A történelem emlékezetes tűzeseteket ismer, az epheszoszi Artemisz templom felgyújtásától kezdve Róma égésén át a Reichstag felgyújtásáig.
Mindegyiknek megvolt a maga hatása az adott korban és valószínűleg meg lesz a Notre-Dame leégésének is, bár ebben az esetben a gyújtogatás lehetőségét még azelőtt kizárták, hogy a helyszínt egyetlen szakértő is látta volna. És mintha a Notre-Dame tüzének nagyobb jelentőséget kívánna adni, húsvét vasárnapján Srí Lankán több szálloda és keresztény templom ellen történt a több mint háromszázötven áldozatot követelő robbantásos merénylet.
Minek kell még történnie ahhoz, hogy a nyugati, keresztény világ végre észbe kapjon, hogy mi is zajlik azon az érdekszférán belül, amelyet valaha a sajátjának mondhatott? Nem lenne-e itt az ideje, hogy elővegyük Samuel Huntington negyedszázados munkáját, a Civilizációk összecsapását, hogy végig gondoljuk, milyen folyamatok részesei is vagyunk? Újraolvasva a kilencvenes évek közepén írott művet nekem úgy tűnik, hogy Huntington – szemben Francis Fukuyamával – nagyon is jól látta, hogy milyen folyamatok zajlanak a világban és szinte látnoki erővel jelezte előre a 21. század legfontosabb konfliktusait.
Jól látta, hogy a hidegháború utáni világban a legmélyebb, legfontosabb és legveszélyesebb konfliktusok nem társadalmi osztályok, nem a szegények és gazdagok vagy más, gazdaságilag meghatározható csoportok, hanem különböző kulturális entitásokhoz tartozó népek között bontakoznak ki. Huntington jelentős teret szentel annak, hogy a kulturális azonosságtudat 20. század végi megerősödését illusztrálja. Idézi például Alija Izetbegović bosnyák (muszlim) politikus, a független Bosznia-Hercegovina első államfője Iszlám Nyilatkozat című, 1970-ben megjelent könyvét, amelyben a későbbi államfő kijelentette: „Az iszlám és a nem iszlám rendszerek összeférhetetlenek. Az iszlám vallás és a nem iszlám alapokra épülő társadalmi és politikai intézmények között sem béke, sem koegzisztencia nem képzelhető el”. Mindez azt jelenti, hogy ha az iszlám mozgalom elég erőssé válik, magához kell ragadnia a hatalmat, hogy egy iszlám köztársaságot hozhasson létre.
Ezzel korábban a nyugati államfők is tisztában voltak. A Les Observateurs idézte 2015-ben de Gaulle egy 1959-ben elhangzott beszédét, amely szerint a francia államfő a migrációval kapcsolatban a következőket mondta: „Nagyon jó, hogy vannak sárga franciák, fekete franciák és barna franciák. Vannak. Ez mutatja, hogy Franciaország nyitva áll minden faj számára, és egyetemes hivatással rendelkezik. De csak azzal a feltétellel, hogy ezek egy szűk kisebbséget alkotnak, különben Franciaország nem lesz többé Franciaország.” Jegyezzük meg, ez hatvan évvel ezelőtt hangzott el, amikor a muszlim bevándorlók még éppen csak feltűntek Európában. A múlt század kilencvenes éveiben a bevándorlás már választási kérdés lett Franciaországban és a politikai vezetők egymással versengtek, hogy ki hogyan reagál a bevándorlás-ellenes érzelmekre. Jacques Chirac 1990-ben kijelentette, hogy „a bevándorlást le kell állítani”. Francois Mitterrand, Edith Cresson, Valéry Giscard d’Estaing és más, közismert politikusok is bevándorlásellenes álláspontot alakítottak ki.
De nem csak a francia vezetők voltak tisztában a problémákkal. Egy titkos, de később kiszivárgott feljegyzés szerint a nyolcvanas évek elején Helmut Kohl egy Margaret Thatcherrel történt megbeszélésén a következőt mondta: „Az elkövetkező négy évben ötven százalékkal kell csökkenteni a törökök számát. [...] Németországnak nem volt problémája a portugálokkal, az olaszokkal és még a délkelet-ázsiaiakkal sem, mert ezek a közösségek jól integrálódtak. De a törökök nagyon megkülönböztető kultúrából származnak, és nem integrálódtak jól.” Ez negyven évvel ezelőtt történt.
Helmut Schmidt Németország volt szociáldemokrata kancellárja, egy 2002-ben publikált könyvében a következő kijelentéseket tette: „Idealista meggondolásokból, ami a harmadik birodalom miatti bűntudatból fakadt, túl sok idegent fogadtunk be. [...] Két lehetőség áll nyitva egy külföldi számára. Vagy vendég egy másik országban, vagy be akar vándorolni. Az utóbbi esetben lassan, de biztosan – és ez nem könnyű folyamat – azonosulnia kell új hazájával, és annak állampolgárává kell válnia. Ha vendég, az valami egészen más helyzet. Akkor nincs joga választani, és nem követelheti a betegségi segélyt, egészségügyi ellátást és a munkanélküli segélyt sem. Ezt a megkülönböztetést időközben elfelejtettük”. Később, 2013-ban, egy interjúban még azt is hozzátette, hogy a multikulturalizmus egy demokratikus rendszerbe nem illeszthető be. Schmidt szerint semmilyen probléma nincs a görög vagy olasz bevándorlókkal, azok vagy hazamennek, vagy beilleszkednek a német társadalomba, ám ez nem áll az idegen kultúrákra, például az iszlámra. De ezzel 2010-ben még Angela Merkel is tisztában volt, aki pártja, a Kereszténydemokrata Unió ifjúsági szárnyának konferenciáján azt mondta: „Azzal áltattuk magunkat egy darabig, hogy nem fognak maradni, de nem ez történt, [...] azután azt kezdtük mondogatni, hogy fogadjunk el egy multikulturális koncepciót, és éljünk boldogan egymás mellett, és legyünk boldogok, hogy egymással élünk. De ez a felfogás elbukott, és végképp elbukott”.
És végül tegyünk hozzá egy hazai liberális véleményét is, Konrád György írta az Élet és Irodalomban (2016. március 25.): „Nyolcvanhárom évem során három totalitarizmusról volt kényszerű alkalmam gondolkozni: a nácizmusról, a kommunizmusról és újabban az iszlamizmusról. Közös bennük, hogy totalitáriusok, mind a három elhatalmasodik, a híveik eszmék nevében erőszakra készülnek, és hajlamosak az útjukban állókkal szemben, válogatás nélkül, kíméletlen eszközöket bevetni. Európa a két elsővel szemben naiv és felkészületlen volt, a harmadikkal szemben is az.” Igen, csak az első két totalitarizmust le lehetett győzni, illetve felbomlott magától, de az iszlám hódító civilizáció, amely ha megtelepedett, már pusztán demográfiai okok miatt is terjedni fog.
Miért történhetett, hogy bár Európa vezetői időben felismerték a veszélyt, amelyet az iszlám hódítás Európára számára jelent, mégsem történtek határozott intézkedések? Ennek oka minden bizonnyal az, hogy a felismeréssel párhuzamosan Európát, de Amerikát is, olyan kultúrmarxizmusnak nevezett ideológia kerítette hatalmába, amely egyrészt megkérdőjelezte a saját kultúránk alapjait (a nyugati kultúra keresztény gyökereit) és megbénította a cselekvést. Sőt a cselekvőket (mint például Magyarországot) folyamatos támadások érik a média és az európai politikusok túlnyomó többsége részéről.
Csak a legutóbbi idők társadalmi nyomására kezdődik el valamilyen változás. Dániában például objektív kritériumok alapján meghatározták és megpróbálják felszámolni, az általuk gettónak nevezett városrészeket, de sokan megkérdőjelezik, hogy ez sikeresen végrehajtható lesz-e. És most megint visszatérhetünk a negyed százados huntingtoni megállapításokhoz, például ahhoz, hogy a tömeges bevándorlás olyan államokat produkál, amelyeket egy keresztény és egy muzulmán közösség oszt ketté. Mindez annak a következménye, hogy a mi civilizációnk „nem képes arra, hogy önmagát megvédje, mivel már nem is akar védekezni. Ily módon tárva-nyitva áll a »barbár betolakodók« előtt”, akik gyakran egy másik, jóval fiatalabb civilizációból érkeznek. A civilizációk történelmi tapasztalatai azonban azt sugallják, hogy bár sok minden lehetséges, semmi sem elkerülhetetlen. A civilizációk átalakulhatnak, megújulhatnak. A Nyugat számára az a legdöntőbb kérdés, hogy képes-e a belső pusztulás folyamatát megállítani és visszafordítani. Vajon meg tudja-e önmagát újítani, vagy pedig a belső rothadás egyszerűen felgyorsítja a végső pusztulást, és/vagy más, gazdaságilag és demográfiailag dinamikusabb civilizációk befolyása alá kerül?”
A Notre-Dame katasztrófája és a húsvét vasárnapi áldozatok erős üzenetet közvetítenek. A legutolsó percben vagyunk, hogy feltegyük magunknak a huntingtoni kérdést: képesek vagyunk-e a belső pusztulás folyamatát megállítani és visszafordítani, vagy megadjuk magunkat az erőszakosabb civilizációnak?
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője
Magyar Hírlap
Minek kell még történnie ahhoz, hogy a nyugati, keresztény világ végre észbe kapjon, hogy mi is zajlik azon az érdekszférán belül, amelyet valaha a sajátjának mondhatott? Nem lenne-e itt az ideje, hogy elővegyük Samuel Huntington negyedszázados munkáját, a Civilizációk összecsapását, hogy végig gondoljuk, milyen folyamatok részesei is vagyunk? Újraolvasva a kilencvenes évek közepén írott művet nekem úgy tűnik, hogy Huntington – szemben Francis Fukuyamával – nagyon is jól látta, hogy milyen folyamatok zajlanak a világban és szinte látnoki erővel jelezte előre a 21. század legfontosabb konfliktusait.
Jól látta, hogy a hidegháború utáni világban a legmélyebb, legfontosabb és legveszélyesebb konfliktusok nem társadalmi osztályok, nem a szegények és gazdagok vagy más, gazdaságilag meghatározható csoportok, hanem különböző kulturális entitásokhoz tartozó népek között bontakoznak ki. Huntington jelentős teret szentel annak, hogy a kulturális azonosságtudat 20. század végi megerősödését illusztrálja. Idézi például Alija Izetbegović bosnyák (muszlim) politikus, a független Bosznia-Hercegovina első államfője Iszlám Nyilatkozat című, 1970-ben megjelent könyvét, amelyben a későbbi államfő kijelentette: „Az iszlám és a nem iszlám rendszerek összeférhetetlenek. Az iszlám vallás és a nem iszlám alapokra épülő társadalmi és politikai intézmények között sem béke, sem koegzisztencia nem képzelhető el”. Mindez azt jelenti, hogy ha az iszlám mozgalom elég erőssé válik, magához kell ragadnia a hatalmat, hogy egy iszlám köztársaságot hozhasson létre.
Ezzel korábban a nyugati államfők is tisztában voltak. A Les Observateurs idézte 2015-ben de Gaulle egy 1959-ben elhangzott beszédét, amely szerint a francia államfő a migrációval kapcsolatban a következőket mondta: „Nagyon jó, hogy vannak sárga franciák, fekete franciák és barna franciák. Vannak. Ez mutatja, hogy Franciaország nyitva áll minden faj számára, és egyetemes hivatással rendelkezik. De csak azzal a feltétellel, hogy ezek egy szűk kisebbséget alkotnak, különben Franciaország nem lesz többé Franciaország.” Jegyezzük meg, ez hatvan évvel ezelőtt hangzott el, amikor a muszlim bevándorlók még éppen csak feltűntek Európában. A múlt század kilencvenes éveiben a bevándorlás már választási kérdés lett Franciaországban és a politikai vezetők egymással versengtek, hogy ki hogyan reagál a bevándorlás-ellenes érzelmekre. Jacques Chirac 1990-ben kijelentette, hogy „a bevándorlást le kell állítani”. Francois Mitterrand, Edith Cresson, Valéry Giscard d’Estaing és más, közismert politikusok is bevándorlásellenes álláspontot alakítottak ki.
De nem csak a francia vezetők voltak tisztában a problémákkal. Egy titkos, de később kiszivárgott feljegyzés szerint a nyolcvanas évek elején Helmut Kohl egy Margaret Thatcherrel történt megbeszélésén a következőt mondta: „Az elkövetkező négy évben ötven százalékkal kell csökkenteni a törökök számát. [...] Németországnak nem volt problémája a portugálokkal, az olaszokkal és még a délkelet-ázsiaiakkal sem, mert ezek a közösségek jól integrálódtak. De a törökök nagyon megkülönböztető kultúrából származnak, és nem integrálódtak jól.” Ez negyven évvel ezelőtt történt.
Helmut Schmidt Németország volt szociáldemokrata kancellárja, egy 2002-ben publikált könyvében a következő kijelentéseket tette: „Idealista meggondolásokból, ami a harmadik birodalom miatti bűntudatból fakadt, túl sok idegent fogadtunk be. [...] Két lehetőség áll nyitva egy külföldi számára. Vagy vendég egy másik országban, vagy be akar vándorolni. Az utóbbi esetben lassan, de biztosan – és ez nem könnyű folyamat – azonosulnia kell új hazájával, és annak állampolgárává kell válnia. Ha vendég, az valami egészen más helyzet. Akkor nincs joga választani, és nem követelheti a betegségi segélyt, egészségügyi ellátást és a munkanélküli segélyt sem. Ezt a megkülönböztetést időközben elfelejtettük”. Később, 2013-ban, egy interjúban még azt is hozzátette, hogy a multikulturalizmus egy demokratikus rendszerbe nem illeszthető be. Schmidt szerint semmilyen probléma nincs a görög vagy olasz bevándorlókkal, azok vagy hazamennek, vagy beilleszkednek a német társadalomba, ám ez nem áll az idegen kultúrákra, például az iszlámra. De ezzel 2010-ben még Angela Merkel is tisztában volt, aki pártja, a Kereszténydemokrata Unió ifjúsági szárnyának konferenciáján azt mondta: „Azzal áltattuk magunkat egy darabig, hogy nem fognak maradni, de nem ez történt, [...] azután azt kezdtük mondogatni, hogy fogadjunk el egy multikulturális koncepciót, és éljünk boldogan egymás mellett, és legyünk boldogok, hogy egymással élünk. De ez a felfogás elbukott, és végképp elbukott”.
És végül tegyünk hozzá egy hazai liberális véleményét is, Konrád György írta az Élet és Irodalomban (2016. március 25.): „Nyolcvanhárom évem során három totalitarizmusról volt kényszerű alkalmam gondolkozni: a nácizmusról, a kommunizmusról és újabban az iszlamizmusról. Közös bennük, hogy totalitáriusok, mind a három elhatalmasodik, a híveik eszmék nevében erőszakra készülnek, és hajlamosak az útjukban állókkal szemben, válogatás nélkül, kíméletlen eszközöket bevetni. Európa a két elsővel szemben naiv és felkészületlen volt, a harmadikkal szemben is az.” Igen, csak az első két totalitarizmust le lehetett győzni, illetve felbomlott magától, de az iszlám hódító civilizáció, amely ha megtelepedett, már pusztán demográfiai okok miatt is terjedni fog.
Miért történhetett, hogy bár Európa vezetői időben felismerték a veszélyt, amelyet az iszlám hódítás Európára számára jelent, mégsem történtek határozott intézkedések? Ennek oka minden bizonnyal az, hogy a felismeréssel párhuzamosan Európát, de Amerikát is, olyan kultúrmarxizmusnak nevezett ideológia kerítette hatalmába, amely egyrészt megkérdőjelezte a saját kultúránk alapjait (a nyugati kultúra keresztény gyökereit) és megbénította a cselekvést. Sőt a cselekvőket (mint például Magyarországot) folyamatos támadások érik a média és az európai politikusok túlnyomó többsége részéről.
Csak a legutóbbi idők társadalmi nyomására kezdődik el valamilyen változás. Dániában például objektív kritériumok alapján meghatározták és megpróbálják felszámolni, az általuk gettónak nevezett városrészeket, de sokan megkérdőjelezik, hogy ez sikeresen végrehajtható lesz-e. És most megint visszatérhetünk a negyed százados huntingtoni megállapításokhoz, például ahhoz, hogy a tömeges bevándorlás olyan államokat produkál, amelyeket egy keresztény és egy muzulmán közösség oszt ketté. Mindez annak a következménye, hogy a mi civilizációnk „nem képes arra, hogy önmagát megvédje, mivel már nem is akar védekezni. Ily módon tárva-nyitva áll a »barbár betolakodók« előtt”, akik gyakran egy másik, jóval fiatalabb civilizációból érkeznek. A civilizációk történelmi tapasztalatai azonban azt sugallják, hogy bár sok minden lehetséges, semmi sem elkerülhetetlen. A civilizációk átalakulhatnak, megújulhatnak. A Nyugat számára az a legdöntőbb kérdés, hogy képes-e a belső pusztulás folyamatát megállítani és visszafordítani. Vajon meg tudja-e önmagát újítani, vagy pedig a belső rothadás egyszerűen felgyorsítja a végső pusztulást, és/vagy más, gazdaságilag és demográfiailag dinamikusabb civilizációk befolyása alá kerül?”
A Notre-Dame katasztrófája és a húsvét vasárnapi áldozatok erős üzenetet közvetítenek. A legutolsó percben vagyunk, hogy feltegyük magunknak a huntingtoni kérdést: képesek vagyunk-e a belső pusztulás folyamatát megállítani és visszafordítani, vagy megadjuk magunkat az erőszakosabb civilizációnak?
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője
Magyar Hírlap