 | Japán államháztartási adóssága például 240 százalék, mégsem izgat senkit, mert Japán nem a külföldnek, hanem saját állampolgárainak tartozik. |
Nagy az izgalom, emelkedik az államadósság. A Népszava például így ír erről: „Már most kidobhatja a kormány az idei makrogazdasági prognózisát, ugyanis az államadósság mértéke a második negyedév végén elérte a 32 432 milliárd forintot, amely bruttó hazai termék, a GDP 71,9 százalékának felel meg. Így az euróbevezetés szempontjából is fontos adósságmutató fél év alatt 5,4 százalékponttal emelkedett.”
Mielőtt túlságosan megijednénk, hogy nem tudjuk mielőbb bevezetni az eurót, érdemes egy kicsit elgondolkodni azon, hogy mi is az az államadósság, ki tartozik kinek. E szempontból talán a legfontosabb, hogy kétfajta adósság létezik, az egyik, amivel a külföldnek tartozunk, a másik, amivel a magyar állam a magyar állampolgároknak tartozik, az előbbit hívhatjuk külső, az utóbbit belső államadósságnak. E kétféle adósság között gazdaságpolitikai szempontból óriási különbség van, ezért érdemes külön beszélni róluk. A gyakorlatban azonban ezt a két adósságfajtát, ebben a tiszta formájában nem nagyon lehet megtalálni a statisztikai adatok között. Ami található, az az államháztartás adóssága, erre vonatkozik a maastrichti 60 százalékos küszöb (amit az egyes országoknak az euró bevezetése érdekében el kellene érni), a másik a külfölddel szembeni bruttó adósság. Az államháztartás adósságában benne van a központi költségvetés, az önkormányzatok, a társadalombiztosítási alapok és más elkülönített alapok külföldnek és belföldnek való tartozása. Természetszerűleg ebben meghatározó szerepe a központi költségvetés adósságának van. A kül-földdel szembeni bruttó adósság pedig az államháztartás külföld felé meglévő adósságát plusz a vállalatok és a lakosság külföld felé fennálló adósságát (például a devizahitel) tartalmazza. A kétféle adósságot úgy kell elképzelni, mint két egymást metsző kört, amelynek van egy közös része, az államháztartás külföld felé meglévő adóssága.
Amíg egy ország csak saját állampolgárainak tartozik az nem olyan nagy gond, hiszen az államadósságra (például államkötvényekre) fizetett kamat benn marad az országban, nem rontja az ország külső egyensúlyát, sőt a kereslet növelése révén élénkítheti a gazdaságot. Japán államháztartási adóssága például 240 százalék, mégsem izgat senkit, mert Japán nem a külföldnek, hanem saját állampolgárainak tartozik, a külföldi spekulánsok nem tehetik meg azt vele, amit számos fejlődő országgal és az unión belül a dél-európai országokkal is megtettek.
Más a helyzet, ha egy ország alapvetően a külföldnek tartozik, akkor egy gazdasági megingás vagy világgazdasági méretű spekuláció könnyen oda vezethet, hogy az adott ország fizetésképtelenné válik, mert a meglévő, külföldi pénznemben jegyzett hiteleit csak egyre rosszabb feltételek (nagyobb kamatok) mellett tudja megújítani, ugyanis a hiteleket hirtelen visszafizetni nem tudja, mert nincs hozzá külföldi valutája. Az ilyen helyzet azután nagymértékű gazdasági visszaeséssel és életszínvonal-romlással jár, erre az egyik példa Görögország.
Magyarország államháztartási adóssága a GDP-hez képest tehát 71,9 százalékra emelkedett, ami messze kisebb, mint az eurózóna 84 százalékos adóssága, nem beszélve Franciaország, Belgium, Portugália, Olaszország, Görögország 100-180 százalékos államháztartási adósságáról. Ez tehát nem olyan nagy baj. Ami problémát jelent, és amiről nem beszél senki, az az ország bruttó külföldi adóssága, ami 2020 első negyedéve végén 102 milliárd euró volt, a GDP nyolcvan százaléka. Összehasonlításképp Latin-Amerika valaha adósságválsággal küzdő országaiban ez az arány csak 40 százalék. De az arány, ami az utóbbi években csökkent is, még hagyján lenne, ha a külföld felé való eladósodást jelző folyó fizetési mérleg egyenlege nem romlana szédületes ütemben. Igaz, szédületesen is javult, a 2008. évi mélypont (nyolcmilliárd euró deficit) után 2015-re elérte az ötmilliárd eurós többletet, döntően az áru- és szolgáltatásexport növekedése révén. Azonban 2015-től kezdve főleg az áruexport többletének csökkenése és növekvő (jelenleg évi kilencmilliárd eurót kitevő) jövedelemkivitel miatt a többlet nagymértékben csökkent, sőt 2019-ben negatívba fordult át, ami a külföld felé való eladósodás növekedését vetíti előre.
Az áruexport többletének hirtelen romlása a Magyarországon tevékenykedő külföldi vállalatok üzletpolitikájához köthető, míg a szolgáltatásexport megnövekedett többlete elsősorban a hazai tulajdont képező turizmushoz, vendéglátáshoz, illetve szállítási tevékenységhez kapcsolódik. Sajnos azonban a koronavírus-járvány pont a szolgáltatásokat fogja vissza a legjobban, így várható, hogy 2020-ban a fizetési mérleg tovább romlik, és az ország bruttó külföldi adóssága a korábbi csökkenés után növekedni fog. Ez az ország valódi problémája, nem a Brüsszel által számon kért államháztartási hiány vagy adósság.
Magyarország túlzottan függ a határokon kívül hozott gazdaságpolitikai döntésektől, amin, ha rövid távon nem is tudunk változtatni, hosszú távon mindenképpen változtatni szükséges. Ugyanakkor szembe kell néznünk azzal, hogy ehhez roppant kevés eszközünk van. Az Európai Gazdasági Közösséget még józan politikusok alapították meg, és a római szerződés egyik pontja előírja, hogy a fizetési mérlegeket ki kell egyenlíteni, és ez a többletet elérő és hiányt szenvedő országok közös feladata. A nagy és józan nemzedék azonban kihalt, és az utódok már törpék voltak minden értelemben. A maastrichti szerződésből az említett pont kimaradt, ezzel bebetonozták az unió adós és hitelező országokra való szétesését. Ráadásul ezért a gyengébb és kevésbe versenyképes országokat hibáztatják, például a német sajtóban, hogy lusták, korruptak, nem akarnak dolgozni, holott ezek az országok, míg nem voltak az unió tagjai, dinamikusan fejlődtek.
Vissza kellene állítani a római szerződés szellemét, így megakadályozva a jelentős fizetésimérleg-hiányok kialakulását és egyes térségek eladósodását. Mivel a nemzetközi eladósodás nem új keletű probléma, egy ilyen mechanizmusra az 1944-es Bretton Woods-i konferencián már John Maynard Keynes tett is egy javaslatot, amit nemzetköz klíring uniónak nevezett el. A klíring unió az egyes országok közötti kereskedelmet szabályozta volna. Jobb lenne, ha a bevándorlás, a genderideológia támogatása és a más uniós és unión kívüli országok belügyeibe való beavatkozás helyett az unió vezetői a nyilvánvaló meglévő és előre látható gazdasági feszültségek megoldásán törnék a fejüket, ez azonban az unió vezetőit elnézve hiú ábránd (a 750 milliárd eurós hitelfelvétel az említett problémákat nem oldja meg).
Magyarország szempontjából rövid távon a legfontosabb feladat a saját valuta megőrzése, annak feladása tragédiához vezetett Görögországban, és hátravetette egész Dél-Európa fejlődését. Emellett el kell gondolkodni azon, hogy milyen – az unió által nem kifogásolható – módon lehetne az ország vertikális integráltságát növelni, például legalább a mezőgazdaság és élelmiszeripar terén hazai kézbe venni a termelőtől a fogyasztóig érő láncot. Volt már ilyen, a Hangya szövetkezet, azt annak idején a kommunisták verték szét, míg a kínnal-keservvel létrejött, de a végére jól működő termelőszövetkezeteket (az iparral együtt) rendszerváltó utódaik.
A költségvetési hiány vagy az államadósság növekedése önmagában nem probléma, sokkal fontosabb a munkahelyek, a termelő kapacitások megőrzése, míg az élet visszatérhet a rendes kerékvágásba, amire azért lehet, hogy még egy évet is várni kell. A fizetési mérleg romlása azonban bajt okozhat, ezért a koronavírus hatásai elleni védekezés mellett ezt kell a figyelem középpontjába állítani. E téren, mint ahogy a hetvenes évek hazai tapasztalatai is bizonyítják néhány éves késedelem évtizedekre nyúló problémákat okozhat. Remélhetőleg, akárcsak a tízes évek elején, most is meg lehet értetni a külföldi tulajdonú vállalkozásokkal, hogy semmi bajuk nem történik, ha egy kicsit kevesebb pénzt visznek ki az országból legalább addig, amíg a kereskedelmi mérleg aktívumával azt pótolni tudják.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Mielőtt túlságosan megijednénk, hogy nem tudjuk mielőbb bevezetni az eurót, érdemes egy kicsit elgondolkodni azon, hogy mi is az az államadósság, ki tartozik kinek. E szempontból talán a legfontosabb, hogy kétfajta adósság létezik, az egyik, amivel a külföldnek tartozunk, a másik, amivel a magyar állam a magyar állampolgároknak tartozik, az előbbit hívhatjuk külső, az utóbbit belső államadósságnak. E kétféle adósság között gazdaságpolitikai szempontból óriási különbség van, ezért érdemes külön beszélni róluk. A gyakorlatban azonban ezt a két adósságfajtát, ebben a tiszta formájában nem nagyon lehet megtalálni a statisztikai adatok között. Ami található, az az államháztartás adóssága, erre vonatkozik a maastrichti 60 százalékos küszöb (amit az egyes országoknak az euró bevezetése érdekében el kellene érni), a másik a külfölddel szembeni bruttó adósság. Az államháztartás adósságában benne van a központi költségvetés, az önkormányzatok, a társadalombiztosítási alapok és más elkülönített alapok külföldnek és belföldnek való tartozása. Természetszerűleg ebben meghatározó szerepe a központi költségvetés adósságának van. A kül-földdel szembeni bruttó adósság pedig az államháztartás külföld felé meglévő adósságát plusz a vállalatok és a lakosság külföld felé fennálló adósságát (például a devizahitel) tartalmazza. A kétféle adósságot úgy kell elképzelni, mint két egymást metsző kört, amelynek van egy közös része, az államháztartás külföld felé meglévő adóssága.
Amíg egy ország csak saját állampolgárainak tartozik az nem olyan nagy gond, hiszen az államadósságra (például államkötvényekre) fizetett kamat benn marad az országban, nem rontja az ország külső egyensúlyát, sőt a kereslet növelése révén élénkítheti a gazdaságot. Japán államháztartási adóssága például 240 százalék, mégsem izgat senkit, mert Japán nem a külföldnek, hanem saját állampolgárainak tartozik, a külföldi spekulánsok nem tehetik meg azt vele, amit számos fejlődő országgal és az unión belül a dél-európai országokkal is megtettek.
Más a helyzet, ha egy ország alapvetően a külföldnek tartozik, akkor egy gazdasági megingás vagy világgazdasági méretű spekuláció könnyen oda vezethet, hogy az adott ország fizetésképtelenné válik, mert a meglévő, külföldi pénznemben jegyzett hiteleit csak egyre rosszabb feltételek (nagyobb kamatok) mellett tudja megújítani, ugyanis a hiteleket hirtelen visszafizetni nem tudja, mert nincs hozzá külföldi valutája. Az ilyen helyzet azután nagymértékű gazdasági visszaeséssel és életszínvonal-romlással jár, erre az egyik példa Görögország.
Magyarország államháztartási adóssága a GDP-hez képest tehát 71,9 százalékra emelkedett, ami messze kisebb, mint az eurózóna 84 százalékos adóssága, nem beszélve Franciaország, Belgium, Portugália, Olaszország, Görögország 100-180 százalékos államháztartási adósságáról. Ez tehát nem olyan nagy baj. Ami problémát jelent, és amiről nem beszél senki, az az ország bruttó külföldi adóssága, ami 2020 első negyedéve végén 102 milliárd euró volt, a GDP nyolcvan százaléka. Összehasonlításképp Latin-Amerika valaha adósságválsággal küzdő országaiban ez az arány csak 40 százalék. De az arány, ami az utóbbi években csökkent is, még hagyján lenne, ha a külföld felé való eladósodást jelző folyó fizetési mérleg egyenlege nem romlana szédületes ütemben. Igaz, szédületesen is javult, a 2008. évi mélypont (nyolcmilliárd euró deficit) után 2015-re elérte az ötmilliárd eurós többletet, döntően az áru- és szolgáltatásexport növekedése révén. Azonban 2015-től kezdve főleg az áruexport többletének csökkenése és növekvő (jelenleg évi kilencmilliárd eurót kitevő) jövedelemkivitel miatt a többlet nagymértékben csökkent, sőt 2019-ben negatívba fordult át, ami a külföld felé való eladósodás növekedését vetíti előre.
Az áruexport többletének hirtelen romlása a Magyarországon tevékenykedő külföldi vállalatok üzletpolitikájához köthető, míg a szolgáltatásexport megnövekedett többlete elsősorban a hazai tulajdont képező turizmushoz, vendéglátáshoz, illetve szállítási tevékenységhez kapcsolódik. Sajnos azonban a koronavírus-járvány pont a szolgáltatásokat fogja vissza a legjobban, így várható, hogy 2020-ban a fizetési mérleg tovább romlik, és az ország bruttó külföldi adóssága a korábbi csökkenés után növekedni fog. Ez az ország valódi problémája, nem a Brüsszel által számon kért államháztartási hiány vagy adósság.
Magyarország túlzottan függ a határokon kívül hozott gazdaságpolitikai döntésektől, amin, ha rövid távon nem is tudunk változtatni, hosszú távon mindenképpen változtatni szükséges. Ugyanakkor szembe kell néznünk azzal, hogy ehhez roppant kevés eszközünk van. Az Európai Gazdasági Közösséget még józan politikusok alapították meg, és a római szerződés egyik pontja előírja, hogy a fizetési mérlegeket ki kell egyenlíteni, és ez a többletet elérő és hiányt szenvedő országok közös feladata. A nagy és józan nemzedék azonban kihalt, és az utódok már törpék voltak minden értelemben. A maastrichti szerződésből az említett pont kimaradt, ezzel bebetonozták az unió adós és hitelező országokra való szétesését. Ráadásul ezért a gyengébb és kevésbe versenyképes országokat hibáztatják, például a német sajtóban, hogy lusták, korruptak, nem akarnak dolgozni, holott ezek az országok, míg nem voltak az unió tagjai, dinamikusan fejlődtek.
Vissza kellene állítani a római szerződés szellemét, így megakadályozva a jelentős fizetésimérleg-hiányok kialakulását és egyes térségek eladósodását. Mivel a nemzetközi eladósodás nem új keletű probléma, egy ilyen mechanizmusra az 1944-es Bretton Woods-i konferencián már John Maynard Keynes tett is egy javaslatot, amit nemzetköz klíring uniónak nevezett el. A klíring unió az egyes országok közötti kereskedelmet szabályozta volna. Jobb lenne, ha a bevándorlás, a genderideológia támogatása és a más uniós és unión kívüli országok belügyeibe való beavatkozás helyett az unió vezetői a nyilvánvaló meglévő és előre látható gazdasági feszültségek megoldásán törnék a fejüket, ez azonban az unió vezetőit elnézve hiú ábránd (a 750 milliárd eurós hitelfelvétel az említett problémákat nem oldja meg).
Magyarország szempontjából rövid távon a legfontosabb feladat a saját valuta megőrzése, annak feladása tragédiához vezetett Görögországban, és hátravetette egész Dél-Európa fejlődését. Emellett el kell gondolkodni azon, hogy milyen – az unió által nem kifogásolható – módon lehetne az ország vertikális integráltságát növelni, például legalább a mezőgazdaság és élelmiszeripar terén hazai kézbe venni a termelőtől a fogyasztóig érő láncot. Volt már ilyen, a Hangya szövetkezet, azt annak idején a kommunisták verték szét, míg a kínnal-keservvel létrejött, de a végére jól működő termelőszövetkezeteket (az iparral együtt) rendszerváltó utódaik.
A költségvetési hiány vagy az államadósság növekedése önmagában nem probléma, sokkal fontosabb a munkahelyek, a termelő kapacitások megőrzése, míg az élet visszatérhet a rendes kerékvágásba, amire azért lehet, hogy még egy évet is várni kell. A fizetési mérleg romlása azonban bajt okozhat, ezért a koronavírus hatásai elleni védekezés mellett ezt kell a figyelem középpontjába állítani. E téren, mint ahogy a hetvenes évek hazai tapasztalatai is bizonyítják néhány éves késedelem évtizedekre nyúló problémákat okozhat. Remélhetőleg, akárcsak a tízes évek elején, most is meg lehet értetni a külföldi tulajdonú vállalkozásokkal, hogy semmi bajuk nem történik, ha egy kicsit kevesebb pénzt visznek ki az országból legalább addig, amíg a kereskedelmi mérleg aktívumával azt pótolni tudják.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap