 | Egy idő után azonban ki fog derülni, hogy a célokat nem lehet teljesíteni, és ekkor jelentős összecsapások várhatók a tanácsban. Ennek jobb lenne elébe menni |
Mindeddig tagadtam, hogy klímavészhelyzet lenne, de most kétségbeesve látom be, hogy valóban az van. Elolvasva az Európai Bizottság 2021-re vonatkozó munkaprogramját, kiderült, hogy komolyan gondolják, hogy a 2030-ra kitűzött 40 százalékos szén-dioxid-kibocsátás-csökkentési célt 55 százalékra emelik. Az összes vonatkozó határozatot, amelyet a tanácsban többségi döntéssel fogadhatnak el (tehát egy tagállam sem vétózhat) 2021-ben felülvizsgálják, és átalakítják az 55 százalékos célnak megfelelően, de lehet, hogy még ez sem lesz elég, mert az Európai Parlament már megszavazott egy 60 százalékos célt is. Mindez engem a Rákosi–Gerő-féle politikára emlékeztet, amikor az első ötéves terv céljait máról holnapra 40 százalékkal felemelték. De ők legalább viselték a következményeket: a nép elzavarta őket. Hasonlóságot az Európai Unió működése köréből is lehet említeni. 2000-ben, Lisszabonban, az Európai Tanács egy olyan stratégiai célt fogadott el, amely szerint 2010-re az Európai Uniónak „a világ legversenyképesebb, leggyorsabban növekvő, tudásalapú gazdaságává kell válnia, amely képes arra, hogy fenntartható gazdasági növekedés mellett több és jobb munkahelyeket és nagyobb szociális kohéziót biztosítson”.
Mint talán sokan emlékeznek rá 2010-ben és környékén az unió a világ leglassabban fejlődő válságövezete volt. Ennek ellenére az ismételten ostobaságokat elkövető uniós vezetők elzavarására nincs mód, mert a rendszer valójában egy diktatúra, egy birodalom, ahogy azt maga az Európai Bizottság valamikori elnöke Jose Manuel Barroso jellemezte. E struktúra valódi irányítói valahol a „felhőben” vannak, akik esetenként más és más képmás formájában jelennek meg a látható világban (az egyik ilyen Soros György), de szavazhat a nyugat-európai polgár akárhogyan, más arcokkal ugyanazt a politikát kapja vissza.
Klímavészhelyzet azért fog kialakulni, mert már az eddig kitűzött célok sem valósíthatók meg, nem hogy azok csaknem 40 százalékkal megemelt változata (55/40=1,375). A valószínű eredmény az lesz, hogy az országok nem teljesítik a rájuk kirótt kötelezettségeket, mert gazdaságuk lerombolása nélkül nem is tudnák. Ezt majd a bizottság pénzelvonásokkal büntetni akarja, és ebből jelentős politikai feszültségek fognak kialakulni.
Ha azon vitatkozni is lehet, hogy a Föld melegedését az antropogén (ember általi) szén-dioxid-kibocsátás okozza-e, vagy fordítva, a Föld melegedése okozza az atmoszféra szén-dioxid-tartalmának a növekedését, az, hogy a szén-dioxid-kibocsátás 55 százalékos csökkentése (az 1990-es értékhez képest) megvalósítható-e vagy sem, az már számítások kérdése. Az Európai Unió egészére nézve például még a 40 százalékos cél megvalósítása is kérdéses. A bázisidőszak óta ugyanis jelentősebb emissziócsökkenés csak a 2008-as válság nyomán következett be, döntően a dél-európai országok és Nagy-Britannia kibocsátáscsökkentése miatt, de 2014 óta a kibocsátás stagnál. Ha az 1990 óta eltelt időszak legkedvezőbb tendenciáit is vesszük figyelembe, akkor is a csökkenés legfeljebb 33 százalékos lesz, messze elmaradva még az eredeti, nemhogy a felemelt céloktól is. Ez a perspektíva a megemelt célok szorgalmazói előtt is világos, ezért radikális intézkedéseket követelnek. Drasztikus változásokat – a gazdaság normális működése mellett – azonban azért nehéz elérni, mert szén-dioxid-emisszió mögött meghatározott technológiák és meghatározott végső fogyasztási szokások állnak, amelyek évtizedek során alakultak ki, és megváltoztatásukhoz is évtizedek kellenek, még akkor is, ha a helyettesítő technológiák – elfogadható áron – rendelkezésre állnának. A helyettesítő technológiák azonban, ha esetleg rendelkezésre is állnak, messze nem versenyképes áron.
A német energiewende (energiaátalakítás) például eddig nagyságrendileg 500 milliárd euróba került, ami önmagában nem sok (a német GDP évi egy százaléka körüli), a lakossági energiaár viszont a duplájára emelkedett. Egy elektromos autó két-háromszor annyiba kerül, mint egy ugyanolyan kategóriájú hagyományos (benzin, diesel), ráadásul legdrágább részének, az akkumulátorának élettartama legfeljebb tíz év. Emellett amikor a megújulók elérik az energiaszükséglet húsz százalékát, időben erősen ingadozó termelésük kiegyenlítése egyre nagyobb nehézségbe ütközik, a német energiawende már most is éppen eléggé leterheli a környező országok energiahálózatát.
Anélkül, hogy az elektromos hálózatok problémáinak mélységébe belemennénk, megemlítjük, hogy az energiaelosztó központokban egy nappal előre tudni kell a következő napi termelést, de ki mondja meg pontosan, hogy másnap hol és milyen erővel fog fújni a szél? Ma nagyon erős propaganda készteti a házak tulajdonosait napelemek felszerelésére, és jelentősen támogatják is az ilyen akciókat. Abban a pillanatban azonban, amikor a hálózat nem veszi át a termelt energiát, mert nem tud vele mit kezdeni, kiderül, hogy a napelem nem megoldás, hanem – hosszú távon – veszélyes hulladék.
A mostani munkaterv kiemelt része a „Fit for 55” csomag, ami az 55 százalékos cél elérését szolgáló programok együttese és ezen belül a zöldenergiák támogatása, minderre egyébként a felveendő 750 milliárd eurós kölcsön egyharmadát szánják. Ugyanakkor reális számítás szerint 2030-ra a munkaprogramban kitűzött 32 százalékos arány messze nem érhető el, emellett pedig a bizonytalan áramtermelés miatt a villamosenergia-hálózatokban jelentkezni fognak az említett kiegyensúlyozási problémák. Hasonlóképpen, az európai gazdaság normális (nagyobb válság, visszaesés nélküli) működés esetén nem tudja az energiafelhasználás-csökkentés 32,5 százalékos célját elérni.
Mindez azonban az Európai Parlamentet, ahol a „zöld” ügyeket leginkább támogatják, nem érdekli, hiszen semmiféle felelőssége nincs, bármit szavazzon is meg. Ugyanez érvényes az Európai Bizottságra, ahol talán számolnak, és tudják, hogy mit lehet és mit nem, de alá vannak vetve a politika akaratának, és egy szakértő egy jól fizetett állásból nem akarja pusztán azért kirúgatni magát, mert szakmailag nem ért egyet az irreális célokkal. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy mint eddig is, a célokat ki fogják adni a tagállamoknak, hogy oldják meg, ahogy tudják. Egy idő után azonban ki fog derülni, hogy a célokat nem lehet teljesíteni, és ekkor jelentős összecsapások várhatók a tanácsban. Ennek jobb lenne elébe menni. Régóta az a véleményem, hogy az európai ügyeket, amennyire lehet, a politikai síkról szakmai síkra kell terelni, mert akkor az irrealitások azonnal kiderülnek.
A hetvenes években például, amikor még a kultúrkommunizmus nem hódította meg az unió vezetését, készült három jelentés az integráció megvalósíthatóságáról. Ezek, létező föderációk gyakorlata alapján – többek között – azt mondták, hogy az integráció magasabb szintjén, például a közös pénz bevezetése esetén, a GDP hét-nyolc százalékát kell központosítani és újra elosztani a szegényebb térségek felzárkóztatása érdekében.
Az eurót bevezették, de a költségvetés megmaradt az GDP egy százalékánál, aminek az lett a következménye, hogy a kevésbé versenyképes dél-európai országok eladósodtak. A 750 milliárdos hitelfelvétel most a közös büdzsé hiányát akarja pótolni úgy, hogy adósságba veri a tagországokat. A mostani vitákban is hasznos lehet hivatkozni az említett tanulmányokra (például a MacDougall-jelentésre).
Mielőtt még a csatazaj hallhatóvá válik, magát a bizottságot kellene rávenni, hogy – szakértelme birtokában, hiszen munkatársi gárdája mintegy negyvenezerre rúg – készítsen megvalósíthatósági tanulmányokat a munkatervben kitűzött célok elérhetőségéről, amiket azután a nemzeti parlamentek megvitatnának.
A tanácsnak, amely elvileg az unió irányító szerve, jogában áll ilyen kéréssel fordulni a bizottsághoz, és ennek az akciónak talán még támogatói is lennének, ugyanis a felemelt célok sokaknak húsbavágók lesznek. Persze nem vagyok naiv, tudom, hogy a klímahisztéria elsősorban a hatalom további koncentrációját szolgálja (a bizottság még több területen tud beleszólni a tagállamok életébe), és az érdekeltek mindent meg is fognak tenni, hogy az ennek kisiklatását célzó akció ne sikerüljön, de meg kell próbálni.
A szakértőknek meg az a feladatuk, hogy ezt a szén-dioxid klímahatásáról szóló, megalapozatlan, de kétségtelenül nagyon hatásos PR-ral rendelkező elméletet cáfolják, és jó lenne, ha ehhez legalább ezredrész annyi támogatást kapnának, mint az igazhitűek.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Mint talán sokan emlékeznek rá 2010-ben és környékén az unió a világ leglassabban fejlődő válságövezete volt. Ennek ellenére az ismételten ostobaságokat elkövető uniós vezetők elzavarására nincs mód, mert a rendszer valójában egy diktatúra, egy birodalom, ahogy azt maga az Európai Bizottság valamikori elnöke Jose Manuel Barroso jellemezte. E struktúra valódi irányítói valahol a „felhőben” vannak, akik esetenként más és más képmás formájában jelennek meg a látható világban (az egyik ilyen Soros György), de szavazhat a nyugat-európai polgár akárhogyan, más arcokkal ugyanazt a politikát kapja vissza.
Klímavészhelyzet azért fog kialakulni, mert már az eddig kitűzött célok sem valósíthatók meg, nem hogy azok csaknem 40 százalékkal megemelt változata (55/40=1,375). A valószínű eredmény az lesz, hogy az országok nem teljesítik a rájuk kirótt kötelezettségeket, mert gazdaságuk lerombolása nélkül nem is tudnák. Ezt majd a bizottság pénzelvonásokkal büntetni akarja, és ebből jelentős politikai feszültségek fognak kialakulni.
Ha azon vitatkozni is lehet, hogy a Föld melegedését az antropogén (ember általi) szén-dioxid-kibocsátás okozza-e, vagy fordítva, a Föld melegedése okozza az atmoszféra szén-dioxid-tartalmának a növekedését, az, hogy a szén-dioxid-kibocsátás 55 százalékos csökkentése (az 1990-es értékhez képest) megvalósítható-e vagy sem, az már számítások kérdése. Az Európai Unió egészére nézve például még a 40 százalékos cél megvalósítása is kérdéses. A bázisidőszak óta ugyanis jelentősebb emissziócsökkenés csak a 2008-as válság nyomán következett be, döntően a dél-európai országok és Nagy-Britannia kibocsátáscsökkentése miatt, de 2014 óta a kibocsátás stagnál. Ha az 1990 óta eltelt időszak legkedvezőbb tendenciáit is vesszük figyelembe, akkor is a csökkenés legfeljebb 33 százalékos lesz, messze elmaradva még az eredeti, nemhogy a felemelt céloktól is. Ez a perspektíva a megemelt célok szorgalmazói előtt is világos, ezért radikális intézkedéseket követelnek. Drasztikus változásokat – a gazdaság normális működése mellett – azonban azért nehéz elérni, mert szén-dioxid-emisszió mögött meghatározott technológiák és meghatározott végső fogyasztási szokások állnak, amelyek évtizedek során alakultak ki, és megváltoztatásukhoz is évtizedek kellenek, még akkor is, ha a helyettesítő technológiák – elfogadható áron – rendelkezésre állnának. A helyettesítő technológiák azonban, ha esetleg rendelkezésre is állnak, messze nem versenyképes áron.
A német energiewende (energiaátalakítás) például eddig nagyságrendileg 500 milliárd euróba került, ami önmagában nem sok (a német GDP évi egy százaléka körüli), a lakossági energiaár viszont a duplájára emelkedett. Egy elektromos autó két-háromszor annyiba kerül, mint egy ugyanolyan kategóriájú hagyományos (benzin, diesel), ráadásul legdrágább részének, az akkumulátorának élettartama legfeljebb tíz év. Emellett amikor a megújulók elérik az energiaszükséglet húsz százalékát, időben erősen ingadozó termelésük kiegyenlítése egyre nagyobb nehézségbe ütközik, a német energiawende már most is éppen eléggé leterheli a környező országok energiahálózatát.
Anélkül, hogy az elektromos hálózatok problémáinak mélységébe belemennénk, megemlítjük, hogy az energiaelosztó központokban egy nappal előre tudni kell a következő napi termelést, de ki mondja meg pontosan, hogy másnap hol és milyen erővel fog fújni a szél? Ma nagyon erős propaganda készteti a házak tulajdonosait napelemek felszerelésére, és jelentősen támogatják is az ilyen akciókat. Abban a pillanatban azonban, amikor a hálózat nem veszi át a termelt energiát, mert nem tud vele mit kezdeni, kiderül, hogy a napelem nem megoldás, hanem – hosszú távon – veszélyes hulladék.
A mostani munkaterv kiemelt része a „Fit for 55” csomag, ami az 55 százalékos cél elérését szolgáló programok együttese és ezen belül a zöldenergiák támogatása, minderre egyébként a felveendő 750 milliárd eurós kölcsön egyharmadát szánják. Ugyanakkor reális számítás szerint 2030-ra a munkaprogramban kitűzött 32 százalékos arány messze nem érhető el, emellett pedig a bizonytalan áramtermelés miatt a villamosenergia-hálózatokban jelentkezni fognak az említett kiegyensúlyozási problémák. Hasonlóképpen, az európai gazdaság normális (nagyobb válság, visszaesés nélküli) működés esetén nem tudja az energiafelhasználás-csökkentés 32,5 százalékos célját elérni.
Mindez azonban az Európai Parlamentet, ahol a „zöld” ügyeket leginkább támogatják, nem érdekli, hiszen semmiféle felelőssége nincs, bármit szavazzon is meg. Ugyanez érvényes az Európai Bizottságra, ahol talán számolnak, és tudják, hogy mit lehet és mit nem, de alá vannak vetve a politika akaratának, és egy szakértő egy jól fizetett állásból nem akarja pusztán azért kirúgatni magát, mert szakmailag nem ért egyet az irreális célokkal. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy mint eddig is, a célokat ki fogják adni a tagállamoknak, hogy oldják meg, ahogy tudják. Egy idő után azonban ki fog derülni, hogy a célokat nem lehet teljesíteni, és ekkor jelentős összecsapások várhatók a tanácsban. Ennek jobb lenne elébe menni. Régóta az a véleményem, hogy az európai ügyeket, amennyire lehet, a politikai síkról szakmai síkra kell terelni, mert akkor az irrealitások azonnal kiderülnek.
A hetvenes években például, amikor még a kultúrkommunizmus nem hódította meg az unió vezetését, készült három jelentés az integráció megvalósíthatóságáról. Ezek, létező föderációk gyakorlata alapján – többek között – azt mondták, hogy az integráció magasabb szintjén, például a közös pénz bevezetése esetén, a GDP hét-nyolc százalékát kell központosítani és újra elosztani a szegényebb térségek felzárkóztatása érdekében.
Az eurót bevezették, de a költségvetés megmaradt az GDP egy százalékánál, aminek az lett a következménye, hogy a kevésbé versenyképes dél-európai országok eladósodtak. A 750 milliárdos hitelfelvétel most a közös büdzsé hiányát akarja pótolni úgy, hogy adósságba veri a tagországokat. A mostani vitákban is hasznos lehet hivatkozni az említett tanulmányokra (például a MacDougall-jelentésre).
Mielőtt még a csatazaj hallhatóvá válik, magát a bizottságot kellene rávenni, hogy – szakértelme birtokában, hiszen munkatársi gárdája mintegy negyvenezerre rúg – készítsen megvalósíthatósági tanulmányokat a munkatervben kitűzött célok elérhetőségéről, amiket azután a nemzeti parlamentek megvitatnának.
A tanácsnak, amely elvileg az unió irányító szerve, jogában áll ilyen kéréssel fordulni a bizottsághoz, és ennek az akciónak talán még támogatói is lennének, ugyanis a felemelt célok sokaknak húsbavágók lesznek. Persze nem vagyok naiv, tudom, hogy a klímahisztéria elsősorban a hatalom további koncentrációját szolgálja (a bizottság még több területen tud beleszólni a tagállamok életébe), és az érdekeltek mindent meg is fognak tenni, hogy az ennek kisiklatását célzó akció ne sikerüljön, de meg kell próbálni.
A szakértőknek meg az a feladatuk, hogy ezt a szén-dioxid klímahatásáról szóló, megalapozatlan, de kétségtelenül nagyon hatásos PR-ral rendelkező elméletet cáfolják, és jó lenne, ha ehhez legalább ezredrész annyi támogatást kapnának, mint az igazhitűek.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap