 | Soros szerint félszázalékos kamatra lehetne örökjáradék-kötvényt kibocsátani, és valóban, a kamatok fél százalék körül mozognak. De így marad ez évtizedes távlatban is? |
„A helyreállítási terv lehetőséget nyújt arra, hogy az előttünk álló hatalmas kihívást lehetőséggé változtassuk. Nemcsak a fellendülést támogatjuk, hanem a jövőbe is beruházunk: az európai zöldmegállapodás és a digitalizáció ösztönözni fogja a munkahelyteremtést és a növekedést, társadalmunk ellenálló-képességét és környezetünk védelmét.
Ez Európa pillanata. Cselekedeteinkkel meg kell felelnünk a kihívásoknak, amelyekkel szembe kell néznünk. A Következő generáció EU-val ambiciózus választ adunk” – mondta nem kevés pátosszal Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, amikor bejelentette a Bizottság tervét Európa fellendítésére.
Ez a terv három részből áll: magából az 1100 milliárd eurós költségvetésből, amely a 2021–2027 közötti időszakra vonatkozik, egy 540 milliárdos, főleg az eurózónatagok számára rendelkezésre álló pénzeszközből és egy 750 milliárd eurós keretből, amelyet Következő generáció EU-nak neveztek el.
Ez utóbbi legnagyobb részét, mintegy nyolcvan százalékát a járvány miatt visszaesett gazdaság helyreállítására lehetne használni, egy kisebb része a zöldátmenetet és a digitalizációt szolgálná, végül a harmadik rész egy új egészségügyi programmal erősítené Európát. A 750 milliárd elosztásáról a Bizottság készített egy elemzést (Europe’s moment: Repair and Prepare for the Next Generation, COM(2020) 456 final), amelyben részletesen, egy valamennyi vállalatra kiterjedő adatbázis alapján méri fel NUTS 2-körzetenként (ebben Magyarország nyolc területre van bontva) a gazdasági visszaesés várható mértékét. Ez alapján számolja ki a várható beruházási igényeket és azok finanszírozási szükségleteit.
Az elemzés leginformatívabb része az a táblázat, amely azt mutatja meg, hogy a nemzetközi pénzpiacon felveendő 750 milliárdot hogyan osztanák el az egyes országok között, és kinek és mennyit kellene visszafizetnie belőle. Ebből a táblázatból az derül ki, hogy a keret nyertesei elsősorban a dél- és kelet–közép-európai országok lennének, a nettó visszafizetők pedig az unió leggazdagabb országai, mindenekelőtt Németország, Franciaország és Hollandia, kisebb mértékben Svédország, Dánia, Belgium és Ausztria. A csomag egy francia–német egyezség keretében jött létre, és a többi, nettó befizetésre kárhoztatott ország tiltakozik is a megoldás ellen. A 750 milliárd kétharmadát, ötszázmilliárdot ugyanis vissza nem fizetendő támogatásként kapnák az egyes országok, míg a maradék részt hitelként. Az említett országok viszont azt javasolják, hogy ingyenpénzt ne kapjon senki, akinek szüksége van rá, vegyen fel hiteleket.
Nem vitás, a terv az unió egyben tartása érdekében készült, mert Nagy-Britannia távozása és a koronavírus során mutatott „szolidaritás” után Merkel – és ezek szerint Macron is – úgy gondolta, hogy lépni kell, még mielőtt, mondjuk, Olaszországban többségbe kerülnek azok, akik ha az unióból talán nem is, de az eurózónából ki akarnának lépni, megkérdőjelezve ezzel az integrációs folyamat jövőjét.
Amiről a Bizottság egyébként elég alapos elemzése nem szól, az a hitelfelvétel lehetősége és a visszafizetés feltételei. Az elgondolás szerint a 750 milliárdot a következő egy-két évben a bizottság venné fel a nemzetközi pénzpiacon, harmincéves futamidejű kötvények kibocsátása formájában. A visszafizetésére 2028 és 2058 között kerülne sor. Kérdés azonban, lehetséges-e ez, és milyen kamatlábak mellett. A felveendő pénz mennyisége valószínűleg nem jelent majd problémát,
de a kamatláb nagysága kérdéses. George Soros szerint félszázalékos kamatra lehetne örökjáradék jellegű uniós kötvényt kibocsátani, és valóban, a jelenlegi kamatlábak fél százalék körül mozognak. De így marad ez évtizedes távlatban is?
Nem nagyon hiszem, hogy valaki félszázalékos kamatra odaadná harminc évre a pénzét – én biztosan nem –, de a magánnyugdíjpénztárak is alaposan kitolnának a kuncsaftjaikkal. Ha ugyanis ránézünk a kamatlábak hosszú távú alakulására, azt látjuk, hogy a kamatok elég hektikusan, széles sávban változnak. Az Egyesült Államokban például a tízéves államkötvények kamata egy és tizenhat százalék között változott az elmúlt száz évben, és szintén az Amerikára vonatkozó százéves idősor alapján (meg elméleti levezetés útján is) megállapítható, hogy a kamatlábak hosszú távon megegyeznek a folyó áras GDP növekedési ütemével.
Ha ez nem így lenne, akkor vagy a bankszféra, vagy a vállalati szféra menne tönkre, ugyanis a kamat a megtermelt új érték része, és hosszú távon ennek elosztásában arányosságnak kell érvényesülnie. Ebből kiindulva évi kétszázalékos gazdasági növekedést és kétszázalékos inflációt feltételezve a reális kamatláb hosszú távon négy százalék. Így számolva a legkeményebb években az adósságszolgálat (kamat+törlesztés) az uniós GDP három ezrelékét tenné ki, ami gazdaságilag nem jelenthet problémát. A kamatok közös kasszából való fizetése azonban a hozzájárulások húszszázalékos növelését igényelné, ami végtelen viták forrása lesz.
Rá kell azonban mutatni, hogy sokkal okosabbat – és az adott viszonyok mellett keresztülvihetőbbet –, mint a francia–német javaslat, nem lehetne találni, sajnos azonban az unióban jelentkező problémákat ez nem fogja megoldani. Ugyanis a dél-európaiak eladósodása és gazdasági problémái nem a koronavírussal kezdődtek, hanem a maastrichti szerződéssel és annak folyományaként az euró bevezetésével.
A közös pénz ugyanis a németek és az észak-európaiak – vagy másképp az unió fejlett országai – számára leértékelt, ami annyit jelent, hogy előnyösen tudnak exportálni a fejletlenebb országokba. A dél-európai eurózónatagok számára viszont túlértékelt, ami azt jelenti, hogy az exportjuk kevéssé nyereséges. Ennek a végeredménye egy hatalmas kereskedelmi egyensúlytalanság és a dél-európai országok eladósodása. Az euró bevezetése óta például Németország mintegy háromezermilliárd eurónyi kereskedelmi aktívumot halmozott fel a többi uniós országgal szemben, ami a most felveendő hitelek négyszerese. Amíg nem alakul ki egy mechanizmus a kereskedelmi és általánosabban a fizetési mérlegek kiegyenlítésére, nincs remény arra, hogy a kialakult problémákat meg lehessen oldani, azok koronavírussal vagy anélkül, de újra fognak termelődni. Érdekes módon erről a problémáról sohasem esik szó sem vezetői, sem szakértői szinten, sem az uniós ügyeket tárgyaló médiában. Egyedül Soros írt róla egy könyvet Az Európai Unió tragédiája címmel. A bizottsági anyagokban még csak elő sem fordul az a kifejezés (current account), ami az egyensúlytalanságra utalna, ami az egész európai együttműködési mechanizmus alapvetően hazug voltát bizonyítja.
A felveendő kölcsönnek egy további problémája, hogy még ha az Európai Tanácsban nagy nehezen megegyeznek is róla, az Európai Parlament még blokkolhatja, illetve a kifizetéseket a „jogállamisághoz” kötheti. Ez a gyakorlatban Lengyelország és Magyarország leckéztetését jelenti, a Lex Ausztria (ama bizonyos 7. cikkely) alapján, holott azt éppen azért iktatták be a jogrendbe, hogy ne forduljon elő az az eset, ami 2000-ben Ausztriával történt. Amikor ugyanis Jörg Haider fasisztának minősített pártja bekerült a kormányba, az unió többi (szociáldemokrata) kormányának vezetői nem álltak szóba az osztrák politikusokkal – egészen addig, amíg valamihez nem kellettek az osztrák szavazatok. Most a „jogállamiságot” az egyszerű utálat mellett megpróbálják némi bizonyítékra és a tagállamok négyötödének döntésére bízni. Így azonban aligha fogják Magyarországot vagy Lengyelországot elítélni, de azért kellemetlenségeket okozhatnak.
Problematikus az ingyen kapott források felhasználására vonatkozó megkötéseknek az a része is, amely a pénzek nagy részét a klímaváltozás elleni harcnak szentelné. A német energiafordulat (Energiewende) eddigi eredményei épp eléggé bizonyítják, hogy ez a törekvés óriási fiaskóval fog végződni. Engem a mai klímaharc ifjúkorom egyik mondókájára emlékeztet: „Megnyertük a széncsatát – bezártuk az iskolát (szénhiány miatt).” Lehet, hogy most áramunk nem lesz.
Úgy látom, a 750 milliárd szükséges, de nem elégséges az unió problémáinak megoldásához. Amíg az együttműködés mechanizmusa nem változik a kiegyenlített kereskedelem, a kevésbé fejlettek felzárkóztatásának irányába, hiú ábránd „Európa pillanatáról” álmodozni.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Ez Európa pillanata. Cselekedeteinkkel meg kell felelnünk a kihívásoknak, amelyekkel szembe kell néznünk. A Következő generáció EU-val ambiciózus választ adunk” – mondta nem kevés pátosszal Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, amikor bejelentette a Bizottság tervét Európa fellendítésére.
Ez a terv három részből áll: magából az 1100 milliárd eurós költségvetésből, amely a 2021–2027 közötti időszakra vonatkozik, egy 540 milliárdos, főleg az eurózónatagok számára rendelkezésre álló pénzeszközből és egy 750 milliárd eurós keretből, amelyet Következő generáció EU-nak neveztek el.
Ez utóbbi legnagyobb részét, mintegy nyolcvan százalékát a járvány miatt visszaesett gazdaság helyreállítására lehetne használni, egy kisebb része a zöldátmenetet és a digitalizációt szolgálná, végül a harmadik rész egy új egészségügyi programmal erősítené Európát. A 750 milliárd elosztásáról a Bizottság készített egy elemzést (Europe’s moment: Repair and Prepare for the Next Generation, COM(2020) 456 final), amelyben részletesen, egy valamennyi vállalatra kiterjedő adatbázis alapján méri fel NUTS 2-körzetenként (ebben Magyarország nyolc területre van bontva) a gazdasági visszaesés várható mértékét. Ez alapján számolja ki a várható beruházási igényeket és azok finanszírozási szükségleteit.
Az elemzés leginformatívabb része az a táblázat, amely azt mutatja meg, hogy a nemzetközi pénzpiacon felveendő 750 milliárdot hogyan osztanák el az egyes országok között, és kinek és mennyit kellene visszafizetnie belőle. Ebből a táblázatból az derül ki, hogy a keret nyertesei elsősorban a dél- és kelet–közép-európai országok lennének, a nettó visszafizetők pedig az unió leggazdagabb országai, mindenekelőtt Németország, Franciaország és Hollandia, kisebb mértékben Svédország, Dánia, Belgium és Ausztria. A csomag egy francia–német egyezség keretében jött létre, és a többi, nettó befizetésre kárhoztatott ország tiltakozik is a megoldás ellen. A 750 milliárd kétharmadát, ötszázmilliárdot ugyanis vissza nem fizetendő támogatásként kapnák az egyes országok, míg a maradék részt hitelként. Az említett országok viszont azt javasolják, hogy ingyenpénzt ne kapjon senki, akinek szüksége van rá, vegyen fel hiteleket.
Nem vitás, a terv az unió egyben tartása érdekében készült, mert Nagy-Britannia távozása és a koronavírus során mutatott „szolidaritás” után Merkel – és ezek szerint Macron is – úgy gondolta, hogy lépni kell, még mielőtt, mondjuk, Olaszországban többségbe kerülnek azok, akik ha az unióból talán nem is, de az eurózónából ki akarnának lépni, megkérdőjelezve ezzel az integrációs folyamat jövőjét.
Amiről a Bizottság egyébként elég alapos elemzése nem szól, az a hitelfelvétel lehetősége és a visszafizetés feltételei. Az elgondolás szerint a 750 milliárdot a következő egy-két évben a bizottság venné fel a nemzetközi pénzpiacon, harmincéves futamidejű kötvények kibocsátása formájában. A visszafizetésére 2028 és 2058 között kerülne sor. Kérdés azonban, lehetséges-e ez, és milyen kamatlábak mellett. A felveendő pénz mennyisége valószínűleg nem jelent majd problémát,
de a kamatláb nagysága kérdéses. George Soros szerint félszázalékos kamatra lehetne örökjáradék jellegű uniós kötvényt kibocsátani, és valóban, a jelenlegi kamatlábak fél százalék körül mozognak. De így marad ez évtizedes távlatban is?
Nem nagyon hiszem, hogy valaki félszázalékos kamatra odaadná harminc évre a pénzét – én biztosan nem –, de a magánnyugdíjpénztárak is alaposan kitolnának a kuncsaftjaikkal. Ha ugyanis ránézünk a kamatlábak hosszú távú alakulására, azt látjuk, hogy a kamatok elég hektikusan, széles sávban változnak. Az Egyesült Államokban például a tízéves államkötvények kamata egy és tizenhat százalék között változott az elmúlt száz évben, és szintén az Amerikára vonatkozó százéves idősor alapján (meg elméleti levezetés útján is) megállapítható, hogy a kamatlábak hosszú távon megegyeznek a folyó áras GDP növekedési ütemével.
Ha ez nem így lenne, akkor vagy a bankszféra, vagy a vállalati szféra menne tönkre, ugyanis a kamat a megtermelt új érték része, és hosszú távon ennek elosztásában arányosságnak kell érvényesülnie. Ebből kiindulva évi kétszázalékos gazdasági növekedést és kétszázalékos inflációt feltételezve a reális kamatláb hosszú távon négy százalék. Így számolva a legkeményebb években az adósságszolgálat (kamat+törlesztés) az uniós GDP három ezrelékét tenné ki, ami gazdaságilag nem jelenthet problémát. A kamatok közös kasszából való fizetése azonban a hozzájárulások húszszázalékos növelését igényelné, ami végtelen viták forrása lesz.
Rá kell azonban mutatni, hogy sokkal okosabbat – és az adott viszonyok mellett keresztülvihetőbbet –, mint a francia–német javaslat, nem lehetne találni, sajnos azonban az unióban jelentkező problémákat ez nem fogja megoldani. Ugyanis a dél-európaiak eladósodása és gazdasági problémái nem a koronavírussal kezdődtek, hanem a maastrichti szerződéssel és annak folyományaként az euró bevezetésével.
A közös pénz ugyanis a németek és az észak-európaiak – vagy másképp az unió fejlett országai – számára leértékelt, ami annyit jelent, hogy előnyösen tudnak exportálni a fejletlenebb országokba. A dél-európai eurózónatagok számára viszont túlértékelt, ami azt jelenti, hogy az exportjuk kevéssé nyereséges. Ennek a végeredménye egy hatalmas kereskedelmi egyensúlytalanság és a dél-európai országok eladósodása. Az euró bevezetése óta például Németország mintegy háromezermilliárd eurónyi kereskedelmi aktívumot halmozott fel a többi uniós országgal szemben, ami a most felveendő hitelek négyszerese. Amíg nem alakul ki egy mechanizmus a kereskedelmi és általánosabban a fizetési mérlegek kiegyenlítésére, nincs remény arra, hogy a kialakult problémákat meg lehessen oldani, azok koronavírussal vagy anélkül, de újra fognak termelődni. Érdekes módon erről a problémáról sohasem esik szó sem vezetői, sem szakértői szinten, sem az uniós ügyeket tárgyaló médiában. Egyedül Soros írt róla egy könyvet Az Európai Unió tragédiája címmel. A bizottsági anyagokban még csak elő sem fordul az a kifejezés (current account), ami az egyensúlytalanságra utalna, ami az egész európai együttműködési mechanizmus alapvetően hazug voltát bizonyítja.
A felveendő kölcsönnek egy további problémája, hogy még ha az Európai Tanácsban nagy nehezen megegyeznek is róla, az Európai Parlament még blokkolhatja, illetve a kifizetéseket a „jogállamisághoz” kötheti. Ez a gyakorlatban Lengyelország és Magyarország leckéztetését jelenti, a Lex Ausztria (ama bizonyos 7. cikkely) alapján, holott azt éppen azért iktatták be a jogrendbe, hogy ne forduljon elő az az eset, ami 2000-ben Ausztriával történt. Amikor ugyanis Jörg Haider fasisztának minősített pártja bekerült a kormányba, az unió többi (szociáldemokrata) kormányának vezetői nem álltak szóba az osztrák politikusokkal – egészen addig, amíg valamihez nem kellettek az osztrák szavazatok. Most a „jogállamiságot” az egyszerű utálat mellett megpróbálják némi bizonyítékra és a tagállamok négyötödének döntésére bízni. Így azonban aligha fogják Magyarországot vagy Lengyelországot elítélni, de azért kellemetlenségeket okozhatnak.
Problematikus az ingyen kapott források felhasználására vonatkozó megkötéseknek az a része is, amely a pénzek nagy részét a klímaváltozás elleni harcnak szentelné. A német energiafordulat (Energiewende) eddigi eredményei épp eléggé bizonyítják, hogy ez a törekvés óriási fiaskóval fog végződni. Engem a mai klímaharc ifjúkorom egyik mondókájára emlékeztet: „Megnyertük a széncsatát – bezártuk az iskolát (szénhiány miatt).” Lehet, hogy most áramunk nem lesz.
Úgy látom, a 750 milliárd szükséges, de nem elégséges az unió problémáinak megoldásához. Amíg az együttműködés mechanizmusa nem változik a kiegyenlített kereskedelem, a kevésbé fejlettek felzárkóztatásának irányába, hiú ábránd „Európa pillanatáról” álmodozni.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)