
A bevándorlással az a probléma, hogy az unió a már régebben bevándoroltakat sem képes integrálni, ugyanakkor a jelenlegi tömeges migrációt sem tudja megállítani.
Az elmúlt tíz év gazdasági eredményeit a sikerlistán könyvelhetjük el. Abból a nehéz, szinte kétségbeejtő helyzetből, amit a Gyurcsány–Bajnai-kormány meggondolatlan, az országot és annak lakosságát is eladósító politikája és az Amerikából kiinduló spekulációs válság együttesen okozott, néhány kemény év után sikerült kilábalni.
Az elmúlt tíz év gazdasági eredményeit a sikerlistán könyvelhetjük el. Abból a nehéz, szinte kétségbeejtő helyzetből, amit a Gyurcsány–Bajnai-kormány meggondolatlan, az országot és annak lakosságát is eladósító politikája és az Amerikából kiinduló spekulációs válság együttesen okozott, néhány kemény év után sikerült kilábalni.
Talán az egyik legnagyobb siker az volt, hogy – kemény harcok árán és folyamatos hazai és nemzetközi támadások közepette – megszabadultunk a külső hitelezőktől, mindenekelőtt az IMF-től való függőségünktől, 2013-ban a korábbi hitelek utolsó részletét is visszafizettük. Ezzel párhuzamosan a költségvetési hiányt is sikerült csökkenteni, és Magyarország megszabadult a korábban folyamatosan fennálló túlzottdeficit-eljárástól, amely az Európai Unió egy fegyelmező eszköze azokkal az országokkal szemben, amelyek államháztartási hiánya meghaladja a három százalékot.
Lassan egy másik fontos és az unió által számon kért mutató, az államháztartás adósságrátája is elkezdett csökkenni, és a 2010. évi mintegy 80 százalékról 2019 végére 67 százalékra mérséklődött. Ha ez a folyamat az eddigieknek megfelelően folytatódik, néhány éven belül e téren is elérjük a maastrichti követelményeket. A makrogazdasági stabilizáció azonban áldozatokkal is járt. Köszönet az egészségügyi és oktatási szektor dolgozóinak, hogy a megpróbáltatásokat türelemmel viselték, és most, a sikeres stabilizáció után a kormány igyekszik is pótolni az elmaradásokat.
A makrogazdasági stabilizáció elérésével, a külső hitelezőktől való függés nagymértékű csökkenésével (amiben jelentős szerepe van annak is, hogy a magyar lakosság magyar államkötvényeket vásárol) a kormány sokkal nagyobb teret nyert, hogy a gazdaság egész területén önálló gazdaságpolitikát tudjon folytatni. A Matolcsy-féle Új Széchenyi-terv célul tűzte ki egymillió munkahely létrehozását, és a neoliberális „majd a piac megoldja” szemlélet helyett súlypontokat képző gazdaságpolitikát alakított ki, erősítve az állam gazdaságirányító szerepét. A gazdasági stabilizációnak és a gazdaság átalakítására irányuló kezdeményezéseknek néhány év múlva már megmutatkoztak az eredményei. A gazdaság fokozatosan fellendült, és az utóbbi években már elérte a négy-öt százalékos növekedési sávot, a munkanélküliség a 2010. évi tizenegy százalékról három százalékra csökkent, az infláció pedig a korábbi öt százalékról a két-három százalékos sávba „kúszott”. Gyakorlatilag megvalósult a meghirdetésekor sokak által teljesíthetetlennek tartott egymillió munkahely.
Mindez azonban nemcsak a hazai erőfeszítéseknek és áldozatvállalásoknak volt köszönhető, hanem a sikerekben jelentős szerepe volt az ide befektető, munkahelyeket teremtő és a fizetési mérleget egyensúlyba hozó külföldi befektetőknek is, és természetesen az uniós támogatások is sokat segítettek, amelyek – céljuk szerint – elsősorban az infrastrukturális hálózat fejlesztését szolgálták.
Az elért eredmények fenntartása és megerősítése azonban újabb jelentős erőfeszítéseket igényel, és itt figyelembe kell vennünk, hogy a külső világ is jelentősen változhat, illetve folyamatosan változik. Egyrészt végbemegy egy geopolitikai átrendeződés, a második világháború után nagyjából hatvan évig fennálló világrendet Ázsia, ezen belül Kína felemelkedése alapvetően változtatja meg, és ebben a változásban az Európai Unió még nem találta meg a helyét. A Szovjetunió összeomlásával a NATO és az Európai Unió is jelentősen tudott kelet felé terjeszkedni, de ezzel olyan konfliktusokat vállalt fel, amelyeknek megoldására – legyenek azok akár gazdaságiak, akár politikaiak – nincs megvalósítható elgondolása. Hasonlóképpen nem tudja, hogyan viselkedjen a világgazdaságban egyre inkább terjeszkedő Kínával és az izolacionizmus (elzárkózás) felé kacsingató Egyesült Államokkal sem.
Ezen túlmenően az unió a saját maga által előidézett bajokat, így az euró bevezetéséből származó problémákat és a tömeges bevándorlást sem tudja kezelni. Az euróval az a gond, hogy nem lehet egységes monetáris politikát alkalmazni annyira különböző országokra, mint mondjuk Németország és Olaszország, ami tartós stagnálást vetít előre, és ez gyakorlatilag már meg is valósult. Az is elképzelhető azonban, hogy az euróövezet felbomlik, ami szintén politikai konfliktusok forrása lesz.
A bevándorlással kapcsolatban pedig az a probléma, hogy az unió a már régebben bevándoroltakat sem képes integrálni, ugyanakkor a jelenlegi tömeges migrációt sem tudja megállítani. E folyamat hosszú távú perspektívája az, hogy egyre inkább a muszlim vallású bevándorlók határozzák meg azoknak a területeknek az alapvető jellemzőit, így mindenekelőtt a jogrendszerét, ahol többséget alkotnak, és ennek nyomán vallási alapon elkülönülő enklávék fognak kialakulni. Az unió vezetőiben – a schengeni határok megvédésének hangoztatása ellenére – nincs politikai szándék az ellenőrizetlen bevándorlás megállítására. Mindez az országokon belüli és az országok közötti feszültségek növekedését vetíti előre. Az is valószínű, hogy a jövőben az uniós támogatások csökkenni fognak, mert a nettó befizetők, az általuk megszerzett piacokért cserébe még azt a nettó fél százalékot is sajnálják, amivel a többiek támogatásához kell hozzájárulniuk, ami szintén gondokat okoz majd az eddig támogatott országokban.
A bemutatott és aligha cáfolható bizonytalan külső feltételek mellett kell biztosítanunk a magyar gazdaság fejlődését, ami nem lesz könnyű feladat. A nehézség mindenekelőtt abban áll, hogy a magyar gazdaság túlzottan függ a külföldi multinacionális vállalatok magyarországi beruházásaitól, valamint azok kapacitásainak kihasználásától. Ennek ellensúlyozására indokolt a magyar tulajdonú vállalatok hazai és külföldi pozícióit erősíteni. Engem mindig elgondolkoztat, hogy a Velencei-tó mentén egy kilométeren belül öt külföldi áruházlánc üzlete is megtalálható, míg Brüsszelben csak két uralkodó lánc van, azok közül is az egyik belga tulajdonban. Legalább az élelmiszer-gazdaság területén kellene elérnünk, hogy a termelési, feldolgozási, értékesítési lánc döntő mértékben a saját kezünkben legyen. Nem kell sok újat kitalálni, a Hangya termelő-, értékesítő és fogyasztási szövetkezetek ezt az elvet már száz évvel ezelőtt megvalósították.
A rendszerváltás során nagy lelkesedéssel vertük szét a magyar ipart, közöttük olyan termelési kultúrákat – a mögöttük lévő kutatóbázisokkal együtt –, amelyek több mint százéves múltra tekinthettek vissza, és amelyeknek ismert márkáit máig emlegetik, esetleg valahol még működnek is. A rendszerváltoztatás egy gazdasági Trianon volt, amelyet azonban nem az antanthatalmak, hanem a saját ostobaságunk számlájára írhatunk. Valószínűleg naivitás azt gondolni, hogy a valamikori iparágakból túl sokat fel lehetne támasztani. A valamikori gyárukat, kutatóintézetüket sirató munkások, mérnökök, lassan kihalnak, és elhalkul az elveszett javak és műszaki tudás miatti siránkozás. Az X, Y, Z generáció, különösen pedig az alfák legfeljebb a nagyapjuk elbeszéléséből hallanak arról, hogy valaha létezett egy magyar tulajdonú ipar, amely egyes időkben és esetekben világszínvonalú volt, és máig emlegetett márkákat hagyott maga után.
De ne a múltba, hanem előre nézzünk! Ma is találni olyan magyar vállalkozásokat, amelyek termékei, szolgáltatásai elérik a világszínvonalat. A Nemzetgazdasági Minisztériumban 2012 körül készült egy elemzés, amely szerint – árbevétel alapján számolva – a magyar tulajdonú vállalatok mintegy tizede versenyképes a világpiacon. Az elmúlt tíz év gazdaságpolitikája nyomán ez a helyzet bizonyára javult, célszerű lenne az akkor végzett számításokat megismételni, aminek alapján célzottan azok a vállalatok lennének támogathatók, amelyek maguktól is eredményeket tudnak felmutatni.
A brüsszeli vezetést pedig rá kellene döbbenteni arra, hogy ha a maradék uniót egyben akarja tartani, akkor nem az emberi jogok érvényesülését kell számon kérni rajtuk, hanem országokra szabott felzárkóztatási programokat kell kidolgozni és végrehajtani.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap
Lassan egy másik fontos és az unió által számon kért mutató, az államháztartás adósságrátája is elkezdett csökkenni, és a 2010. évi mintegy 80 százalékról 2019 végére 67 százalékra mérséklődött. Ha ez a folyamat az eddigieknek megfelelően folytatódik, néhány éven belül e téren is elérjük a maastrichti követelményeket. A makrogazdasági stabilizáció azonban áldozatokkal is járt. Köszönet az egészségügyi és oktatási szektor dolgozóinak, hogy a megpróbáltatásokat türelemmel viselték, és most, a sikeres stabilizáció után a kormány igyekszik is pótolni az elmaradásokat.
A makrogazdasági stabilizáció elérésével, a külső hitelezőktől való függés nagymértékű csökkenésével (amiben jelentős szerepe van annak is, hogy a magyar lakosság magyar államkötvényeket vásárol) a kormány sokkal nagyobb teret nyert, hogy a gazdaság egész területén önálló gazdaságpolitikát tudjon folytatni. A Matolcsy-féle Új Széchenyi-terv célul tűzte ki egymillió munkahely létrehozását, és a neoliberális „majd a piac megoldja” szemlélet helyett súlypontokat képző gazdaságpolitikát alakított ki, erősítve az állam gazdaságirányító szerepét. A gazdasági stabilizációnak és a gazdaság átalakítására irányuló kezdeményezéseknek néhány év múlva már megmutatkoztak az eredményei. A gazdaság fokozatosan fellendült, és az utóbbi években már elérte a négy-öt százalékos növekedési sávot, a munkanélküliség a 2010. évi tizenegy százalékról három százalékra csökkent, az infláció pedig a korábbi öt százalékról a két-három százalékos sávba „kúszott”. Gyakorlatilag megvalósult a meghirdetésekor sokak által teljesíthetetlennek tartott egymillió munkahely.
Mindez azonban nemcsak a hazai erőfeszítéseknek és áldozatvállalásoknak volt köszönhető, hanem a sikerekben jelentős szerepe volt az ide befektető, munkahelyeket teremtő és a fizetési mérleget egyensúlyba hozó külföldi befektetőknek is, és természetesen az uniós támogatások is sokat segítettek, amelyek – céljuk szerint – elsősorban az infrastrukturális hálózat fejlesztését szolgálták.
Az elért eredmények fenntartása és megerősítése azonban újabb jelentős erőfeszítéseket igényel, és itt figyelembe kell vennünk, hogy a külső világ is jelentősen változhat, illetve folyamatosan változik. Egyrészt végbemegy egy geopolitikai átrendeződés, a második világháború után nagyjából hatvan évig fennálló világrendet Ázsia, ezen belül Kína felemelkedése alapvetően változtatja meg, és ebben a változásban az Európai Unió még nem találta meg a helyét. A Szovjetunió összeomlásával a NATO és az Európai Unió is jelentősen tudott kelet felé terjeszkedni, de ezzel olyan konfliktusokat vállalt fel, amelyeknek megoldására – legyenek azok akár gazdaságiak, akár politikaiak – nincs megvalósítható elgondolása. Hasonlóképpen nem tudja, hogyan viselkedjen a világgazdaságban egyre inkább terjeszkedő Kínával és az izolacionizmus (elzárkózás) felé kacsingató Egyesült Államokkal sem.
Ezen túlmenően az unió a saját maga által előidézett bajokat, így az euró bevezetéséből származó problémákat és a tömeges bevándorlást sem tudja kezelni. Az euróval az a gond, hogy nem lehet egységes monetáris politikát alkalmazni annyira különböző országokra, mint mondjuk Németország és Olaszország, ami tartós stagnálást vetít előre, és ez gyakorlatilag már meg is valósult. Az is elképzelhető azonban, hogy az euróövezet felbomlik, ami szintén politikai konfliktusok forrása lesz.
A bevándorlással kapcsolatban pedig az a probléma, hogy az unió a már régebben bevándoroltakat sem képes integrálni, ugyanakkor a jelenlegi tömeges migrációt sem tudja megállítani. E folyamat hosszú távú perspektívája az, hogy egyre inkább a muszlim vallású bevándorlók határozzák meg azoknak a területeknek az alapvető jellemzőit, így mindenekelőtt a jogrendszerét, ahol többséget alkotnak, és ennek nyomán vallási alapon elkülönülő enklávék fognak kialakulni. Az unió vezetőiben – a schengeni határok megvédésének hangoztatása ellenére – nincs politikai szándék az ellenőrizetlen bevándorlás megállítására. Mindez az országokon belüli és az országok közötti feszültségek növekedését vetíti előre. Az is valószínű, hogy a jövőben az uniós támogatások csökkenni fognak, mert a nettó befizetők, az általuk megszerzett piacokért cserébe még azt a nettó fél százalékot is sajnálják, amivel a többiek támogatásához kell hozzájárulniuk, ami szintén gondokat okoz majd az eddig támogatott országokban.
A bemutatott és aligha cáfolható bizonytalan külső feltételek mellett kell biztosítanunk a magyar gazdaság fejlődését, ami nem lesz könnyű feladat. A nehézség mindenekelőtt abban áll, hogy a magyar gazdaság túlzottan függ a külföldi multinacionális vállalatok magyarországi beruházásaitól, valamint azok kapacitásainak kihasználásától. Ennek ellensúlyozására indokolt a magyar tulajdonú vállalatok hazai és külföldi pozícióit erősíteni. Engem mindig elgondolkoztat, hogy a Velencei-tó mentén egy kilométeren belül öt külföldi áruházlánc üzlete is megtalálható, míg Brüsszelben csak két uralkodó lánc van, azok közül is az egyik belga tulajdonban. Legalább az élelmiszer-gazdaság területén kellene elérnünk, hogy a termelési, feldolgozási, értékesítési lánc döntő mértékben a saját kezünkben legyen. Nem kell sok újat kitalálni, a Hangya termelő-, értékesítő és fogyasztási szövetkezetek ezt az elvet már száz évvel ezelőtt megvalósították.
A rendszerváltás során nagy lelkesedéssel vertük szét a magyar ipart, közöttük olyan termelési kultúrákat – a mögöttük lévő kutatóbázisokkal együtt –, amelyek több mint százéves múltra tekinthettek vissza, és amelyeknek ismert márkáit máig emlegetik, esetleg valahol még működnek is. A rendszerváltoztatás egy gazdasági Trianon volt, amelyet azonban nem az antanthatalmak, hanem a saját ostobaságunk számlájára írhatunk. Valószínűleg naivitás azt gondolni, hogy a valamikori iparágakból túl sokat fel lehetne támasztani. A valamikori gyárukat, kutatóintézetüket sirató munkások, mérnökök, lassan kihalnak, és elhalkul az elveszett javak és műszaki tudás miatti siránkozás. Az X, Y, Z generáció, különösen pedig az alfák legfeljebb a nagyapjuk elbeszéléséből hallanak arról, hogy valaha létezett egy magyar tulajdonú ipar, amely egyes időkben és esetekben világszínvonalú volt, és máig emlegetett márkákat hagyott maga után.
De ne a múltba, hanem előre nézzünk! Ma is találni olyan magyar vállalkozásokat, amelyek termékei, szolgáltatásai elérik a világszínvonalat. A Nemzetgazdasági Minisztériumban 2012 körül készült egy elemzés, amely szerint – árbevétel alapján számolva – a magyar tulajdonú vállalatok mintegy tizede versenyképes a világpiacon. Az elmúlt tíz év gazdaságpolitikája nyomán ez a helyzet bizonyára javult, célszerű lenne az akkor végzett számításokat megismételni, aminek alapján célzottan azok a vállalatok lennének támogathatók, amelyek maguktól is eredményeket tudnak felmutatni.
A brüsszeli vezetést pedig rá kellene döbbenteni arra, hogy ha a maradék uniót egyben akarja tartani, akkor nem az emberi jogok érvényesülését kell számon kérni rajtuk, hanem országokra szabott felzárkóztatási programokat kell kidolgozni és végrehajtani.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap