 | Már régóta terveztem, hogy Izraelbe menjek, megismerni ezt az ősi kultúrájú országot, végül idén került rá sor, hogy egy turistacsoporttal elmenjek felfedezni ezt a tájat. A benyomásaim alapján mindenkinek ajánlom, hogy utazzon el ide, aki teheti és akit vallási vagy más okok miatt érdekel az ország története és látnivalói. |
De nem úti élményekről kívánok írni, hiszen Izraelről, népéről, történelméről számos könyv jelent meg, a Bibliáról nem is beszélve, hanem az identitásról írnék, ami az embereket ide vonzotta, hogy kezdetben még az éhhalált is vállalva, csaknem kétezer év után feltámasszanak egy országot, amelyet a sajátjuknak mondhatnak.
Azt is el kell árulnom, hogy nem teljesen önzetlenül, vagy inkább nem ok nélkül írok erről, engem elsősorban a magyar identitás érdekel, az, hogy ezt a megcsonkított országot, amely magyar lakosságának egyharmadát elvesztette, pontosabban, akik a határokon kívül kerülve lassan, de sajnos biztosan beolvadnak a környező népekbe, vajon fenn tudjuk-e tartani a jövőben? Vajon a magyar lakosság gondol-e úgy a saját országa jövőjére, hogy annak népessége megmaradjon, esetleg még növekedjen is? És ez identitás kérdése, nem anyagi kérdés. Anyagilag, úgy gondolom, már megadtunk mindent, ami lehetséges, és néhány tizeddel sikerült is javítani a teljes termékenységi mutatót, messze elmaradva a népesség fenntartásához szükséges 2,1-es értéktől. Ha az identitáson nem tudunk változtatni, a magyarság kiszámítható időn belül elfogy, kicsit késve talán a Herder-jóslathoz képest, de elkerülhetetlenül.
Nos ezért érdekel engem Izrael felélesztésének története, amelyet – pont az identitásmotívumot kiemelve – Leon Uris Exodus című könyvéből lehet jól megismerni. A regény sok ponton illeszkedik a hiteles történelemhez, mondhatni a történelem adja a vázat, az írói fantázia pedig élettel tölti meg a történelmi tényeket. Aki csak a regényből készült filmet látta, egy szerelmi szállal átszőtt kalandfilmet látott, ami nagyon érdekes és megható, de nem ez a lényeg, hanem a Rabinsky család története, amely valahol a könyv közepén kezdődik.
A Zitomirban, ebben a nyugat-ukrajnai városkában élő Rabinsky család a zárt zsidó közösség megszokott életét élte a vallási ünnepekkel és a szokásos pogromokkal. Minden évben a peszách és a jom kipur ünnepek végén a hosszú sofárhang után elmondják: „Jövőre Jeruzsálemben!” Egy nagyobb pogrom után a 14 és 16 éves Rabinsky fivérek elhatározzák, hogy érvényt szereznek a kívánságnak, és gyalog elindulnak Jeruzsálem felé. Minden útjukba eső faluban megkérdezik: vannak itt zsidók? És ha vannak, akkor segítik a fiúkat, hogy tovább jussanak az ígéret földje felé. Végül több mint hároméves vándorlás után, 1888-ban egy hegy tetejéről meglátják a Hula-völgyet (ma gazdag mezőgazdasági és természetvédelmi terület Észak-Izraelben) és felkiáltanak: itthon vagyunk! A könyv azután arról a küzdelemről szól, ahogy a zsidók eljutottak az Izrael Államot létrehozó 1947-es ENSZ-szavazásig. Igaz, a világ zsidósága, különösen a legtehetősebb amerikaiak, erősen támogatták az alijázókat (hazatérőket), de a pénz nem lett volna elég, valakinek kellett fogni az ásót és a fegyvert is, máskülönben nem jött volna létre Izrael.
A Leon Uris által mesélt történet, amelyet évtizedekkel ezelőtt olvastam, akkor jutott eszembe, amikor kiváló idegenvezetőnk, Bodrogi Zsuzsa, aki a rendszerváltás után alijázott, elmesélte saját történetét, azt, hogy a rendszerváltáskor, 16 éves korában tudta meg egyáltalán, hogy ő zsidó. Ezután kezdett el érdeklődni az ország és a nyelv iránt, majd egy izraeli út és nyelvtanulás után ott maradt, úgy érezte – akárcsak a Rabinsky fivérek –, hazaérkezett. És már mint izraeli állampolgár, tette, amit a többiek: munka, katonaság, gyereknevelés. Ahogy fogalmazott Zsuzsa, úgy érzi, egy közösséghez tartozik, és ez jó érzés.
A Ben Gurion repülőtérről a názáreti szállásig vezető hosszú buszúton első benyomásként még inkább kopár vidéket láttam, hiszen a téli esős időszak még csak most kezdődött el. Az egész úton engem nem annyira a szent helyek ragadtak meg, hanem az eredmények, amelyeket az ország elért és a közösségformáló hétköznapi szokásaik. Előbbire példa az ország vízellátása, amelynek nagy része, talán már a többsége a tengervíz sótalanításából származik. A vízellátás azért is érdekelt, mert eredménytelenül vettem fel a küzdelmet az idei aszály ellen, több tujám teljesen kiszáradt. De még inkább érdekel Magyarország és persze egész Európa vízellátása. Dél-Európa, különösen Spanyolország egy része egyre inkább elsivatagosodik. Amikor pár éve megláttam Córdobában a Guadalquivirt, amelyet korábban García Lorca verse alapján zúgó, süvítő folyónak képzeltem, a medrében itt-ott lévő pocsolyák láttán éreztem át igazán, hogy mit jelent a klímaváltozás. Izraelben azonban nem a klímát akarják megváltoztatni, mint Európában, hanem alkalmazkodnak hozzá. A szén-dioxid-kibocsátással való hiábavaló hadakozás helyett az öntözéses gazdálkodást fejlesztették, és így az, ami valamikor kősivatag volt, gazdagon termő datolyaültetvénnyé változott. Amerre csak jártunk, megfigyeltem, hogy ott vannak a kis fekete műanyag vízcsövek, mindent öntöznek, de nem is lehetne másképp, mert az országnak csak egy kicsiny északi területe az, amely öntözés nélkül is termőterület. Nem tanulhatnánk tőlük?
A másik, ami felkeltette a figyelmemet, az a rengeteg gyerek, akiket az utcán láttam, akik úgy hiányoznak itt Európában, kivéve az arabok lakta városrészeket. Persze, foglalkoztam én demográfiával, tudtam, hogy Izraelben a teljes termékenységi mutató 3, míg az Európai Unióban mindössze 1,5 (ami azt jelenti, hogy az eredeti európai népesség néhány generáció alatt kisebbségbe kerülhet), de más nézni egy világbanki adatbázisban lévő adatot, és más látni a gyerekeket és a kismamákat. Egy időben versenyfutás volt a palesztin és a zsidó asszonyok között, és akkor úgy látszott, hogy a palesztinok túlszaporodják a zsidókat (talán az idősebbek még emlékeznek Arafat híres mondására, hogy a palesztinok legerőteljesebb fegyvere a palesztin asszonyok méhe). Évtizedek során azonban a palesztinok átlagos gyermekszáma csökkent, az izraelieké pedig megmaradt egy viszonylag magas szinten, így a helyzet jelenleg csaknem kiegyenlített, vagy inkább a zsidó lakosság előnyére változott. Egy szekuláris zsidó családban a jellemző gyerekszám 2–3, és erre nem kell őket ösztönözni. A vallásos zsidó családok esetében a gyerekszám elérheti a 10–12 főt, amennyit az Isten ad. Ez részben politikai feszültségek forrása is, ugyanis Izrael – még Ben Gurion idejéből kelt – alkotmánya megengedi ezeknek az ultraortodox csoportoknak, hogy ne menjenek katonának, és hogy életüket a Tóra tanulmányozásának szenteljék, nem kell dolgozniuk. Ezzel Ben Gurion idejében nem volt gond, mert a lakosság mindössze 5 százalékát tették ki, de most talán már elérik a harminc százalékot is. Nekik nem fontos a haza védelme, mert felfogásuk szerint Izraelt csak a Messiás eljövetele támaszthatja fel. Vitatható álláspont, de az tény, hogy a zsidókat a vallás mentette át az elmúlt kétezer évben, és a népesség fennmaradását ezek az ortodox csoportok a következő kétezer évben is garantálják.
Izraelbe nyolcvan országból érkeztek zsidók különböző nyelvekkel és szokásokkal, akik nem mindenben értenek egyet. Ennek ellenére közös bennük a történelmi (vallási) gyökerekhez való ragaszkodás, az évezredek során felhalmozott kultúra tisztelete, ami összetartja ezt a rendkívül színes országot. Idegenvezetőnk mesélt a lakóközösséget összetartó mindennapos szokásokról is. A társasházban, ahol lakik whatsapp-csoportot alkotnak, gyakran összejönnek beszélgetni, közösen ünnepelni, és segítik egymást amiben tudják, például a bevásárlásban. Még a 80-as években itthon is ezek a gesztusok jellemzőbbek voltak, de a Nyugatról beáramló individualista gondolkodás sajnos jobban elkülönítette az embereket egymástól. Fontos benyomást tett rám az is, amikor meglátogattunk egy kibucot, és láttuk és hallottuk egy ott élő ember elbeszéléseiből, hogyan is működik ez a kis lakó- és munkaközösség. Az a szociális ideológia, ami nagyobb társadalmakban nem igazán működött, itt igen, mert az együttélés sikeressége a másik tiszteletben tartásán, az írott és íratlan szabályok betartásán alapul.
Lehet, hogy az Amerikából importált divatideológiák helyett Európának is el kellene gondolkodnia azon, hogy van-e valamilyen közös évezredes kultúrája, amihez ugyanúgy ragaszkodhat, mint Izrael népe az övéhez?
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
Azt is el kell árulnom, hogy nem teljesen önzetlenül, vagy inkább nem ok nélkül írok erről, engem elsősorban a magyar identitás érdekel, az, hogy ezt a megcsonkított országot, amely magyar lakosságának egyharmadát elvesztette, pontosabban, akik a határokon kívül kerülve lassan, de sajnos biztosan beolvadnak a környező népekbe, vajon fenn tudjuk-e tartani a jövőben? Vajon a magyar lakosság gondol-e úgy a saját országa jövőjére, hogy annak népessége megmaradjon, esetleg még növekedjen is? És ez identitás kérdése, nem anyagi kérdés. Anyagilag, úgy gondolom, már megadtunk mindent, ami lehetséges, és néhány tizeddel sikerült is javítani a teljes termékenységi mutatót, messze elmaradva a népesség fenntartásához szükséges 2,1-es értéktől. Ha az identitáson nem tudunk változtatni, a magyarság kiszámítható időn belül elfogy, kicsit késve talán a Herder-jóslathoz képest, de elkerülhetetlenül.
Nos ezért érdekel engem Izrael felélesztésének története, amelyet – pont az identitásmotívumot kiemelve – Leon Uris Exodus című könyvéből lehet jól megismerni. A regény sok ponton illeszkedik a hiteles történelemhez, mondhatni a történelem adja a vázat, az írói fantázia pedig élettel tölti meg a történelmi tényeket. Aki csak a regényből készült filmet látta, egy szerelmi szállal átszőtt kalandfilmet látott, ami nagyon érdekes és megható, de nem ez a lényeg, hanem a Rabinsky család története, amely valahol a könyv közepén kezdődik.
A Zitomirban, ebben a nyugat-ukrajnai városkában élő Rabinsky család a zárt zsidó közösség megszokott életét élte a vallási ünnepekkel és a szokásos pogromokkal. Minden évben a peszách és a jom kipur ünnepek végén a hosszú sofárhang után elmondják: „Jövőre Jeruzsálemben!” Egy nagyobb pogrom után a 14 és 16 éves Rabinsky fivérek elhatározzák, hogy érvényt szereznek a kívánságnak, és gyalog elindulnak Jeruzsálem felé. Minden útjukba eső faluban megkérdezik: vannak itt zsidók? És ha vannak, akkor segítik a fiúkat, hogy tovább jussanak az ígéret földje felé. Végül több mint hároméves vándorlás után, 1888-ban egy hegy tetejéről meglátják a Hula-völgyet (ma gazdag mezőgazdasági és természetvédelmi terület Észak-Izraelben) és felkiáltanak: itthon vagyunk! A könyv azután arról a küzdelemről szól, ahogy a zsidók eljutottak az Izrael Államot létrehozó 1947-es ENSZ-szavazásig. Igaz, a világ zsidósága, különösen a legtehetősebb amerikaiak, erősen támogatták az alijázókat (hazatérőket), de a pénz nem lett volna elég, valakinek kellett fogni az ásót és a fegyvert is, máskülönben nem jött volna létre Izrael.
A Leon Uris által mesélt történet, amelyet évtizedekkel ezelőtt olvastam, akkor jutott eszembe, amikor kiváló idegenvezetőnk, Bodrogi Zsuzsa, aki a rendszerváltás után alijázott, elmesélte saját történetét, azt, hogy a rendszerváltáskor, 16 éves korában tudta meg egyáltalán, hogy ő zsidó. Ezután kezdett el érdeklődni az ország és a nyelv iránt, majd egy izraeli út és nyelvtanulás után ott maradt, úgy érezte – akárcsak a Rabinsky fivérek –, hazaérkezett. És már mint izraeli állampolgár, tette, amit a többiek: munka, katonaság, gyereknevelés. Ahogy fogalmazott Zsuzsa, úgy érzi, egy közösséghez tartozik, és ez jó érzés.
A Ben Gurion repülőtérről a názáreti szállásig vezető hosszú buszúton első benyomásként még inkább kopár vidéket láttam, hiszen a téli esős időszak még csak most kezdődött el. Az egész úton engem nem annyira a szent helyek ragadtak meg, hanem az eredmények, amelyeket az ország elért és a közösségformáló hétköznapi szokásaik. Előbbire példa az ország vízellátása, amelynek nagy része, talán már a többsége a tengervíz sótalanításából származik. A vízellátás azért is érdekelt, mert eredménytelenül vettem fel a küzdelmet az idei aszály ellen, több tujám teljesen kiszáradt. De még inkább érdekel Magyarország és persze egész Európa vízellátása. Dél-Európa, különösen Spanyolország egy része egyre inkább elsivatagosodik. Amikor pár éve megláttam Córdobában a Guadalquivirt, amelyet korábban García Lorca verse alapján zúgó, süvítő folyónak képzeltem, a medrében itt-ott lévő pocsolyák láttán éreztem át igazán, hogy mit jelent a klímaváltozás. Izraelben azonban nem a klímát akarják megváltoztatni, mint Európában, hanem alkalmazkodnak hozzá. A szén-dioxid-kibocsátással való hiábavaló hadakozás helyett az öntözéses gazdálkodást fejlesztették, és így az, ami valamikor kősivatag volt, gazdagon termő datolyaültetvénnyé változott. Amerre csak jártunk, megfigyeltem, hogy ott vannak a kis fekete műanyag vízcsövek, mindent öntöznek, de nem is lehetne másképp, mert az országnak csak egy kicsiny északi területe az, amely öntözés nélkül is termőterület. Nem tanulhatnánk tőlük?
A másik, ami felkeltette a figyelmemet, az a rengeteg gyerek, akiket az utcán láttam, akik úgy hiányoznak itt Európában, kivéve az arabok lakta városrészeket. Persze, foglalkoztam én demográfiával, tudtam, hogy Izraelben a teljes termékenységi mutató 3, míg az Európai Unióban mindössze 1,5 (ami azt jelenti, hogy az eredeti európai népesség néhány generáció alatt kisebbségbe kerülhet), de más nézni egy világbanki adatbázisban lévő adatot, és más látni a gyerekeket és a kismamákat. Egy időben versenyfutás volt a palesztin és a zsidó asszonyok között, és akkor úgy látszott, hogy a palesztinok túlszaporodják a zsidókat (talán az idősebbek még emlékeznek Arafat híres mondására, hogy a palesztinok legerőteljesebb fegyvere a palesztin asszonyok méhe). Évtizedek során azonban a palesztinok átlagos gyermekszáma csökkent, az izraelieké pedig megmaradt egy viszonylag magas szinten, így a helyzet jelenleg csaknem kiegyenlített, vagy inkább a zsidó lakosság előnyére változott. Egy szekuláris zsidó családban a jellemző gyerekszám 2–3, és erre nem kell őket ösztönözni. A vallásos zsidó családok esetében a gyerekszám elérheti a 10–12 főt, amennyit az Isten ad. Ez részben politikai feszültségek forrása is, ugyanis Izrael – még Ben Gurion idejéből kelt – alkotmánya megengedi ezeknek az ultraortodox csoportoknak, hogy ne menjenek katonának, és hogy életüket a Tóra tanulmányozásának szenteljék, nem kell dolgozniuk. Ezzel Ben Gurion idejében nem volt gond, mert a lakosság mindössze 5 százalékát tették ki, de most talán már elérik a harminc százalékot is. Nekik nem fontos a haza védelme, mert felfogásuk szerint Izraelt csak a Messiás eljövetele támaszthatja fel. Vitatható álláspont, de az tény, hogy a zsidókat a vallás mentette át az elmúlt kétezer évben, és a népesség fennmaradását ezek az ortodox csoportok a következő kétezer évben is garantálják.
Izraelbe nyolcvan országból érkeztek zsidók különböző nyelvekkel és szokásokkal, akik nem mindenben értenek egyet. Ennek ellenére közös bennük a történelmi (vallási) gyökerekhez való ragaszkodás, az évezredek során felhalmozott kultúra tisztelete, ami összetartja ezt a rendkívül színes országot. Idegenvezetőnk mesélt a lakóközösséget összetartó mindennapos szokásokról is. A társasházban, ahol lakik whatsapp-csoportot alkotnak, gyakran összejönnek beszélgetni, közösen ünnepelni, és segítik egymást amiben tudják, például a bevásárlásban. Még a 80-as években itthon is ezek a gesztusok jellemzőbbek voltak, de a Nyugatról beáramló individualista gondolkodás sajnos jobban elkülönítette az embereket egymástól. Fontos benyomást tett rám az is, amikor meglátogattunk egy kibucot, és láttuk és hallottuk egy ott élő ember elbeszéléseiből, hogyan is működik ez a kis lakó- és munkaközösség. Az a szociális ideológia, ami nagyobb társadalmakban nem igazán működött, itt igen, mert az együttélés sikeressége a másik tiszteletben tartásán, az írott és íratlan szabályok betartásán alapul.
Lehet, hogy az Amerikából importált divatideológiák helyett Európának is el kellene gondolkodnia azon, hogy van-e valamilyen közös évezredes kultúrája, amihez ugyanúgy ragaszkodhat, mint Izrael népe az övéhez?
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap