Az Európai Unió elődje, az Európai Gazdasági Közösség megalapítói egy „egyre szorosabb uniót” vizionáltak Európa országai között, amit az uniót föderációvá átalakítani akaró politikusok és föderalista NGO-k ma is gyakran emlegetnek.
Ezzel szemben soha nem emlegetik azoknak a tanulmányoknak a megállapításait, amelyek egy föderáció létrehozásának előfeltételeit tárgyalták.
A hetvenes években ugyanis készült három jelentés, a Werner (1970), a Marjolin (1975) és a MacDougall (1977), amelyek az „egyre szorosabb unió” gazdasági és társadalmi feltételeit határozták meg, mégpedig valóságos föderációk (mint például az Amerikai Egyesült Államok vagy a Német Szövetségi Köztársaság) és egységes államok (Franciaország, Olaszország) gyakorlati tapasztalatai alapján. E tanulmányok gazdasági következtetése az volt, hogy az integráció előre haladásával egyre több erőforrást kell összpontosítani azért, hogy az elmaradottabb vidékeket felzárkóztassák, és hogy a szegényebb társadalmi rétegeket támogassák. Ennek mértékét a megvalósult föderációk gyakorlata alapján úgy becsülték, hogy az integráció kezdeti szintjén a GDP 2,0–2,5 százalékát, a monetáris unió megvalósítása esetén a GDP 7,5–10 százalékát, a teljes integrációnál pedig 20–25 százalékát kell központosítani ahhoz, hogy az integráció stabil és működőképes legyen. Társadalmi feltételekkel főleg a Marjolin-jelentés foglalkozott, és az integráció feltételei között elsőként emelte ki, hogy a társadalom nagy részének az kell hogy legyen az érzése, hogy az unióhoz és nem egy konkrét nemzetállamhoz tartozik.
Az említett jelentések feltételrendszerének a mai Európai Unióban a nyomát sem látjuk. Az euró bevezetése a GDP 7,5–10 százalékának központosítását kívánta volna meg annak érdekében, hogy elkerüljük a görög válságot, az olasz eladósodást és a francia sárgamellényes mozgalmat. Ezzel szemben az unió költségvetése a térség GDP-jének mindössze egy százalékát teszi ki, és a nettó befizető államok azt is sokallják. Tehát az unióban nincs meg az a szolidaritás, ami egy föderáció megvalósításához szükséges lenne.
De az uniós polgárok nem is érzik úgy, hogy ők elsősorban az unióhoz tartoznak. Ezt az Európai Bizottság közvélemény-kutató intézete, az Eurobarometer rendszeres felmérései is bizonyítják, mégpedig hosszú idő óta. A legutóbbi (2018-as) felmérés szerint arra a kérdésre, hogy az uniós polgárok elsősorban hogyan tekintenek magukra – úgy, mint a saját országuk állampolgárára vagy mint uniós polgárra –, a megkérdezettek (uniós átlagban) 35 százaléka mondta, hogy csak a saját országa állampolgárának érzi magát és nem európainak, 55 százalék, hogy elsősorban a saját hazája állampolgárának és csak másodsorban európai polgárnak. A saját országhoz, nemzethez való tartozást első helyre tévők aránya tehát összességében 90 százalék. Ezzel áll szemben az a hat százalék, aki elsősorban európainak és csak másodsorban a saját országához tartozónak és az a két százalék, aki kizárólag az Európai Unióhoz tartozónak érzi magát. Tehát a Marjolin-jelentés követelménye, hogy az unió lakosságának többsége érezze magát elsősorban az unióhoz tartozónak, messze nem teljesül. Egy európai föderációnak tehát sem a gazdasági, sem a társadalmi feltételei nem adottak. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi centralizációs elképzelésekhez képest más megoldást kell keresni.
Az unió vezetése azonban a realitásokat nem akarja elfogadni, és úgy gondolja, hogy az európai lakosságot „érzékenyíteni” kell az európai értékek, ez esetben az unió nemzetállamok felettiségének elismerése érdekében. A nemzetállamok elleni támadás nem új jelenség, ennek bizonyítására elég idézni Javier Solana NATO- főtitkár beszédét, amelyet a vesztfáliai béke megkötésének 350. évfordulója alkalmából mondott 1998-ban Münsterben, az európai béke megtartásáról szóló szimpóziumon: „A vesztfáliai béke sokkal inkább, mint bármely más esemény formálta az elmúlt háromszázötven évben gondolkodásunkat a nemzetközi kapcsolatokról, háborúról és békéről. Mégis azt kell mondanom, hogy a vesztfáliai békének korlátai vannak. Mindenekelőtt a nemzeti szuverenitás elve, amelyre ez a béke épült, nem az államok közösségét hozta létre, hanem rivalizálást teremtett közöttük: kirekesztést és nem egységesülést hozott. Továbbá az erős, szuverén nemzet ideája később nacionalista hévvel telítődött, amely azt destruktív politikai erővé torzította.” Ez a beszéd hamis vád a nemzetállamok ellen, amit Solana elvtársai azóta is napirenden tartanak.
Hogy mennyire változott a nemzetállamok megítélése és a politikai légkör az elmúlt harminc-negyven évben, azt jól mutatja egy, ugyancsak az Európai Bizottság közvélemény-kutató intézete által 1985-ben készített jelentés (No. 24), amely még olyan kérdést tett fel az akkori tizenkét tagország polgárainak, hogy mennyire büszkék saját nemzetükhöz való tartozásukra. A kérdés azzal kapcsolatban merült fel, hogy egy politikai közösség fennmaradhat-e erős nemzeti identitás nélkül. Kiderült, hogy a görögök, spanyolok, írek kétharmada nagyon is büszke nemzetére, ezzel szemben ugyanezt csak minden ötödik német mondta magáról, és az elemző elcsodálkozott rajta, hiszen az okok ugyan világosak, de a háború óta mégiscsak negyven év telt el, és azóta már egy új generáció nőtt fel.
A nemzetállam-romboló tendenciákkal már akkoriban igyekeztek szembeszállni, például a francia Revue française de sociologie című folyóiratban 2006-ban megjelent Max Haller és Regina Ressler tanulmánya a nemzeti identitás jelentőségéről. A szerzők szembe akartak szállni az akkor már egyre erősebb szociológiai irányzattal (Frankfurti Iskola, Karl Popper nyitott társadalma), amely azt hirdette, hogy az európai integráció egy újfajta kozmopolita multikulturális társadalmat kell, hogy eredményezzen. A szerzők kutatásaik alapján arra az álláspontra jutottak, téves az a feltételezés, hogy a nemzetállamok elvesztik jelentőségüket, hanem még a globalizáció körülményei között is a nemzetközi színtér legerőteljesebb szereplői maradnak. Rámutattak, hogy ahol erős a nemzeti identitás, ott erős az európai identitás is, és óva intették az unió vezetőit, hogy egy centralizált szuperállamot (európai birodalmat) akarjanak építeni.
Számos más munkát lehetne még idézni, amely a nemzetállamok és a nemzeti identitás jelentősége mellett érvel, ám el kell ismerni, hogy mind ez ideig kevés eredménnyel. Kérdés, hogy lehet-e és hogyan a nemzetállamok eljelentéktelenítésére irányuló törekvéssel szembeszállni. Számos vizsgálat, különösen a Pew Research Center nevű amerikai közvélemény-kutató intézet ez irányú felmérései mutatják, hogy míg az új tagállamokban és néhány dél-európai tagországban a nemzeti identitáshoz való ragaszkodás erős, addig a fejlett északi országokban, például Németországban, Svédországban, Hollandiában igen gyenge. Ezért az előbbiek feladata lenne, hogy az európai történelmi és kulturális gyökerekhez való ragaszkodást Európa nyugati felében is újraélesszék.
Kezdeményezők lehetnének például a pozitív történelmi emlékezet, a kulturális hagyományok felélesztésében. Ahogy a keleti gyökerek tudatának erősítése érdekében Magyarország megszervezte a rokon őstörténetű keleti népekkel való kétévenkénti találkozót (Kurultaj) az ország keleti felében, ugyanúgy megszervezhetné a nyugati kultúra hagyományőrzőinek magyarországi találkozóját az ország nyugati felében. Bebizonyosodna, hogy a nemzeti identitást erősítő hagyományőrzés az unió nemzetei, országai közötti megértést, az európai identitást és ezzel az európai együttműködést is elősegítené.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap
A hetvenes években ugyanis készült három jelentés, a Werner (1970), a Marjolin (1975) és a MacDougall (1977), amelyek az „egyre szorosabb unió” gazdasági és társadalmi feltételeit határozták meg, mégpedig valóságos föderációk (mint például az Amerikai Egyesült Államok vagy a Német Szövetségi Köztársaság) és egységes államok (Franciaország, Olaszország) gyakorlati tapasztalatai alapján. E tanulmányok gazdasági következtetése az volt, hogy az integráció előre haladásával egyre több erőforrást kell összpontosítani azért, hogy az elmaradottabb vidékeket felzárkóztassák, és hogy a szegényebb társadalmi rétegeket támogassák. Ennek mértékét a megvalósult föderációk gyakorlata alapján úgy becsülték, hogy az integráció kezdeti szintjén a GDP 2,0–2,5 százalékát, a monetáris unió megvalósítása esetén a GDP 7,5–10 százalékát, a teljes integrációnál pedig 20–25 százalékát kell központosítani ahhoz, hogy az integráció stabil és működőképes legyen. Társadalmi feltételekkel főleg a Marjolin-jelentés foglalkozott, és az integráció feltételei között elsőként emelte ki, hogy a társadalom nagy részének az kell hogy legyen az érzése, hogy az unióhoz és nem egy konkrét nemzetállamhoz tartozik.
Az említett jelentések feltételrendszerének a mai Európai Unióban a nyomát sem látjuk. Az euró bevezetése a GDP 7,5–10 százalékának központosítását kívánta volna meg annak érdekében, hogy elkerüljük a görög válságot, az olasz eladósodást és a francia sárgamellényes mozgalmat. Ezzel szemben az unió költségvetése a térség GDP-jének mindössze egy százalékát teszi ki, és a nettó befizető államok azt is sokallják. Tehát az unióban nincs meg az a szolidaritás, ami egy föderáció megvalósításához szükséges lenne.
De az uniós polgárok nem is érzik úgy, hogy ők elsősorban az unióhoz tartoznak. Ezt az Európai Bizottság közvélemény-kutató intézete, az Eurobarometer rendszeres felmérései is bizonyítják, mégpedig hosszú idő óta. A legutóbbi (2018-as) felmérés szerint arra a kérdésre, hogy az uniós polgárok elsősorban hogyan tekintenek magukra – úgy, mint a saját országuk állampolgárára vagy mint uniós polgárra –, a megkérdezettek (uniós átlagban) 35 százaléka mondta, hogy csak a saját országa állampolgárának érzi magát és nem európainak, 55 százalék, hogy elsősorban a saját hazája állampolgárának és csak másodsorban európai polgárnak. A saját országhoz, nemzethez való tartozást első helyre tévők aránya tehát összességében 90 százalék. Ezzel áll szemben az a hat százalék, aki elsősorban európainak és csak másodsorban a saját országához tartozónak és az a két százalék, aki kizárólag az Európai Unióhoz tartozónak érzi magát. Tehát a Marjolin-jelentés követelménye, hogy az unió lakosságának többsége érezze magát elsősorban az unióhoz tartozónak, messze nem teljesül. Egy európai föderációnak tehát sem a gazdasági, sem a társadalmi feltételei nem adottak. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi centralizációs elképzelésekhez képest más megoldást kell keresni.
Az unió vezetése azonban a realitásokat nem akarja elfogadni, és úgy gondolja, hogy az európai lakosságot „érzékenyíteni” kell az európai értékek, ez esetben az unió nemzetállamok felettiségének elismerése érdekében. A nemzetállamok elleni támadás nem új jelenség, ennek bizonyítására elég idézni Javier Solana NATO- főtitkár beszédét, amelyet a vesztfáliai béke megkötésének 350. évfordulója alkalmából mondott 1998-ban Münsterben, az európai béke megtartásáról szóló szimpóziumon: „A vesztfáliai béke sokkal inkább, mint bármely más esemény formálta az elmúlt háromszázötven évben gondolkodásunkat a nemzetközi kapcsolatokról, háborúról és békéről. Mégis azt kell mondanom, hogy a vesztfáliai békének korlátai vannak. Mindenekelőtt a nemzeti szuverenitás elve, amelyre ez a béke épült, nem az államok közösségét hozta létre, hanem rivalizálást teremtett közöttük: kirekesztést és nem egységesülést hozott. Továbbá az erős, szuverén nemzet ideája később nacionalista hévvel telítődött, amely azt destruktív politikai erővé torzította.” Ez a beszéd hamis vád a nemzetállamok ellen, amit Solana elvtársai azóta is napirenden tartanak.
Hogy mennyire változott a nemzetállamok megítélése és a politikai légkör az elmúlt harminc-negyven évben, azt jól mutatja egy, ugyancsak az Európai Bizottság közvélemény-kutató intézete által 1985-ben készített jelentés (No. 24), amely még olyan kérdést tett fel az akkori tizenkét tagország polgárainak, hogy mennyire büszkék saját nemzetükhöz való tartozásukra. A kérdés azzal kapcsolatban merült fel, hogy egy politikai közösség fennmaradhat-e erős nemzeti identitás nélkül. Kiderült, hogy a görögök, spanyolok, írek kétharmada nagyon is büszke nemzetére, ezzel szemben ugyanezt csak minden ötödik német mondta magáról, és az elemző elcsodálkozott rajta, hiszen az okok ugyan világosak, de a háború óta mégiscsak negyven év telt el, és azóta már egy új generáció nőtt fel.
A nemzetállam-romboló tendenciákkal már akkoriban igyekeztek szembeszállni, például a francia Revue française de sociologie című folyóiratban 2006-ban megjelent Max Haller és Regina Ressler tanulmánya a nemzeti identitás jelentőségéről. A szerzők szembe akartak szállni az akkor már egyre erősebb szociológiai irányzattal (Frankfurti Iskola, Karl Popper nyitott társadalma), amely azt hirdette, hogy az európai integráció egy újfajta kozmopolita multikulturális társadalmat kell, hogy eredményezzen. A szerzők kutatásaik alapján arra az álláspontra jutottak, téves az a feltételezés, hogy a nemzetállamok elvesztik jelentőségüket, hanem még a globalizáció körülményei között is a nemzetközi színtér legerőteljesebb szereplői maradnak. Rámutattak, hogy ahol erős a nemzeti identitás, ott erős az európai identitás is, és óva intették az unió vezetőit, hogy egy centralizált szuperállamot (európai birodalmat) akarjanak építeni.
Számos más munkát lehetne még idézni, amely a nemzetállamok és a nemzeti identitás jelentősége mellett érvel, ám el kell ismerni, hogy mind ez ideig kevés eredménnyel. Kérdés, hogy lehet-e és hogyan a nemzetállamok eljelentéktelenítésére irányuló törekvéssel szembeszállni. Számos vizsgálat, különösen a Pew Research Center nevű amerikai közvélemény-kutató intézet ez irányú felmérései mutatják, hogy míg az új tagállamokban és néhány dél-európai tagországban a nemzeti identitáshoz való ragaszkodás erős, addig a fejlett északi országokban, például Németországban, Svédországban, Hollandiában igen gyenge. Ezért az előbbiek feladata lenne, hogy az európai történelmi és kulturális gyökerekhez való ragaszkodást Európa nyugati felében is újraélesszék.
Kezdeményezők lehetnének például a pozitív történelmi emlékezet, a kulturális hagyományok felélesztésében. Ahogy a keleti gyökerek tudatának erősítése érdekében Magyarország megszervezte a rokon őstörténetű keleti népekkel való kétévenkénti találkozót (Kurultaj) az ország keleti felében, ugyanúgy megszervezhetné a nyugati kultúra hagyományőrzőinek magyarországi találkozóját az ország nyugati felében. Bebizonyosodna, hogy a nemzeti identitást erősítő hagyományőrzés az unió nemzetei, országai közötti megértést, az európai identitást és ezzel az európai együttműködést is elősegítené.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap