 | A 21. század energiaellátás szempontjából az uráné, ahogy a 17-19. század a széné, a 20. század pedig a kőolajé és a földgázé volt. |
Valamikor Magyarország energiaszükségletének legnagyobb részét maga elégítette ki, a villamos energiát hazai szénbányákra épülő szénerőművekkel termelték, a háztartások és különböző intézmények által használt gázt, az úgynevezett városi gázt is a hazai szénből állították elő. Azután beköszöntött az olaj, majd a földgáz korszaka és az energiaigények egyre nagyobb részét importból, méghozzá szovjet importból elégítettük ki. Ez előnyös volt, mert olcsóbb és tisztább volt, mint a korábbi szén-alapú energiaellátás. Az ellátásbiztonságot hosszú távú szerződések, az árstabilitást, az úgynevezett módosított bukaresti árelv biztosította. A módosított bukaresti árelv azt jelentette, hogy a Szovjetunióból importált gáz és olaj árát minden évben az elmúlt öt év világpiaci átlagára alapján határozták meg. Ez a rendszer évtizedeken keresztül jól szolgálta a magyar gazdaságot, mert egészen az 1970-es években bekövetkező kőolajár-robbanásig az olcsó energiáért viszonylag magas árfekvésű gépekkel fizettünk. Ez és a mezőgazdaság korszerűsítése volt az úgynevezett Kádár-féle gulyáskommunizmus gazdasági alapja.
Idővel azonban a Szovjetunió összeomlott, ami önmagában nem lett volna baj, de a NATO terjeszkedési ambíciói miatt (Ukrajna NATO-meghívása) kiderült, hogy Oroszország ellenség, és az onnan beszerzett energia biztonsági veszélyt jelent Európa számára. Sőt, az északi gázvezeték felrobbantása és Ukrajna szándéka, hogy megszünteti a rajta keresztül menő vezetékeken való szállítást, azt jelenti, hogy Magyarország nehéz helyzetbe kerül, mind az árak, mind az ellátásbiztonság szempontjából. Igaz ugyan, hogy igyekszünk kialakítani egy déli gázfolyosót, de ki tudja, mikor kerül fel Törökország is az ellenségek listájára, mert mondjuk feladva hűséges NATO-szövetségesi státuszát önálló politikát akar folytatni a Közel-Keleten?
Magyarország egy geopolitikai törésvonalon fekszik, ha valaki ránéz a legismertebb geostratégák térképeire, meggyőződhet, hogy a befolyási zónákat elhatároló vonalak Magyarországon futnak keresztül, így, hol a Kelet nyugati frontországa, hol a Nyugat keleti végvára vagyunk. Erre mondta Ady, hogy kompország, csakhogy ez nem valamiféle magyar jellembeli sajátosságból, hanem az ország földrajzi elhelyezkedéséből következik.
Ha tehát biztonságot akarunk, akkor, különösen energiaellátás szempontjából, lehetőleg magunknak kell megtermelnünk azt, amire szükségünk van. Erre most kitűnő lehetőséget ad a klímahisztéria, amelynek keretében az Európai Unió kitűzte azt a célt, hogy 2050-re az Európai Unió klímasemleges lesz, vagyis a szén-dioxid kibocsátása nullára csökken. Ezt a célt az Unió bölcs vezetése szél- és naperőművekkel akarja megoldani, hamarosan ki fog azonban derülni, hogy ha valóban jelentősen csökkenteni akarják a szén-dioxid kibocsátást, akkor annak csak egy megoldása van: az atomenergia. Nap mint nap felbukkannak ugyan csodálatos megoldások, mint a hidrogéngazdaság vagy csoda-akkumulátorok, de ha valaki veszi a fáradságot (meg persze a hozzávaló tudást), hogy utána számoljon, kiderül, hogy ezeknek nincs nagyobb realitásuk, mint az interneten nap nap után felbukkanó hajnövesztő vagy rákellenes szereknek.
Magyarország viszont egyszerre oldhatja meg az energetikai ellátásbiztonságot és a szén-dioxid-kibocsátás jelentős csökkentését akkor, ha energiaellátását az atomenergiára bízza, hiszen az urántermeléstől a véglegesen kiégett (tehát az U238-as izotópot is felhasználó) fűtőelemek elhelyezéséig mindent magunk tudunk megoldani és az atomerőművek üzemeltetésében is több évtizedes tapasztalatokkal rendelkező szakembergárdánk van.
A teljes vertikum hat önálló fázisból áll: (1) a kitermelésből, (2) a dúsításból, (3) a hagyományos atomerőművekben való felhasználásból, (4) a kiégett fűtőelemek alkalmassá tételéből gyorsneutronos reaktorokba, (5) a gyorsneutronos erőművekben való felhasználásból és (6) a végleg kiégett urán elhelyezéséből. Ezeken a fázisokon fogunk egyenként végigmenni.
Ami a kitermelést illeti az uránércbányászat Magyarországon 1957-ben indult a Mecsekben, a termelés az 1980-as évek végén indult hanyatlásnak, és a rendszerváltás után, 1996-ban fejeződött be annak nem gazdaságos volta miatt. Most megint szó van a bánya újranyitásáról egy ausztrál vállalat közreműködésével. A bányanyitást sokan akadályozzák, szerintem most helyesen, stratégiai tévedés lenne az uránt külföldre eladni, azt magunk energiaellátására kell felhasználni. A következő fázis az urán dúsítása, úgy, hogy a hagyományos atomerőművekben használni lehessen. Jelenleg a paksi erőmű fűtőelemeit Oroszországból szerezzük be, azt a technológiát, amellyel az uránból fűtőelemeket lehet gyártani, meg kell tanulnunk, azoktól, akik már tudják. A harmadik fázis, az urán hagyományos atomerőművekben való felhasználása. Ebben már több évtizedes gyakorlatunk van. A technológia ismert, az atomerőművek előállítása azonban szükségképpen csak nemzetközi kooperációban oldható meg, mert olyan elemei vannak, például a reaktortartály, amelynek hazai gyártása nem gazdaságos, sőt nem is lehetséges.
A negyedik és az ötödik fázis az új. Ismeretes, hogy a hagyományos atomerőművekben csak az urán 0,7 százalékát kitevő U235-ös izotópot lehet felhasználni, a maradék 99,3% eddig veszélyes hulladék, az atomerőművek kiégett fűtőeleme volt. Az elmúlt ötven évben azonban már sikerült kifejleszteni egy olyan megoldást, amely lehetővé teszi az urán 99,3 százalékát kitevő U238-as izotóp felhasználását és ezzel az egységnyi uránmennyiségből kinyerhető energiamennyiség mintegy a hetvenötszörösére nő (a különböző veszteségek miatt nem nő az elméleti 140 szeresére). Ilyen, úgynevezett gyorsneutronos, vagy szaporító reaktorok Oroszországban már a hálózatra termelnek, Kína, Japán, India kísérletezik vele, Nyugat-Európa és az Egyesült Államok viszont, az atomenergia-ellenes mozgalmak miatt lemaradt ezek fejlesztésében. Nyilvánvaló, hogy a gyorsneutronos technológiát el kell sajátítanunk és ezzel zárni tudjuk az üzemanyag ciklust, vagyis az uránban lévő összes energiát ki tudjuk nyerni és a végleg kiégett üzemanyagot hatodik fázisként esetleg az uránbányák letermelt részeibe lehet elhelyezni. A szaporító reaktorok és általában az atomreaktorok használati lehetőségeiről Hárfás Zsolt ír fáradhatatlanul. Nála, az enyémnél szakszerűbb ismertetést lehet találni erről a technológiáról és használatáról.
Az ország hosszú távú energiaellátása érdekében atomerőműveket folyamatosan kell építeni, Paks II messze nem lesz elég. Jelenleg az ország energiafelhasználásának talán csak hatodát fedezi a villamos energia, a többi lényegében kőolaj és földgáz. Ha ezt, mondjuk a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése, meg az ellátásbiztonság miatt ki akarjuk küszöbölni, akkor például a háztartások, a középületek és minden más fűtését is villamos energiával kell megoldanunk. Erre már ma is vannak példák, de ha ez tömegessé válik, akkor a villamos energia elosztó rendszerét alkalmassá kell tenni a jelenleginél sokkal nagyobb energiamennyiség átvitelére. Természetesen mindez a villamos energia termelésének igen gyorsütemű fejlesztését igényli.
A szél- és napenergiát, mint rossz (és költséges) viccet el kell felejteni. Családi házak esetében azonban szigetüzemben (tehát saját használatra, mondjuk egynapi tárolással) célszerű lehet a napelem használata, a napkollektor vízmelegítésre való használata viszont akár kiterjedtebb módon is alkalmazható. Hasonlóképpen ki lehet használni a geotermikus energiát és a hőszivattyúkat.
A 21. század energiaellátás szempontjából az uráné, ahogy a 17-19. század a széné, a 20. század pedig a kőolajé és a földgázé volt. Hogy a fúziós reaktoroknak (hidrogén atomok egyesülése) lesz-e szerepük a világ energiaellátásában, bízzuk a 22. századra, kutatják már ötven éve és épül az első kísérleti reaktor az ITER, de adjunk még 70-80 évet, míg ebből hálózati energia lesz, a gyorsszaporító reaktoroknak is kellett vagy ötven év.
Természetesen a mindent mindenkor ellenzők, most is mindent mindenkor ellenezni fognak, a Greenpeace máris feljelentette az Európai Bizottságot, mert az atomenergiát, számos ország, közöttük hazánk, követelésére zöldnek minősítette.
Ezzel együtt kell élnünk, de a tapasztalat az, hogy a politikusok hozhatnak ugyan politikai érdekből, vagy csak szimpla ostobaságból irracionális döntéseket, mint az unió vezetése is teszi, de a realitások előbb-utóbb felszínre törnek és a realitás az, hogy a 21. század energiaellátását, ha a szén-dioxid-kibocsátást is csökkenteni akarjuk, csak atomenergiával lehet megoldani.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
Idővel azonban a Szovjetunió összeomlott, ami önmagában nem lett volna baj, de a NATO terjeszkedési ambíciói miatt (Ukrajna NATO-meghívása) kiderült, hogy Oroszország ellenség, és az onnan beszerzett energia biztonsági veszélyt jelent Európa számára. Sőt, az északi gázvezeték felrobbantása és Ukrajna szándéka, hogy megszünteti a rajta keresztül menő vezetékeken való szállítást, azt jelenti, hogy Magyarország nehéz helyzetbe kerül, mind az árak, mind az ellátásbiztonság szempontjából. Igaz ugyan, hogy igyekszünk kialakítani egy déli gázfolyosót, de ki tudja, mikor kerül fel Törökország is az ellenségek listájára, mert mondjuk feladva hűséges NATO-szövetségesi státuszát önálló politikát akar folytatni a Közel-Keleten?
Magyarország egy geopolitikai törésvonalon fekszik, ha valaki ránéz a legismertebb geostratégák térképeire, meggyőződhet, hogy a befolyási zónákat elhatároló vonalak Magyarországon futnak keresztül, így, hol a Kelet nyugati frontországa, hol a Nyugat keleti végvára vagyunk. Erre mondta Ady, hogy kompország, csakhogy ez nem valamiféle magyar jellembeli sajátosságból, hanem az ország földrajzi elhelyezkedéséből következik.
Ha tehát biztonságot akarunk, akkor, különösen energiaellátás szempontjából, lehetőleg magunknak kell megtermelnünk azt, amire szükségünk van. Erre most kitűnő lehetőséget ad a klímahisztéria, amelynek keretében az Európai Unió kitűzte azt a célt, hogy 2050-re az Európai Unió klímasemleges lesz, vagyis a szén-dioxid kibocsátása nullára csökken. Ezt a célt az Unió bölcs vezetése szél- és naperőművekkel akarja megoldani, hamarosan ki fog azonban derülni, hogy ha valóban jelentősen csökkenteni akarják a szén-dioxid kibocsátást, akkor annak csak egy megoldása van: az atomenergia. Nap mint nap felbukkannak ugyan csodálatos megoldások, mint a hidrogéngazdaság vagy csoda-akkumulátorok, de ha valaki veszi a fáradságot (meg persze a hozzávaló tudást), hogy utána számoljon, kiderül, hogy ezeknek nincs nagyobb realitásuk, mint az interneten nap nap után felbukkanó hajnövesztő vagy rákellenes szereknek.
Magyarország viszont egyszerre oldhatja meg az energetikai ellátásbiztonságot és a szén-dioxid-kibocsátás jelentős csökkentését akkor, ha energiaellátását az atomenergiára bízza, hiszen az urántermeléstől a véglegesen kiégett (tehát az U238-as izotópot is felhasználó) fűtőelemek elhelyezéséig mindent magunk tudunk megoldani és az atomerőművek üzemeltetésében is több évtizedes tapasztalatokkal rendelkező szakembergárdánk van.
A teljes vertikum hat önálló fázisból áll: (1) a kitermelésből, (2) a dúsításból, (3) a hagyományos atomerőművekben való felhasználásból, (4) a kiégett fűtőelemek alkalmassá tételéből gyorsneutronos reaktorokba, (5) a gyorsneutronos erőművekben való felhasználásból és (6) a végleg kiégett urán elhelyezéséből. Ezeken a fázisokon fogunk egyenként végigmenni.
Ami a kitermelést illeti az uránércbányászat Magyarországon 1957-ben indult a Mecsekben, a termelés az 1980-as évek végén indult hanyatlásnak, és a rendszerváltás után, 1996-ban fejeződött be annak nem gazdaságos volta miatt. Most megint szó van a bánya újranyitásáról egy ausztrál vállalat közreműködésével. A bányanyitást sokan akadályozzák, szerintem most helyesen, stratégiai tévedés lenne az uránt külföldre eladni, azt magunk energiaellátására kell felhasználni. A következő fázis az urán dúsítása, úgy, hogy a hagyományos atomerőművekben használni lehessen. Jelenleg a paksi erőmű fűtőelemeit Oroszországból szerezzük be, azt a technológiát, amellyel az uránból fűtőelemeket lehet gyártani, meg kell tanulnunk, azoktól, akik már tudják. A harmadik fázis, az urán hagyományos atomerőművekben való felhasználása. Ebben már több évtizedes gyakorlatunk van. A technológia ismert, az atomerőművek előállítása azonban szükségképpen csak nemzetközi kooperációban oldható meg, mert olyan elemei vannak, például a reaktortartály, amelynek hazai gyártása nem gazdaságos, sőt nem is lehetséges.
A negyedik és az ötödik fázis az új. Ismeretes, hogy a hagyományos atomerőművekben csak az urán 0,7 százalékát kitevő U235-ös izotópot lehet felhasználni, a maradék 99,3% eddig veszélyes hulladék, az atomerőművek kiégett fűtőeleme volt. Az elmúlt ötven évben azonban már sikerült kifejleszteni egy olyan megoldást, amely lehetővé teszi az urán 99,3 százalékát kitevő U238-as izotóp felhasználását és ezzel az egységnyi uránmennyiségből kinyerhető energiamennyiség mintegy a hetvenötszörösére nő (a különböző veszteségek miatt nem nő az elméleti 140 szeresére). Ilyen, úgynevezett gyorsneutronos, vagy szaporító reaktorok Oroszországban már a hálózatra termelnek, Kína, Japán, India kísérletezik vele, Nyugat-Európa és az Egyesült Államok viszont, az atomenergia-ellenes mozgalmak miatt lemaradt ezek fejlesztésében. Nyilvánvaló, hogy a gyorsneutronos technológiát el kell sajátítanunk és ezzel zárni tudjuk az üzemanyag ciklust, vagyis az uránban lévő összes energiát ki tudjuk nyerni és a végleg kiégett üzemanyagot hatodik fázisként esetleg az uránbányák letermelt részeibe lehet elhelyezni. A szaporító reaktorok és általában az atomreaktorok használati lehetőségeiről Hárfás Zsolt ír fáradhatatlanul. Nála, az enyémnél szakszerűbb ismertetést lehet találni erről a technológiáról és használatáról.
Az ország hosszú távú energiaellátása érdekében atomerőműveket folyamatosan kell építeni, Paks II messze nem lesz elég. Jelenleg az ország energiafelhasználásának talán csak hatodát fedezi a villamos energia, a többi lényegében kőolaj és földgáz. Ha ezt, mondjuk a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése, meg az ellátásbiztonság miatt ki akarjuk küszöbölni, akkor például a háztartások, a középületek és minden más fűtését is villamos energiával kell megoldanunk. Erre már ma is vannak példák, de ha ez tömegessé válik, akkor a villamos energia elosztó rendszerét alkalmassá kell tenni a jelenleginél sokkal nagyobb energiamennyiség átvitelére. Természetesen mindez a villamos energia termelésének igen gyorsütemű fejlesztését igényli.
A szél- és napenergiát, mint rossz (és költséges) viccet el kell felejteni. Családi házak esetében azonban szigetüzemben (tehát saját használatra, mondjuk egynapi tárolással) célszerű lehet a napelem használata, a napkollektor vízmelegítésre való használata viszont akár kiterjedtebb módon is alkalmazható. Hasonlóképpen ki lehet használni a geotermikus energiát és a hőszivattyúkat.
A 21. század energiaellátás szempontjából az uráné, ahogy a 17-19. század a széné, a 20. század pedig a kőolajé és a földgázé volt. Hogy a fúziós reaktoroknak (hidrogén atomok egyesülése) lesz-e szerepük a világ energiaellátásában, bízzuk a 22. századra, kutatják már ötven éve és épül az első kísérleti reaktor az ITER, de adjunk még 70-80 évet, míg ebből hálózati energia lesz, a gyorsszaporító reaktoroknak is kellett vagy ötven év.
Természetesen a mindent mindenkor ellenzők, most is mindent mindenkor ellenezni fognak, a Greenpeace máris feljelentette az Európai Bizottságot, mert az atomenergiát, számos ország, közöttük hazánk, követelésére zöldnek minősítette.
Ezzel együtt kell élnünk, de a tapasztalat az, hogy a politikusok hozhatnak ugyan politikai érdekből, vagy csak szimpla ostobaságból irracionális döntéseket, mint az unió vezetése is teszi, de a realitások előbb-utóbb felszínre törnek és a realitás az, hogy a 21. század energiaellátását, ha a szén-dioxid-kibocsátást is csökkenteni akarjuk, csak atomenergiával lehet megoldani.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap