapcsolatrendszerére tekintünk, kijelenthetjük, hogy ezt a koncepciót a történelem meg is valósította. Kjellén esetében még az is kiemelhető, hogy kidolgozza az autarchia koncepcióját, vagyis azt, hogy a függetlenség és ezzel együtt az önálló politika csak akkor lehetséges, ha az adott ország vagy térség rendelkezik az önellátásához szükséges összes erőforrással.
A holland származású amerikai Nicholas Spykman (1893–1943), aki Mahan admirális követője és a Yale Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének igazgatója volt, megfordította Mackinder híres tételét és azt mondta, hogy „aki a peremvidéket uralja, az uralja Eurázsiát, aki Eurázsiát uralja, az tartja kezében a világ sorsát”. Spykman tíz kritériumot emelt ki egy nemzet geopolitikai erejének meghatározására, ezek a hagyományos geográfiai, népességi és erőforrási jellemzők mellett a gazdasági és technológiai fejlődés, a pénzügyi hatalom, az etnikai homogenitás és a nemzeti szellem. Szerinte, ha egy állam geopolitikai képességeinek e kritériumok alapján történő összesített értékelése viszonylag alacsony szintet mutat, az szinte automatikusan azt jelenti, hogy az adott állam kénytelen egy általánosabb stratégiai szövetségbe lépni, lemondva szuverenitásának egy részéről a globális stratégiai geopolitikai pártfogás érdekében.
Magyarország az utóbbi kategóriába tartozik, ráadásul minden geopolitikai körzetkijelölés vonala Magyarországon fut keresztül, tehát az Ady-féle kompország meghatározás nem nemzeti, hanem geopolitikai sajátosság.
A peremvidék jelentésének újraértékelése mellett Spykman egy másik fontos kiegészítést is tett a világ geopolitikai képéhez a „tengeri hatalom” szemszögéből. Bevezette a közép-óceán fogalmát. Ami az ókorban a földközi-tengeri civilizáció volt, az ma az Atlanti-óceán két oldalán lévő, a világon a legfejlettebbnek tekinthető, nyugati civilizáció területe. Jelenleg úgy tűnik, hogy Spykman téziseit a peremvidék stratégiai elsőbbségéről és a közép-óceán fontosságáról a történelem igazolta. Dugin szerint azonban még túl korai lenne Mackindernek Eurázsiai központi jelentőségéről szóló elméletét elvetni.
A német geopolitikai érdekek megfogalmazója, Karl Haushofer (1869–1946), a német nemzeti eszme hívei közé tartozott és tanítványa, Rudolf Hess révén Hitlerrel is kapcsolatba került. A német nemzeti eszme hívei a német állam politikai hatalmának megerősítésére törekedtek, ami az ipar fejlesztését, kulturális és geopolitikai terjeszkedést jelentett. De Németország európai térbeli és kulturális középhelyzete (Mittellage) az országot a nyugati tengeri hatalmak – Anglia, Franciaország és így, perspektivikusan az Egyesült Államok – természetes ellenfelévé tette. A tengeri hatalom geopolitikusai nem is titkolták Németországgal szembeni ellenszenvüket és Oroszországgal együtt a Nyugat fő geopolitikai ellenfelének tekintették. Egy ilyen helyzetben Németország nem számíthatott a „külső félhold” hatalmaival való erős szövetségre. Haushofer és követőinek egész geopolitikai doktrínája ezen az elemzésen alapul. Ez a doktrína egy kontinentális blokk, vagyis egy Berlin–Moszkva–Tokió tengely létrehozását tartotta szükségesnek.
Haushofer Németország, népe és kultúrája önazonosítását az eurázsiai, ázsiai hagyomány nyugati folytatásaként feltételezte, ezért keleti nyitás koncepciója egyáltalán nem jelentette a szláv területek elfoglalását. Két kontinentális hatalom, Oroszország és Németország közös civilizációs erőfeszítéseit vizionálta, amelyeknek Új Eurázsiai Rendet kell létrehozniuk, és át kell alakítaniuk a Világsziget kontinentális terét, úgy hogy azt teljesen kivonják a tengeri hatalom befolyása alól. Haushofer a német életteret nem az orosz területek gyarmatosításával, hanem a hatalmas lakatlan ázsiai területek fejlesztésével és a kelet-európai területek újjászervezésével kívánta bővíteni. E nézetei azonban nem illettek bele Hitler fajelméletébe, fiát a Hitler ellenes merényletben való részvétel vádjával 1944-ben kivégezték, ő maga 1946-ban öngyilkos lett.
A német geopolitikusok közül még érdemes megemlíteni Carl Schmittet (1888–1985), aki kidolgozta az úgynevezett nagytér-elméletet (Grossraum-elmélet). Ez a koncepció az államok fejlődését a legnagyobb területi volumenre való törekvéssel azonosítja. Schmitt kimutatja, hogy egy állam technikai és gazdasági fejlődése egy bizonyos ponttól kezdve megköveteli területeinek mennyiségi és minőségi növekedését. Ennek megvalósítása azonban nem feltétlenül a gyarmatosítás, az annexió vagy a katonai invázió. A nagytér kialakulása más törvényeken is alapulhat, például egy közös vallási vagy kulturális forma több állam vagy nemzet általi elfogadásán.
Végül egy Duginra nagy hatást gyakorolt orosz geopolitikust mutatunk be, Pjotr Nyikolajevics Szavickijt (1895–1968), aki az orosz forradalom után Csehszlovákiába költözött, és bár nézeteit a szovjet vezetés átültette a gyakorlatba, őt magát Prága felszabadítása után tíz évre lágerbe küldték. Szavickij fő gondolata az volt, hogy Oroszország egy különleges civilizációs képződmény, amelyet a „középszerűség” minősége határoz meg, Oroszország történelmi identitásának alapja a „középső terület”. Oroszország nem része Európának, és nem is Ázsia meghosszabbítása, egy független és különleges szellemi és történelmi geopolitikai valóság, amelyet Szavickij Eurázsiának nevezett el. Eurázsia kiemelése azonos koncepciót jelent Mackinder Világsziget elképzelésével.
Szavickij Oroszországot geopolitikai értelemben nem nemzetállamként, hanem több összetevőből (árja–szláv kultúra, török nomadizmus és ortodox hagyomány) kialakult különleges civilizációtípusként értelmezi. Ezek együttesen egyfajta egyedi, „középső” formációt alkotnak. Szavickij elméletének nagyon fontos eleme az ideokrácia elve (eszmék uralma az anyagiak felett). Szavickij úgy vélte, hogy az eurázsiai államot az eredeti szellemi impulzusból kell felépíteni, felülről lefelé. Következésképpen az egész struktúrát az a priori ideának megfelelően kell létrehozni.
Dugin azért mutatta be saját geopolitikai nézeteinek kifejtése előtt a reá befolyást gyakorló legjelentősebb geopolitikusokat, mert szerinte a geopolitikusok lényegében azok, akik a legélesebb és legfelelősségteljesebb módon ismerik fel a globális térbeli fejlődés történelmi tendenciáit. A geopolitikusok képesek megérteni nemzetük és országuk helyét, és ők azok, akik a legjobban meg tudják fogalmazni a jövőre vonatkozó szilárd és hatékony stratégiákat. Ezért gyakran közvetlenül vagy közvetve befolyásolják a világtörténelmet, amelyet azonban nem ők, hanem más erők, csoportok, pártok és vezetők hajtanak végre teljesen más, pillanatnyilag éppen releváns jelszavak mentén.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
Alfred Mahan (1840–1914) az amerikai haditengerészet tisztje volt, aki szerint a politika fő eszköze a kereskedelem, a kereskedelmi utak biztosításának legfőbb módja pedig a tengeri hatalom kiépítése. Ebből kiindulva szorgalmazta Amerika haditengerészetének fejlesztését, amit az Egyesült Államok azután az ő elvei alapján a 20. században meg is valósított. Mahan globális mértékben kiterjesztette az amerikai polgárháborúban alkalmazott anakondaelvet, vagyis azt, hogy a szárazföldi hatalmakat, mint Németország, Oroszország vagy Kína a tengerek felől kell körbefogni, és lehetőleg elzárni azokat a part menti területekhez való hozzáféréstől. Ha ma ránézünk az amerikaiak katonai támaszpontjainak térképére, ez az elv tökéletesen érvényesül.
A francia geopolitikai érdekekhez Vidal de la Blanche (1845–1918) francia földrajztudós adott elméleti alapot. Blanche is úgy vélte, hogy a környezeti adottságoknak fontos szerepe van, de ezt csak mint lehetőséget vette figyelembe, és ezzel egy sajátos geopolitikai fogalmat vezetett be, a posszibilizmust. E szerint a földrajzi elhelyezkedés csak egy adottság, és hogy ezt az adottságot az ott lakó népek hogyan használják ki, ez már a társadalmi tényezőktől, a saját kultúrától, az intézményektől függ. Blanche szembeszállt a determinizmust valló geopolitikusokkal, akik a történelmi eseményekben a környezeti adottságokat meghatározónak tekintették. Blanche idejében a francia hatalom már hanyatlott, Németország viszont feljövőben volt, és ő úgy látta, hogy a növekvő német hatalommal Franciaország csak a tengeri hatalmakkal szövetkezve tud szembeszállni. Az életének utolsó szakaszában lezajlott világháború igazolta ezt az elgondolását, Franciaország a tengeri (angolszász) hatalmak oldalán vett részt a szárazföldi (központi) hatalmak elleni küzdelemben.
A 19. századi geopolitikusok közül a későbbiekre a legnagyobb hatást Halford Mackinder (1861–1947) skót származású egyetemi tanár és politikus gyakorolta. Mackinder szerint egy nemzet számára a legelőnyösebb, ha egy földrajzi terület közepén fekszik. E gondolat mentén a földgolyót koncentrikus körök hierarchikus rendszerére bontotta. A középen van a „történelem földrajzi tengelye”, a Világsziget, amely Európa, Ázsia és Afrika összekapcsolt kontinenseit foglalja magában. A Világsziget közepén fekszik a Szívföld (Heartland) amely, a Volgától a Jangcéig és a Himalájától az Északi-sarkvidékig húzódik Ez a terület gyakorlatilag megfelel az akkori Oroszországnak, illetve a későbbi Szovjetuniónak.
A legkülső öv, a „szigetek félholdja” (külső félhold) ide Amerika, Anglia és Ausztrália tartozik, ezek a „szigetlakók” gyarmati expedíciókkal nyomást gyakorolnak a központi területekre, hogy ellensúlyozzák az onnan kiinduló hódításokat.
A két terület között helyezkedik el a „belső vagy marginális félhold” (Rimland). Ez az öv az eurázsiai kontinens part menti területeivel és az azokhoz közel eső szigetekkel (Anglia, Japán) esik egybe. Mackinder szerint a víz és a szárazföld metszéspontjai kulcsfontosságú tényezők a nemzetek és államok történelmében, mert állandóan ellentétes kulturális hatásoknak vannak kitéve, aminek köszönhetően a civilizáció kiemelt fejlődésének térségeivé válnak.
Mackinder a „történelem földrajzi tengelyének” stratégiai prioritást tulajdonított, elhíresült, sokszor idézett megfogalmazásában: „Aki Kelet-Európát uralja, az uralja a Szívföldet, aki uralja a Szívföldet, az uralja a Világszigetet, aki uralja a Világszigetet, az uralja a világot.”. Úgy vélte, hogy az angolszász geopolitika fő feladata, hogy megakadályozza egy stratégiai kontinentális szövetség kialakulását a „történelem földrajzi tengelye” (Oroszország) körül. Ezért a „külső félhold” erőinek stratégiája az, hogy minél több part menti területet szakítsanak el a Szívföldtől, és azokat a „szigeti civilizáció” befolyása alá helyezzék. E meggondolásból származik az is, hogy Mackinder később a Szívföldből kivette a Jenyiszej folyótól keletre eső területeket és ezt a hatalmas, természeti erőforrásokban gazdag, de feltáratlan és gyéren lakott területet „belső félholdnak”, azaz olyan tengerparti területnek minősítette át, amelyet a „szigetország” hatalmai a „történelem földrajzi tengelye” elleni harcra használhattak.
A geopolitika fogalom Rudolf Kjellén (1864–1922) svéd földrajztudóstól származik, aki erősen támogatta a német nagyhatalmi törekvéseket. Úgy gondolta, hogy Németország az a tengely, amely köré kellene szervezni Európa többi országát, így támogatta Friedrich Nauman német politikus Közép-Európa koncepcióját. Ha a jelenlegi Európai Unió gazdasági kapcsolatrendszerére tekintünk, kijelenthetjük, hogy ezt a koncepciót a történelem meg is valósította. Kjellén esetében még az is kiemelhető, hogy kidolgozza az autarchia koncepcióját, vagyis azt, hogy a függetlenség és ezzel együtt az önálló politika csak akkor lehetséges, ha az adott ország vagy térség rendelkezik az önellátásához szükséges összes erőforrással.
A holland származású amerikai Nicholas Spykman (1893–1943), aki Mahan admirális követője és a Yale Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének igazgatója volt, megfordította Mackinder híres tételét és azt mondta, hogy „aki a peremvidéket uralja, az uralja Eurázsiát, aki Eurázsiát uralja, az tartja kezében a világ sorsát”. Spykman tíz kritériumot emelt ki egy nemzet geopolitikai erejének meghatározására, ezek a hagyományos geográfiai, népességi és erőforrási jellemzők mellett a gazdasági és technológiai fejlődés, a pénzügyi hatalom, az etnikai homogenitás és a nemzeti szellem. Szerinte, ha egy állam geopolitikai képességeinek e kritériumok alapján történő összesített értékelése viszonylag alacsony szintet mutat, az szinte automatikusan azt jelenti, hogy az adott állam kénytelen egy általánosabb stratégiai szövetségbe lépni, lemondva szuverenitásának egy részéről a globális stratégiai geopolitikai pártfogás érdekében.
Magyarország az utóbbi kategóriába tartozik, ráadásul minden geopolitikai körzetkijelölés vonala Magyarországon fut keresztül, tehát az Ady-féle kompország meghatározás nem nemzeti, hanem geopolitikai sajátosság.
A peremvidék jelentésének újraértékelése mellett Spykman egy másik fontos kiegészítést is tett a világ geopolitikai képéhez a „tengeri hatalom” szemszögéből. Bevezette a közép-óceán fogalmát. Ami az ókorban a földközi-tengeri civilizáció volt, az ma az Atlanti-óceán két oldalán lévő, a világon a legfejlettebbnek tekinthető, nyugati civilizáció területe. Jelenleg úgy tűnik, hogy Spykman téziseit a peremvidék stratégiai elsőbbségéről és a közép-óceán fontosságáról a történelem igazolta. Dugin szerint azonban még túl korai lenne Mackindernek Eurázsiai központi jelentőségéről szóló elméletét elvetni.
A német geopolitikai érdekek megfogalmazója, Karl Haushofer (1869–1946), a német nemzeti eszme hívei közé tartozott és tanítványa, Rudolf Hess révén Hitlerrel is kapcsolatba került. A német nemzeti eszme hívei a német állam politikai hatalmának megerősítésére törekedtek, ami az ipar fejlesztését, kulturális és geopolitikai terjeszkedést jelentett. De Németország európai térbeli és kulturális középhelyzete (Mittellage) az országot a nyugati tengeri hatalmak – Anglia, Franciaország és így, perspektivikusan az Egyesült Államok – természetes ellenfelévé tette. A tengeri hatalom geopolitikusai nem is titkolták Németországgal szembeni ellenszenvüket és Oroszországgal együtt a Nyugat fő geopolitikai ellenfelének tekintették. Egy ilyen helyzetben Németország nem számíthatott a „külső félhold” hatalmaival való erős szövetségre. Haushofer és követőinek egész geopolitikai doktrínája ezen az elemzésen alapul. Ez a doktrína egy kontinentális blokk, vagyis egy Berlin–Moszkva–Tokió tengely létrehozását tartotta szükségesnek.
Haushofer Németország, népe és kultúrája önazonosítását az eurázsiai, ázsiai hagyomány nyugati folytatásaként feltételezte, ezért keleti nyitás koncepciója egyáltalán nem jelentette a szláv területek elfoglalását. Két kontinentális hatalom, Oroszország és Németország közös civilizációs erőfeszítéseit vizionálta, amelyeknek Új Eurázsiai Rendet kell létrehozniuk, és át kell alakítaniuk a Világsziget kontinentális terét, úgy hogy azt teljesen kivonják a tengeri hatalom befolyása alól. Haushofer a német életteret nem az orosz területek gyarmatosításával, hanem a hatalmas lakatlan ázsiai területek fejlesztésével és a kelet-európai területek újjászervezésével kívánta bővíteni. E nézetei azonban nem illettek bele Hitler fajelméletébe, fiát a Hitler ellenes merényletben való részvétel vádjával 1944-ben kivégezték, ő maga 1946-ban öngyilkos lett.
A német geopolitikusok közül még érdemes megemlíteni Carl Schmittet (1888–1985), aki kidolgozta az úgynevezett nagytér-elméletet (Grossraum-elmélet). Ez a koncepció az államok fejlődését a legnagyobb területi volumenre való törekvéssel azonosítja. Schmitt kimutatja, hogy egy állam technikai és gazdasági fejlődése egy bizonyos ponttól kezdve megköveteli területeinek mennyiségi és minőségi növekedését. Ennek megvalósítása azonban nem feltétlenül a gyarmatosítás, az annexió vagy a katonai invázió. A nagytér kialakulása más törvényeken is alapulhat, például egy közös vallási vagy kulturális forma több állam vagy nemzet általi elfogadásán.
Végül egy Duginra nagy hatást gyakorolt orosz geopolitikust mutatunk be, Pjotr Nyikolajevics Szavickijt (1895–1968), aki az orosz forradalom után Csehszlovákiába költözött, és bár nézeteit a szovjet vezetés átültette a gyakorlatba, őt magát Prága felszabadítása után tíz évre lágerbe küldték. Szavickij fő gondolata az volt, hogy Oroszország egy különleges civilizációs képződmény, amelyet a „középszerűség” minősége határoz meg, Oroszország történelmi identitásának alapja a „középső terület”. Oroszország nem része Európának, és nem is Ázsia meghosszabbítása, egy független és különleges szellemi és történelmi geopolitikai valóság, amelyet Szavickij Eurázsiának nevezett el. Eurázsia kiemelése azonos koncepciót jelent Mackinder Világsziget elképzelésével.
Szavickij Oroszországot geopolitikai értelemben nem nemzetállamként, hanem több összetevőből (árja–szláv kultúra, török nomadizmus és ortodox hagyomány) kialakult különleges civilizációtípusként értelmezi. Ezek együttesen egyfajta egyedi, „középső” formációt alkotnak. Szavickij elméletének nagyon fontos eleme az ideokrácia elve (eszmék uralma az anyagiak felett). Szavickij úgy vélte, hogy az eurázsiai államot az eredeti szellemi impulzusból kell felépíteni, felülről lefelé. Következésképpen az egész struktúrát az a priori ideának megfelelően kell létrehozni.
Dugin azért mutatta be saját geopolitikai nézeteinek kifejtése előtt a reá befolyást gyakorló legjelentősebb geopolitikusokat, mert szerinte a geopolitikusok lényegében azok, akik a legélesebb és legfelelősségteljesebb módon ismerik fel a globális térbeli fejlődés történelmi tendenciáit. A geopolitikusok képesek megérteni nemzetük és országuk helyét, és ők azok, akik a legjobban meg tudják fogalmazni a jövőre vonatkozó szilárd és hatékony stratégiákat. Ezért gyakran közvetlenül vagy közvetve befolyásolják a világtörténelmet, amelyet azonban nem ők, hanem más erők, csoportok, pártok és vezetők hajtanak végre teljesen más, pillanatnyilag éppen releváns jelszavak mentén.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap