Egyértelműen az a véleményem, hogy most nem a költségvetési hiány, hanem a munkahelyek és az emberek védelme a fontos, mégis megértem pénzügyminiszterünk húzódozását a költségvetési hiány túlzott növelésétől.
Egyértelműen az a véleményem, hogy most nem a költségvetési hiány, hanem a munkahelyek és az emberek védelme a fontos, mégis megértem pénzügyminiszterünk húzódozását a költségvetési hiány túlzott növelésétől, mert amint lecseng a járvány, Brüsszel megint előveszi a régi nótát, és elkezdi piszkálni az országokat a túlzottdeficit-eljárással, ami alól nagy keservesen tudtunk kikerülni.
De nem Magyarország lesz a legnagyobb bajban, mert nekünk még megvan a saját valutánk, ha esetleg veszít is az értékéből. Olaszországra és Európa déli államaira azonban újabb, a 2008-ban kezdődött válságot is meghaladó megpróbáltatások várnak, ha a járvány okozta gazdasági visszaesést hitelekből lesznek kénytelenek finanszírozni. Ezeknek az országoknak ugyanis – mint az eurózóna tagjainak – nincs saját valutájuk, amellyel a krízist kezelni tudnák, így arra kényszerülnek, hogy az Európai Központi Bankhoz forduljanak. Az Egyesült Államokban, Japánban vagy az Egyesült Királyságban nem jelent gondot, hogy a központi bankok kamatmentes hiteleket adjanak a kormányaiknak, vagyis pénzt nyomtassanak, mert saját nemzeti valutájuk van, amely felett szuverén módon rendelkeznek, nem így az eurózóna tagjai, amelyek pénzpolitikáját gyakorlatilag az északi tagállamok, mindenekelőtt Németország határozza meg.
A helyzet azt kívánná, hogy – ahogy ma kilenc eurózóna-tagállam, közöttük például Franciaország, Olaszország, Spanyolország követeli is – az adósságot tegyék egy közös kalapba úgy, hogy annak finanszírozására az Európai Központi Bank úgynevezett eurókötvényeket (eurobond) bocsát ki. Az Európai Tanács elnökéhez, Charles Michelhez írt közös levelükben az említett országok vezetői a következőkkel érveltek az eurobondok mellett:
„Egy ilyen közös eszköz nagyon is indokolt, mert mindannyian szimmetrikus külső sokkal szembesülünk, amelyért egyetlen ország sem felelős, de amelynek negatív következményeit mindenkinek viselnie kell. És mi együttesen vagyunk felelősek egy hatékony és egységes európai válaszért. Ennek a közös adósságeszköznek elegendően nagynak és hosszú lejáratúnak kell lennie, hogy hatását teljes egészében kifejtse, és a refinanszírozási kockázatot most és a jövőben is elkerülje.” Március 25-én kelt levelüket azzal fejezték be: „Ha azt akarjuk, hogy a holnap Európája feleljen meg a múltbeli törekvéseknek, ma kell cselekednünk és formálnunk a közös jövőnket. Nyissuk meg most ezt a vitát, és habozás nélkül haladjunk előre.”
Nos, a vita rögvest meg is kezdődött, és az eurócsoport április 9-i ülésén ki is derült, hogy a közös adósság ötletét Németország és Hollandia, de általában az eurózóna összes északi tagországa mereven ellenzi. Egyelőre csak egy ötszázmilliárd eurós csomagot hagytak jóvá, aminek azonban csak töredéke (27,7 milliárd euró) a tényleges segítség, a többi kölcsön lenne, ami a már amúgy is eladósodott dél-európai országok adósságát tovább növelné.
Az egyes országok közötti ellentétek miatt már számosan az Európai Unió végét vizionálják. Megszólalt egy olyan öreg veterán, mint Jacques Delors, aki a leghosszabb ideig volt az Európai Bizottság elnöke (1985–1995), és döntő szerepe volt a maastrichti egyezmény létrehozásában. A most kilencvenöt éves politikus szerint a szolidaritás hiánya halálos fenyegetést jelent az Európai Unió számára. Enrico Letta egykori olasz miniszterelnök is halálos kockázatról beszél, mert Európa közösségi szelleme ma gyengébb, mint tíz évvel ezelőtt – nyilatkozta a Guardiannak. Giulio Meotti, az olasz Il Foglio kulturális szerkesztője pedig azt a címet adta egy írásának: Az Európai Unió már meghalt, csak még nem tud róla.
Valójában az Európai Unió sohasem létezett. Az elképzelés hasonlatos ahhoz, mint amikor a kommunisták meg akarták valósítani a kommunizmust, amihez persze kommunista embertípus kellett volna, amit nem találtak, bár az átnevelés változatos formáit eszelték ki a népnevelőktől, a munkatáborokon keresztül az agyonverésig. Európában ezeréves nemzetállamok vannak, és mint számos ilyen irányú vizsgálat, többek között az Európai Unió közvélemény-kutató intézetének, az Eurobarometernek felmérései is kimutatták: az európaiak kilencven százaléka elsősorban a saját nemzetéhez tartozónak tartja magát, és csak másodsorban európainak. Ezzel semmi baj nincs, ettől még nagyon jól együtt lehet működni, de egy olyan együttműködési rendszert kell létrehozni, amely az egyes országok kulturális és gazdasági különbségeit figyelembe veszi. De nem kell messze menni a példáért, ilyen már volt is, úgy hívták, hogy Európai Gazdasági Közösség, vagy röviden Közös Piac.
Az egyik legfontosabb különbség az EGK és az EU között, hogy az EGK tekintettel volt az egyes országok eltérő adottságaira és a kiegyenlített kereskedelemre, a fizetési mérlegek kiegyenlítésére törekedett, annak érdekében, hogy egyik ország se adósodjon el tartósan a másik felé. A római szerződés 104. paragrafusa például kimondja: „Minden tagállamnak olyan gazdaságpolitikát kell folytatnia, amely biztosítja a teljes fizetési mérleg kiegyensúlyozását.” Ezzel szemben a maastrichti és annak kapcsán a lisszaboni szerződésben csak arról van szó, hogy a fizetési mérlegnek fenntarthatónak kell lennie (119. §) és hogy az érintett tagállamnak kell meghoznia a szükséges intézkedéseket (144. §), tehát már szó sincs kölcsönösségről.
Az euró bevezetése óta, amely a gazdaságilag fejlettebb országoknak kedvezett, Németország és Hollandia is hatalmas külkereskedelmi- és fizetésimérleg-aktívumot halmozott fel elsősorban a dél-európai országok rovására, amelyek ily módon eladósodtak. Csak 2019-ben a németeknek 221 milliárd euró kereskedelmi aktívumuk volt, ami jóval több, mint az unió éves költségvetése. Ezt a merkantilista (exporttöbbletre törekvő) politikát a közgazdaságtanban „beggar thy neighbour” politikának, vagyis „tedd koldussá a szomszédodat” politikának hívják, amire a merkantilista politikával kapcsolatban már a közgazdaságtan megalapozója, Adam Smith is felhívta a figyelmet. Egy, a német Bertelsmann Alapítvány által közzétett tanulmány szerint az unió egységes piacából Németország évente 86 milliárd euró extraprofitot realizál.
A német merkantilista politikáról az unión belül sohasem esik szó, ehelyett a Die Welt, Németország vezető napilapja az olaszok problémáira úgy reagált: „az olasz maffia várja Brüsszel koronavíruspénzét”. Annak idején a görög gazdasági nehézségekkel kapcsolatban is elhangzottak hasonló megnyilatkozások, többek között az, hogy a görögök gazdasági problémái abból származnak, hogy lusták, a holland pénzügyminiszter, Jeroen Dijsselbloem pedig még 2017-ben, amikor az eurócsoport feje volt, megengedte magának azt a megjegyzést, hogy az olyan dél-európai országok, mint Olaszország, a pénzüket italra és nőkre költik.
Az elmondottakból világosan látszik, hogy az Európai Unión belül olyan szolidaritás és empátia más országok problémáival szemben, amely egy föderatív állam alapjait megteremthetné, nincs meg, ennek következtében a további integráció erőltetése csak a centrifugális erők erősödéséhez fog vezetni.
Az észszerű megoldás az lenne, ha visszatérnénk a római szerződés szerinti együttműködéshez, vagyis a gazdasági közösséghez a kölcsönös kereskedelem kiegyensúlyozása mellett. A működésképtelenségét egy évtizeden belül másodszor is bizonyító euró helyett is vissza kellene térni az euró bevezetése előtti Európai Monetáris Rendszerhez, amelyben az egyes országok megtartják saját valutájukat, de az egymás közötti elszámolás közös valutakosár alapján történik. Ekkor senki sem szólhat bele abba, hogy kinek mekkora legyen a költségvetési hiánya, és minden országnak lehetősége van arra, hogy szükség esetén a valutáját leértékelje, és ne fájdalmas, de megoldást nem nyújtó restrikciókat kelljen folytatnia.
De nem hiszem, hogy ma ott tartanánk, hogy ezeket a nyilvánvaló igazságokat az unió tényleges vezetői elismernék, úgyhogy a legnagyobb valószínűsége annak van, hogy a járvány elmúltával minden marad a régiben.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
De nem Magyarország lesz a legnagyobb bajban, mert nekünk még megvan a saját valutánk, ha esetleg veszít is az értékéből. Olaszországra és Európa déli államaira azonban újabb, a 2008-ban kezdődött válságot is meghaladó megpróbáltatások várnak, ha a járvány okozta gazdasági visszaesést hitelekből lesznek kénytelenek finanszírozni. Ezeknek az országoknak ugyanis – mint az eurózóna tagjainak – nincs saját valutájuk, amellyel a krízist kezelni tudnák, így arra kényszerülnek, hogy az Európai Központi Bankhoz forduljanak. Az Egyesült Államokban, Japánban vagy az Egyesült Királyságban nem jelent gondot, hogy a központi bankok kamatmentes hiteleket adjanak a kormányaiknak, vagyis pénzt nyomtassanak, mert saját nemzeti valutájuk van, amely felett szuverén módon rendelkeznek, nem így az eurózóna tagjai, amelyek pénzpolitikáját gyakorlatilag az északi tagállamok, mindenekelőtt Németország határozza meg.
A helyzet azt kívánná, hogy – ahogy ma kilenc eurózóna-tagállam, közöttük például Franciaország, Olaszország, Spanyolország követeli is – az adósságot tegyék egy közös kalapba úgy, hogy annak finanszírozására az Európai Központi Bank úgynevezett eurókötvényeket (eurobond) bocsát ki. Az Európai Tanács elnökéhez, Charles Michelhez írt közös levelükben az említett országok vezetői a következőkkel érveltek az eurobondok mellett:
„Egy ilyen közös eszköz nagyon is indokolt, mert mindannyian szimmetrikus külső sokkal szembesülünk, amelyért egyetlen ország sem felelős, de amelynek negatív következményeit mindenkinek viselnie kell. És mi együttesen vagyunk felelősek egy hatékony és egységes európai válaszért. Ennek a közös adósságeszköznek elegendően nagynak és hosszú lejáratúnak kell lennie, hogy hatását teljes egészében kifejtse, és a refinanszírozási kockázatot most és a jövőben is elkerülje.” Március 25-én kelt levelüket azzal fejezték be: „Ha azt akarjuk, hogy a holnap Európája feleljen meg a múltbeli törekvéseknek, ma kell cselekednünk és formálnunk a közös jövőnket. Nyissuk meg most ezt a vitát, és habozás nélkül haladjunk előre.”
Nos, a vita rögvest meg is kezdődött, és az eurócsoport április 9-i ülésén ki is derült, hogy a közös adósság ötletét Németország és Hollandia, de általában az eurózóna összes északi tagországa mereven ellenzi. Egyelőre csak egy ötszázmilliárd eurós csomagot hagytak jóvá, aminek azonban csak töredéke (27,7 milliárd euró) a tényleges segítség, a többi kölcsön lenne, ami a már amúgy is eladósodott dél-európai országok adósságát tovább növelné.
Az egyes országok közötti ellentétek miatt már számosan az Európai Unió végét vizionálják. Megszólalt egy olyan öreg veterán, mint Jacques Delors, aki a leghosszabb ideig volt az Európai Bizottság elnöke (1985–1995), és döntő szerepe volt a maastrichti egyezmény létrehozásában. A most kilencvenöt éves politikus szerint a szolidaritás hiánya halálos fenyegetést jelent az Európai Unió számára. Enrico Letta egykori olasz miniszterelnök is halálos kockázatról beszél, mert Európa közösségi szelleme ma gyengébb, mint tíz évvel ezelőtt – nyilatkozta a Guardiannak. Giulio Meotti, az olasz Il Foglio kulturális szerkesztője pedig azt a címet adta egy írásának: Az Európai Unió már meghalt, csak még nem tud róla.
Valójában az Európai Unió sohasem létezett. Az elképzelés hasonlatos ahhoz, mint amikor a kommunisták meg akarták valósítani a kommunizmust, amihez persze kommunista embertípus kellett volna, amit nem találtak, bár az átnevelés változatos formáit eszelték ki a népnevelőktől, a munkatáborokon keresztül az agyonverésig. Európában ezeréves nemzetállamok vannak, és mint számos ilyen irányú vizsgálat, többek között az Európai Unió közvélemény-kutató intézetének, az Eurobarometernek felmérései is kimutatták: az európaiak kilencven százaléka elsősorban a saját nemzetéhez tartozónak tartja magát, és csak másodsorban európainak. Ezzel semmi baj nincs, ettől még nagyon jól együtt lehet működni, de egy olyan együttműködési rendszert kell létrehozni, amely az egyes országok kulturális és gazdasági különbségeit figyelembe veszi. De nem kell messze menni a példáért, ilyen már volt is, úgy hívták, hogy Európai Gazdasági Közösség, vagy röviden Közös Piac.
Az egyik legfontosabb különbség az EGK és az EU között, hogy az EGK tekintettel volt az egyes országok eltérő adottságaira és a kiegyenlített kereskedelemre, a fizetési mérlegek kiegyenlítésére törekedett, annak érdekében, hogy egyik ország se adósodjon el tartósan a másik felé. A római szerződés 104. paragrafusa például kimondja: „Minden tagállamnak olyan gazdaságpolitikát kell folytatnia, amely biztosítja a teljes fizetési mérleg kiegyensúlyozását.” Ezzel szemben a maastrichti és annak kapcsán a lisszaboni szerződésben csak arról van szó, hogy a fizetési mérlegnek fenntarthatónak kell lennie (119. §) és hogy az érintett tagállamnak kell meghoznia a szükséges intézkedéseket (144. §), tehát már szó sincs kölcsönösségről.
Az euró bevezetése óta, amely a gazdaságilag fejlettebb országoknak kedvezett, Németország és Hollandia is hatalmas külkereskedelmi- és fizetésimérleg-aktívumot halmozott fel elsősorban a dél-európai országok rovására, amelyek ily módon eladósodtak. Csak 2019-ben a németeknek 221 milliárd euró kereskedelmi aktívumuk volt, ami jóval több, mint az unió éves költségvetése. Ezt a merkantilista (exporttöbbletre törekvő) politikát a közgazdaságtanban „beggar thy neighbour” politikának, vagyis „tedd koldussá a szomszédodat” politikának hívják, amire a merkantilista politikával kapcsolatban már a közgazdaságtan megalapozója, Adam Smith is felhívta a figyelmet. Egy, a német Bertelsmann Alapítvány által közzétett tanulmány szerint az unió egységes piacából Németország évente 86 milliárd euró extraprofitot realizál.
A német merkantilista politikáról az unión belül sohasem esik szó, ehelyett a Die Welt, Németország vezető napilapja az olaszok problémáira úgy reagált: „az olasz maffia várja Brüsszel koronavíruspénzét”. Annak idején a görög gazdasági nehézségekkel kapcsolatban is elhangzottak hasonló megnyilatkozások, többek között az, hogy a görögök gazdasági problémái abból származnak, hogy lusták, a holland pénzügyminiszter, Jeroen Dijsselbloem pedig még 2017-ben, amikor az eurócsoport feje volt, megengedte magának azt a megjegyzést, hogy az olyan dél-európai országok, mint Olaszország, a pénzüket italra és nőkre költik.
Az elmondottakból világosan látszik, hogy az Európai Unión belül olyan szolidaritás és empátia más országok problémáival szemben, amely egy föderatív állam alapjait megteremthetné, nincs meg, ennek következtében a további integráció erőltetése csak a centrifugális erők erősödéséhez fog vezetni.
Az észszerű megoldás az lenne, ha visszatérnénk a római szerződés szerinti együttműködéshez, vagyis a gazdasági közösséghez a kölcsönös kereskedelem kiegyensúlyozása mellett. A működésképtelenségét egy évtizeden belül másodszor is bizonyító euró helyett is vissza kellene térni az euró bevezetése előtti Európai Monetáris Rendszerhez, amelyben az egyes országok megtartják saját valutájukat, de az egymás közötti elszámolás közös valutakosár alapján történik. Ekkor senki sem szólhat bele abba, hogy kinek mekkora legyen a költségvetési hiánya, és minden országnak lehetősége van arra, hogy szükség esetén a valutáját leértékelje, és ne fájdalmas, de megoldást nem nyújtó restrikciókat kelljen folytatnia.
De nem hiszem, hogy ma ott tartanánk, hogy ezeket a nyilvánvaló igazságokat az unió tényleges vezetői elismernék, úgyhogy a legnagyobb valószínűsége annak van, hogy a járvány elmúltával minden marad a régiben.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)