 | Bár úgy tűnik, hogy a szigorúbb terrorellenes intézkedések jelenleg gyengítették az Iszlám Állam képességeit, vágyálom lenne azt kijelenteni, hogy a terrorveszély elmúlt Európában. |
Samuel Paty meggyilkolása megrázta Franciaországot, az elnök azt mondta: „egységünk és szilárdságunk az egyetlen válasz az iszlám terrorizmus szörnyűségére. Fel fogunk állni”. Ha csak ezt az eseményt néznénk, talán még hinnénk is neki, ha azonban az események sorát, akkor bizony egyértelműen kirajzolódik Nyugat-Európa sorsa, amely sors szinte biztosan be fog következni a század végére, a kérdés csak az, hogy milyen formában, úgy ahogy Michel Houellebecq írta meg, vagy ahogy Laurent Obertone.
Mintegy két évvel ezelőtt Petter Nesser, a norvég védelmi kutatóintézet terrorizmussal foglalkozó szakértője közzétett egy statisztikát, amely világosan mutatja, hogy a terrorista támadások, illetve a meghiúsított merényletek száma Európában növekvő tendenciájú.
Az erről írott cikkét a Politico hírportál hozta le 2018 decemberében azzal a címmel, hogy Európa még nem nyerte meg a terror elleni háborút (Europe hasn’t von the war on terror). Érdemes idézni a cikk végkövetkeztetését, amely lényegében azt mondja, hogy a dzsihádi támadásokkal együtt kell élnünk:
„A dzsihádizmus története Európában hullámhegyek és hullámvölgyek formájában zajlik. A támadások számának emelkedését csökkenés követi, mivel az államok szigorúbb intézkedésekkel reagálnak a támadásokra, de aztán néhány évvel később a támadások magasabb szinten újra folytatódnak. Összességében elmondható, hogy a dzsihádi mozgalom Európában rendkívül ellenálló. Bár úgy tűnik, hogy az új és szigorúbb terrorellenes intézkedések jelenleg gyengítették az Iszlám Állam képességeit, vágyálom lenne azt kijelenteni, hogy a terrorveszély elmúlt Európában.”
Csakhogy itt nem arról van szó, hogy van potenciálisan néhány ezer iszlám terrorista, akiknek tevékenysége esetleg megbénítható, hanem arról, hogy van Európában egy számában és arányában gyorsan növekvő muszlim népesség, amelynek bármely tagja potenciálisan az iszlám állam harcosa. Az iszlám állam nem valamely területen, hanem az igazhívők fejében létezik.
A jövőbe nem lát senki, de a múltbeli tendenciákat bárki megismerheti, és ezek a tendenciák semmi jót nem vetítenek előre. Pedig a probléma elég hamar közismertté vált. Idézzük például de Gaulle egy 1959-ben elhangzott beszédét: „Nagyon jó, hogy vannak sárga franciák, fekete franciák és barna franciák. Vannak. Ez mutatja, hogy Franciaország nyitva áll minden faj számára, és egyetemes hivatással rendelkezik. De csak azzal a feltétellel, hogy ezek egy szűk kisebbséget alkotnak, különben Franciaország nem lesz többé Franciaország.”
Ezek a szavak hatvan évvel ezelőtt hangoztak el, amikor a muszlim bevándorlók még éppen csak feltűntek Európában, és amikor, látva, hogy ez az út hova vezet, még lehetett volna ellene tenni valamit, például a bevándorlás teljes leállítását és a már bevándoroltak teljes integrációjának megkövetelését. De nem, erre az időre tehető a vendégmunkások befogadása. A második világháború után, egészen az 1973-ban bekövetkezett kőolajár-robbanásig, Európa gyorsan, évi öt százalékot meghaladóan növekedett és munkaerőhiány lépett fel, különösen az alacsony végzettséget igénylő, alacsony presztízsű munkahelyek tekintetében. Ekkor jó ötletnek látszott vendégmunkásokat (gastarbeiter) fogadni például Törökországból, ahol a gyors népességnövekedés miatt munkaerő-felesleg volt. Németország az ötvenes hatvanas évek fordulóján sorra kötött más (dél-európai) országokkal szerződéseket vendégmunkások alkalmazásáról, és 1961-ben Törökországgal is létrehoztak ilyen egyezményt, ettől az időtől kezdve számíthatjuk a muszlim bevándorlást Németországba. Más, főleg a volt gyarmattartó országok esetében kezdetben a kolóniákról áramlott be népesség, amely Franciaország esetében többnyire arab országokból érkező muszlim volt, míg Nagy Britanniába Indiából és Pakisztánból vándoroltak be részben hindu, részben iszlám vallású közösségek.
Az említett országok részéről a bevándorlás és családegyesítés formájában a muszlim lakosság beáramlásának támogatása még akkor is folytatódott, amikor a legilletékesebb körökből kaptak figyelmeztetést. Alija Izetbegović bosnyák (muszlim) politikus, a független Bosznia-Hercegovina első államfője Iszlám nyilatkozat című, 1970-ben megjelent könyvében kijelentette: „Az iszlám és a nem-iszlám rendszerek összeférhetetlenek. Az iszlám vallás és a nem-iszlám alapokra épülő társadalmi és politikai intézmények között sem béke, sem koegzisztencia nem képzelhető el”. Mindez azt jelenti, hogy ha az iszlám mozgalom elég erőssé válik, magához kell ragadnia a hatalmat, hogy egy iszlám köztársaságot hozhasson létre.
Nem lehet azt mondani, hogy a politikai vezetők nem ismerték fel a veszélyt. Franciaországban a múlt század kilencvenes éveiben a bevándorlás már választási kérdéssé vált, és a politikai vezetők egymással versengtek, hogy ki hogyan reagál a bevándorlás-ellenes érzelmekre. Jacques Chirac 1990-ben kijelentette, hogy a bevándorlást le kell állítani. Francois Mitterrand, Edith Cresson, Valéry Giscard d’Estaing és más, közismert politikusok is bevándorlás-ellenes álláspontot alakítottak ki.
De nem csak a francia vezetők voltak tisztában a problémákkal. Egy titkos, de később kiszivárgott feljegyzés szerint a nyolcvanas évek elején Helmut Kohl egy Margaret Thatcherrel történt megbeszélésén a következőt mondta: „Az elkövetkező négy évben ötven százalékkal kell csökkenteni a törökök számát. (…) Németországnak nem volt problémája a portugálokkal, az olaszokkal és még a délkelet-ázsiaiakkal sem, mert ezek a közösségek jól integrálódtak. De a törökök nagyon megkülönböztető kultúrából származnak, és nem integrálódtak jól.” Ez negyven évvel ezelőtt történt.
De az akkori baloldalnak is ugyanez volt a véleménye. Helmut Schmidt, Németország volt szociáldemokrata kancellárja egy 2002-ben publikált könyvében a következő kijelentéseket tette: „Idealista meggondolásokból, ami a harmadik birodalom miatti bűntudatból fakadt, túl sok idegent fogadtunk be. (…) Két lehetőség áll nyitva egy külföldi számára. Vagy vendég egy másik országban, vagy be akar vándorolni. Az utóbbi esetben lassan, de biztosan – és ez nem könnyű folyamat – azonosulnia kell új hazájával és annak állampolgárává kell válnia. Ha vendég, az valami egészen más helyzet. Akkor nincs joga választani, és nem követelheti a betegségi segélyt, egészségügyi ellátást és a munkanélküli segélyt sem. Ezt a megkülönböztetést időközben elfelejtettük”.
De még Angela Merkel – amikor az érdeke úgy kívánta – a bevándorlás problémáit hangsúlyozta. 2010-ben pártja, a Kereszténydemokrata Unió ifjúsági szárnyának konferenciáján a következőket mondta: „Azzal áltattuk magunkat egy darabig, hogy nem fognak maradni, de nem ez történt… Azután azt kezdtük mondogatni, hogy fogadjunk el egy multikulturális koncepciót, és éljünk boldogan egymás mellett, és legyünk boldogok, hogy egymással élünk. De ez a felfogás elbukott és végképp elbukott”. 2015-ben pedig már úgy gondolta, hogy „wir schaffen das” – megoldjuk, és az európai unió vezetői – élükön Angela Merkellel – azóta sem akarnak véget vetni az illegális bevándorlásnak, amelynek a selejtjét erőszakkal a nyakunkba akarják sózni.
Michel Houellebecq Behódolás című könyvében az iszlám úgy veszi át a hatalmat Franciaországban – parlamenti választások útján –, hogy az átlagember észre sem veszi, Laurent Obertone véres harcokat vizionál. Mindkét változat az európai kultúra végét jelenti.
Közép-Európa még mentes ettől, mi még ott tartunk, mint De Gaulle idején Franciaország. Mi még választhatunk. Ennek érdekében pedig meg kell szabadulnunk a vesztébe rohanó Nyugat halálos szorításából.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Mintegy két évvel ezelőtt Petter Nesser, a norvég védelmi kutatóintézet terrorizmussal foglalkozó szakértője közzétett egy statisztikát, amely világosan mutatja, hogy a terrorista támadások, illetve a meghiúsított merényletek száma Európában növekvő tendenciájú.
Az erről írott cikkét a Politico hírportál hozta le 2018 decemberében azzal a címmel, hogy Európa még nem nyerte meg a terror elleni háborút (Europe hasn’t von the war on terror). Érdemes idézni a cikk végkövetkeztetését, amely lényegében azt mondja, hogy a dzsihádi támadásokkal együtt kell élnünk:
„A dzsihádizmus története Európában hullámhegyek és hullámvölgyek formájában zajlik. A támadások számának emelkedését csökkenés követi, mivel az államok szigorúbb intézkedésekkel reagálnak a támadásokra, de aztán néhány évvel később a támadások magasabb szinten újra folytatódnak. Összességében elmondható, hogy a dzsihádi mozgalom Európában rendkívül ellenálló. Bár úgy tűnik, hogy az új és szigorúbb terrorellenes intézkedések jelenleg gyengítették az Iszlám Állam képességeit, vágyálom lenne azt kijelenteni, hogy a terrorveszély elmúlt Európában.”
Csakhogy itt nem arról van szó, hogy van potenciálisan néhány ezer iszlám terrorista, akiknek tevékenysége esetleg megbénítható, hanem arról, hogy van Európában egy számában és arányában gyorsan növekvő muszlim népesség, amelynek bármely tagja potenciálisan az iszlám állam harcosa. Az iszlám állam nem valamely területen, hanem az igazhívők fejében létezik.
A jövőbe nem lát senki, de a múltbeli tendenciákat bárki megismerheti, és ezek a tendenciák semmi jót nem vetítenek előre. Pedig a probléma elég hamar közismertté vált. Idézzük például de Gaulle egy 1959-ben elhangzott beszédét: „Nagyon jó, hogy vannak sárga franciák, fekete franciák és barna franciák. Vannak. Ez mutatja, hogy Franciaország nyitva áll minden faj számára, és egyetemes hivatással rendelkezik. De csak azzal a feltétellel, hogy ezek egy szűk kisebbséget alkotnak, különben Franciaország nem lesz többé Franciaország.”
Ezek a szavak hatvan évvel ezelőtt hangoztak el, amikor a muszlim bevándorlók még éppen csak feltűntek Európában, és amikor, látva, hogy ez az út hova vezet, még lehetett volna ellene tenni valamit, például a bevándorlás teljes leállítását és a már bevándoroltak teljes integrációjának megkövetelését. De nem, erre az időre tehető a vendégmunkások befogadása. A második világháború után, egészen az 1973-ban bekövetkezett kőolajár-robbanásig, Európa gyorsan, évi öt százalékot meghaladóan növekedett és munkaerőhiány lépett fel, különösen az alacsony végzettséget igénylő, alacsony presztízsű munkahelyek tekintetében. Ekkor jó ötletnek látszott vendégmunkásokat (gastarbeiter) fogadni például Törökországból, ahol a gyors népességnövekedés miatt munkaerő-felesleg volt. Németország az ötvenes hatvanas évek fordulóján sorra kötött más (dél-európai) országokkal szerződéseket vendégmunkások alkalmazásáról, és 1961-ben Törökországgal is létrehoztak ilyen egyezményt, ettől az időtől kezdve számíthatjuk a muszlim bevándorlást Németországba. Más, főleg a volt gyarmattartó országok esetében kezdetben a kolóniákról áramlott be népesség, amely Franciaország esetében többnyire arab országokból érkező muszlim volt, míg Nagy Britanniába Indiából és Pakisztánból vándoroltak be részben hindu, részben iszlám vallású közösségek.
Az említett országok részéről a bevándorlás és családegyesítés formájában a muszlim lakosság beáramlásának támogatása még akkor is folytatódott, amikor a legilletékesebb körökből kaptak figyelmeztetést. Alija Izetbegović bosnyák (muszlim) politikus, a független Bosznia-Hercegovina első államfője Iszlám nyilatkozat című, 1970-ben megjelent könyvében kijelentette: „Az iszlám és a nem-iszlám rendszerek összeférhetetlenek. Az iszlám vallás és a nem-iszlám alapokra épülő társadalmi és politikai intézmények között sem béke, sem koegzisztencia nem képzelhető el”. Mindez azt jelenti, hogy ha az iszlám mozgalom elég erőssé válik, magához kell ragadnia a hatalmat, hogy egy iszlám köztársaságot hozhasson létre.
Nem lehet azt mondani, hogy a politikai vezetők nem ismerték fel a veszélyt. Franciaországban a múlt század kilencvenes éveiben a bevándorlás már választási kérdéssé vált, és a politikai vezetők egymással versengtek, hogy ki hogyan reagál a bevándorlás-ellenes érzelmekre. Jacques Chirac 1990-ben kijelentette, hogy a bevándorlást le kell állítani. Francois Mitterrand, Edith Cresson, Valéry Giscard d’Estaing és más, közismert politikusok is bevándorlás-ellenes álláspontot alakítottak ki.
De nem csak a francia vezetők voltak tisztában a problémákkal. Egy titkos, de később kiszivárgott feljegyzés szerint a nyolcvanas évek elején Helmut Kohl egy Margaret Thatcherrel történt megbeszélésén a következőt mondta: „Az elkövetkező négy évben ötven százalékkal kell csökkenteni a törökök számát. (…) Németországnak nem volt problémája a portugálokkal, az olaszokkal és még a délkelet-ázsiaiakkal sem, mert ezek a közösségek jól integrálódtak. De a törökök nagyon megkülönböztető kultúrából származnak, és nem integrálódtak jól.” Ez negyven évvel ezelőtt történt.
De az akkori baloldalnak is ugyanez volt a véleménye. Helmut Schmidt, Németország volt szociáldemokrata kancellárja egy 2002-ben publikált könyvében a következő kijelentéseket tette: „Idealista meggondolásokból, ami a harmadik birodalom miatti bűntudatból fakadt, túl sok idegent fogadtunk be. (…) Két lehetőség áll nyitva egy külföldi számára. Vagy vendég egy másik országban, vagy be akar vándorolni. Az utóbbi esetben lassan, de biztosan – és ez nem könnyű folyamat – azonosulnia kell új hazájával és annak állampolgárává kell válnia. Ha vendég, az valami egészen más helyzet. Akkor nincs joga választani, és nem követelheti a betegségi segélyt, egészségügyi ellátást és a munkanélküli segélyt sem. Ezt a megkülönböztetést időközben elfelejtettük”.
De még Angela Merkel – amikor az érdeke úgy kívánta – a bevándorlás problémáit hangsúlyozta. 2010-ben pártja, a Kereszténydemokrata Unió ifjúsági szárnyának konferenciáján a következőket mondta: „Azzal áltattuk magunkat egy darabig, hogy nem fognak maradni, de nem ez történt… Azután azt kezdtük mondogatni, hogy fogadjunk el egy multikulturális koncepciót, és éljünk boldogan egymás mellett, és legyünk boldogok, hogy egymással élünk. De ez a felfogás elbukott és végképp elbukott”. 2015-ben pedig már úgy gondolta, hogy „wir schaffen das” – megoldjuk, és az európai unió vezetői – élükön Angela Merkellel – azóta sem akarnak véget vetni az illegális bevándorlásnak, amelynek a selejtjét erőszakkal a nyakunkba akarják sózni.
Michel Houellebecq Behódolás című könyvében az iszlám úgy veszi át a hatalmat Franciaországban – parlamenti választások útján –, hogy az átlagember észre sem veszi, Laurent Obertone véres harcokat vizionál. Mindkét változat az európai kultúra végét jelenti.
Közép-Európa még mentes ettől, mi még ott tartunk, mint De Gaulle idején Franciaország. Mi még választhatunk. Ennek érdekében pedig meg kell szabadulnunk a vesztébe rohanó Nyugat halálos szorításából.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap