 | Ma sokan felvetik, hogy Putyint háborús bűnösként kellene elítélni, és van is ennek hagyománya, hiszen a második világháború befejezésekor a vesztes Németország számos vezetőjét a nürnbergi perben elítélték, többüket kivégezték, vagy hosszú, esetleg életfogytig tartó börtönbüntetést kaptak, és a háborús bűnösök utáni hajsza még most is, háromnegyed évszázaddal a háború befejezése után sem ért véget. |
De kérdés, hogy csak azok-e a bűnösök, akik elindítják (és elvesztik) a háborút, vagy azok is, akik a háború feltételeit megteremtik? A központi hatalmak az első világháborút elvesztették, és a győztesek olyan békét kényszerítettek a vesztesekre, ami eleve magában hordozta egy következő háború lehetőségét. Edward W. Fuller és Robert C. Whitten, az amerikai Mises Institute munkatársai, egy nemrég (2017) megjelent John Maynard Keynesről írott monográfiájukban (Keynes and the First World War) azt írják, hogy „a szövetséges kormányok a békeszerződéseket arra használták fel, hogy a brit és francia birodalmi háborús nyereségeket tartósan rögzítsék. Kormányzati kényszerrel új nemzetállamokat hoztak létre, és létrehozták a Népszövetséget, hogy a kollektív biztonság leple alatt érvényre juttassák az új status quót. Az eredmények tragikusak voltak. A Nagy Háború és a szövetségesek béketeremtése nácizmust hozott létre Németországban, fasizmust Olaszországban, militarizmust Japánban, szélsőségeket a Közel-Keleten, kommunizmust Oroszországban, Kínában és Vietnamban. Röviden, a háború és az azt követő imperialista békeszerződések az államosítás és a háború évszázadát hozták létre.”
Maga Keynes, a nevét ismertté tevő máig idézett 1919-es tanulmányában (The Economic Consequences of the Peace) azt írja, hogy „a szerződés nem tartalmaz rendelkezéseket Európa gazdasági rehabilitációjára – semmit sem tartalmaz a legyőzött központi birodalmak jó szomszédokká tételére, semmit Európa új államainak stabilizálására, semmit Oroszország visszaszerzésére, és semmilyen módon nem segíti elő a szövetségesek közötti gazdasági szolidaritást.”
Szerencsére ezt az ostobaságot a győztes hatalmak a második világháború után már nem követték el, sőt a Marshall-tervvel Nyugat-Európa csodálatosan hamar talpra állt, és olyan életszínvonalat tudott biztosítani magának (szociális piacgazdaság), amely joggal mutatott példát a világnak. Ám a háborús és gazdasági segítségért cserébe az amerikai csapatok itt maradtak Európában, és ma a legyőzött államokban azok, akikben még maradt egy kis nemzeti önérzet, úgy gondolják, hogy megszállva tartják őket, és ebben valószínűleg igazuk is van.
A Szovjetunió összeomlása, a szovjet csapatok Közép-Európából való kivonása, a Varsói Szerződés megszűnése után logikus következmény lett volna, hogy a NATO is megszűnik, amelyet elvben a szovjet fenyegetés ellen hozták létre, bár első főtitkára Lord Ismay szerint a NATO célja „az oroszok kinn, az amerikaiak benn és a németek lenn tartása” volt, és e célok közül a szovjet kivonulás után kettő még megmaradt. Az egyesített Németországnak a NATO kötelékében maradása érdekében a nyugati hatalmak mindent megígértek. Az amerikai külügyminiszter, James Baker például azt mondta Gorbacsovnak: „Megértjük, hogy nemcsak a Szovjetunió, hanem más európai országok számára is fontosak a garanciák arra, hogy ha az Egyesült Államok a NATO keretein belül megtartja németországi jelenlétét, akkor a NATO jelenlegi katonai joghatósága egyetlen centiméterre sem fog keleti irányba terjeszkedni”. Ez az ígéret a Szovjetunió szétesése után folyamatosan erodálódott, és ebben jelentős szerepe volt az amerikai háborús stratégáknak és az amerikai politikusoknak is, akik egyre inkább kiszolgálóivá váltak egy náluk erősebb hatalomnak, amelynek amerikai elnevezése a „mély állam”. A kezdetek egészen a Gorbacsovnak tett ígéretek idejéig nyúlnak vissza. Charles Krauthammer, a nagy amerikai és világlapok egyik legismertebb kommentátora már 1990-ben a Foreign Affairsben megjelent cikkében azt írja, hogy: „Abnormális időket élünk. Ilyen időkben a biztonság iránti legjobb reményünk – ahogy a korábbi nehéz időkben is – Amerika ereje és elszántsága, az erő és elszántság, hogy Amerika vezesse az egypólusú világot, szégyenérzet nélkül fektetve le a világrend szabályait, és kikényszerítve annak betartását”.
Az amerikai külpolitika szócsövében, a Foreign Affairsben sorra jelentek meg olyan cikkek, amelyek a NATO Kelet-Európára való kiterjesztését szorgalmazták. 1993-ban egy szerzőhármas arról értekezett, hogy a szovjeturalom alól felszabadult új demokráciák gazdaságilag és politikailag instabilak, a feltámadó nacionalizmus háborúkat eredményezhet (ekkor már elkezdődött a délszláv háború), amibe a nagyhatalmak is beavatkozhatnak, ezért a NATO-nak a biztonsági garanciáit ki kell terjeszteni ezekre a területekre. 1994 júliusában, amikor Clinton elnök Varsóban, a lengyel parlament előtt beszélt, hangsúlyozta, hogy „egyetlen országnak sem lehet joga megvétózni (...) bármely más demokrácia integrációját a nyugati intézményekbe, beleértve a biztonságot garantáló intézményeket is”, ami már ígéret volt a lengyel NATO-tagságra. 1995-ben Zbigniew Brzezinski korábbi nemzetbiztonsági tanácsadó írt egy terjedelmes cikket a Foreign Affairsben a NATO bővítéséről, és ekkor már javában folytak az első három ország, Lengyelország, Csehország és Magyarország felvételéről szóló tárgyalások. A bővítésről szóló vita az Egyesült Államok szenátusának külügyi bizottságában 1997 októberében zajlott, és most, egy potenciális atomháború küszöbén, igen érdekes olvasni a negyedszázaddal ezelőtti érveléseket. A mintegy ötszáz oldalas vitaanyag ismertetése egy külön tanulmányt igényelne. Itt most csak egy mondatot idézünk a bővítés mellett érvelőktől, amely az amerikai csendőrszerepet megunó lakosság felrázását sürgette: „Nekünk együtt kell elmagyaráznunk az amerikai népnek, hogy a NATO-bővítés éppen azért létfontosságú, mert ez biztosítja a békét és a biztonságot a következő évszázadban, és egyúttal biztosítja, hogy Amerikát ne kelljen ismét arra kérni, hogy megmentse Európát a zsarnokság előretörésétől”.
Az oroszok többször megpróbáltak egyességre jutni a NATO-val, de a javaslataikat a NATO mindig elutasította. A hidegháborút lezáró 1989-es máltai találkozót követő baráti viszonyt, amit az akkor készült fényképek is illusztrálnak, fokozatosan váltotta fel az egyre feszültebb kapcsolat, ahogy a NATO – a korábbi ígéretek ellenére – kelet felé terjeszkedett. A volt szocialista országoknak a szervezetbe való belépését az oroszok valahogy még lenyelték, a döntő fordulat akkor következett be, amikor 2008-ban Ukrajnának és Grúziának felajánlották a NATO-tagságot. Az ukrán lakosság maga nem akart a NATO tagja lenni, ismételt felmérések szerint kétharmaduk ellenezte a szervezetbe való belépést. De nemcsak az ukránok, az Európai Unió alapító államai is ellenezték ezt a lépést (2008. évi bukaresti NATO-csúcs), de együttesen sem volt annyi erejük, vagy nem voltak elég határozottak, hogy ezt az Európai Unió szempontjából tragikus fordulatot megakadályozzák. De még mindig nem volt nagyobb baj, hiszen az ukránok visszatérően olyan vezetőket választottak, akik kiegyensúlyozott viszonyt akartak Oroszországgal és a Nyugattal (Kucsma, Janukovics). Ezt a lehetőséget rombolta le az aktív amerikai támogatással (John McCain, Victoria Nuland) szervezett 2014-es puccs, ami után Amerika héjái összeálltak az ukrán szélsőjobboldallal Ukrajna NATO-tagsága és Oroszország meggyengítése érdekében.
Az oroszok utolsó próbálkozása 2021. december 17-én történt, amikor azt javasolták, hogy a NATO fejezze be keleti terjeszkedését, és korlátozza a szövetség kelet-európai katonai tevékenységét. Ezt az amerikai adminisztráció mereven elutasította. Ekkorra már Donbászban mintegy 14 ezer civil áldozata volt az ukrán nacionalisták támadásainak.
És most visszatérhetünk Keyneshez és az első világháború tanulságaihoz. Mennyiben segítette elő a NATO terjeszkedése az európai békét és biztonságot? A NATO, ha de jure nem is, ám de facto hadviselő fél lett, miközben Európa, a saját elemi érdekeinket semmibe vevő vezetői miatt, egyre nagyobb áldozatokra kényszerül. És ez még csak a kezdet, ma még senki sem tudja megmondani, hogy mikor, hogyan és mekkora áldozatokkal végződik ez a konfliktus.
Ha tehát háborús bűnösöket keresünk, akkor őket azok között találjuk, akik Gorbacsov és Bush 1989-es máltai találkozójának szellemét, az együttműködés lehetőségét felrúgva kikövezték az utat a mai háborúhoz.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
Maga Keynes, a nevét ismertté tevő máig idézett 1919-es tanulmányában (The Economic Consequences of the Peace) azt írja, hogy „a szerződés nem tartalmaz rendelkezéseket Európa gazdasági rehabilitációjára – semmit sem tartalmaz a legyőzött központi birodalmak jó szomszédokká tételére, semmit Európa új államainak stabilizálására, semmit Oroszország visszaszerzésére, és semmilyen módon nem segíti elő a szövetségesek közötti gazdasági szolidaritást.”
Szerencsére ezt az ostobaságot a győztes hatalmak a második világháború után már nem követték el, sőt a Marshall-tervvel Nyugat-Európa csodálatosan hamar talpra állt, és olyan életszínvonalat tudott biztosítani magának (szociális piacgazdaság), amely joggal mutatott példát a világnak. Ám a háborús és gazdasági segítségért cserébe az amerikai csapatok itt maradtak Európában, és ma a legyőzött államokban azok, akikben még maradt egy kis nemzeti önérzet, úgy gondolják, hogy megszállva tartják őket, és ebben valószínűleg igazuk is van.
A Szovjetunió összeomlása, a szovjet csapatok Közép-Európából való kivonása, a Varsói Szerződés megszűnése után logikus következmény lett volna, hogy a NATO is megszűnik, amelyet elvben a szovjet fenyegetés ellen hozták létre, bár első főtitkára Lord Ismay szerint a NATO célja „az oroszok kinn, az amerikaiak benn és a németek lenn tartása” volt, és e célok közül a szovjet kivonulás után kettő még megmaradt. Az egyesített Németországnak a NATO kötelékében maradása érdekében a nyugati hatalmak mindent megígértek. Az amerikai külügyminiszter, James Baker például azt mondta Gorbacsovnak: „Megértjük, hogy nemcsak a Szovjetunió, hanem más európai országok számára is fontosak a garanciák arra, hogy ha az Egyesült Államok a NATO keretein belül megtartja németországi jelenlétét, akkor a NATO jelenlegi katonai joghatósága egyetlen centiméterre sem fog keleti irányba terjeszkedni”. Ez az ígéret a Szovjetunió szétesése után folyamatosan erodálódott, és ebben jelentős szerepe volt az amerikai háborús stratégáknak és az amerikai politikusoknak is, akik egyre inkább kiszolgálóivá váltak egy náluk erősebb hatalomnak, amelynek amerikai elnevezése a „mély állam”. A kezdetek egészen a Gorbacsovnak tett ígéretek idejéig nyúlnak vissza. Charles Krauthammer, a nagy amerikai és világlapok egyik legismertebb kommentátora már 1990-ben a Foreign Affairsben megjelent cikkében azt írja, hogy: „Abnormális időket élünk. Ilyen időkben a biztonság iránti legjobb reményünk – ahogy a korábbi nehéz időkben is – Amerika ereje és elszántsága, az erő és elszántság, hogy Amerika vezesse az egypólusú világot, szégyenérzet nélkül fektetve le a világrend szabályait, és kikényszerítve annak betartását”.
Az amerikai külpolitika szócsövében, a Foreign Affairsben sorra jelentek meg olyan cikkek, amelyek a NATO Kelet-Európára való kiterjesztését szorgalmazták. 1993-ban egy szerzőhármas arról értekezett, hogy a szovjeturalom alól felszabadult új demokráciák gazdaságilag és politikailag instabilak, a feltámadó nacionalizmus háborúkat eredményezhet (ekkor már elkezdődött a délszláv háború), amibe a nagyhatalmak is beavatkozhatnak, ezért a NATO-nak a biztonsági garanciáit ki kell terjeszteni ezekre a területekre. 1994 júliusában, amikor Clinton elnök Varsóban, a lengyel parlament előtt beszélt, hangsúlyozta, hogy „egyetlen országnak sem lehet joga megvétózni (...) bármely más demokrácia integrációját a nyugati intézményekbe, beleértve a biztonságot garantáló intézményeket is”, ami már ígéret volt a lengyel NATO-tagságra. 1995-ben Zbigniew Brzezinski korábbi nemzetbiztonsági tanácsadó írt egy terjedelmes cikket a Foreign Affairsben a NATO bővítéséről, és ekkor már javában folytak az első három ország, Lengyelország, Csehország és Magyarország felvételéről szóló tárgyalások. A bővítésről szóló vita az Egyesült Államok szenátusának külügyi bizottságában 1997 októberében zajlott, és most, egy potenciális atomháború küszöbén, igen érdekes olvasni a negyedszázaddal ezelőtti érveléseket. A mintegy ötszáz oldalas vitaanyag ismertetése egy külön tanulmányt igényelne. Itt most csak egy mondatot idézünk a bővítés mellett érvelőktől, amely az amerikai csendőrszerepet megunó lakosság felrázását sürgette: „Nekünk együtt kell elmagyaráznunk az amerikai népnek, hogy a NATO-bővítés éppen azért létfontosságú, mert ez biztosítja a békét és a biztonságot a következő évszázadban, és egyúttal biztosítja, hogy Amerikát ne kelljen ismét arra kérni, hogy megmentse Európát a zsarnokság előretörésétől”.
Az oroszok többször megpróbáltak egyességre jutni a NATO-val, de a javaslataikat a NATO mindig elutasította. A hidegháborút lezáró 1989-es máltai találkozót követő baráti viszonyt, amit az akkor készült fényképek is illusztrálnak, fokozatosan váltotta fel az egyre feszültebb kapcsolat, ahogy a NATO – a korábbi ígéretek ellenére – kelet felé terjeszkedett. A volt szocialista országoknak a szervezetbe való belépését az oroszok valahogy még lenyelték, a döntő fordulat akkor következett be, amikor 2008-ban Ukrajnának és Grúziának felajánlották a NATO-tagságot. Az ukrán lakosság maga nem akart a NATO tagja lenni, ismételt felmérések szerint kétharmaduk ellenezte a szervezetbe való belépést. De nemcsak az ukránok, az Európai Unió alapító államai is ellenezték ezt a lépést (2008. évi bukaresti NATO-csúcs), de együttesen sem volt annyi erejük, vagy nem voltak elég határozottak, hogy ezt az Európai Unió szempontjából tragikus fordulatot megakadályozzák. De még mindig nem volt nagyobb baj, hiszen az ukránok visszatérően olyan vezetőket választottak, akik kiegyensúlyozott viszonyt akartak Oroszországgal és a Nyugattal (Kucsma, Janukovics). Ezt a lehetőséget rombolta le az aktív amerikai támogatással (John McCain, Victoria Nuland) szervezett 2014-es puccs, ami után Amerika héjái összeálltak az ukrán szélsőjobboldallal Ukrajna NATO-tagsága és Oroszország meggyengítése érdekében.
Az oroszok utolsó próbálkozása 2021. december 17-én történt, amikor azt javasolták, hogy a NATO fejezze be keleti terjeszkedését, és korlátozza a szövetség kelet-európai katonai tevékenységét. Ezt az amerikai adminisztráció mereven elutasította. Ekkorra már Donbászban mintegy 14 ezer civil áldozata volt az ukrán nacionalisták támadásainak.
És most visszatérhetünk Keyneshez és az első világháború tanulságaihoz. Mennyiben segítette elő a NATO terjeszkedése az európai békét és biztonságot? A NATO, ha de jure nem is, ám de facto hadviselő fél lett, miközben Európa, a saját elemi érdekeinket semmibe vevő vezetői miatt, egyre nagyobb áldozatokra kényszerül. És ez még csak a kezdet, ma még senki sem tudja megmondani, hogy mikor, hogyan és mekkora áldozatokkal végződik ez a konfliktus.
Ha tehát háborús bűnösöket keresünk, akkor őket azok között találjuk, akik Gorbacsov és Bush 1989-es máltai találkozójának szellemét, az együttműködés lehetőségét felrúgva kikövezték az utat a mai háborúhoz.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap