Mára a csúcsjelölti rendszer kezd hagyománnyá válni, és ennek jegyében hívták vitára a parlament nyolc frakciójából a legnagyobb hat frakció csúcsjelöltjét. A múlt héten volt az Európai Bizottság elnöki posztjára aspirálók vitaestje Brüsszelben, amelyen a nagy európai parlamenti frakciók jelöltjei fejtették ki nézeteiket és kritizálták a velük egyet nem értőket, különösen azokat, akiket meg sem hívtak a vitára.
A csúcsjelölti rendszert 2014-ben vezették be, amikor kitalálták, hogy a bizottság vezetője a legnagyobb frakció jelöltje legyen (akkor Jean-Claude Juncker), mert így egyrészt azt a látszatot lehetett kelteni, mintha az Európai Unió valóban egységes ország lenne, ahol kormányalakítási megbízást a legtöbb mandátumot elérő párt vezetője kap, másrészt meg lehetett spórolni azt a vitát, amelyet a miniszterelnökök tanácsában kellett volna lefolytatni a bizottsági elnök személyéről.
Akárhogy is történt, mára a csúcsjelölti rendszer kezd hagyománnyá válni, és ennek jegyében hívták vitára a parlament nyolc frakciójából a legnagyobb hat frakció csúcsjelöltjét, így a néppárti Manfred Webert, a szocialista Frans Timmermanst, az európai konzervatívok képviselőjét, Jan Zahradilt, a liberálisok képviselőjét, Margrethe Vestagert, a kommunista (egyesült baloldali) Nico Cuét és a zöld Ska Kellert. A jelöltek a cseh Zahradil kivételével az unió északi és nyugati magországaiból (németek, belgák, hollandok, dánok) származtak, a déli alapító országokat (Franciaország, Olaszország) nem képviselte senki, holott nyilvánvalóan vannak elképzeléseik mind Európa jövőjéről, mind a bizottsági elnök személyéről.
A meghívott hat frakció az elmúlt ciklusban az összes, hétszázötvenegy képviselői helyből hatszázötvenegyet tudhatott a magáénak, de ami a lényeg, a Néppárt és a szocialisták együtt négyszázhatot, ami bőven felette volt az ötven százaléknak. És ez így ment már vagy negyed százada. Vagyis ez a két frakció, illetve a mögöttük lévő politikai erők határozták meg Európa politikai arculatát az elmúlt évtizedekben, amit Jan Zahradil az unió problémáinak megvitatásakor a szemükre is hányt.
E nagykoalíciónak kevés volt az ellenzéke, közéjük a Szabadság és Közvetlen Demokrácia frakció (negyvenöt mandátum), a Nemzetek és Szabadság Európája (harminchét mandátum) és a frakció nélküliek (tizennyolc mandátum) számítottak. Ez utóbbi csoportok rendre a néppárti-szocialista javaslatok ellen szavaztak, persze nem sokra mentek vele. Annál is inkább, mivel a két meghatározó frakció mellett szavaztak a liberálisok, társadalompolitikai kérdésekben pedig a zöldek és a baloldal is. Vita közöttük csak a gazdaságpolitika tekintetében volt, a zöldek és a kommunisták (egyesült baloldal) konzekvensen elutasították a Néppárt és a szocialisták által benyújtott neoliberális ihletésű gazdaságpolitikai javaslatokat. A mostani vitán valódi ellenzékiséget csak a konzervatív Jan Zahradil képviselt azzal, hogy határozottan ellenezte Brüsszel centralizációs törekvéseit, és ebbéli véleményét valamennyi vitatott kérdésnél kifejtette.
A dispután hét kérdéskör kapott helyet: a migráció, a munkanélküliség, a klímaváltozás, az adóelkerülés, a nemzetközi kereskedelem, a külpolitika és az unióval való állampolgári elégedetlenség. Ami a migrációt illeti, Zahradil kivételével mindenki annak fenntartása mellet foglalt állást. Nico Cué, aki maga is bevándoroltak utódja, álláspontját azzal indokolta, hogy a bevándorlásra az alacsony születési ráta miatt van szükség. Keller és Timmermans a Földközi-tengeren átkelők halálát tartotta elfogadhatatlannak. Vestager szerint a bevándorlókat nyílt szívvel kell fogadni, és a problémára közös megoldást kell találni. Weber pedig egyrészt a határok ellenőrzését hangsúlyozta, másrészt a humanitárius felelősséget, ennek keretében Afrika megsegítését egy Marshall-terv keretében, amelynek érdekében külön biztosi pozíciót is javasolt. Egyedül Zahradil mutatott rá az illegális bevándorlás lehetővé tételének és a bevándoroltak kötelező kvóták szerinti elosztásának elhibázott jellegére.
A munkanélküliség tekintetében a keynesiánus felfogás (az államnak be kell avatkoznia) és a neoliberális hitvilág (majd a piac megoldja) csapott össze, itt Weber képviselte az utóbbi álláspontot. Timmermans olyan minimálbért javasolt, ami az átlagbér fele. Vestager a két filozófia között foglalt állást, mondván, hogy kell a jó üzleti környezet, de az alacsony béreket is meg kellene emelni annyira, hogy abból tisztességesen meg lehessen élni. Vestagerre általában elmondható, hogy decens hölgy benyomását keltette, a liberálisok sokkal szimpatikusabb arcát mutatta fel, mintha Guy Verhofstadttot jelölték volna bizottsági elnöknek. Nem szidta például a keleti tagállamokat.
Ami a klímavitát illeti, talán két motívumot lehet kiemelni. Ska Keller, ahogy azt tőle várni lehetett, követelte a klímaváltozást megfékező intézkedéseket, de amikor kétszer is rákérdeztek, mikre gondol, csak olyan általánosságokat tudott mondani, mint hogy környezetkímélő beruházásokba kell fektetni a pénzt. Jóval célratörőbb volt Vestager, aki repülőgép-használat helyett gyorsvasúthálózatok kiépítését javasolta. Weber, jó némethez illően, a német autóipart védte, mondván, a 2020-as elképzelések teljesíthetetlenek, és e tekintetben igaza is volt. Zahradil arra figyelmeztetett, hogy az intézkedéseket csak fokozatosan és társadalmilag elfogadható módon lehet bevezetni, nem szabad irreális célokat kitűzni – mint ahogy ez az unióban általában szokás.
Amikor az ember már arra gondolt, hogy a vitát Orbánozás nélkül megúsztuk, akkor jött elő a téma, először a külpolitika terén. Mindenki az egységet hangsúlyozta, de Timmermans azt is hozzá tette, hogy vannak, akik az egységet megbontják. Rögtön példát is mondott, olyanokra gondol, akiknek a legjobb haverjuk Putyin, oda mennek pénz kérni, és utána audienciára hivatalosak Trumphoz, aki gyengíteni és feldarabolni akarja az Európai Uniót.
A jelöltek felé az utolsó kérdés az volt, hogy miért van az, hogy nagyon sokan úgy érzik, az unió már nem működik. A britek ki akarnak lépni, Magyarországon Orbán Viktor az „állítsuk meg Brüsszelt” kampánnyal nyert választást, és Olaszországban Salvini is ugyanezt a politikát folytatja.
Itt azután előjött a nacionalizmus vádja, a fasisztázás és a kirekesztés. Ska Keller szerint vannak erők, amelyek az uniót le akarják rombolni, ezeknek nem szabad teret engedni. Az Orbán-kérdést a Néppárt még nem oldotta meg, a demokratikus erőknek el kell határozniuk, hogy nem működnek együtt a nacionalistákkal. Nico Cué olaszországi és magyarországi fasisztákról beszélt, Weber szerint demokratikus Európára van szükség, de ugyanakkor olyan mechanizmusra is, amellyel értékeinket védjük. Mint kiderült, ez a mechanizmus a források megvonása a renitens országoktól. Megint csak Zahradil adott kiegyensúlyozott választ, amely szerint az emberek nagy többsége európai együttműködést akar, de nem akarják, hogy minden döntés az Európai Unióból jöjjön. Meg kell találni a megfelelő egyensúlyt.
A vitából egyrészt arra a következtetésre lehetett jutni, hogy az unió politikája a jövőben sem fog változni, mert ha meggyengül is, többségben marad a néppárti-szocialista-liberális nagykoalíció, amely – a parlamenti szavazások tanúsága szerint – hallgatólagosan már eddig is együttműködött.
Másrészt, még ha természetesnek is vesszük, hogy az ilyen viták általános jelszavak ismételgetéséből állnak, feltűnő az ellentmondás a célok, az ígéretek és valóságban megvalósítható együttműködés között, például a külpolitika vagy gazdaságpolitika területén. Reálisan csak a Jan Zahradil által képviselt út járható: kevesebb, de hatékonyabb együttműködés.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője
Magyar Hírlap
Akárhogy is történt, mára a csúcsjelölti rendszer kezd hagyománnyá válni, és ennek jegyében hívták vitára a parlament nyolc frakciójából a legnagyobb hat frakció csúcsjelöltjét, így a néppárti Manfred Webert, a szocialista Frans Timmermanst, az európai konzervatívok képviselőjét, Jan Zahradilt, a liberálisok képviselőjét, Margrethe Vestagert, a kommunista (egyesült baloldali) Nico Cuét és a zöld Ska Kellert. A jelöltek a cseh Zahradil kivételével az unió északi és nyugati magországaiból (németek, belgák, hollandok, dánok) származtak, a déli alapító országokat (Franciaország, Olaszország) nem képviselte senki, holott nyilvánvalóan vannak elképzeléseik mind Európa jövőjéről, mind a bizottsági elnök személyéről.
A meghívott hat frakció az elmúlt ciklusban az összes, hétszázötvenegy képviselői helyből hatszázötvenegyet tudhatott a magáénak, de ami a lényeg, a Néppárt és a szocialisták együtt négyszázhatot, ami bőven felette volt az ötven százaléknak. És ez így ment már vagy negyed százada. Vagyis ez a két frakció, illetve a mögöttük lévő politikai erők határozták meg Európa politikai arculatát az elmúlt évtizedekben, amit Jan Zahradil az unió problémáinak megvitatásakor a szemükre is hányt.
E nagykoalíciónak kevés volt az ellenzéke, közéjük a Szabadság és Közvetlen Demokrácia frakció (negyvenöt mandátum), a Nemzetek és Szabadság Európája (harminchét mandátum) és a frakció nélküliek (tizennyolc mandátum) számítottak. Ez utóbbi csoportok rendre a néppárti-szocialista javaslatok ellen szavaztak, persze nem sokra mentek vele. Annál is inkább, mivel a két meghatározó frakció mellett szavaztak a liberálisok, társadalompolitikai kérdésekben pedig a zöldek és a baloldal is. Vita közöttük csak a gazdaságpolitika tekintetében volt, a zöldek és a kommunisták (egyesült baloldal) konzekvensen elutasították a Néppárt és a szocialisták által benyújtott neoliberális ihletésű gazdaságpolitikai javaslatokat. A mostani vitán valódi ellenzékiséget csak a konzervatív Jan Zahradil képviselt azzal, hogy határozottan ellenezte Brüsszel centralizációs törekvéseit, és ebbéli véleményét valamennyi vitatott kérdésnél kifejtette.
A dispután hét kérdéskör kapott helyet: a migráció, a munkanélküliség, a klímaváltozás, az adóelkerülés, a nemzetközi kereskedelem, a külpolitika és az unióval való állampolgári elégedetlenség. Ami a migrációt illeti, Zahradil kivételével mindenki annak fenntartása mellet foglalt állást. Nico Cué, aki maga is bevándoroltak utódja, álláspontját azzal indokolta, hogy a bevándorlásra az alacsony születési ráta miatt van szükség. Keller és Timmermans a Földközi-tengeren átkelők halálát tartotta elfogadhatatlannak. Vestager szerint a bevándorlókat nyílt szívvel kell fogadni, és a problémára közös megoldást kell találni. Weber pedig egyrészt a határok ellenőrzését hangsúlyozta, másrészt a humanitárius felelősséget, ennek keretében Afrika megsegítését egy Marshall-terv keretében, amelynek érdekében külön biztosi pozíciót is javasolt. Egyedül Zahradil mutatott rá az illegális bevándorlás lehetővé tételének és a bevándoroltak kötelező kvóták szerinti elosztásának elhibázott jellegére.
A munkanélküliség tekintetében a keynesiánus felfogás (az államnak be kell avatkoznia) és a neoliberális hitvilág (majd a piac megoldja) csapott össze, itt Weber képviselte az utóbbi álláspontot. Timmermans olyan minimálbért javasolt, ami az átlagbér fele. Vestager a két filozófia között foglalt állást, mondván, hogy kell a jó üzleti környezet, de az alacsony béreket is meg kellene emelni annyira, hogy abból tisztességesen meg lehessen élni. Vestagerre általában elmondható, hogy decens hölgy benyomását keltette, a liberálisok sokkal szimpatikusabb arcát mutatta fel, mintha Guy Verhofstadttot jelölték volna bizottsági elnöknek. Nem szidta például a keleti tagállamokat.
Ami a klímavitát illeti, talán két motívumot lehet kiemelni. Ska Keller, ahogy azt tőle várni lehetett, követelte a klímaváltozást megfékező intézkedéseket, de amikor kétszer is rákérdeztek, mikre gondol, csak olyan általánosságokat tudott mondani, mint hogy környezetkímélő beruházásokba kell fektetni a pénzt. Jóval célratörőbb volt Vestager, aki repülőgép-használat helyett gyorsvasúthálózatok kiépítését javasolta. Weber, jó némethez illően, a német autóipart védte, mondván, a 2020-as elképzelések teljesíthetetlenek, és e tekintetben igaza is volt. Zahradil arra figyelmeztetett, hogy az intézkedéseket csak fokozatosan és társadalmilag elfogadható módon lehet bevezetni, nem szabad irreális célokat kitűzni – mint ahogy ez az unióban általában szokás.
Amikor az ember már arra gondolt, hogy a vitát Orbánozás nélkül megúsztuk, akkor jött elő a téma, először a külpolitika terén. Mindenki az egységet hangsúlyozta, de Timmermans azt is hozzá tette, hogy vannak, akik az egységet megbontják. Rögtön példát is mondott, olyanokra gondol, akiknek a legjobb haverjuk Putyin, oda mennek pénz kérni, és utána audienciára hivatalosak Trumphoz, aki gyengíteni és feldarabolni akarja az Európai Uniót.
A jelöltek felé az utolsó kérdés az volt, hogy miért van az, hogy nagyon sokan úgy érzik, az unió már nem működik. A britek ki akarnak lépni, Magyarországon Orbán Viktor az „állítsuk meg Brüsszelt” kampánnyal nyert választást, és Olaszországban Salvini is ugyanezt a politikát folytatja.
Itt azután előjött a nacionalizmus vádja, a fasisztázás és a kirekesztés. Ska Keller szerint vannak erők, amelyek az uniót le akarják rombolni, ezeknek nem szabad teret engedni. Az Orbán-kérdést a Néppárt még nem oldotta meg, a demokratikus erőknek el kell határozniuk, hogy nem működnek együtt a nacionalistákkal. Nico Cué olaszországi és magyarországi fasisztákról beszélt, Weber szerint demokratikus Európára van szükség, de ugyanakkor olyan mechanizmusra is, amellyel értékeinket védjük. Mint kiderült, ez a mechanizmus a források megvonása a renitens országoktól. Megint csak Zahradil adott kiegyensúlyozott választ, amely szerint az emberek nagy többsége európai együttműködést akar, de nem akarják, hogy minden döntés az Európai Unióból jöjjön. Meg kell találni a megfelelő egyensúlyt.
A vitából egyrészt arra a következtetésre lehetett jutni, hogy az unió politikája a jövőben sem fog változni, mert ha meggyengül is, többségben marad a néppárti-szocialista-liberális nagykoalíció, amely – a parlamenti szavazások tanúsága szerint – hallgatólagosan már eddig is együttműködött.
Másrészt, még ha természetesnek is vesszük, hogy az ilyen viták általános jelszavak ismételgetéséből állnak, feltűnő az ellentmondás a célok, az ígéretek és valóságban megvalósítható együttműködés között, például a külpolitika vagy gazdaságpolitika területén. Reálisan csak a Jan Zahradil által képviselt út járható: kevesebb, de hatékonyabb együttműködés.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője
Magyar Hírlap