 | Gulyás Gergely kancelláriaminiszter utalt arra, hogy Magyarország megvétózza az Európai Bizottság „fit for 55”-nek nevezett legújabb szén-dioxid-csökkentési tervét |
Megítélésem szerint ez most nem tenne jót nekünk, mert Angela Merkel és nyomában a nyugati politikusok, a média és különösen a német választásokra készülő zöldek az elmúlt napokban lejátszódott, száznál több áldozatot követelő természeti katasztrófát a klímaváltozásnak tulajdonítják, és az ilyen vétó azt jelentené, hogy akadályozzuk a klímaváltozás elleni harcot.
Orbán Viktor a nyugati média és politikusok szemében egyszerre nem csak szélsőjobboldali populista diktátor, hanem tömeggyilkos is lenne. Ezt jobb lenne elkerülni. A magyar rezsicsökkentésre sem érdemes hivatkozni, mert az Nyugat-Európában senkit sem érdekel, érdeklődésre fog azonban számot tartani az európai ipar és ezen belül a német autógyártás tönkretétele. Ez az a pont, ahol Brüsszel legújabb őrültségét meg lehet akadályozni, és ekkor nem magányos harcosok leszünk, hanem lesznek szövetségeseink is.
Legjobb lenne az egész ostobaságot az alapjainál megkérdőjelezni, vagyis feltenni azt a kérdést, hogy valóban az ember általi (antropogén) szén-dioxid-kibocsátás okozza-e a Föld felmelegedését, vagy abban alapvetően más okok játszanak közre. Az antropogén klímaváltozás jellegzetesen politikai téma, képviselőik a zöldpártok, a liberális média, a tudomány területén pedig a máshoz nem is értő „klímatudósok” és azok a meteorológusok, akiknek még a tíznapi időjárás-előrejelzés is gondot okoz.
Jellemzően nem tagjai e csoportnak a geológusok, akik már az egyetemen megtanulják, hogy a Föld klímája hányféle formában változott, még mielőtt az ember, akár bojtosúszós hal formájában (egyes teóriák szerint ez a hal a mai szárazföldi gerincesek őse) létezett volna. De ha csak az utóbbi kétezer évet nézzük, az európai klíma négyszer változott hidegebbről melegebbre vagy fordítva, anélkül hogy egy kilogramm szenet elégettünk volna.
A vikingek nem alaptalanul nevezték el Grönlandot „zöld földnek”, most, hogy a gleccserek visszavonulóban vannak, ősi famaradványokat találnak a helyükön. A legutolsó felmelegedés a 19. század közepén akkor kezdődött, amikor fosszilis tüzelőanyagot még alig használtak. Aki erről irodalmi formában akar tájékozódni, olvassa el Wolfgang Behringer A klíma kultúrtörténete című informatív, tényekre építő és igencsak olvasmányos könyvét.
Az antropogén klímaváltozás elmélete azért nyerhetett kizárólagosságot, mert azokat a tudósokat, akik nem értettek vele egyet, elhallgattatták. Miskolczi Ferenc légkörfizikusnak például, aki a NASA egyik alkalmazottja és a Földről kiinduló infravörös sugárzás mérési módszerének kidolgozója volt, a NASA nem engedte közölni az antropogén klímaváltozást cáfoló elméletét.
Az elméletet az MTA részéről Zágoni Miklós fizikus megvizsgálta, és „a királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz” típusú értékelést adott, amelyben egyrészt elismerte, hogy az elmélet megállja a helyét, ugyanakkor amellett foglalt állást, hogy a szén-dioxid-kibocsátást csökkenteni kell. Mindenesetre Miskolczi módszerét támogatásra ajánlotta, mert úgy vélte, hogy segítségével lehetőség nyílhat a szén-dioxid-kibocsátás által okozott éghajlatváltozás valós jellegének, mértékének és területi eloszlásának megértésére. Ez egy tízéves történet, a módszer támogatására nem került sor.
Nacionalizmusból magyar tudóssal kezdtem, de számtalan, a hivatalos klímaelmélet ellen állást foglaló más nemzetbéli tudóst lehetne említeni, többek között azt a vezető ipari országokból származó hétszázat, akik egy 2019-ben kiadott „Európai klímanyilatkozat”-ban kérdőjelezték meg a klímamodellek előrejelzéseit.
De ezek felsorolása hosszú lenne, ehelyett hadd idézzem Richard Siegmund Lindzen amerikai légkörfizikus véleményét, aki az IPCC harmadik jelentése 7. fejezetének szerzője volt: „A következő évszázadokban a történészek biztosan el fognak csodálkozni annak a ravasz és könyörtelen propagandával álcázott hamis logikának a mélységén, amely hatalmas és különleges érdekek koalíciója számára lehetővé tette, hogy a világon majdnem mindenkivel elhitessék: az antropogén CO2 veszélyes, káros és bolygópusztító anyag. A legnagyobb méretű tömegtévhitként fogják feljegyezni, hogy a növényeknek életet adó CO2-t egy ideig halálos méregnek tekintették.”
Nagyon fontosnak tartanám, hogy a klímahisztéria elleni küzdelmet az alapoknál, az elméletnél kezdjük, és ebben rendkívül széles nemzetközi együttműködést lehetne kialakítani annak a pénznek a töredékéért, amelyet a klímapropaganda eddig kapott. Mégsem hiszem, hogy az Európai Unió Tanácsában a miniszterelnökök fogékonyak lennének tudományos kérdések megvitatására, fájni fog nekik azonban az európai ipar tönkretétele és az a lakossági elégedetlenség, amelyet a „fit for 55” program az európaiak életszínvonalára (reáljövedelem-csökkenés, munkanélküliség) fog gyakorolni.
Az irracionális elképzelések árát ugyanis ilyen vagy olyan formában a társadalom egésze fogja megfizetni, ahogy az nálunk is történt a Gerő–Rákosi-féle hagymázos gazdaságfejlesztési elképzelésekkel az ötvenes évek elején.
Szerintem egy reális magyar, illetve V4-es javaslat az lehetne, hogy elkészültek a negyvenszázalékos szén-dioxid-csökkentésre vonatkozó nemzeti energetikai és klímatervek, és ha ezt feszíteni akarják, akkor előbb készüljön részletes megvalósíthatósági tanulmány részben a technikai lehetőségekről, részben azok költségeiről és az egész folyamat lehetséges időbeli átfutásáról.
Sőt egy költség-haszon elemzést is kellene követelni, ugyanis azt is tudni kellene, hogy a ráfordításokkal mit fogunk nyerni. Persze ez utóbbira könnyű a válasz, mert semmit, hiszen még ha sikerülne is a szén-dioxid-kibocsátás kívánt csökkentése, az mit sem változtatna a világ kibocsátásán, ami a fejlődő országok népességrobbanása és gazdasági felzárkózása miatt tovább fog nőni, hiszen Európa súlya az emisszióban mindössze hét-nyolc százalék.
Ráadásul a szén-dioxid-kibocsátástól függetlenül a klíma – mint eddig – továbbra is változni fog, mégpedig abba az irányba, amelybe neki tetszik. Emlékezzünk rá, hogy nem is olyan régen még a Föld lehűlésétől rettegtünk, és le akarták zárni a Bering-szorost, hogy a jeges tenger vize ne áramolhasson délre.
Az európai üzleti körök, talán az energiaszektort kivéve, meglehetősen hűvösen fogadták az 55 százalékos programot. Az InfluenceMap, egy az üzleti élet és a klímapolitika kapcsolatával foglalkozó kutatóintézet 216 iparági szövetség véleményét kérdezte meg, és kiderült, hogy csak egyharmaduk támogatja az 55 százalékos klímacélt. Peter Adrian, a Német Ipari és Kereskedelmi Kamarák Szövetségének elnöke szerint csak akkor lehet elérni a bizottság által kitűzött célokat, ha a vállalatok versenyképesek maradnak az EU belső piacán és az exportpiacokon is.
Felhívta arra is a figyelmet, hogy egyes iparágakban az éghajlatbarát termelési eljárások még nem állnak rendelkezésre, vagy messze vannak attól, hogy nyereségesek legyenek. A politikailag szándékolt magas CO2-árak ezért csak akkor tarthatók fenn, ha egyúttal kompenzációt is biztosítanak a különösen érintett vállalatok számára. Hubert Aiwanger, Bajorország gazdasági minisztere pedig arra figyelmeztetett, hogy a túl szigorú klímapolitika veszélyeztetheti a német autóipart.
A példákból látszik, hogy az európai ipari érdekképviseletek túlnyomó része potenciális szövetségesünk lehet a brüsszeli irracionalitások elleni küzdelemben. Keresni kellene tehát ezekkel a szervezetekkel részben a szakmai kapcsolatokat (érdekvédelmi szervezetekről van szó) részben pedig a politikai kapcsolatokat a Brüsszellel szembeni közös vagy legalábbis koordinált fellépés érdekében.
Brüsszelt, vagyis az Európai Bizottságot rá kell kényszeríteni arra, hogy az általa javasolt célok elérésére technológiailag és finanszírozás szempontjából is végrehajtható megvalósíthatósági tanulmányokat dolgozzon ki. Ha a realitásokkal a tényleges terheket viselő vállalatok és lakosság szembesülni fog, akkor a brüsszeli semmiért sem felelős, ostobaságaikért demokratikusan elszámoltathatatlan bürokraták és képviselők nemzetállamok elleni eme újabb támadása visszaverhető.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Orbán Viktor a nyugati média és politikusok szemében egyszerre nem csak szélsőjobboldali populista diktátor, hanem tömeggyilkos is lenne. Ezt jobb lenne elkerülni. A magyar rezsicsökkentésre sem érdemes hivatkozni, mert az Nyugat-Európában senkit sem érdekel, érdeklődésre fog azonban számot tartani az európai ipar és ezen belül a német autógyártás tönkretétele. Ez az a pont, ahol Brüsszel legújabb őrültségét meg lehet akadályozni, és ekkor nem magányos harcosok leszünk, hanem lesznek szövetségeseink is.
Legjobb lenne az egész ostobaságot az alapjainál megkérdőjelezni, vagyis feltenni azt a kérdést, hogy valóban az ember általi (antropogén) szén-dioxid-kibocsátás okozza-e a Föld felmelegedését, vagy abban alapvetően más okok játszanak közre. Az antropogén klímaváltozás jellegzetesen politikai téma, képviselőik a zöldpártok, a liberális média, a tudomány területén pedig a máshoz nem is értő „klímatudósok” és azok a meteorológusok, akiknek még a tíznapi időjárás-előrejelzés is gondot okoz.
Jellemzően nem tagjai e csoportnak a geológusok, akik már az egyetemen megtanulják, hogy a Föld klímája hányféle formában változott, még mielőtt az ember, akár bojtosúszós hal formájában (egyes teóriák szerint ez a hal a mai szárazföldi gerincesek őse) létezett volna. De ha csak az utóbbi kétezer évet nézzük, az európai klíma négyszer változott hidegebbről melegebbre vagy fordítva, anélkül hogy egy kilogramm szenet elégettünk volna.
A vikingek nem alaptalanul nevezték el Grönlandot „zöld földnek”, most, hogy a gleccserek visszavonulóban vannak, ősi famaradványokat találnak a helyükön. A legutolsó felmelegedés a 19. század közepén akkor kezdődött, amikor fosszilis tüzelőanyagot még alig használtak. Aki erről irodalmi formában akar tájékozódni, olvassa el Wolfgang Behringer A klíma kultúrtörténete című informatív, tényekre építő és igencsak olvasmányos könyvét.
Az antropogén klímaváltozás elmélete azért nyerhetett kizárólagosságot, mert azokat a tudósokat, akik nem értettek vele egyet, elhallgattatták. Miskolczi Ferenc légkörfizikusnak például, aki a NASA egyik alkalmazottja és a Földről kiinduló infravörös sugárzás mérési módszerének kidolgozója volt, a NASA nem engedte közölni az antropogén klímaváltozást cáfoló elméletét.
Az elméletet az MTA részéről Zágoni Miklós fizikus megvizsgálta, és „a királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz” típusú értékelést adott, amelyben egyrészt elismerte, hogy az elmélet megállja a helyét, ugyanakkor amellett foglalt állást, hogy a szén-dioxid-kibocsátást csökkenteni kell. Mindenesetre Miskolczi módszerét támogatásra ajánlotta, mert úgy vélte, hogy segítségével lehetőség nyílhat a szén-dioxid-kibocsátás által okozott éghajlatváltozás valós jellegének, mértékének és területi eloszlásának megértésére. Ez egy tízéves történet, a módszer támogatására nem került sor.
Nacionalizmusból magyar tudóssal kezdtem, de számtalan, a hivatalos klímaelmélet ellen állást foglaló más nemzetbéli tudóst lehetne említeni, többek között azt a vezető ipari országokból származó hétszázat, akik egy 2019-ben kiadott „Európai klímanyilatkozat”-ban kérdőjelezték meg a klímamodellek előrejelzéseit.
De ezek felsorolása hosszú lenne, ehelyett hadd idézzem Richard Siegmund Lindzen amerikai légkörfizikus véleményét, aki az IPCC harmadik jelentése 7. fejezetének szerzője volt: „A következő évszázadokban a történészek biztosan el fognak csodálkozni annak a ravasz és könyörtelen propagandával álcázott hamis logikának a mélységén, amely hatalmas és különleges érdekek koalíciója számára lehetővé tette, hogy a világon majdnem mindenkivel elhitessék: az antropogén CO2 veszélyes, káros és bolygópusztító anyag. A legnagyobb méretű tömegtévhitként fogják feljegyezni, hogy a növényeknek életet adó CO2-t egy ideig halálos méregnek tekintették.”
Nagyon fontosnak tartanám, hogy a klímahisztéria elleni küzdelmet az alapoknál, az elméletnél kezdjük, és ebben rendkívül széles nemzetközi együttműködést lehetne kialakítani annak a pénznek a töredékéért, amelyet a klímapropaganda eddig kapott. Mégsem hiszem, hogy az Európai Unió Tanácsában a miniszterelnökök fogékonyak lennének tudományos kérdések megvitatására, fájni fog nekik azonban az európai ipar tönkretétele és az a lakossági elégedetlenség, amelyet a „fit for 55” program az európaiak életszínvonalára (reáljövedelem-csökkenés, munkanélküliség) fog gyakorolni.
Az irracionális elképzelések árát ugyanis ilyen vagy olyan formában a társadalom egésze fogja megfizetni, ahogy az nálunk is történt a Gerő–Rákosi-féle hagymázos gazdaságfejlesztési elképzelésekkel az ötvenes évek elején.
Szerintem egy reális magyar, illetve V4-es javaslat az lehetne, hogy elkészültek a negyvenszázalékos szén-dioxid-csökkentésre vonatkozó nemzeti energetikai és klímatervek, és ha ezt feszíteni akarják, akkor előbb készüljön részletes megvalósíthatósági tanulmány részben a technikai lehetőségekről, részben azok költségeiről és az egész folyamat lehetséges időbeli átfutásáról.
Sőt egy költség-haszon elemzést is kellene követelni, ugyanis azt is tudni kellene, hogy a ráfordításokkal mit fogunk nyerni. Persze ez utóbbira könnyű a válasz, mert semmit, hiszen még ha sikerülne is a szén-dioxid-kibocsátás kívánt csökkentése, az mit sem változtatna a világ kibocsátásán, ami a fejlődő országok népességrobbanása és gazdasági felzárkózása miatt tovább fog nőni, hiszen Európa súlya az emisszióban mindössze hét-nyolc százalék.
Ráadásul a szén-dioxid-kibocsátástól függetlenül a klíma – mint eddig – továbbra is változni fog, mégpedig abba az irányba, amelybe neki tetszik. Emlékezzünk rá, hogy nem is olyan régen még a Föld lehűlésétől rettegtünk, és le akarták zárni a Bering-szorost, hogy a jeges tenger vize ne áramolhasson délre.
Az európai üzleti körök, talán az energiaszektort kivéve, meglehetősen hűvösen fogadták az 55 százalékos programot. Az InfluenceMap, egy az üzleti élet és a klímapolitika kapcsolatával foglalkozó kutatóintézet 216 iparági szövetség véleményét kérdezte meg, és kiderült, hogy csak egyharmaduk támogatja az 55 százalékos klímacélt. Peter Adrian, a Német Ipari és Kereskedelmi Kamarák Szövetségének elnöke szerint csak akkor lehet elérni a bizottság által kitűzött célokat, ha a vállalatok versenyképesek maradnak az EU belső piacán és az exportpiacokon is.
Felhívta arra is a figyelmet, hogy egyes iparágakban az éghajlatbarát termelési eljárások még nem állnak rendelkezésre, vagy messze vannak attól, hogy nyereségesek legyenek. A politikailag szándékolt magas CO2-árak ezért csak akkor tarthatók fenn, ha egyúttal kompenzációt is biztosítanak a különösen érintett vállalatok számára. Hubert Aiwanger, Bajorország gazdasági minisztere pedig arra figyelmeztetett, hogy a túl szigorú klímapolitika veszélyeztetheti a német autóipart.
A példákból látszik, hogy az európai ipari érdekképviseletek túlnyomó része potenciális szövetségesünk lehet a brüsszeli irracionalitások elleni küzdelemben. Keresni kellene tehát ezekkel a szervezetekkel részben a szakmai kapcsolatokat (érdekvédelmi szervezetekről van szó) részben pedig a politikai kapcsolatokat a Brüsszellel szembeni közös vagy legalábbis koordinált fellépés érdekében.
Brüsszelt, vagyis az Európai Bizottságot rá kell kényszeríteni arra, hogy az általa javasolt célok elérésére technológiailag és finanszírozás szempontjából is végrehajtható megvalósíthatósági tanulmányokat dolgozzon ki. Ha a realitásokkal a tényleges terheket viselő vállalatok és lakosság szembesülni fog, akkor a brüsszeli semmiért sem felelős, ostobaságaikért demokratikusan elszámoltathatatlan bürokraták és képviselők nemzetállamok elleni eme újabb támadása visszaverhető.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap