
A déli határaink védelme az elkövetkező évtizedek állandósult feladata lesz, és erre így is kell felkészülnünk.
Nem múlik el nap, hogy újabb híreket ne kapnánk a klímaváltozás rémisztő hatásairól, méghozzá a legmagasabb tudományos fórumoktól, jelen esetben az Egyesült Államok tudományos akadémiájának folyóiratából, ahol öt országból származó tudós fejtette ki véleményét a Föld emberek által lakható zónáinak jövőbeli változásairól. A tanulmány legfontosabb mondanivalója, hogy az elmúlt hatezer évre vonatkozó adatok bizonyítják, hogy az emberek zöme mindig is egy meghatározott klimatikus zónában élt, mégpedig abban, ahol az éves átlaghőmérséklet meghaladta a 11 Celsius-fokot, de nem volt több, mint 15 Celsius-fok. A tanulmány szerint ez az élhető zóna a következő ötven évben, tehát 2070-ig (és azon túl is) jelentősen el fog tolódni, és azok a területek (például a szubszaharai övezet), ahol a legnagyobb népességnövekedés várható, egyben a legjobban melegedő területek is lesznek. Jelenleg mintegy huszonötmillió ember él a Szahara körzetében, ahol az évi átlaghőmérséklet 29 Celsius-fok, ötven év múlva három és fél milliárd ember fog olyan területen élni, ahol az átlaghőmérséklet eléri a mai szaharai átlagot. Ennek a három és fél milliárdnak jelentős része hidegebb területek felé fog vándorolni, ami hatalmas migrációhoz vezet.
A tanulmány az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület, az IPCC 2014-es elemzéséből veszi a hőmérsékleti adatokat, amely elemzés egyértelmű, lineáris kapcsolatot állít fel a szén-dioxid-kibocsátás és a Föld hőmérsékletének növekedése között. Az IPCC-anyag szerint a jelenlegi szén-dioxid-kibocsátás mellett, ami évi negyven gigatonna (ezermilliárd tonna), a Föld átlaghőmérséklete tízévenként csaknem negyed fokot melegszik, így 2070-re mintegy 2–2,5 Celsius-fokkal lesz melegebb, mint most. Bár az IPCC-előrejelzés és így az említett szakértők által használt adatok realitása kérdéses, az, hogy a következő évtizedek népességrobbanása olyan területeken fog bekövetkezni, ahol a tartós szárazság miatt már eddig is problémák voltak, és ezek a problémák még fokozódni fognak, aligha kérdőjelezhető meg.
A folyamatokról reálisabb képet ad a Világbank egy 2018-ban publikált tanulmánya, Groundswell: Preparing for internal climate migration címmel, amit úgy lehetne magyarra fordítani, Fordítsunk növekvő figyelmet a belső klímamigrációra való felkészülésre, mert a tanulmány valójában erről szól. Három térséget vizsgál – a szubszaharai Afrikát, Dél-Ázsiát és Latin-Amerikát –, és arra a következtetésre jut, hogy ezekben a térségekben, amelyek a fejlődő világ népességének valamivel több mint a felét képviselik, a legrosszabb esetben mintegy 143 millió belső (országon belül maradó) migránsra kell számítani 2050-ig.
A tanulmány realisztikusan arra hívja fel a figyelmet, hogy a belső klímamigránsok szükségképpen az adott ország nagyvárosaiba fognak vándorolni, amire ott fel kell készülni, de emellett az adott országoknak erőfeszítéseket kell tenniük, hogy minél kevesebben legyenek kénytelenek lakóhelyüket elhagyni, a belső migráció kezelésére hosszú távú terveket kell kidolgozni.
A tanulmány kifejezetten nem foglalkozik a határon túlra vándorlókkal, de joggal feltételezhető, hogy akik el akarják hagyni a lakóhelyüket, azoknak egy része nem marad meg a határon belül, és ami a legvalószínűbb, hogy az Amerikai Egyesült Államok vagy az Európai Unió felé veszi az irányt. Problémát jelent azonban, hogy a különböző menekültekre és migránsokra vonatkozó, eddig elfogadott egyezmények a klímamigránsokra közvetlenül nem alkalmazhatók, mert a klímamigránsok nem igazi menekültek, hiszen senki sem üldözi őket, és nem is tradicionális migránsok, mert végül is kényszerből hagyják el lakóhelyüket.
Ezért most a „nemzetközi közösség” próbál kielégítő megoldásokat találni. Például az amerikai politikában meghatározó szerepet játszó Külkapcsolatok Tanácsának egyik szakértője, Stewart Patrick nemrég egy elemző cikket írt arról, miként is lehetne kezelni a klímamigránsokat. Miután sorra veszi az 1951-es, a menekültek helyzetére vonatkozó egyezmény (genfi konvenció) menekültekről szóló globális megállapodását (Global Compact on Refugees) és az ahhoz kapcsolódó biztonságos, rendezett és szabályos migrációra vonatkozó globális megállapodást, arra a következtetésre jut, hogy a klímamenekültekre egyik sem igazán illik. Megoldás lehetne, ha az 1951-es genfi megállapodásba a klímamigránsokat is bevennék, ám Stewart Patrick óva int az egyezmény újratárgyalásától, mert úgy véli, hogy a jelenlegi helyzetben a „nacionalista és a bevándorlókat lenéző kormányok bizonyára megpróbálnák felszámolni vagy mérsékelni az egyezményből származó azon kötelezettségüket, hogy a menekültstátuszért folyamodókat meghallgassák, és hogy a menekülteket ne küldjék vissza akaratuk ellenére”. Ehelyett azt javasolja, hogy a jelenlegi egyezményeket csűrjék-csavarják addig, amíg azok a klímamigránsokra is ráhúzhatók lesznek, vagyis a migránsokat, ha de jure nem is, de facto menekültekké minősítik.
A tekintélyes amerikai Brookings Intézet is teret ad a vitának. Legutóbb az intézet honlapján John Podesta, Bill Clinton valamikori kabinetfőnöke, Barack Obama egyik főtanácsadója és saját kapacitásában a The Center for American Progress nevű kutatóintézet alapítója és vezetője sajnálkozott azon, hogy az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága nem ismeri el a klímamigránsok menekültstátuszát, és „környezetvédelmi migránsnak” nevezi őket. Podesta az ENSZ 2030-ra vonatkozó fenntartható fejlődési céljairól szóló megállapodását – amelyet 193 ország írt alá – tartja alkalmasnak arra, hogy annak néhány pontjába belekapaszkodva a klímamigránsokat a menekültekkel azonosan lehessen kezelni.
Egy csendes-óceáni szigetcsoport, Kiribati egyik állampolgára, Ioane Teitiota nemrég azzal fordult az új-zélandi hatóságokhoz, hogy mint klímamenekülteknek adjanak a családjának letelepedési engedélyt, mert az országát az óceán előbb-utóbb (a tengerszint emelkedése alapján mintegy kétszáz év múlva) ellepi. A hatóságok a kérelmet elutasították, de a kérelmező nem adta fel, hanem az ENSZ EmberiJogok Bizottságához fordult, hogy Új-Zéland megsértette az ő élethez való jogát. A bizottság ugyan nem fogadta el Ioane Teitiota érvelését, mert a hazaküldéssel nem volt közvetlen életveszélyben, viszont kijelentette, hogy egy menekültet akarata ellenére hazaküldeni az emberi jogok megsértése, vagyis Ioane Teitiota ugyan nem jogosult a menekültstátuszra, de haza sem lehet küldeni.
A klímamigránsok menekültté való átnyilvánítására irányuló nyomás egyre erősödik. Az ismert világlapok a „klímamenekült” kifejezést igyekeznek elterjeszteni, elősegítendő, hogy a migránsok is a menekültekkel azonos státuszt kapjanak. De ha ilyen jogi elismerés nem is történik a már meglévő egyezmények alapján, függetlenül attól, hogy egy-egy ország azt aláírta vagy sem, arra lehet kötelezni az egyes kormányokat, hogy a migránsokat ne küldjék vissza a saját országukba, mert azzal az emberi jogaikat sértik meg. Ha emiatt, mondjuk, az Európai Bírósághoz fordulnak, az egyértelműen a migránsoknak fog igazat adni, és mint ismert, az európai uniós jog és az Európai Bíróság ítéletei a nemzetállami törvények és ítéletek felett állnak.
Ha igazuk lesz a klímajósoknak, ha nem, azt világosan látnunk kell, hogy pusztán a fejlődő országok népességrobbanása miatt az európai államokra a jövőben is folyamatos és erősödő migrációs nyomás nehezedik, és ha egyszer valaki egy uniós országba bekerült, onnan kitenni többé nem lehet, még akkor sem, ha egyébként erre lenne jogi lehetőség.
Mindebből hazánkra nézve az következik, hogy a déli határaink védelme az elkövetkező évtizedek állandósult feladata lesz, és erre így is kell felkészülnünk.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Forrás: Magyar Hírlap
A tanulmány az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület, az IPCC 2014-es elemzéséből veszi a hőmérsékleti adatokat, amely elemzés egyértelmű, lineáris kapcsolatot állít fel a szén-dioxid-kibocsátás és a Föld hőmérsékletének növekedése között. Az IPCC-anyag szerint a jelenlegi szén-dioxid-kibocsátás mellett, ami évi negyven gigatonna (ezermilliárd tonna), a Föld átlaghőmérséklete tízévenként csaknem negyed fokot melegszik, így 2070-re mintegy 2–2,5 Celsius-fokkal lesz melegebb, mint most. Bár az IPCC-előrejelzés és így az említett szakértők által használt adatok realitása kérdéses, az, hogy a következő évtizedek népességrobbanása olyan területeken fog bekövetkezni, ahol a tartós szárazság miatt már eddig is problémák voltak, és ezek a problémák még fokozódni fognak, aligha kérdőjelezhető meg.
A folyamatokról reálisabb képet ad a Világbank egy 2018-ban publikált tanulmánya, Groundswell: Preparing for internal climate migration címmel, amit úgy lehetne magyarra fordítani, Fordítsunk növekvő figyelmet a belső klímamigrációra való felkészülésre, mert a tanulmány valójában erről szól. Három térséget vizsgál – a szubszaharai Afrikát, Dél-Ázsiát és Latin-Amerikát –, és arra a következtetésre jut, hogy ezekben a térségekben, amelyek a fejlődő világ népességének valamivel több mint a felét képviselik, a legrosszabb esetben mintegy 143 millió belső (országon belül maradó) migránsra kell számítani 2050-ig.
A tanulmány realisztikusan arra hívja fel a figyelmet, hogy a belső klímamigránsok szükségképpen az adott ország nagyvárosaiba fognak vándorolni, amire ott fel kell készülni, de emellett az adott országoknak erőfeszítéseket kell tenniük, hogy minél kevesebben legyenek kénytelenek lakóhelyüket elhagyni, a belső migráció kezelésére hosszú távú terveket kell kidolgozni.
A tanulmány kifejezetten nem foglalkozik a határon túlra vándorlókkal, de joggal feltételezhető, hogy akik el akarják hagyni a lakóhelyüket, azoknak egy része nem marad meg a határon belül, és ami a legvalószínűbb, hogy az Amerikai Egyesült Államok vagy az Európai Unió felé veszi az irányt. Problémát jelent azonban, hogy a különböző menekültekre és migránsokra vonatkozó, eddig elfogadott egyezmények a klímamigránsokra közvetlenül nem alkalmazhatók, mert a klímamigránsok nem igazi menekültek, hiszen senki sem üldözi őket, és nem is tradicionális migránsok, mert végül is kényszerből hagyják el lakóhelyüket.
Ezért most a „nemzetközi közösség” próbál kielégítő megoldásokat találni. Például az amerikai politikában meghatározó szerepet játszó Külkapcsolatok Tanácsának egyik szakértője, Stewart Patrick nemrég egy elemző cikket írt arról, miként is lehetne kezelni a klímamigránsokat. Miután sorra veszi az 1951-es, a menekültek helyzetére vonatkozó egyezmény (genfi konvenció) menekültekről szóló globális megállapodását (Global Compact on Refugees) és az ahhoz kapcsolódó biztonságos, rendezett és szabályos migrációra vonatkozó globális megállapodást, arra a következtetésre jut, hogy a klímamenekültekre egyik sem igazán illik. Megoldás lehetne, ha az 1951-es genfi megállapodásba a klímamigránsokat is bevennék, ám Stewart Patrick óva int az egyezmény újratárgyalásától, mert úgy véli, hogy a jelenlegi helyzetben a „nacionalista és a bevándorlókat lenéző kormányok bizonyára megpróbálnák felszámolni vagy mérsékelni az egyezményből származó azon kötelezettségüket, hogy a menekültstátuszért folyamodókat meghallgassák, és hogy a menekülteket ne küldjék vissza akaratuk ellenére”. Ehelyett azt javasolja, hogy a jelenlegi egyezményeket csűrjék-csavarják addig, amíg azok a klímamigránsokra is ráhúzhatók lesznek, vagyis a migránsokat, ha de jure nem is, de facto menekültekké minősítik.
A tekintélyes amerikai Brookings Intézet is teret ad a vitának. Legutóbb az intézet honlapján John Podesta, Bill Clinton valamikori kabinetfőnöke, Barack Obama egyik főtanácsadója és saját kapacitásában a The Center for American Progress nevű kutatóintézet alapítója és vezetője sajnálkozott azon, hogy az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága nem ismeri el a klímamigránsok menekültstátuszát, és „környezetvédelmi migránsnak” nevezi őket. Podesta az ENSZ 2030-ra vonatkozó fenntartható fejlődési céljairól szóló megállapodását – amelyet 193 ország írt alá – tartja alkalmasnak arra, hogy annak néhány pontjába belekapaszkodva a klímamigránsokat a menekültekkel azonosan lehessen kezelni.
Egy csendes-óceáni szigetcsoport, Kiribati egyik állampolgára, Ioane Teitiota nemrég azzal fordult az új-zélandi hatóságokhoz, hogy mint klímamenekülteknek adjanak a családjának letelepedési engedélyt, mert az országát az óceán előbb-utóbb (a tengerszint emelkedése alapján mintegy kétszáz év múlva) ellepi. A hatóságok a kérelmet elutasították, de a kérelmező nem adta fel, hanem az ENSZ EmberiJogok Bizottságához fordult, hogy Új-Zéland megsértette az ő élethez való jogát. A bizottság ugyan nem fogadta el Ioane Teitiota érvelését, mert a hazaküldéssel nem volt közvetlen életveszélyben, viszont kijelentette, hogy egy menekültet akarata ellenére hazaküldeni az emberi jogok megsértése, vagyis Ioane Teitiota ugyan nem jogosult a menekültstátuszra, de haza sem lehet küldeni.
A klímamigránsok menekültté való átnyilvánítására irányuló nyomás egyre erősödik. Az ismert világlapok a „klímamenekült” kifejezést igyekeznek elterjeszteni, elősegítendő, hogy a migránsok is a menekültekkel azonos státuszt kapjanak. De ha ilyen jogi elismerés nem is történik a már meglévő egyezmények alapján, függetlenül attól, hogy egy-egy ország azt aláírta vagy sem, arra lehet kötelezni az egyes kormányokat, hogy a migránsokat ne küldjék vissza a saját országukba, mert azzal az emberi jogaikat sértik meg. Ha emiatt, mondjuk, az Európai Bírósághoz fordulnak, az egyértelműen a migránsoknak fog igazat adni, és mint ismert, az európai uniós jog és az Európai Bíróság ítéletei a nemzetállami törvények és ítéletek felett állnak.
Ha igazuk lesz a klímajósoknak, ha nem, azt világosan látnunk kell, hogy pusztán a fejlődő országok népességrobbanása miatt az európai államokra a jövőben is folyamatos és erősödő migrációs nyomás nehezedik, és ha egyszer valaki egy uniós országba bekerült, onnan kitenni többé nem lehet, még akkor sem, ha egyébként erre lenne jogi lehetőség.
Mindebből hazánkra nézve az következik, hogy a déli határaink védelme az elkövetkező évtizedek állandósult feladata lesz, és erre így is kell felkészülnünk.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Forrás: Magyar Hírlap