A római szerződés – amíg a maastrichti szerződéssel meg nem változtatták – lényegében a nemzetek Európája koncepciónak felelt meg, ez volt Európa fejlődésének legdinamikusabb korszaka.
A George Soros által 2007-ben alapított Európai Külkapcsolatok Tanácsa (ECFR) ez év februárjában kiadott egy, a liberális szavazókat mozgósítani szándékozó tanulmányt, amelynek, figyelemfelhívásul azt a címet adták: „Hogyan tervezik az Európa-ellenesek lerombolni Európát, és mit lehet tenni ennek megállítása érdekében”.
Az Európai Külkapcsolatok Tanácsáról annyit, hogy azt Soros az 1921-ben alapított amerikai Külkapcsolatok Tanácsáról (Council on Foreign Relation) másolta le, teljesen hasonló céllal, vagyis az európai politika befolyásolása érekében. Amerikai előzményéhez hasonlóan az ECFR jelenleg mintegy háromszáz főre tehető tagsága is korábbi vezető politikusokból, üzletemberekből, kutatókból, nevesebb újságok képviselőiből és más, a liberális európai elitet képviselő befolyásos emberekből áll. Ismertebb tagok például Sebastian Kurz, Joschka Fischer, Romano Prodi vagy magyar részről Bajnai Gordon és Szemerkényi Réka. Az ECFR aktív tevékenységet végez, többek között rendszeresen ad ki tanulmányokat, mint az európai választásokkal foglalkozó jelenlegi is.
A tanulmány 27 tagországban végzett vizsgálatok, a közvélemény-kutató intézetek előrejelzései, politikusokkal való konzultációk alapján azt a következtetést vonta le, hogy az „Európa-elleneseknek” reális esélyük van arra, hogy a májusi európai parlamenti választásokon a parlamenti helyek egyharmadánál is több helyet szerezzenek meg. Ez látszólag nem nagy baj, hiszen a parlament csak az egyik szereplő az unió döntéshozó mechanizmusában, és az unió külpolitikájában sem játszik számottevő szerepet. De jaj, figyelmeztet a tanulmány, „az internacionalista európaiak szerencsétlenségére a választás valóban számít”. Ezt követően figyelemre méltó részletességgel mutatja be, hogy ez az „Európa-ellenes” egyharmad, hol akadályozhatja az internacionalisták törekvéseit. Például, ha a fősodratú pártok megosztottak, akkor az „Európa-ellenesek” hátráltathatják az Európai Parlament elnökének a megválasztását, befolyásolhatják a költségvetést, az uniós szerződések esetleges módosítását, a nemzetközi megállapodásokat és így tovább. Emellett az unió ellenségeinek legalább négy-hat alelnöki posztot is kell adni és a parlamenti bizottságok egyharmadának vezetői posztjait is megkaphatják, igaz, a legkevésbé fontosakat.
A tanulmány e lehetőségeket taglaló részéből az is kiderül, hogy kik az „Európa-ellenesek”: azok, akik a nemzetek Európája koncepcióhoz akarnak visszatérni, akik szkeptikusak a szabadkereskedelemmel kapcsolatban, akik fel akarják húzni a felvonóhidakat a bevándorlók előtt, és akik támogatják Moszkva álláspontját a nemzetközi jog ukrajnai alkalmazása tekintetében.
A tanulmány arra figyelmeztet, hogy bár ezek az „Európa-ellenes” erők még nem alkotnak egységet, de egy olyan Európai Parlamentben, amelyben az ő szemléletük főáramba kerülhet, középtávon befolyásolhatják az európai politikát, hosszú távon pedig hatástalaníthatják az Európa-pártiaknak az unió továbbfejlesztésére irányuló törekvéseit, ami az unió végét jelentené. Összefogás esetén az „Európa-ellenesek” több területen tudnák befolyásolni az unió politikáját, ezek közül a tanulmány a külkereskedelmet, a szavazási jog felfüggesztését a 7. cikkely értelmében, a migrációval kapcsolatos politikát, a külpolitikát, a költségvetést és a következő bizottság funkcionáriusainak kinevezését elemzi részletesen.
Mindezek után a tanulmány három csoportra osztja az „Európa-ellenes” pártokat, vannak a szélsőjobboldaliak, a konzervatív euroszkeptikusok (ide sorolja a Fideszt) és az establishment-ellenes pártok. Ezt követően mindegyik esetében megbecsüli a várható képviselők számát, ahol természetesen az „Európa-ellenes” erők túlnyomó részét a nagy országok Olaszország, Franciaország, Németország, Lengyelország adják és hozzájuk csatlakozik Magyarország is. Az elemzés végén a tanulmány országonként ad körképet a várható választási részvételről, az adott országban zajló főbb politikai vitakérdésekről és a fősodratú és euroszkeptikus pártokról.
Mindezzel a kiadvány fő célja, hogy mozgósítsa és összefogásra buzdítsa az Európa-párti erőket, a maga részéről pedig megígéri, hogy különböző felmérésekkel segíti összehangolni ezek politikáját annak érdekében, hogy a választásokon együttes erővel léphessenek fel.
A tanulmányról annyit mindenképpen el kell mondani, hogy elég tisztességes munka, és ha le akarjuk győzni az internacionalistákat, akkor ezt a színvonalat kell túlszárnyalni. Hogyan? Olyan tanulmányokat, konferenciákat és közvélemény-kutatásokat kell szervezni, amelyek a mi álláspontunkat támasztják alá. Például a tanulmány az „Európa-ellenes” erők egyik ismérveként említi, hogy a nemzetek Európája koncepciójához kívánnak visszatérni. Igen, és mi ebben a rossz? A római szerződés – amíg a maastrichti szerződéssel meg nem változtatták, tehát több mint három évtizedig – lényegében a nemzetek Európája koncepciónak felelt meg és ez a korszak volt Európa fejlődésének legdinamikusabb korszaka, úgy, hogy mindegyik tagország profitált, különösen a felzárkózó dél-európaiak. Az Európai Gazdasági Közösség nemzetállamokból állt és nem volt közöttük háború, amit most Javier Solana valamikori NATO főtitkár és Joschka Fischer valamikori német külügyminiszter vizionál, abban az esetben, ha az európai együttműködés megmarad a nemzetállami konstrukció mellett.
De vajon mi volt a baj a római szerződéssel? Ha erre Verhofstadt úr azt mondja, hogy rendben van, de tovább kell lépni, akkor erre az a válasz, hogy megkérdezzük tőle: mi a véleménye a továbblépés feltételeit elemző Werner-, Marjolin- és MacDougall-jelentésekről. Erre nem fog tudni válaszolni, mert fogalma nincs róla, hogy miről van szó. Soha, míg kinn voltam az Európai Parlamentben, de azóta sem láttam, hogy ezekre a jelentésekre bármilyen uniós dokumentum, vagy bármely politikus hivatkozott volna. Én onnan ismerem őket, hogy az ottani főnökömmel készítettünk egy kislexikont az uniós fogalmakról és azok között szerepeltek, és természetesen megkerestem és elolvastam őket, amit most is bárki megtehet, mert megtalálhatók e jelentések az interneten. Röviden: a Marjolin-jelentés azt mondja, hogy tovább lépni akkor lehet, ha az unió lakosságának többsége jobban kötődik az egységes Európához, mint a saját nemzetéhez, a MacDougall pedig azt, hogy az integráció gazdasági feltétele az, hogy a GDP tizenöt-húsz százalékát be kell tenni a közösbe, hogy a fejletlenebb térségeket abból fejlesszék. Tehát a labda a nettó befizetők előtt pattog Verhofstadtnak pedig nincs más dolga, mint meggyőzni németeket, hogy GDP-jük egyötödét tegyék be a közösbe és akkor beszélhetünk a föderális Európáról.
Hasonlóképpen végig lehetne menni a többi vádponton is, például ami a szabadkereskedelmet illeti. Az unió ugyanis úgy kötötte meg harmadik országokkal a kereskedelmi egyezményeket, hogy azok a legfejlettebb országoknak kedveznek, a fejletlenebb (dél-európai) országok rovására. Vitatkozhatunk ezen is, nem is említve az eurót, amelynek eredménye – a német merkantilista politika miatt – a dél-európai országok eladósodása. Folytatni lehetne még hosszasan a sort, amellyel bizonyítani lehet, hogy internacionalistáink nem egy egységes vagy föderális államot, hanem egy Európai Birodalmat akarnak maguknak létrehozni, amelyben ők lesznek a népakarat által le nem váltható vezetők.
Sajnos azonban nem biztos, hogy a várható választási eredmények miatt Soroséknak jobban kell aggódniuk, mint nekünk. Ugyanis hiába lesz meg az egyharmad, a helyzet csak annyiban fog változni, hogy az eddigi dualista (szocialista-néppárti) irányítás helyét a liberálisok bevételével egy triumvirátus veszi át. És ebben a felállásban Verhofstadt liberálisai erős zsaroló potenciálra tesznek szert, ugyanis nélkülük nem lehet majd a törvények elfogadásához szükséges parlamenti többséget biztosítani.
Még az is előfordulhat tehát, hogy a jelenleginél is rosszabb helyzetbe kerülünk. Hosszú menetelésre kell tehát felkészülnünk, amelynek alapja a tisztességes szakmai munka, a liberális képzelgések megalapozatlanságának bizonyítása.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője
Magyar Hírlap
Az Európai Külkapcsolatok Tanácsáról annyit, hogy azt Soros az 1921-ben alapított amerikai Külkapcsolatok Tanácsáról (Council on Foreign Relation) másolta le, teljesen hasonló céllal, vagyis az európai politika befolyásolása érekében. Amerikai előzményéhez hasonlóan az ECFR jelenleg mintegy háromszáz főre tehető tagsága is korábbi vezető politikusokból, üzletemberekből, kutatókból, nevesebb újságok képviselőiből és más, a liberális európai elitet képviselő befolyásos emberekből áll. Ismertebb tagok például Sebastian Kurz, Joschka Fischer, Romano Prodi vagy magyar részről Bajnai Gordon és Szemerkényi Réka. Az ECFR aktív tevékenységet végez, többek között rendszeresen ad ki tanulmányokat, mint az európai választásokkal foglalkozó jelenlegi is.
A tanulmány 27 tagországban végzett vizsgálatok, a közvélemény-kutató intézetek előrejelzései, politikusokkal való konzultációk alapján azt a következtetést vonta le, hogy az „Európa-elleneseknek” reális esélyük van arra, hogy a májusi európai parlamenti választásokon a parlamenti helyek egyharmadánál is több helyet szerezzenek meg. Ez látszólag nem nagy baj, hiszen a parlament csak az egyik szereplő az unió döntéshozó mechanizmusában, és az unió külpolitikájában sem játszik számottevő szerepet. De jaj, figyelmeztet a tanulmány, „az internacionalista európaiak szerencsétlenségére a választás valóban számít”. Ezt követően figyelemre méltó részletességgel mutatja be, hogy ez az „Európa-ellenes” egyharmad, hol akadályozhatja az internacionalisták törekvéseit. Például, ha a fősodratú pártok megosztottak, akkor az „Európa-ellenesek” hátráltathatják az Európai Parlament elnökének a megválasztását, befolyásolhatják a költségvetést, az uniós szerződések esetleges módosítását, a nemzetközi megállapodásokat és így tovább. Emellett az unió ellenségeinek legalább négy-hat alelnöki posztot is kell adni és a parlamenti bizottságok egyharmadának vezetői posztjait is megkaphatják, igaz, a legkevésbé fontosakat.
A tanulmány e lehetőségeket taglaló részéből az is kiderül, hogy kik az „Európa-ellenesek”: azok, akik a nemzetek Európája koncepcióhoz akarnak visszatérni, akik szkeptikusak a szabadkereskedelemmel kapcsolatban, akik fel akarják húzni a felvonóhidakat a bevándorlók előtt, és akik támogatják Moszkva álláspontját a nemzetközi jog ukrajnai alkalmazása tekintetében.
A tanulmány arra figyelmeztet, hogy bár ezek az „Európa-ellenes” erők még nem alkotnak egységet, de egy olyan Európai Parlamentben, amelyben az ő szemléletük főáramba kerülhet, középtávon befolyásolhatják az európai politikát, hosszú távon pedig hatástalaníthatják az Európa-pártiaknak az unió továbbfejlesztésére irányuló törekvéseit, ami az unió végét jelentené. Összefogás esetén az „Európa-ellenesek” több területen tudnák befolyásolni az unió politikáját, ezek közül a tanulmány a külkereskedelmet, a szavazási jog felfüggesztését a 7. cikkely értelmében, a migrációval kapcsolatos politikát, a külpolitikát, a költségvetést és a következő bizottság funkcionáriusainak kinevezését elemzi részletesen.
Mindezek után a tanulmány három csoportra osztja az „Európa-ellenes” pártokat, vannak a szélsőjobboldaliak, a konzervatív euroszkeptikusok (ide sorolja a Fideszt) és az establishment-ellenes pártok. Ezt követően mindegyik esetében megbecsüli a várható képviselők számát, ahol természetesen az „Európa-ellenes” erők túlnyomó részét a nagy országok Olaszország, Franciaország, Németország, Lengyelország adják és hozzájuk csatlakozik Magyarország is. Az elemzés végén a tanulmány országonként ad körképet a várható választási részvételről, az adott országban zajló főbb politikai vitakérdésekről és a fősodratú és euroszkeptikus pártokról.
Mindezzel a kiadvány fő célja, hogy mozgósítsa és összefogásra buzdítsa az Európa-párti erőket, a maga részéről pedig megígéri, hogy különböző felmérésekkel segíti összehangolni ezek politikáját annak érdekében, hogy a választásokon együttes erővel léphessenek fel.
A tanulmányról annyit mindenképpen el kell mondani, hogy elég tisztességes munka, és ha le akarjuk győzni az internacionalistákat, akkor ezt a színvonalat kell túlszárnyalni. Hogyan? Olyan tanulmányokat, konferenciákat és közvélemény-kutatásokat kell szervezni, amelyek a mi álláspontunkat támasztják alá. Például a tanulmány az „Európa-ellenes” erők egyik ismérveként említi, hogy a nemzetek Európája koncepciójához kívánnak visszatérni. Igen, és mi ebben a rossz? A római szerződés – amíg a maastrichti szerződéssel meg nem változtatták, tehát több mint három évtizedig – lényegében a nemzetek Európája koncepciónak felelt meg és ez a korszak volt Európa fejlődésének legdinamikusabb korszaka, úgy, hogy mindegyik tagország profitált, különösen a felzárkózó dél-európaiak. Az Európai Gazdasági Közösség nemzetállamokból állt és nem volt közöttük háború, amit most Javier Solana valamikori NATO főtitkár és Joschka Fischer valamikori német külügyminiszter vizionál, abban az esetben, ha az európai együttműködés megmarad a nemzetállami konstrukció mellett.
De vajon mi volt a baj a római szerződéssel? Ha erre Verhofstadt úr azt mondja, hogy rendben van, de tovább kell lépni, akkor erre az a válasz, hogy megkérdezzük tőle: mi a véleménye a továbblépés feltételeit elemző Werner-, Marjolin- és MacDougall-jelentésekről. Erre nem fog tudni válaszolni, mert fogalma nincs róla, hogy miről van szó. Soha, míg kinn voltam az Európai Parlamentben, de azóta sem láttam, hogy ezekre a jelentésekre bármilyen uniós dokumentum, vagy bármely politikus hivatkozott volna. Én onnan ismerem őket, hogy az ottani főnökömmel készítettünk egy kislexikont az uniós fogalmakról és azok között szerepeltek, és természetesen megkerestem és elolvastam őket, amit most is bárki megtehet, mert megtalálhatók e jelentések az interneten. Röviden: a Marjolin-jelentés azt mondja, hogy tovább lépni akkor lehet, ha az unió lakosságának többsége jobban kötődik az egységes Európához, mint a saját nemzetéhez, a MacDougall pedig azt, hogy az integráció gazdasági feltétele az, hogy a GDP tizenöt-húsz százalékát be kell tenni a közösbe, hogy a fejletlenebb térségeket abból fejlesszék. Tehát a labda a nettó befizetők előtt pattog Verhofstadtnak pedig nincs más dolga, mint meggyőzni németeket, hogy GDP-jük egyötödét tegyék be a közösbe és akkor beszélhetünk a föderális Európáról.
Hasonlóképpen végig lehetne menni a többi vádponton is, például ami a szabadkereskedelmet illeti. Az unió ugyanis úgy kötötte meg harmadik országokkal a kereskedelmi egyezményeket, hogy azok a legfejlettebb országoknak kedveznek, a fejletlenebb (dél-európai) országok rovására. Vitatkozhatunk ezen is, nem is említve az eurót, amelynek eredménye – a német merkantilista politika miatt – a dél-európai országok eladósodása. Folytatni lehetne még hosszasan a sort, amellyel bizonyítani lehet, hogy internacionalistáink nem egy egységes vagy föderális államot, hanem egy Európai Birodalmat akarnak maguknak létrehozni, amelyben ők lesznek a népakarat által le nem váltható vezetők.
Sajnos azonban nem biztos, hogy a várható választási eredmények miatt Soroséknak jobban kell aggódniuk, mint nekünk. Ugyanis hiába lesz meg az egyharmad, a helyzet csak annyiban fog változni, hogy az eddigi dualista (szocialista-néppárti) irányítás helyét a liberálisok bevételével egy triumvirátus veszi át. És ebben a felállásban Verhofstadt liberálisai erős zsaroló potenciálra tesznek szert, ugyanis nélkülük nem lehet majd a törvények elfogadásához szükséges parlamenti többséget biztosítani.
Még az is előfordulhat tehát, hogy a jelenleginél is rosszabb helyzetbe kerülünk. Hosszú menetelésre kell tehát felkészülnünk, amelynek alapja a tisztességes szakmai munka, a liberális képzelgések megalapozatlanságának bizonyítása.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője
Magyar Hírlap