 | Kétségtelen, lehet szabadon utazni, de ez uniós tagság nélkül is megvalósult. Az már nem olyan jó, hogy lehet szabadon munkát vállalni, ez nekünk négy-hatszázezer ember elvesztésébe került, amit semmiképp sem lehet nemzeti érdeknek tekinteni. |
Manfred Weber, az Európai Néppárt európai parlamenti frakciójának vezetője a Welt am Sonntag német hetilapban a magyar miniszterelnökkel való vitájában – többek között – azt mondja, hogy „bárki, aki egyenlőségjelet tesz az Európai Unió és a szovjet kommunisták autoriter rendszere között, le akarja rombolni a Helmut Kohl generációja által épített Európát”.
Weber kijelentésével több probléma is van. Az egyik, hogy Orbán nem tett egyenlőségjelet, hanem azt mondta, hogy már nem sok hiányzik ahhoz, hogy olyan legyen. Igen, ha Brüsszel engedne valamit a központosításból. Ugyanis ha a tagállamok számára engedélyezett szabadságjogok szempontjából politikai elfogultság nélkül hasonlítanánk össze a két tábort, akkor kiderülne, hogy az Európai Unió keretében kevesebb szabadságjogunk van, mint a Szovjetunió szatellit államaként.
Nem akarom idealizálni a régi rendszert, de például nem akartak ránk kényszeríteni bevándorlókat, sem genderideológiát, sem olyan gazdaságpolitikát, amely nyilvánvalóan ellenkezik a józan ésszel, mint ami most a szén-dioxid-csata mentén zajlik. A szovjet érában az ember biztos lehetett abban, hogy az oroszok egyszer elmennek, és az ország megmarad. Én legalábbis a forradalom leverése után biztos voltam ebben, csak azt nem reméltem, hogy meg fogom érni. Mire Magyarország elért az áhított Nyugathoz való csatlakozásig, nekem már volt némi tapasztalatom meg előrelátásom is, és a csatlakozás ellen szavaztam. Akkor sokan azt gondolták, hogy az uniós tagsággal a szabadság és a gyors gazdasági felemelkedés korszaka jön majd el.
Kétségtelen, lehet szabadon utazni, de ez uniós tagság nélkül is megvalósult. Az már nem olyan jó, hogy lehet szabadon munkát vállalni, ez nekünk négy-hatszázezer ember elvesztésébe került, amit semmiképp sem lehet nemzeti érdeknek tekinteni. E szabadságokon kívül maradt a kényszerzubbony. Ránk kényszerítették, hogy alapvető infrastrukturális ellátásunkat privatizáljuk, ami az unió irracionális gazdaságpolitikája miatt egyre nagyobb kockázatot jelent az ország számára, például a villamosenergia-ellátásban. Magyar iparról alig lehet beszélni, legfeljebb magyarországiról. Az export nyolcvan százalékát külföldi vállalatok adják, ami annyit jelent, hogy külső egyensúlyunk – és ezzel az ország potenciális eladósodása – a külföldi vállalatok döntéshozóinak kezében van. De a legnagyobb baj a migránsok ránk erőltetése, holott Nyugat-Európában már bebizonyosodott, hogy a főleg muszlimokból álló bevándorlók sohasem fognak integrálódni az európai társadalmakba.
Összességében én az Európai Unió politikájában a nemzetállamok felszámolásának szándékát látom, ami miatt ma sokkal inkább aggódom az ország jövője miatt, mint a szovjet időkben, amikor csak ki kellett várni, hogy elmenjenek (egy korabeli anekdota szerint a csepeli Lenin-szoborra valaki kiírta, hogy „Vlagyimir Iljics, te sem gondolhatod komolyan, hogy ez így marad örökké, hisz 150 év alatt sem váltunk törökké”).
A másik probléma Weber kijelentésével, hogy a Helmut Kohl generációja által épített Európát már lerombolták, de nem Orbán Viktor volt a tettes, hanem Manfred Weber és elvtársainak generációja, részben bevándorlási politikájukkal, részben sok szempontból megalapozatlan gazdaságpolitikájukkal, ami például a dél-európai országok eladósodásához vezetett. Ez a meglátás azonban nem csak az enyém. Ez tükröződik például a Weber nyilatkozatát idéző Welt portálon megjelenő kommentekből is. Engem meglepett, hogy a hozzászólók döntő többsége a Weber–Orbán-vitában a magyar álláspontot támogatta, annak ellenére, hogy a német és általában a nyugati médiában folyamatos és erőteljes kritizálás folyik ellenünk. A Welt portálon megjelent cikkismertetéshez 510 komment érkezett, amelyek közül – mintavétel gyanánt – csak az első ötvenet olvastam el. Ezek közül kettő volt kifejezetten Weber oldalán, néhány ambivalens, és vagy negyven komment ilyen vagy olyan formában a magyar politikát támogatta.
Az egyik kommentelőnek például az volt a véleménye: „Ha valami elpusztítja Európát, akkor az Merkel határnyitási politikája és az a nyomás, amelyet az európai partnerekre gyakorol, hogy csatlakozzanak ehhez a politikához. Ez volt a Brexit egyik fontos oka. Ma már szinte az összes EU-ország migrációs politikájában ugyanolyan korlátozó irányvonalat követ, mint a visegrádi országok. Szerencsére megkíméltük magunkat attól, hogy a tehetségtelen Weber bizottsági elnök legyen.” Egy másik kommentelő is ugyanezt gondolta: „Az EU csodálatos ötlet, csak a konstrukció teljesen rossz, a Brüsszelben és Strasbourgban lévők pusztítják Európát, nem Orbán vagy a lengyel vezetők. Orbán védi a külső határokat, és ezáltal teljesíti küldetését a többi európai többségével szemben, akik bűnösen elhanyagolják ezt a feladatot. Weber, Von der Leyen vagy az elődök, főleg egy bizonyos alkoholista, vagy alkalmatlanok a posztjukra, vagy tudatosan akarják tönkretenni ezt az egykor gyönyörű Európát.”
Volt, aki egy összehasonlítást javasolt Webernek: „Csak próbálja ki magán a következőket, Weber úr: ön és családja egy évig a kozmopolita Franciaországban, mondjuk, egy francia külvárosban éljen, amit ott Banlieue-nek neveznek, tömegközlekedési eszközökön utazzon, és saját gyermekeit a helyi iskolába és napközikbe járassa. A következő évben pedig csinálja pontosan ugyanezt, de Franciaország helyett a gonosz, populista magyarok egyik budapesti külvárosában, és küldje gyermekeit az ottani iskolákba és óvodákba! Apró, finom különbségeket fog észrevenni a Ban-
lieue-knek nevezett francia külvárosok és a Budapesti külvárosok között, az olyannyira kozmopolita Franciaország és a gonosz, populista magyarok között!”
Egy a helyi viszonyokat érzékelő kommentelő azt írta: „Én meg tudom érteni Orbán urat. Csak meg kell nézni, mi történik Németországban, és logikus következtetéseket levonni. Ő ezt teszi. Meg lehet érteni, ha a közeljövőben az EU darabokra esik. A döntő kérdésekben nincs közös nevező. Miért akarná Magyarország a francia vagy a berlini viszonyokat?”
Még hosszasan lehetne idézni a hasonló kommenteket, amelyek számomra azt üzenik, hogy Nyugat-Európa nincs még teljesen elveszve, hiszen nagyon sokan látják világosan, mi folyik Európában, milyen vezetőink vannak, és hogy tudatlanságból vagy szándékosan milyen – Európát romboló – politikát folytatnak. De nem csak az említett kommentekből lehet azt a következtetést levonni, hogy az európaiak többsége nem kívánja elfogadni a brüsszeli centralizációs politikát.
Szeretnék emlékeztetni arra, hogy az elmúlt két évtizedben, amikor csak az unió jövőjéről lehetett dönteni, a választók minden esetben elutasították Brüsszel politikáját. Így volt ez az alkotmány esetében (francia és holland szavazás) és a lisszaboni szerződés esetében is (írországi szavazás). Igaz, ezek a szavazások eredménytelenek voltak, mert vagy újraszavazást rendeltek el, vagy manipulálták a dokumentumokat, hogy azokat ne kelljen népszavazáson jóváhagyatni. Végül csak a britek szavazása lett sikeres az uniós tagságról, de ott is jelentős erők mozdultak meg, hogy ismételt szavazást rendeljenek el, ami jól mutatja, hogy Weber úr és társai mit értenek demokrácián.
Az előttünk álló időszakot, különösen hogy jövőre nálunk, egy évvel később Lengyelországban parlamenti választások lesznek, mindenképpen a kiélezett politikai harc fogja jellemezni. Én nem ijednék meg a pénz és a média hatalmától, hiszen tudom, hogy az átlag európai a legfontosabb kérdésekben velünk ért egyet. Arra viszont nagyon nagy szükség lenne, hogy az örökös védekezés helyett aktívan, egy kidolgozott koncepció mentén lépjünk fel a birodalomépítő ideológiákkal szemben. Meggyőződésem, hogy lehet olyan politikát kialakítani, amelyik a nagy többség javát szolgálja. Ha jobb nem jut eszünkbe, térjünk vissza a nagyon sikeres Európai Gazdasági Közösséget létrehozó római szerződéshez, de kidolgozhatjuk a nemzetek Európájáról szóló, De Gaulle-féle elképzelést is. A lényeg, hogy az ellenünk irányuló támadásokat ne védekezéssel, hanem kezdeményezésekkel verjük vissza.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Weber kijelentésével több probléma is van. Az egyik, hogy Orbán nem tett egyenlőségjelet, hanem azt mondta, hogy már nem sok hiányzik ahhoz, hogy olyan legyen. Igen, ha Brüsszel engedne valamit a központosításból. Ugyanis ha a tagállamok számára engedélyezett szabadságjogok szempontjából politikai elfogultság nélkül hasonlítanánk össze a két tábort, akkor kiderülne, hogy az Európai Unió keretében kevesebb szabadságjogunk van, mint a Szovjetunió szatellit államaként.
Nem akarom idealizálni a régi rendszert, de például nem akartak ránk kényszeríteni bevándorlókat, sem genderideológiát, sem olyan gazdaságpolitikát, amely nyilvánvalóan ellenkezik a józan ésszel, mint ami most a szén-dioxid-csata mentén zajlik. A szovjet érában az ember biztos lehetett abban, hogy az oroszok egyszer elmennek, és az ország megmarad. Én legalábbis a forradalom leverése után biztos voltam ebben, csak azt nem reméltem, hogy meg fogom érni. Mire Magyarország elért az áhított Nyugathoz való csatlakozásig, nekem már volt némi tapasztalatom meg előrelátásom is, és a csatlakozás ellen szavaztam. Akkor sokan azt gondolták, hogy az uniós tagsággal a szabadság és a gyors gazdasági felemelkedés korszaka jön majd el.
Kétségtelen, lehet szabadon utazni, de ez uniós tagság nélkül is megvalósult. Az már nem olyan jó, hogy lehet szabadon munkát vállalni, ez nekünk négy-hatszázezer ember elvesztésébe került, amit semmiképp sem lehet nemzeti érdeknek tekinteni. E szabadságokon kívül maradt a kényszerzubbony. Ránk kényszerítették, hogy alapvető infrastrukturális ellátásunkat privatizáljuk, ami az unió irracionális gazdaságpolitikája miatt egyre nagyobb kockázatot jelent az ország számára, például a villamosenergia-ellátásban. Magyar iparról alig lehet beszélni, legfeljebb magyarországiról. Az export nyolcvan százalékát külföldi vállalatok adják, ami annyit jelent, hogy külső egyensúlyunk – és ezzel az ország potenciális eladósodása – a külföldi vállalatok döntéshozóinak kezében van. De a legnagyobb baj a migránsok ránk erőltetése, holott Nyugat-Európában már bebizonyosodott, hogy a főleg muszlimokból álló bevándorlók sohasem fognak integrálódni az európai társadalmakba.
Összességében én az Európai Unió politikájában a nemzetállamok felszámolásának szándékát látom, ami miatt ma sokkal inkább aggódom az ország jövője miatt, mint a szovjet időkben, amikor csak ki kellett várni, hogy elmenjenek (egy korabeli anekdota szerint a csepeli Lenin-szoborra valaki kiírta, hogy „Vlagyimir Iljics, te sem gondolhatod komolyan, hogy ez így marad örökké, hisz 150 év alatt sem váltunk törökké”).
A másik probléma Weber kijelentésével, hogy a Helmut Kohl generációja által épített Európát már lerombolták, de nem Orbán Viktor volt a tettes, hanem Manfred Weber és elvtársainak generációja, részben bevándorlási politikájukkal, részben sok szempontból megalapozatlan gazdaságpolitikájukkal, ami például a dél-európai országok eladósodásához vezetett. Ez a meglátás azonban nem csak az enyém. Ez tükröződik például a Weber nyilatkozatát idéző Welt portálon megjelenő kommentekből is. Engem meglepett, hogy a hozzászólók döntő többsége a Weber–Orbán-vitában a magyar álláspontot támogatta, annak ellenére, hogy a német és általában a nyugati médiában folyamatos és erőteljes kritizálás folyik ellenünk. A Welt portálon megjelent cikkismertetéshez 510 komment érkezett, amelyek közül – mintavétel gyanánt – csak az első ötvenet olvastam el. Ezek közül kettő volt kifejezetten Weber oldalán, néhány ambivalens, és vagy negyven komment ilyen vagy olyan formában a magyar politikát támogatta.
Az egyik kommentelőnek például az volt a véleménye: „Ha valami elpusztítja Európát, akkor az Merkel határnyitási politikája és az a nyomás, amelyet az európai partnerekre gyakorol, hogy csatlakozzanak ehhez a politikához. Ez volt a Brexit egyik fontos oka. Ma már szinte az összes EU-ország migrációs politikájában ugyanolyan korlátozó irányvonalat követ, mint a visegrádi országok. Szerencsére megkíméltük magunkat attól, hogy a tehetségtelen Weber bizottsági elnök legyen.” Egy másik kommentelő is ugyanezt gondolta: „Az EU csodálatos ötlet, csak a konstrukció teljesen rossz, a Brüsszelben és Strasbourgban lévők pusztítják Európát, nem Orbán vagy a lengyel vezetők. Orbán védi a külső határokat, és ezáltal teljesíti küldetését a többi európai többségével szemben, akik bűnösen elhanyagolják ezt a feladatot. Weber, Von der Leyen vagy az elődök, főleg egy bizonyos alkoholista, vagy alkalmatlanok a posztjukra, vagy tudatosan akarják tönkretenni ezt az egykor gyönyörű Európát.”
Volt, aki egy összehasonlítást javasolt Webernek: „Csak próbálja ki magán a következőket, Weber úr: ön és családja egy évig a kozmopolita Franciaországban, mondjuk, egy francia külvárosban éljen, amit ott Banlieue-nek neveznek, tömegközlekedési eszközökön utazzon, és saját gyermekeit a helyi iskolába és napközikbe járassa. A következő évben pedig csinálja pontosan ugyanezt, de Franciaország helyett a gonosz, populista magyarok egyik budapesti külvárosában, és küldje gyermekeit az ottani iskolákba és óvodákba! Apró, finom különbségeket fog észrevenni a Ban-
lieue-knek nevezett francia külvárosok és a Budapesti külvárosok között, az olyannyira kozmopolita Franciaország és a gonosz, populista magyarok között!”
Egy a helyi viszonyokat érzékelő kommentelő azt írta: „Én meg tudom érteni Orbán urat. Csak meg kell nézni, mi történik Németországban, és logikus következtetéseket levonni. Ő ezt teszi. Meg lehet érteni, ha a közeljövőben az EU darabokra esik. A döntő kérdésekben nincs közös nevező. Miért akarná Magyarország a francia vagy a berlini viszonyokat?”
Még hosszasan lehetne idézni a hasonló kommenteket, amelyek számomra azt üzenik, hogy Nyugat-Európa nincs még teljesen elveszve, hiszen nagyon sokan látják világosan, mi folyik Európában, milyen vezetőink vannak, és hogy tudatlanságból vagy szándékosan milyen – Európát romboló – politikát folytatnak. De nem csak az említett kommentekből lehet azt a következtetést levonni, hogy az európaiak többsége nem kívánja elfogadni a brüsszeli centralizációs politikát.
Szeretnék emlékeztetni arra, hogy az elmúlt két évtizedben, amikor csak az unió jövőjéről lehetett dönteni, a választók minden esetben elutasították Brüsszel politikáját. Így volt ez az alkotmány esetében (francia és holland szavazás) és a lisszaboni szerződés esetében is (írországi szavazás). Igaz, ezek a szavazások eredménytelenek voltak, mert vagy újraszavazást rendeltek el, vagy manipulálták a dokumentumokat, hogy azokat ne kelljen népszavazáson jóváhagyatni. Végül csak a britek szavazása lett sikeres az uniós tagságról, de ott is jelentős erők mozdultak meg, hogy ismételt szavazást rendeljenek el, ami jól mutatja, hogy Weber úr és társai mit értenek demokrácián.
Az előttünk álló időszakot, különösen hogy jövőre nálunk, egy évvel később Lengyelországban parlamenti választások lesznek, mindenképpen a kiélezett politikai harc fogja jellemezni. Én nem ijednék meg a pénz és a média hatalmától, hiszen tudom, hogy az átlag európai a legfontosabb kérdésekben velünk ért egyet. Arra viszont nagyon nagy szükség lenne, hogy az örökös védekezés helyett aktívan, egy kidolgozott koncepció mentén lépjünk fel a birodalomépítő ideológiákkal szemben. Meggyőződésem, hogy lehet olyan politikát kialakítani, amelyik a nagy többség javát szolgálja. Ha jobb nem jut eszünkbe, térjünk vissza a nagyon sikeres Európai Gazdasági Közösséget létrehozó római szerződéshez, de kidolgozhatjuk a nemzetek Európájáról szóló, De Gaulle-féle elképzelést is. A lényeg, hogy az ellenünk irányuló támadásokat ne védekezéssel, hanem kezdeményezésekkel verjük vissza.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap