Valamikor villamosmérnökként kezdtem a pályafutásomat, és a gyár, ahol dolgoztam a Magyar Postának gyártott különböző átviteltechnikai berendezéseket. Egy alkalommal, amikor valamilyen berendezést a posta szakemberei nem akartak átvenni holmi minőségi problémákra hivatkozva, a fejlesztés vezetője azt mondta: „ha kell, kell, ha nem, eladjuk a kínaiaknak”. Ez még valamikor a hatvanas években, a kínai kulturális forradalom felfutásának időszakában történt, akkor, amikor a kínai kiküldöttek nem annyira a termékek minőségének vizsgálatával, mint inkább Mao Ce-Tung eszméinek terjesztésével voltak elfoglalva.
Én is kaptam egy piros könyvecskét, amelyet e cikk írása érdekében előkotortam a könyvespolcom mélyéről, és találtam is benne egy 1942-ből való, de a mai helyzetre is alkalmazható idézetet: „A mai világban minden kultúra, minden irodalom és művészet meghatározott osztályokhoz tartozik és meghatározott politikai irányvonalakhoz igazodik. Valójában nincs l’art pour l’art (művészet a művészetért), olyan művészet, amely osztályok felett áll, amely elválasztható vagy független a politikától.” Ne csodálkozzunk tehát a napjainkat jellemző kultúrharcon.
Később, már közgazdászként, és a kínai kulturális forradalom elmúltával ismét találkoztam kínaiakkal, a Tervhivatalba jöttek az új gazdasági mechanizmust tanulmányozni, és én voltam az egyik, aki megpróbálta nekik elmagyarázni. Nagyon meg is voltak elégedve, azt mondták, hogy nekik ez pont jó lenne.
Nem állítom, hogy a kínaiak saját gazdasági modelljüket rólunk másolták (akkor nagyon rosszul jártak volna), viszont megvalósították a vállalkozás szabadságát sokkal jobban, mint mi, és egyúttal megtartották a határozott központi irányítást.
Nem teljesen új úton jártak, a sikeres gazdasági felzárkózásnak már megvoltak a korábbi példái, gondolok itt első sorban Japán vagy Dél-Korea felzárkózására.
Valamikor az ötvenes években a japán termékek az olcsó és vacak kategóriába tartoztak, ám exportjukban évtizedenként váltottak a textiláruról háztartási gépekre, majd motorokra, autókra, szerszámgépekre, robotokra. Kína is ezen az úton jár, és most kezdi kinőni az olcsó, vacak termékek kategóriáját, sőt bizonyos területeken a világ élmezőnyéhez tartozik, nem véletlen tehát az 5G mobilhálózatok kiépítése körüli vita a kínai Huaweijel.
Az Egyesült Államok nemzetbiztonsági szempontokra hivatkozva kizárta a Huaweit az ötödik generációs mobilhálózatok fejlesztéséből, és szövetségeseit is erre ösztönzi. Washington vádjai szerint a Huawei hálózati berendezései lehetővé teszik a kínai hírszerzésnek, hogy hozzáférjen az adatforgalomhoz, ami igaz lehet, de nem ez a fő ok, hanem Kína versenyképessége az amerikai és európai piacokon. Gondoltuk volna ezt néhány évtizeddel ezelőtt?
Kína az 1970-es évek második felében lépett túl a kulturális forradalmon, és azóta, tehát csaknem fél évszázada évi 10 százalékot megközelítő ütemben növekszik, ma már számos területen a világ élvonalában halad. Mindenki hallhatott róla, hogy egy kínai kutatórobot leszállt a Hold Földről nem látható oldalán, közismert Kína Mars-expedíciója és az, hogy az oroszokkal közösen űrállomást fognak építeni. Kína a megújuló erőforrásokat hasznosító berendezések legnagyobb gyártója, 2019-ben napelemtermelése a világ összes termelésének mintegy 80 százalékát tette ki, e termékeket mintegy 200 országba exportálják.
Ami kevésbé ismert, hogy Kína milyen eredményeket ért el az atomerőművek fejlesztése terén, megelőzve az atomenergiától húzódozó nyugati világot. Üzembe helyeztek egy kísérleti termonukleáris reaktort, amit az energiaellátás Szent Gráljának, az emberiség összes jövőbeli energiaproblémái megoldásának tartanak. Emellett továbbfejlesztik a hagyományos reaktorokat, illetve azok legújabb változatát az úgynevezett gyorsneutronos erőműveket, amelyek az uránból kinyerhető energiát a korábbi hatvan-hetvenszeresére növelik.
Biztonságos kis atomerőműveket is kifejlesztettek, amelyek távoli vidékek helyi áramellátását szolgálhatják. Így könnyen elhihető, hogy Kína 2060-ra klímasemleges lesz, vagyis a nettó szén-dioxid-kibocsátását zéróra tudja csökkenteni, ahogy azt Hszi Csin-ping, Kína elnöke a 2020-as klíma-csúcsértekezleten be is jelentette.
Kína gyors felemelkedését gyakran hozzák összefüggésbe egy ősi kínai vers egyik sorából származó „kínai álommal”. Szívünk tele a kínai álommal – írta a költő Zheng Sixiao a 13. században, és ez az álom a kínai irodalomban Kína nemzeti nagyságának helyreállítását jelképezi, Hszi Csin-ping is használta a kifejezést, amikor megválasztották Kína elnökének. Az álom gyakorlati megvalósításának egyik eszköze Kína Egy övezet, egy út programja, amely számos ázsiai, afrikai, dél-amerikai és európai országot igyekszik egy kereskedelmi rendszerbe, egy gazdasági térségbe összefogni.
Természetesen a kínai álomnak geopolitikai jelentősége is van. A Nyugat nyelvi nehéz-ségek miatt kevéssé ismeri a kínai szellemi életet, de akadt egy vállalkozás, amely a Nyugatot meg kívánja ismertetni a kínai gondolkodókkal, elsősorban azok írásaival, akik a kínai felső vezetéshez közel áll-nak, és így annak politikáját befolyásolják. A Reading the China Dream blog közel húsz különböző témában közli vezető kínai értelmiségiek írásait.
A geopolitika területén legutóbb feltűnést keltett Jiang Shigong A szupernagy politikai entitások belső logikája: birodalom és világrend című tanulmánya, amelyben a Pekingi Egyetem Jogi Karának professzora áttekinti a világ birodalmainak fejlődését, és megál-lapítja, hogy az emberiség története a birodalmak közötti szakadatlan versengés története, amelynek során a helyi államok fokozatosan birodalmak, majd az egységes világbirodalom irányába fejlődnek. Sőt, Jiang szerint a szuverén nemzetállamok politikai mozgásterét gyakran a birodalmi rend garantálja, és a szuverén nemzetállamok rendje a birodalmi rend sajátos kifejeződése.
A tanulmány végül oda lyukad ki, hogy a nyugati keresztény civilizációnak három nagy, megoldhatatlan problémával kell szembenéznie: (1) a liberális gazdaság által létrehozott, egyre növekvő egyenlőtlenséggel, (2) a politikai liberalizmus által okozott államcsőddel, politikai hanyatlással és hatástalan kormányzással, valamint (3) a kulturális liberalizmus által létrehozott dekadenciával és nihilizmussal. Jiang szerint ezekkel a problémákkal az angol-amerikai világbirodalom nem tud megbirkózni, és szükségképpen ki fog alakulni egy új birodalmi rendszer.
A történelem során az ilyen átalakulások mindig káosszal és konfliktusokkal jártak, ugyanakkor elősegítették egy új világrend kialakulását. Ezen Kínának mint olyan világhatalomnak, amelynek szükségképpen saját határain túlra is kell tekintenie, el kell gondolkodnia, mert Kína fontos küldetése nem csak az, hogy újjáélessze hagyományos kultúráját.
Így tehát a kínai kormányzathoz közel álló Jiang lényegében bejelentette, hogy Kína igényt tart a Nyugat bukása után kialakuló új birodalmi rendszer vezetésére.
A Nyugat természetesen Jiang tanulmánya nélkül is tisztában van a geopolitikai helyzet változásával, ugyanakkor pont a Jiang által kiválóan jellemzett belső bajai miatt nem képes megfelelő választ adni Kína kihívására. A hadihajók felvonultatása vagy a Kína elszigetelésére irányuló kísérletek ideig-óráig – a nemzetközi feszültségek felerősítése mellett – talán korlátozzák Kína kapcsolatépítését, hosszú távon azonban aligha lesznek sikeresek, hiszen Kína a műszaki fejlődés tekintetében már nem szorul rá a Nyugatra, egymagában is annyi mérnököt tud tudományos kutatásokra ráállítani, mint a nyugati országok együttvéve. A harmadik világgal eddig már kiépített kapcsolatai piacot és nyersanyagokat biztosítanak a számára.
Kína négyezer éves kultúra, tud várni. A megalázó ópiumháború után elvesztett Hong Kongra száz évet várt, Tajvanra is tud száz évet, ha kell. De mi lesz száz év múlva Amerikából és Nyugat-Európából, ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak?
A Nyugat jobban tenné, ha nem a feszültség növelésének, hanem az együttműködés kiterjesztésének lehetőségeit keresné mind Kínával, mind Oroszországgal, mert az egyes európai politikusokat talán megelégedéssel eltöltő csipkelődéseknek (szankciók) nincs különösebb gazdasági, társadalmi vagy politikai haszna.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Én is kaptam egy piros könyvecskét, amelyet e cikk írása érdekében előkotortam a könyvespolcom mélyéről, és találtam is benne egy 1942-ből való, de a mai helyzetre is alkalmazható idézetet: „A mai világban minden kultúra, minden irodalom és művészet meghatározott osztályokhoz tartozik és meghatározott politikai irányvonalakhoz igazodik. Valójában nincs l’art pour l’art (művészet a művészetért), olyan művészet, amely osztályok felett áll, amely elválasztható vagy független a politikától.” Ne csodálkozzunk tehát a napjainkat jellemző kultúrharcon.
Később, már közgazdászként, és a kínai kulturális forradalom elmúltával ismét találkoztam kínaiakkal, a Tervhivatalba jöttek az új gazdasági mechanizmust tanulmányozni, és én voltam az egyik, aki megpróbálta nekik elmagyarázni. Nagyon meg is voltak elégedve, azt mondták, hogy nekik ez pont jó lenne.
Nem állítom, hogy a kínaiak saját gazdasági modelljüket rólunk másolták (akkor nagyon rosszul jártak volna), viszont megvalósították a vállalkozás szabadságát sokkal jobban, mint mi, és egyúttal megtartották a határozott központi irányítást.
Nem teljesen új úton jártak, a sikeres gazdasági felzárkózásnak már megvoltak a korábbi példái, gondolok itt első sorban Japán vagy Dél-Korea felzárkózására.
Valamikor az ötvenes években a japán termékek az olcsó és vacak kategóriába tartoztak, ám exportjukban évtizedenként váltottak a textiláruról háztartási gépekre, majd motorokra, autókra, szerszámgépekre, robotokra. Kína is ezen az úton jár, és most kezdi kinőni az olcsó, vacak termékek kategóriáját, sőt bizonyos területeken a világ élmezőnyéhez tartozik, nem véletlen tehát az 5G mobilhálózatok kiépítése körüli vita a kínai Huaweijel.
Az Egyesült Államok nemzetbiztonsági szempontokra hivatkozva kizárta a Huaweit az ötödik generációs mobilhálózatok fejlesztéséből, és szövetségeseit is erre ösztönzi. Washington vádjai szerint a Huawei hálózati berendezései lehetővé teszik a kínai hírszerzésnek, hogy hozzáférjen az adatforgalomhoz, ami igaz lehet, de nem ez a fő ok, hanem Kína versenyképessége az amerikai és európai piacokon. Gondoltuk volna ezt néhány évtizeddel ezelőtt?
Kína az 1970-es évek második felében lépett túl a kulturális forradalmon, és azóta, tehát csaknem fél évszázada évi 10 százalékot megközelítő ütemben növekszik, ma már számos területen a világ élvonalában halad. Mindenki hallhatott róla, hogy egy kínai kutatórobot leszállt a Hold Földről nem látható oldalán, közismert Kína Mars-expedíciója és az, hogy az oroszokkal közösen űrállomást fognak építeni. Kína a megújuló erőforrásokat hasznosító berendezések legnagyobb gyártója, 2019-ben napelemtermelése a világ összes termelésének mintegy 80 százalékát tette ki, e termékeket mintegy 200 országba exportálják.
Ami kevésbé ismert, hogy Kína milyen eredményeket ért el az atomerőművek fejlesztése terén, megelőzve az atomenergiától húzódozó nyugati világot. Üzembe helyeztek egy kísérleti termonukleáris reaktort, amit az energiaellátás Szent Gráljának, az emberiség összes jövőbeli energiaproblémái megoldásának tartanak. Emellett továbbfejlesztik a hagyományos reaktorokat, illetve azok legújabb változatát az úgynevezett gyorsneutronos erőműveket, amelyek az uránból kinyerhető energiát a korábbi hatvan-hetvenszeresére növelik.
Biztonságos kis atomerőműveket is kifejlesztettek, amelyek távoli vidékek helyi áramellátását szolgálhatják. Így könnyen elhihető, hogy Kína 2060-ra klímasemleges lesz, vagyis a nettó szén-dioxid-kibocsátását zéróra tudja csökkenteni, ahogy azt Hszi Csin-ping, Kína elnöke a 2020-as klíma-csúcsértekezleten be is jelentette.
Kína gyors felemelkedését gyakran hozzák összefüggésbe egy ősi kínai vers egyik sorából származó „kínai álommal”. Szívünk tele a kínai álommal – írta a költő Zheng Sixiao a 13. században, és ez az álom a kínai irodalomban Kína nemzeti nagyságának helyreállítását jelképezi, Hszi Csin-ping is használta a kifejezést, amikor megválasztották Kína elnökének. Az álom gyakorlati megvalósításának egyik eszköze Kína Egy övezet, egy út programja, amely számos ázsiai, afrikai, dél-amerikai és európai országot igyekszik egy kereskedelmi rendszerbe, egy gazdasági térségbe összefogni.
Természetesen a kínai álomnak geopolitikai jelentősége is van. A Nyugat nyelvi nehéz-ségek miatt kevéssé ismeri a kínai szellemi életet, de akadt egy vállalkozás, amely a Nyugatot meg kívánja ismertetni a kínai gondolkodókkal, elsősorban azok írásaival, akik a kínai felső vezetéshez közel áll-nak, és így annak politikáját befolyásolják. A Reading the China Dream blog közel húsz különböző témában közli vezető kínai értelmiségiek írásait.
A geopolitika területén legutóbb feltűnést keltett Jiang Shigong A szupernagy politikai entitások belső logikája: birodalom és világrend című tanulmánya, amelyben a Pekingi Egyetem Jogi Karának professzora áttekinti a világ birodalmainak fejlődését, és megál-lapítja, hogy az emberiség története a birodalmak közötti szakadatlan versengés története, amelynek során a helyi államok fokozatosan birodalmak, majd az egységes világbirodalom irányába fejlődnek. Sőt, Jiang szerint a szuverén nemzetállamok politikai mozgásterét gyakran a birodalmi rend garantálja, és a szuverén nemzetállamok rendje a birodalmi rend sajátos kifejeződése.
A tanulmány végül oda lyukad ki, hogy a nyugati keresztény civilizációnak három nagy, megoldhatatlan problémával kell szembenéznie: (1) a liberális gazdaság által létrehozott, egyre növekvő egyenlőtlenséggel, (2) a politikai liberalizmus által okozott államcsőddel, politikai hanyatlással és hatástalan kormányzással, valamint (3) a kulturális liberalizmus által létrehozott dekadenciával és nihilizmussal. Jiang szerint ezekkel a problémákkal az angol-amerikai világbirodalom nem tud megbirkózni, és szükségképpen ki fog alakulni egy új birodalmi rendszer.
A történelem során az ilyen átalakulások mindig káosszal és konfliktusokkal jártak, ugyanakkor elősegítették egy új világrend kialakulását. Ezen Kínának mint olyan világhatalomnak, amelynek szükségképpen saját határain túlra is kell tekintenie, el kell gondolkodnia, mert Kína fontos küldetése nem csak az, hogy újjáélessze hagyományos kultúráját.
Így tehát a kínai kormányzathoz közel álló Jiang lényegében bejelentette, hogy Kína igényt tart a Nyugat bukása után kialakuló új birodalmi rendszer vezetésére.
A Nyugat természetesen Jiang tanulmánya nélkül is tisztában van a geopolitikai helyzet változásával, ugyanakkor pont a Jiang által kiválóan jellemzett belső bajai miatt nem képes megfelelő választ adni Kína kihívására. A hadihajók felvonultatása vagy a Kína elszigetelésére irányuló kísérletek ideig-óráig – a nemzetközi feszültségek felerősítése mellett – talán korlátozzák Kína kapcsolatépítését, hosszú távon azonban aligha lesznek sikeresek, hiszen Kína a műszaki fejlődés tekintetében már nem szorul rá a Nyugatra, egymagában is annyi mérnököt tud tudományos kutatásokra ráállítani, mint a nyugati országok együttvéve. A harmadik világgal eddig már kiépített kapcsolatai piacot és nyersanyagokat biztosítanak a számára.
Kína négyezer éves kultúra, tud várni. A megalázó ópiumháború után elvesztett Hong Kongra száz évet várt, Tajvanra is tud száz évet, ha kell. De mi lesz száz év múlva Amerikából és Nyugat-Európából, ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak?
A Nyugat jobban tenné, ha nem a feszültség növelésének, hanem az együttműködés kiterjesztésének lehetőségeit keresné mind Kínával, mind Oroszországgal, mert az egyes európai politikusokat talán megelégedéssel eltöltő csipkelődéseknek (szankciók) nincs különösebb gazdasági, társadalmi vagy politikai haszna.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap