Az ötvenmillió áldozattal járó – jelentős részük európai volt – háború után teljesen érthető ez a fajta lelkesedés, amely örökre meg akarta szüntetni az európai országok közötti véres viszályokat.
Az egyre szorosabb unió társadalmi, gazdasági és politikai feltételeit azonban sem akkor, sem később nem gondolták végig, csak a hetvenes évtizedben készült három tanulmány, amelyek legalább az egyre szorosabb unió gazdasági és részben társadalmi feltételeit próbálták meghatározni. A három, mára már teljesen elfeledett, csak az archívumokban fellelhető tanulmány föderális és egységes államok (mint például az Egyesült Államok, a Német Szövetségi Köztársaság, Franciaország) példáján mutatta be, hogy az egyre szorosabb unió egyre nagyobb közös költséget, a GDP egyre nagyobb központosítását igényli, hogy az integráció során veszteségeket szenvedő vagy eleve kedvezőtlenebb helyzetben lévő országokat támogassák.
Az akkori tanulmányok (Werner-, Marjolin- és MacDougall-riport) egyértelműen rámutattak, hogy az integráció erősödésével a GDP egyre nagyobb hányadát kell központosítani, az euró bevezetéséhez például a GDP 6-8 százalékát kitevő központi költségvetés szükséges annak érdekében, hogy a jövedelmek átcsoportosításával elkerülhető legyen egyes országok eladósodása. Sőt a Marjolin-riport ehhez még azt is hozzátette, hogy az unió polgárai nagy részének úgy is kell érezniük, hogy az unióhoz tartoznak, amelynek érdekében – többek között – közös munkanélkülisegély-alap létrehozását javasolták. És ez még abban az időben történt, amikor a szocialista-szociáldemokrata pártok a dolgozók érdekeivel törődtek, a kereszténydemokraták pedig őrizték Európa kulturális örökségét.
Nem kell mondani, hogy mindebből pusztán a centralizáció jött létre, ezért is hasonlította az Európai Bizottság valamikori elnöke, José Manuel Barroso az uniót egy birodalomhoz. Időközben a baloldali pártok kultúrkommunisták lettek, a kereszténydemokraták pedig követték őket ezen az úton.
Az unió irányításában egyre inkább egy duális forma jelentkezik: a választóknak tetteikért nem felelős európai birodalmi bürokrácia (a bizottság és az Európai Parlament) és a nemzetállami felelősséggel rendelkező Európai Tanács (a miniszterelnökök tanácsa), amelynek egyre kisebb szerepe van a folyamatok irányításában. A torz fejlődés mind gazdasági, mind társadalmi, mind politikai téren jelentős feszültségeket halmozott fel. Ennek lett eredménye a brit kilépés, és emiatt nő azoknak a pártoknak a befolyása, amelyek véget kívánnak vetni Európa végső megsemmisülés felé való sodródásának.
E változások legújabb fejezete a Fidesz Európai Néppártból való kilépésével kezdődött, és most Európa megmondó emberei azon tanakodnak, hogy vajon milyen hatással lehet e változás az európai politikára. A Német Külkapcsolatok Tanácsa (German Council on Foreign Relations –DGAP) például közölt egy rövid tanulmányt a Fidesz, pontosabban Orbán Viktor lehetőségeiről. A két szerző, Milan Nič és Julian Rappold, mindketten az Európa jövőjével foglalkozó Alfred von Oppenheim-Zentrum munkatársai, tanulmányuknak azt a címet adták, hogy Mire van szüksége Orbán Viktornak, hogy egy új politikai csoportot hozzon létre Európában?
A címhez egy angol közmondást idézve még egy kiemelést is hozzátettek, amely szerint a győztes mindent visz (To the Viktor go the spoils), és az elemzést olvasva, amely a szokásos vádak felsorolása után inkább Orbán lehetőségeivel foglalkozik, az embernek az a benyomása is támadhat, hogy nem a szokásos ellenséges hangnemmel, hanem a lehetőségeket reálisan mérlegelő és e szempontból segítő tanulmánnyal van dolga. A tanulmány mindenekelőtt rámutat arra, hogy a jelenlegi vereség (a Néppártból való kilépés) még előnnyé alakítható át.
Orbán legfőbb előnye, hogy vele a potenciálisan szóba jöhető parlamenti csoportok mindegyike beszélő viszonyban van, legalábbis addig, míg be nem lép valamelyikbe, amiről a tanulmány le is beszélné a magyar miniszterelnököt. A Fidesz tizenegy képviselője egyik csoportban (ID = Identitás és Demokrácia és az ECR = Konzervatívok és Reformisták Európája) sem alkotna meghatározó többséget, viszont az egymással is versengő csoportok között a mérleg nyelve lehet.
Erre utal a tanulmány, amikor az egyes meglévő csoportokhoz való csatlakozás próinak és kontráinak mérlegelése után felveti egy önálló csoport létrehozásának gondolatát, amelybe a résztvevők főleg a másik két csoportból, de esetleg a Néppártból is jöhetnének. A tanulmány szerint Orbánnak egy éve van, hogy erről döntsön, mert jön a parlamenti pozíciók félidős újraelosztása. E mellett bizonytalansági tényezőt jelent a 2022-es magyar parlamenti választás is, ami szintén sürgetővé teheti a döntést.
Ugyanakkor a siker érdekében Orbánnak számos nehézséggel kell szembenéznie, amelyekről azonban nem ez a tanulmány, hanem a London School of Economics egy kiadványának három szerzője (Matthias Diermeier, Hannah Frohwein és Aljoscha Nau, valamennyien a Duisburg-Essen Egyetemhez tartozó Német Gazdasági Intézet munkatársai) ír részletesen, de már sokkal inkább abból a perspektívából, hogy ilyen együttműködés nemcsak nehéz, de nem is kívánatos.
Dolgozatuk címe Egy egyért és senki mindenkiért – A radikális jobboldal az Európai Parlamentben (One for one and none for all – The radical Right in the European Parliament) és ebben a munkában sorra veszik mindazokat a kérdéseket, amelyek az általuk szélsőjobboldalinak titulált pártokat elválasztják. Ezek közül a két legfontosabb a külpolitikai kérdésekben való egyet nem értés különösen az Oroszországgal és Kínával kialakítandó kapcsolatokat illetően, valamint a gazdasági kérdésekben való ellentét a gazdag és szegény országok nemzeti pártjai között.
Ezek az ellentétek valósak és nem lehet a szőnyeg alá söpörni őket, viszont – és ez már az én megítélésem – ezeknél az ellentéteknél sokkal erősebb lehet az összetartó erő, ami a nemzetállami koncepciót képviselő pártokban közös, és amit egyben vitális érdeküknek is tartanak.
Ezek a vitális érdekek megtalálhatók Orbán Webernek írott ötödik levelében (Szamizdat Nro. 5): nem akarunk migránsokat, nem adjuk fel keresztény értékrendünket és nemzeti kultúránkat, ragaszkodunk a hagyományos családmodellhez, nem adjuk fel nemzeti szuverenitásunkat, hanem a szabad nemzetek szövetségének építésére törekszünk. E kérdések tehát egybetarthatnak egy nagyobb csoportot úgy, hogy más kérdésekben mindenki a saját érdekeinek és értékrendjének megfelelően foglal állást. Egy ilyen modell egyébként a nemzetállamok együttműködésére épülő Európának is modellje lehet: együttműködünk, ahol közös az érdek, és mindenki szabadon dönt, ahol ezek az érdekek eltérnek.
Egy ilyen modell kialakítását nagyban elősegítené a narratíva megváltoztatása, vagyis az, hogy miről folyjék a politikai közbeszéd.
E ponton lép be a média fontossága és az üzeneteknek az unió átlagpolgáraihoz való eljuttatása. A leendő csoportnak meg kell teremtenie a második nyilvánosságot, amelyben a fősodratú média üzeneteivel szemben a saját problémalátását és üzeneteit közvetíti az európai állampolgárok felé.
Mindazonáltal nem lehet elhanyagolni az egyes pártcsoportokat elválasztó, ugyanakkor az európai polgárokat erősen érintő kérdéseket sem. Ilyen esetekben a bevált módszer, hogy a megoldhatatlan vagy annak tűnő problémákat szakértői csoportokra bízzák részben azért, hogy a megosztó kérdéseket kivonják a mindennapi politikai viták köréből, részben azért, mert a szakértők esetleg tényleg találnak kölcsönösen elfogadható kompromisszumokat.
A mostanára kialakult és számunkra egyre elfogadhatatlanabb európai helyzet évtizedek alatt, szinte észrevétlenül jött létre, apró, lényegtelennek tűnő lépések sorozatában. Abban nem reménykedhetünk, hogy mindez máról holnapra megváltoztatható, évtizedes távlatokban kell gondolkodnunk, de hogy a változásokat el tudjuk indítani, ahhoz egy nagy, politikailag súlyos európai parlamenti csoportra van szükség, amelynek létrehozására szűk egy év áll rendelkezésre.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Az egyre szorosabb unió társadalmi, gazdasági és politikai feltételeit azonban sem akkor, sem később nem gondolták végig, csak a hetvenes évtizedben készült három tanulmány, amelyek legalább az egyre szorosabb unió gazdasági és részben társadalmi feltételeit próbálták meghatározni. A három, mára már teljesen elfeledett, csak az archívumokban fellelhető tanulmány föderális és egységes államok (mint például az Egyesült Államok, a Német Szövetségi Köztársaság, Franciaország) példáján mutatta be, hogy az egyre szorosabb unió egyre nagyobb közös költséget, a GDP egyre nagyobb központosítását igényli, hogy az integráció során veszteségeket szenvedő vagy eleve kedvezőtlenebb helyzetben lévő országokat támogassák.
Az akkori tanulmányok (Werner-, Marjolin- és MacDougall-riport) egyértelműen rámutattak, hogy az integráció erősödésével a GDP egyre nagyobb hányadát kell központosítani, az euró bevezetéséhez például a GDP 6-8 százalékát kitevő központi költségvetés szükséges annak érdekében, hogy a jövedelmek átcsoportosításával elkerülhető legyen egyes országok eladósodása. Sőt a Marjolin-riport ehhez még azt is hozzátette, hogy az unió polgárai nagy részének úgy is kell érezniük, hogy az unióhoz tartoznak, amelynek érdekében – többek között – közös munkanélkülisegély-alap létrehozását javasolták. És ez még abban az időben történt, amikor a szocialista-szociáldemokrata pártok a dolgozók érdekeivel törődtek, a kereszténydemokraták pedig őrizték Európa kulturális örökségét.
Nem kell mondani, hogy mindebből pusztán a centralizáció jött létre, ezért is hasonlította az Európai Bizottság valamikori elnöke, José Manuel Barroso az uniót egy birodalomhoz. Időközben a baloldali pártok kultúrkommunisták lettek, a kereszténydemokraták pedig követték őket ezen az úton.
Az unió irányításában egyre inkább egy duális forma jelentkezik: a választóknak tetteikért nem felelős európai birodalmi bürokrácia (a bizottság és az Európai Parlament) és a nemzetállami felelősséggel rendelkező Európai Tanács (a miniszterelnökök tanácsa), amelynek egyre kisebb szerepe van a folyamatok irányításában. A torz fejlődés mind gazdasági, mind társadalmi, mind politikai téren jelentős feszültségeket halmozott fel. Ennek lett eredménye a brit kilépés, és emiatt nő azoknak a pártoknak a befolyása, amelyek véget kívánnak vetni Európa végső megsemmisülés felé való sodródásának.
E változások legújabb fejezete a Fidesz Európai Néppártból való kilépésével kezdődött, és most Európa megmondó emberei azon tanakodnak, hogy vajon milyen hatással lehet e változás az európai politikára. A Német Külkapcsolatok Tanácsa (German Council on Foreign Relations –DGAP) például közölt egy rövid tanulmányt a Fidesz, pontosabban Orbán Viktor lehetőségeiről. A két szerző, Milan Nič és Julian Rappold, mindketten az Európa jövőjével foglalkozó Alfred von Oppenheim-Zentrum munkatársai, tanulmányuknak azt a címet adták, hogy Mire van szüksége Orbán Viktornak, hogy egy új politikai csoportot hozzon létre Európában?
A címhez egy angol közmondást idézve még egy kiemelést is hozzátettek, amely szerint a győztes mindent visz (To the Viktor go the spoils), és az elemzést olvasva, amely a szokásos vádak felsorolása után inkább Orbán lehetőségeivel foglalkozik, az embernek az a benyomása is támadhat, hogy nem a szokásos ellenséges hangnemmel, hanem a lehetőségeket reálisan mérlegelő és e szempontból segítő tanulmánnyal van dolga. A tanulmány mindenekelőtt rámutat arra, hogy a jelenlegi vereség (a Néppártból való kilépés) még előnnyé alakítható át.
Orbán legfőbb előnye, hogy vele a potenciálisan szóba jöhető parlamenti csoportok mindegyike beszélő viszonyban van, legalábbis addig, míg be nem lép valamelyikbe, amiről a tanulmány le is beszélné a magyar miniszterelnököt. A Fidesz tizenegy képviselője egyik csoportban (ID = Identitás és Demokrácia és az ECR = Konzervatívok és Reformisták Európája) sem alkotna meghatározó többséget, viszont az egymással is versengő csoportok között a mérleg nyelve lehet.
Erre utal a tanulmány, amikor az egyes meglévő csoportokhoz való csatlakozás próinak és kontráinak mérlegelése után felveti egy önálló csoport létrehozásának gondolatát, amelybe a résztvevők főleg a másik két csoportból, de esetleg a Néppártból is jöhetnének. A tanulmány szerint Orbánnak egy éve van, hogy erről döntsön, mert jön a parlamenti pozíciók félidős újraelosztása. E mellett bizonytalansági tényezőt jelent a 2022-es magyar parlamenti választás is, ami szintén sürgetővé teheti a döntést.
Ugyanakkor a siker érdekében Orbánnak számos nehézséggel kell szembenéznie, amelyekről azonban nem ez a tanulmány, hanem a London School of Economics egy kiadványának három szerzője (Matthias Diermeier, Hannah Frohwein és Aljoscha Nau, valamennyien a Duisburg-Essen Egyetemhez tartozó Német Gazdasági Intézet munkatársai) ír részletesen, de már sokkal inkább abból a perspektívából, hogy ilyen együttműködés nemcsak nehéz, de nem is kívánatos.
Dolgozatuk címe Egy egyért és senki mindenkiért – A radikális jobboldal az Európai Parlamentben (One for one and none for all – The radical Right in the European Parliament) és ebben a munkában sorra veszik mindazokat a kérdéseket, amelyek az általuk szélsőjobboldalinak titulált pártokat elválasztják. Ezek közül a két legfontosabb a külpolitikai kérdésekben való egyet nem értés különösen az Oroszországgal és Kínával kialakítandó kapcsolatokat illetően, valamint a gazdasági kérdésekben való ellentét a gazdag és szegény országok nemzeti pártjai között.
Ezek az ellentétek valósak és nem lehet a szőnyeg alá söpörni őket, viszont – és ez már az én megítélésem – ezeknél az ellentéteknél sokkal erősebb lehet az összetartó erő, ami a nemzetállami koncepciót képviselő pártokban közös, és amit egyben vitális érdeküknek is tartanak.
Ezek a vitális érdekek megtalálhatók Orbán Webernek írott ötödik levelében (Szamizdat Nro. 5): nem akarunk migránsokat, nem adjuk fel keresztény értékrendünket és nemzeti kultúránkat, ragaszkodunk a hagyományos családmodellhez, nem adjuk fel nemzeti szuverenitásunkat, hanem a szabad nemzetek szövetségének építésére törekszünk. E kérdések tehát egybetarthatnak egy nagyobb csoportot úgy, hogy más kérdésekben mindenki a saját érdekeinek és értékrendjének megfelelően foglal állást. Egy ilyen modell egyébként a nemzetállamok együttműködésére épülő Európának is modellje lehet: együttműködünk, ahol közös az érdek, és mindenki szabadon dönt, ahol ezek az érdekek eltérnek.
Egy ilyen modell kialakítását nagyban elősegítené a narratíva megváltoztatása, vagyis az, hogy miről folyjék a politikai közbeszéd.
E ponton lép be a média fontossága és az üzeneteknek az unió átlagpolgáraihoz való eljuttatása. A leendő csoportnak meg kell teremtenie a második nyilvánosságot, amelyben a fősodratú média üzeneteivel szemben a saját problémalátását és üzeneteit közvetíti az európai állampolgárok felé.
Mindazonáltal nem lehet elhanyagolni az egyes pártcsoportokat elválasztó, ugyanakkor az európai polgárokat erősen érintő kérdéseket sem. Ilyen esetekben a bevált módszer, hogy a megoldhatatlan vagy annak tűnő problémákat szakértői csoportokra bízzák részben azért, hogy a megosztó kérdéseket kivonják a mindennapi politikai viták köréből, részben azért, mert a szakértők esetleg tényleg találnak kölcsönösen elfogadható kompromisszumokat.
A mostanára kialakult és számunkra egyre elfogadhatatlanabb európai helyzet évtizedek alatt, szinte észrevétlenül jött létre, apró, lényegtelennek tűnő lépések sorozatában. Abban nem reménykedhetünk, hogy mindez máról holnapra megváltoztatható, évtizedes távlatokban kell gondolkodnunk, de hogy a változásokat el tudjuk indítani, ahhoz egy nagy, politikailag súlyos európai parlamenti csoportra van szükség, amelynek létrehozására szűk egy év áll rendelkezésre.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap