 | Bízvást számíthatunk arra, hogy a balliberális ellenzéket kitömik pénzzel és a különböző civil szervezetek bevonásával annyi kormányellenes megmozdulást szerveznek, amennyit csak tudnak. |
Iszonyatos nyomás van Magyarországon, hogy álljon be a sorba. De milyen sorba is kellene beállnunk? Az Orbán kormányt sok mindenért lehet bírálni, de azért nem, hogy nem vagyunk hajlandók fegyveresen beszállni egy olyan háborúba, ami nem a mi érdekeinket szolgálja, de nem is Európáét. Az első világháború sem a mi érdekünk volt, a másodiknál pedig Kassa bombázásával tudtak csak betuszkolni a háborúba. Kérdés, hogy most mit fognak kitalálni?
De nem csak a háború miatt lógunk ki a sorból, hanem a genderpropagandának sem akarunk utat engedni, és még atomerőműveket is akarunk építeni, szemben a zöld fasiszták akaratával. Nem szívesen használom ezt a jelzőt, mert valamennyire tisztában vagyok azzal, hogy a fasizmus (ami olasz eredetű) lényegesen különbözött a nácizmustól (például abban, hogy hiányzott belőle a fajelmélet), de hát a szélsőségekre kell valamilyen jelzőt találni és a fasiszta szót most oly szívesen használják azok, akik a maguk szélsőségességével másoknál jobban kiérdemlik, hogy így utaljanak rájuk.
Hová lett az a Nyugat-Európa, amit én 1969-ben, amikor először mehettem Nyugatra megismertem? Tisztaság, rend, tömve az üzletek olyan árukkal, amit nálunk akkor még nem lehetett kapni. Most, ha kimegyek, mondjuk Brüsszelbe, meg kell gondolnom, merre veszem az utam, hogy ne érezzem magam kényelmetlenül, például, ha késő este egyedül vagyok fehér ember a metrón. Igaz, eddig nem történt nagyobb baj, eddig csak három biciklimet lopták el az Európai Parlament parkolójából, de rosszabbul is járhattam volna, hiszen nemrég abban a parlament-közeli metróállomásban robbantottak, amit én is szoktam használni, egy magyar kolléganőtől meg pisztollyal akarták elvenni az autóját, szintén nem messze a parlamenttől. És lehet, hogy közbiztonság szempontjából még nem is Brüsszel a legrosszabb hely Nyugat-Európában! Persze ismerjük a hazai helyzetet is, azért nálunk sem tanácsos egyedül mászkálni egyes helyeken, de Nyugat-Európában kiáltó az ellentét a múlt és a jelen között.
És ez még csak az integrálhatatlan embertömegek bevándorlásának hatása, de sok minden más is megváltozott. Például megváltozott az uralkodó ideológia. A társadalompolitika területén a hagyományos szociáldemokrata-kereszténydemokrata értékrendet felváltotta az úgynevezett kultúrmarxizmus a baloldalon és a globalista ideológiák a jobboldalon. Erről az átváltozásról John R. Schindler, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség korábbi munkatársa írt egy elemzést még 2015-ben a thefedralist.com nevű konzervatív internetes oldalon. E cikkben rámutatott arra, hogy ez a két irányzat számos kérdésben, mindenekelőtt a nemzetek feletti irányítási struktúrákban, a bevándorlás kérdésében, a genderideológiát tekintve egyetért. És náluk a pénz, velük vannak tele az egyetemek és kutatóintézetek, kezükben a sajtó és ők finanszírozzák a politikai NGO-kat. Ezért van az, hogy aki az általuk vallott, az európai társadalomra káros nézeteket nem fogadja el, az egy falanxszal találja magát szembe.
Gazdasági téren is nagy volt a változás. A valamikori szociális piacgazdaságot felváltotta a liberális, szabadpiaci gazdaság, ami egyrészt aláásta a nyugat-európai, valaha biztonságban élő középosztály helyzetét, másrészt egy korábban soha nem látott vagyoni és ezzel hatalmi koncentrációt hozott létre. Nyugat-Európa vezetői hangsúlyozzák demokratikus voltukat, sőt a demokráciát másokon is számonkérik, de Nyugat-Európa már messze van a demokráciától. Ahol véleménye miatt embereket lehet állásukból elbocsátani, esetleg be is lehet börtönözni, az már diktatúra a javából.
A változások nagyjából harminc évvel ezelőtt kezdődtek, Nyugat-Európa akkor tért le arról az útról, amit a második világháborút átélt nemzedék kijelölt Európa számára: béke a francia-német kiegyezés alapján, szociális piacgazdaság, a görög kultúrára, római jogra és kereszténységre épülő társadalmi rend.
Az 1992-es Maastrichti Egyezmény (ami a jelenlegi Lisszaboni Egyezménynek is alapja) felrúgta a gazdasági együttműködést szabályozó és nagyon is sikeres Római Szerződés alapvető pontjait és olyan liberális rezsimet vezetett be, amelynek eredményeként Dél-Európa gazdasága tönkrement és ráadásul még ki is gúnyolták őket a „disznók” elnevezéssel (PIGS = Portugália, Olaszország, Görögország, Spanyolország).
Érdekes módon ugyanebben az évben, 1992-ben volt az ENSZ Környezet és Fejlődés konferenciája Rio de Janeiroban, ahol kézfeltartással megszavazták, hogy onnantól kezdve a klímaváltozást az emberi tevékenység szén-dioxid-kibocsátása okozza, ami azután a mai zöld fasizmus hivatkozási alapja lett.
Ugyancsak ettől az időtől kezdve kaptak egyre nagyobb teret a hatvanas évek szélsőbaloldali diákmozgalmainak képviselői, először az egyetemeken, azután a közélet különböző posztjain, például a bíróságokon, végül a politikai pártok vezetésében, pontosan úgy, ahogy a mozgalom egyik vezető alakja Rudi Dutschke ajánlotta nekik: hosszú menetelés az intézményekbe. Legismertebb képviselőik Joschka Fischer és Jose Manuel Barroso, de életútja nyomán nyugodtan ide sorolhatjuk Angela Merkelt is. Ma, a változások jeleként, Rudi Dutschkéről utca van elnevezve Berlinben nem messze a Checkpoint Charlietól.
A mozgalmárok több évtizedes menetelése azután megtette a hatását, ma Nyugat-Európa sokban hasonlít az ötvenes évek szocialista táborához, a szólásszabadságot tekintve mindenképp, a gazdasági irracionalitást tekintve szintén és a politikai abszurditások terén is: ma nagyobb egy atomháború veszélye, mint az 1962-es kubai válság idején volt. A különbség csak annyi, hogy a kommunisták tudták, hogy az apa férfi, az anya pedig nő. Na, ehhez a közösséghez nem akaródzik ma Magyarországnak csatlakoznia, mégpedig az ország kétharmados többségével.
Nem csak rajtunk van azonban nyomás, a 200 éve semleges svédeket és a második világháború óta semleges finneket már beterelték a NATO-ba. Természetesen a saját akaratukból lépnek be, de hogy ez a saját akarat meglegyen már hosszú ideje masszív kampány folyt a belépés érdekében, a svédek például minden nagyobb cethalat orosz tengeralattjárónak véltek. Az Ukrajna elleni orosz támadás azután megadta a végső lökést, a lakosság többségét sikerült meggyőzni a semlegesség feladásának előnyeiről (mint ahogy mi is csak a NATO-tagság előnyeiről hallottunk annak idején, senki nem mondta, hogy majd Kína lesz a legfőbb ellenségünk). Svájcot és Ausztriát is rá akarják venni, hogy engedjenek semlegességükből, de ők még kitartanak.
Magyarországon a következő választások 2026-ban lesznek, addig az országot legfeljebb gazdaságilag lehet nyomorgatni, mert egy Majdan-típusú „forradalom” tömegbe lövetéssel, ahogy azt kell, aligha valószínű. Gazdasági oldalról azonban a Covid és a háború miatt elszenvedett „természetes” veszteségek mellett még számítanunk kell Brüsszel rosszindulatára, függetlenül attól, hogy genderügyben a kedvükre teszünk-e vagy sem. Épp ezért a gazdaságpolitika középpontjába a több ok miatt megbomlott külső egyensúlyt kell helyezni. Nem az infláció számít, nem a gazdasági növekedés vagy a forint árfolyam, itt és most kizárólag a külső egyensúly. Ugyanis, ha az ország eladósodik, akkor évtizedekig madzagon rángathatnak bennünket, mint ahogy azt a görögökkel is teszik. A függetlenség ára, amire a magyarság évszázadok óta törekszik, most a külső egyensúly mielőbbi visszaszerzése, az eladósodás elkerülése.
Bízvást számíthatunk arra, hogy a balliberális ellenzéket kitömik pénzzel és a különböző civil szervezetek bevonásával annyi kormányellenes megmozdulást szerveznek, amennyit csak tudnak, kihasználva egyes társadalmi rétegek vagy csoportok jogos, vagy mondvacsinált sérelmeit. De azt is remélhetjük, hogy a magyar nép többsége tisztában van azzal, hogy mire megy ki a játék, és a túlerővel szemben áldozatok árán is a függetlenséget választja, mint 1956-ban is, ami akkor elbukott ugyan, de nem volt eredménytelen.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
De nem csak a háború miatt lógunk ki a sorból, hanem a genderpropagandának sem akarunk utat engedni, és még atomerőműveket is akarunk építeni, szemben a zöld fasiszták akaratával. Nem szívesen használom ezt a jelzőt, mert valamennyire tisztában vagyok azzal, hogy a fasizmus (ami olasz eredetű) lényegesen különbözött a nácizmustól (például abban, hogy hiányzott belőle a fajelmélet), de hát a szélsőségekre kell valamilyen jelzőt találni és a fasiszta szót most oly szívesen használják azok, akik a maguk szélsőségességével másoknál jobban kiérdemlik, hogy így utaljanak rájuk.
Hová lett az a Nyugat-Európa, amit én 1969-ben, amikor először mehettem Nyugatra megismertem? Tisztaság, rend, tömve az üzletek olyan árukkal, amit nálunk akkor még nem lehetett kapni. Most, ha kimegyek, mondjuk Brüsszelbe, meg kell gondolnom, merre veszem az utam, hogy ne érezzem magam kényelmetlenül, például, ha késő este egyedül vagyok fehér ember a metrón. Igaz, eddig nem történt nagyobb baj, eddig csak három biciklimet lopták el az Európai Parlament parkolójából, de rosszabbul is járhattam volna, hiszen nemrég abban a parlament-közeli metróállomásban robbantottak, amit én is szoktam használni, egy magyar kolléganőtől meg pisztollyal akarták elvenni az autóját, szintén nem messze a parlamenttől. És lehet, hogy közbiztonság szempontjából még nem is Brüsszel a legrosszabb hely Nyugat-Európában! Persze ismerjük a hazai helyzetet is, azért nálunk sem tanácsos egyedül mászkálni egyes helyeken, de Nyugat-Európában kiáltó az ellentét a múlt és a jelen között.
És ez még csak az integrálhatatlan embertömegek bevándorlásának hatása, de sok minden más is megváltozott. Például megváltozott az uralkodó ideológia. A társadalompolitika területén a hagyományos szociáldemokrata-kereszténydemokrata értékrendet felváltotta az úgynevezett kultúrmarxizmus a baloldalon és a globalista ideológiák a jobboldalon. Erről az átváltozásról John R. Schindler, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség korábbi munkatársa írt egy elemzést még 2015-ben a thefedralist.com nevű konzervatív internetes oldalon. E cikkben rámutatott arra, hogy ez a két irányzat számos kérdésben, mindenekelőtt a nemzetek feletti irányítási struktúrákban, a bevándorlás kérdésében, a genderideológiát tekintve egyetért. És náluk a pénz, velük vannak tele az egyetemek és kutatóintézetek, kezükben a sajtó és ők finanszírozzák a politikai NGO-kat. Ezért van az, hogy aki az általuk vallott, az európai társadalomra káros nézeteket nem fogadja el, az egy falanxszal találja magát szembe.
Gazdasági téren is nagy volt a változás. A valamikori szociális piacgazdaságot felváltotta a liberális, szabadpiaci gazdaság, ami egyrészt aláásta a nyugat-európai, valaha biztonságban élő középosztály helyzetét, másrészt egy korábban soha nem látott vagyoni és ezzel hatalmi koncentrációt hozott létre. Nyugat-Európa vezetői hangsúlyozzák demokratikus voltukat, sőt a demokráciát másokon is számonkérik, de Nyugat-Európa már messze van a demokráciától. Ahol véleménye miatt embereket lehet állásukból elbocsátani, esetleg be is lehet börtönözni, az már diktatúra a javából.
A változások nagyjából harminc évvel ezelőtt kezdődtek, Nyugat-Európa akkor tért le arról az útról, amit a második világháborút átélt nemzedék kijelölt Európa számára: béke a francia-német kiegyezés alapján, szociális piacgazdaság, a görög kultúrára, római jogra és kereszténységre épülő társadalmi rend.
Az 1992-es Maastrichti Egyezmény (ami a jelenlegi Lisszaboni Egyezménynek is alapja) felrúgta a gazdasági együttműködést szabályozó és nagyon is sikeres Római Szerződés alapvető pontjait és olyan liberális rezsimet vezetett be, amelynek eredményeként Dél-Európa gazdasága tönkrement és ráadásul még ki is gúnyolták őket a „disznók” elnevezéssel (PIGS = Portugália, Olaszország, Görögország, Spanyolország).
Érdekes módon ugyanebben az évben, 1992-ben volt az ENSZ Környezet és Fejlődés konferenciája Rio de Janeiroban, ahol kézfeltartással megszavazták, hogy onnantól kezdve a klímaváltozást az emberi tevékenység szén-dioxid-kibocsátása okozza, ami azután a mai zöld fasizmus hivatkozási alapja lett.
Ugyancsak ettől az időtől kezdve kaptak egyre nagyobb teret a hatvanas évek szélsőbaloldali diákmozgalmainak képviselői, először az egyetemeken, azután a közélet különböző posztjain, például a bíróságokon, végül a politikai pártok vezetésében, pontosan úgy, ahogy a mozgalom egyik vezető alakja Rudi Dutschke ajánlotta nekik: hosszú menetelés az intézményekbe. Legismertebb képviselőik Joschka Fischer és Jose Manuel Barroso, de életútja nyomán nyugodtan ide sorolhatjuk Angela Merkelt is. Ma, a változások jeleként, Rudi Dutschkéről utca van elnevezve Berlinben nem messze a Checkpoint Charlietól.
A mozgalmárok több évtizedes menetelése azután megtette a hatását, ma Nyugat-Európa sokban hasonlít az ötvenes évek szocialista táborához, a szólásszabadságot tekintve mindenképp, a gazdasági irracionalitást tekintve szintén és a politikai abszurditások terén is: ma nagyobb egy atomháború veszélye, mint az 1962-es kubai válság idején volt. A különbség csak annyi, hogy a kommunisták tudták, hogy az apa férfi, az anya pedig nő. Na, ehhez a közösséghez nem akaródzik ma Magyarországnak csatlakoznia, mégpedig az ország kétharmados többségével.
Nem csak rajtunk van azonban nyomás, a 200 éve semleges svédeket és a második világháború óta semleges finneket már beterelték a NATO-ba. Természetesen a saját akaratukból lépnek be, de hogy ez a saját akarat meglegyen már hosszú ideje masszív kampány folyt a belépés érdekében, a svédek például minden nagyobb cethalat orosz tengeralattjárónak véltek. Az Ukrajna elleni orosz támadás azután megadta a végső lökést, a lakosság többségét sikerült meggyőzni a semlegesség feladásának előnyeiről (mint ahogy mi is csak a NATO-tagság előnyeiről hallottunk annak idején, senki nem mondta, hogy majd Kína lesz a legfőbb ellenségünk). Svájcot és Ausztriát is rá akarják venni, hogy engedjenek semlegességükből, de ők még kitartanak.
Magyarországon a következő választások 2026-ban lesznek, addig az országot legfeljebb gazdaságilag lehet nyomorgatni, mert egy Majdan-típusú „forradalom” tömegbe lövetéssel, ahogy azt kell, aligha valószínű. Gazdasági oldalról azonban a Covid és a háború miatt elszenvedett „természetes” veszteségek mellett még számítanunk kell Brüsszel rosszindulatára, függetlenül attól, hogy genderügyben a kedvükre teszünk-e vagy sem. Épp ezért a gazdaságpolitika középpontjába a több ok miatt megbomlott külső egyensúlyt kell helyezni. Nem az infláció számít, nem a gazdasági növekedés vagy a forint árfolyam, itt és most kizárólag a külső egyensúly. Ugyanis, ha az ország eladósodik, akkor évtizedekig madzagon rángathatnak bennünket, mint ahogy azt a görögökkel is teszik. A függetlenség ára, amire a magyarság évszázadok óta törekszik, most a külső egyensúly mielőbbi visszaszerzése, az eladósodás elkerülése.
Bízvást számíthatunk arra, hogy a balliberális ellenzéket kitömik pénzzel és a különböző civil szervezetek bevonásával annyi kormányellenes megmozdulást szerveznek, amennyit csak tudnak, kihasználva egyes társadalmi rétegek vagy csoportok jogos, vagy mondvacsinált sérelmeit. De azt is remélhetjük, hogy a magyar nép többsége tisztában van azzal, hogy mire megy ki a játék, és a túlerővel szemben áldozatok árán is a függetlenséget választja, mint 1956-ban is, ami akkor elbukott ugyan, de nem volt eredménytelen.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap