Ki ne akarná tudni, különösen így az év elején, hogy mit hoz a jövő? Nekem évtizedekig ez volt a foglalkozásom, na, nem jós voltam, hanem csak egy hosszú távú tervező, akinek ki kellett találnia, hogy mi történik a következő tizenöt vagy még több évben. Nem voltam egyedül, nem csak a hivatali kollégákra gondolok a hetvenes évek elején, amikor a 2000. év még olyan távol volt, mintha most arról értekeznénk, hogy hogyan fog kinézni a világ 2050-ben, számos híres intézmény volt, amelyik ugyanezzel a kérdéssel foglalkozott. Ilyen volt például a híres nevezetes amerikai Hudson Intézet, amelynek igazgatójáról, Herman Kahnról az terjedt el, hogy 200-as IQ-ja van (a zseni már 160-nál kezdődik), és valóban, ha az 55 évvel ezelőtt írt könyvét, A 2000. év (The Year 2000) címűt újraolvassuk, meglepően aktuális témákat találunk benne, többek között a javak pocsékolásáról a fejlett társadalmakban, vagy éppen azt, amit a lehetséges atomháborúról ír. Ugyanebben az időben jelent meg a Római Klubnak a Növekedés határai című könyve, amely az exponenciális növekedés végét, az erőforrások (különösen az olaj) kimerülését jósolta a 2000. évre. Mint tudjuk, ez nem következett be, de a benne felvetett kérdések, maga a gazdasági növekedés határai és az ezzel járó környezetrombolás ma is aktuális vitatéma.
Jelenleg azonban nem annyira a 2050 izgatja az embereket, hanem az, hogy mit hoz a 2023. év és ezen belül is az orosz–ukrán háború. Itt megint érdemes az amerikai jövőbelátókra támaszkodni, nem azért, mintha nekünk magunknak nem lenne elegendő fantáziánk, hanem azért, mert a világpolitikát jelentős részben az Egyesült Államok irányítja, ezért jó odafigyelni arra, mit mondanak az amerikai liberális elit lapjai és az amerikai külpolitikát leginkább befolyásoló Külkapcsolatok Tanácsának (Council on Foreign Relations) lapjai.
A Time magazinban azt olvashatjuk, hogy a sarokba szorított Oroszország globális szereplőből a világ legveszélyesebb latorállamává válik, komoly és átható veszélyt jelentve Európára, az Egyesült Államokra és azon túlra. Az Ukrajnában megfeneklett Oroszország, akinek a további elszigetelődéssel és a nyugati megtorlással kapcsolatban már nem sok vesztenivalója van, az erőfitogtatásra irányuló, intenzív belpolitikai nyomással szembesülve a Nyugat elleni, aszimmetrikus hadviseléshez fog folyamodni. A Kremlhez kötődő hackerek egyre kifinomultabb kibertámadásokat fognak indítani nyugati cégek, kormányok és infrastruktúrák ellen. A dezinformáció és a szélsőségesség szisztematikus támogatásával és finanszírozásával. Oroszország fokozni fogja a nyugati választások elleni offenzíváját.
A Foreign Policy szerint Oroszország számára a háború eddig katasztrofális volt, Oroszország a céljaival ellentétes hatást ért el, tovább fűtötte az ukrán nacionalizmust, Kijevet közelebb tolta Európához, és új értelmet adott a korábban sodródó NATO-nak. Finnország és Svédország csatlakozása a szövetséghez drámaian megváltoztatja az erőviszonyokat Észak-Európában, és több mint kétszeresére növeli Oroszország NATO-államokkal közös határainak hosszát. A háború feltárta az orosz hadsereg gyengeségeit, Nyugaton pedig olyan elszántságot és hozzáértést fedett fel, amely feledtetheti az afganisztáni, iraki és líbiai fiaskókat.
A lap arra is felhívja a figyelmet, hogy Oroszországnak és Iránnak a Nyugat részéről történő nemzetközi elszigetelése azzal az eredménnyel járt, hogy e két ország közelebb került egymáshoz, mint valaha. Oroszországnak voltak ugyan konfliktusai a múltban Iránnal, de a Nyugattal szemben már korábban is partnerségi kapcsolatokat ápoltak, most az ukrajnai háború pedig Iránt Oroszország egyik legfontosabb külföldi partnerévé tette. Irán létfontosságú katonai berendezéseket, közöttük elsősorban drónokat szállít Oroszországnak, Irán viszont csúcstechnológiájú fegyvereket, például Szu–35-ös vadászgépeket vagy Sz–400-as fejlett légvédelmi rendszert kaphat Oroszországtól. Amerikai tisztviselők és regionális szakértők szerint Moszkva és Teherán kapcsolatainak elmélyülése meghosszabbíthatja az ukrajnai véres háborút, sőt veszélybe sodorhatja az Iránnal szemben álló közel-keleti–amerikai szövetségeseket is.
Míg az elemzések nagy része a háború eszkalációját vetíti előre, megjelennek olyan cikkek is, amelyek a béke lehetőségét elemzik. Vladislav Zubok, a London School of Economics professzora a Foreign Affairs hasábjain azokat a feltételeket elemzi, amelyek szerint a háborút be lehetne fejezni. Indításként utal Mark Milley tábornok, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnökének egy nemrégi kijelentésére, amely szerint az ukrajnai háború pusztán katonai eszközökkel megnyerhetetlen, és most, mikor Ukrajna erős pozícióban van, meg kell fontolni a béketárgyalásokat, ellenkező esetben az fog történni, mint az első világháborúban: a korai békekötés elutasítása elhúzódó háborúhoz és hatalmas áldozatokhoz fog vezetni. Ezzel kapcsolatban Zubok megjegyzi, hogy Milley tábornok nézetei nemcsak Kijev álláspontját kérdőjelezték meg, hanem számos nyugati támogatójáét is, köztük Lengyelországét, a balti államokét, Észak-Amerikáét és az Egyesült Királyságét, amelyek támogatják Ukrajna teljes katonai győzelemre való törekvését.
Zubok szerint Oroszország erősebb, mint azt sokan gondolják. Hadserege, gazdasága és vezetője mind stabilnak tűnik, az oroszok többsége továbbra is támogatja az orosz kormányt, és nem hajlandó elfogadni a vereséget. Sokan magabiztosan jósolták, hogy az orosz kereskedelmet és ipart a nyugati szankciók összezúzzák majd, de a nyugati nyomás ellenére Oroszország továbbra is képes hadigépezete finanszírozására, így az eredmény egy véres patthelyzet lehet. E helyett lehetne olyan utat is választani, amely Ukrajna részéről bizonyos területi engedmények (mindenekelőtt a Krím) elfogadása után békét teremt úgy, hogy tiszteletben tartják mind Ukrajna, mind Oroszország szuverenitását és integritását. A NATO-n kívül össze kellene hívni egy olyan keretet, amely biztosítja Oroszország helyét az európai biztonsági architektúrában. Ez nem lenne más, mint Gorbacsov „közös európai otthonról” alkotott elképzelésének újragondolása, egy olyan viszonyrendszer kialakítása, amelyet inkább a közeledés, mint az elrettentés jellemez.
A megoldást keresők azonban kisebbségben vannak a teljes győzelem és a háború folytatásának elszánt híveivel szemben, ezért a háború hatalmas emberi és anyagi áldozatokkal folytatódni fog, és ma senki sem lehet biztos abban, hogy végül nem fog-e atomháborúvá fajulni a NATO és Oroszország között. Érdemes Herman Kahn erről írott fejtegetéseit újraolvasni. (Zárójelben még tegyük hozzá, hogy az ukrán lakosság kétharmada ellenezte a NATO-tagságot, ami miatt most ez a háború folyik.)
Bennünket, európaiakat természetesen elsősorban az orosz–ukrán háború érint és érdekel, de azért említsünk meg néhány más, a jövőben várható fejleményt is, legalábbis, ahogy Amerika vezető körei látják. A Time magazin szerint Hszi Csin-ping most olyan mértékben uralja Kína politikai rendszerét, amilyenre Mao óta nem volt példa, és kevés korláta van annak, hogy előmozdítsa államközpontú és nacionalista politikai programját. Hszi nacionalista nézetei és magabiztos külpolitikája egyre inkább ellenállást fog kiváltani a Nyugat és Kína szomszédai részéről. James Crabtree, a Foreign Policy rovatvezetője és a Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézete ázsiai ügyvezető igazgatója is úgy látja, hogy a Biden–Hszi-találkozó pozitív hangvétele ellenére az amerikai kínai kapcsolatok romlani fognak. Washington egy sor új gazdasági és katonai intézkedést készít elő, fegyvereket szállít Tajvannak, és elmélyíti a gazdasági és katonai együttműködését az indo–csendes-óceáni partnerekkel, köztük Ausztráliával, Indiával és Japánnal, amit Kína minden bizonnyal nem fog jó szemmel nézni.
A világ egyre inkább két gazdasági és katonai tömbre bomlik, amelyet most Amerika, illetve Kína vezet. A geopolitikai átrendeződés sokként érte a globális vállalatokat, amelyek most – a Foreign Policy cikke szerint – azon igyekeznek, hogy az eddig Kínába telepített vállalataikat más, barátibb országokba, például Vietnamba vigyék. Emlékszik még valaki a vietnami háború kétmillió halottjára, és hogy az amerikai támadás indoka egy hazugság volt, mint Irak esetében?
Végül is az amerikai külpolitika vezető elemzői nem festik túl rózsásra az eget, de biztosan jobban értesültek, mint mi. Persze a dolgok alakulhatnak kedvezőbben is, de mint ahogy annak idején a Tervhivatalban mondogattuk (amikor már az ország nyakig ült az adósságban), csak a pesszimizmusunk megalapozott.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
Jelenleg azonban nem annyira a 2050 izgatja az embereket, hanem az, hogy mit hoz a 2023. év és ezen belül is az orosz–ukrán háború. Itt megint érdemes az amerikai jövőbelátókra támaszkodni, nem azért, mintha nekünk magunknak nem lenne elegendő fantáziánk, hanem azért, mert a világpolitikát jelentős részben az Egyesült Államok irányítja, ezért jó odafigyelni arra, mit mondanak az amerikai liberális elit lapjai és az amerikai külpolitikát leginkább befolyásoló Külkapcsolatok Tanácsának (Council on Foreign Relations) lapjai.
A Time magazinban azt olvashatjuk, hogy a sarokba szorított Oroszország globális szereplőből a világ legveszélyesebb latorállamává válik, komoly és átható veszélyt jelentve Európára, az Egyesült Államokra és azon túlra. Az Ukrajnában megfeneklett Oroszország, akinek a további elszigetelődéssel és a nyugati megtorlással kapcsolatban már nem sok vesztenivalója van, az erőfitogtatásra irányuló, intenzív belpolitikai nyomással szembesülve a Nyugat elleni, aszimmetrikus hadviseléshez fog folyamodni. A Kremlhez kötődő hackerek egyre kifinomultabb kibertámadásokat fognak indítani nyugati cégek, kormányok és infrastruktúrák ellen. A dezinformáció és a szélsőségesség szisztematikus támogatásával és finanszírozásával. Oroszország fokozni fogja a nyugati választások elleni offenzíváját.
A Foreign Policy szerint Oroszország számára a háború eddig katasztrofális volt, Oroszország a céljaival ellentétes hatást ért el, tovább fűtötte az ukrán nacionalizmust, Kijevet közelebb tolta Európához, és új értelmet adott a korábban sodródó NATO-nak. Finnország és Svédország csatlakozása a szövetséghez drámaian megváltoztatja az erőviszonyokat Észak-Európában, és több mint kétszeresére növeli Oroszország NATO-államokkal közös határainak hosszát. A háború feltárta az orosz hadsereg gyengeségeit, Nyugaton pedig olyan elszántságot és hozzáértést fedett fel, amely feledtetheti az afganisztáni, iraki és líbiai fiaskókat.
A lap arra is felhívja a figyelmet, hogy Oroszországnak és Iránnak a Nyugat részéről történő nemzetközi elszigetelése azzal az eredménnyel járt, hogy e két ország közelebb került egymáshoz, mint valaha. Oroszországnak voltak ugyan konfliktusai a múltban Iránnal, de a Nyugattal szemben már korábban is partnerségi kapcsolatokat ápoltak, most az ukrajnai háború pedig Iránt Oroszország egyik legfontosabb külföldi partnerévé tette. Irán létfontosságú katonai berendezéseket, közöttük elsősorban drónokat szállít Oroszországnak, Irán viszont csúcstechnológiájú fegyvereket, például Szu–35-ös vadászgépeket vagy Sz–400-as fejlett légvédelmi rendszert kaphat Oroszországtól. Amerikai tisztviselők és regionális szakértők szerint Moszkva és Teherán kapcsolatainak elmélyülése meghosszabbíthatja az ukrajnai véres háborút, sőt veszélybe sodorhatja az Iránnal szemben álló közel-keleti–amerikai szövetségeseket is.
Míg az elemzések nagy része a háború eszkalációját vetíti előre, megjelennek olyan cikkek is, amelyek a béke lehetőségét elemzik. Vladislav Zubok, a London School of Economics professzora a Foreign Affairs hasábjain azokat a feltételeket elemzi, amelyek szerint a háborút be lehetne fejezni. Indításként utal Mark Milley tábornok, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnökének egy nemrégi kijelentésére, amely szerint az ukrajnai háború pusztán katonai eszközökkel megnyerhetetlen, és most, mikor Ukrajna erős pozícióban van, meg kell fontolni a béketárgyalásokat, ellenkező esetben az fog történni, mint az első világháborúban: a korai békekötés elutasítása elhúzódó háborúhoz és hatalmas áldozatokhoz fog vezetni. Ezzel kapcsolatban Zubok megjegyzi, hogy Milley tábornok nézetei nemcsak Kijev álláspontját kérdőjelezték meg, hanem számos nyugati támogatójáét is, köztük Lengyelországét, a balti államokét, Észak-Amerikáét és az Egyesült Királyságét, amelyek támogatják Ukrajna teljes katonai győzelemre való törekvését.
Zubok szerint Oroszország erősebb, mint azt sokan gondolják. Hadserege, gazdasága és vezetője mind stabilnak tűnik, az oroszok többsége továbbra is támogatja az orosz kormányt, és nem hajlandó elfogadni a vereséget. Sokan magabiztosan jósolták, hogy az orosz kereskedelmet és ipart a nyugati szankciók összezúzzák majd, de a nyugati nyomás ellenére Oroszország továbbra is képes hadigépezete finanszírozására, így az eredmény egy véres patthelyzet lehet. E helyett lehetne olyan utat is választani, amely Ukrajna részéről bizonyos területi engedmények (mindenekelőtt a Krím) elfogadása után békét teremt úgy, hogy tiszteletben tartják mind Ukrajna, mind Oroszország szuverenitását és integritását. A NATO-n kívül össze kellene hívni egy olyan keretet, amely biztosítja Oroszország helyét az európai biztonsági architektúrában. Ez nem lenne más, mint Gorbacsov „közös európai otthonról” alkotott elképzelésének újragondolása, egy olyan viszonyrendszer kialakítása, amelyet inkább a közeledés, mint az elrettentés jellemez.
A megoldást keresők azonban kisebbségben vannak a teljes győzelem és a háború folytatásának elszánt híveivel szemben, ezért a háború hatalmas emberi és anyagi áldozatokkal folytatódni fog, és ma senki sem lehet biztos abban, hogy végül nem fog-e atomháborúvá fajulni a NATO és Oroszország között. Érdemes Herman Kahn erről írott fejtegetéseit újraolvasni. (Zárójelben még tegyük hozzá, hogy az ukrán lakosság kétharmada ellenezte a NATO-tagságot, ami miatt most ez a háború folyik.)
Bennünket, európaiakat természetesen elsősorban az orosz–ukrán háború érint és érdekel, de azért említsünk meg néhány más, a jövőben várható fejleményt is, legalábbis, ahogy Amerika vezető körei látják. A Time magazin szerint Hszi Csin-ping most olyan mértékben uralja Kína politikai rendszerét, amilyenre Mao óta nem volt példa, és kevés korláta van annak, hogy előmozdítsa államközpontú és nacionalista politikai programját. Hszi nacionalista nézetei és magabiztos külpolitikája egyre inkább ellenállást fog kiváltani a Nyugat és Kína szomszédai részéről. James Crabtree, a Foreign Policy rovatvezetője és a Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézete ázsiai ügyvezető igazgatója is úgy látja, hogy a Biden–Hszi-találkozó pozitív hangvétele ellenére az amerikai kínai kapcsolatok romlani fognak. Washington egy sor új gazdasági és katonai intézkedést készít elő, fegyvereket szállít Tajvannak, és elmélyíti a gazdasági és katonai együttműködését az indo–csendes-óceáni partnerekkel, köztük Ausztráliával, Indiával és Japánnal, amit Kína minden bizonnyal nem fog jó szemmel nézni.
A világ egyre inkább két gazdasági és katonai tömbre bomlik, amelyet most Amerika, illetve Kína vezet. A geopolitikai átrendeződés sokként érte a globális vállalatokat, amelyek most – a Foreign Policy cikke szerint – azon igyekeznek, hogy az eddig Kínába telepített vállalataikat más, barátibb országokba, például Vietnamba vigyék. Emlékszik még valaki a vietnami háború kétmillió halottjára, és hogy az amerikai támadás indoka egy hazugság volt, mint Irak esetében?
Végül is az amerikai külpolitika vezető elemzői nem festik túl rózsásra az eget, de biztosan jobban értesültek, mint mi. Persze a dolgok alakulhatnak kedvezőbben is, de mint ahogy annak idején a Tervhivatalban mondogattuk (amikor már az ország nyakig ült az adósságban), csak a pesszimizmusunk megalapozott.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap