 | A nemzetek Európája nem új gondolat, leginkább Charles de Gaulle nevéhez fűződik akinek kezdeményezésére Christian Fouchet, Franciaország dániai nagykövete, ki is dolgozott egy elképzelést az európai nemzetek együttműködéséről, amit Fouchet-tervnek neveznek. |
A Fouchet-terv lényege, hogy a legfőbb vezetői testületben, az államfők tanácsában a döntés egyhangúan történik, és ha valaki ebből ki akar maradni, a döntés rá nem vonatkozik. Az együttműködésben tehát minden ország a saját érdekei mentén vesz részt, akarata ellenére senkire, semmit nem lehet rákényszeríteni. Ez a gondolat a 2002–2003-ban zajlott Európai Konventben több néven is napvilágot látott, nevezték például rugalmas együttműködésnek vagy olimpiai karikáknak. Mindegyik lényege az volt, hogy a tagállamok azokon a területeken működnek együtt, ahol közös érdekeik vannak.
Ezek a gondolatok a jelenleg Európa jövőjéről folytatott vita keretében újból napirendre kerültek, és erről szólt az Európai Unió Civil Együttműködési Tanácsa (röviden: EuCET) által október 15–16-án szervezett konferencia is. Az EuCET-et évtizedes előkészítő munka után 2019-ben hozták létre a hazai Civil Összefogás Fórum (CÖF) tagszervezetei és lengyel Gazeta Polska Klubok.
Az EuCET konferenciáján – hazánkat is beleértve – tizennégy országból voltak jelen, reprezentálva Európát kelettől nyugatig (Romániától Nagy-Britanniáig) és északtól délig (Finnországtól Olaszországig). A résztvevők főleg civil szervezetek, ezen belül elsősorban szakszervezetek voltak. Amiben a jelenlévők teljesen egyetértettek, az az Európai Unió jelenlegi centralizációs törekvésének, egy európai birodalom létrehozásának az elvetése és Európa kulturális és vallási örökségének megvédése. Egyetértettek továbbá a bevándorlás és a bomlasztó ideológiák, mint a Frankfurti Iskola tanításai vagy a genderideológia elutasításában.
Ezen túlmenően azonban az egyes országok helyzetének megfelelően más és más problémák kerültek előtérbe. Például a kisebbségben élő magyarok képviselői az őshonos kisebbségek védelmét vetették fel, míg egy spanyol szakszervezet nevében felszólaló Spanyolország integritását féltette a katalán elszakadási mozgalomtól. Izgalmas kérdés, hogy hogyan lehet olyan együttműködési konstrukciót kialakítani, amelyben az őshonos kisebbségek és a nemzetállam is megtalálja a maga helyét, és ugyanakkor hatékony európai együttműködést is ki lehet alakítani. Lehet azonban, hogy ez nem annyira a szerződéseknek, a konkrét esetben a Lisszaboni Szerződésnek, mint inkább a szerződések alkalmazásának, az Európai Uniót irányító politikának és ideológiának a kérdése.
A Lisszaboni Szerződés szerint például Brüsszel nem avatkozhatna be az egyes országok belügyeibe, mert az nemzeti hatáskör, mégis megteszi, jelenleg éppen Magyarország és Lengyelország esetében. A Lisszaboni Szerződés szerint az uniónak meg kellene védenie saját határait, ezzel szemben Brüsszel támadja azokat az országokat – különösen hazánkat –, akik ezt kényszerű helyzetükben meg is teszik az unió politikai és anyagi támogatása nélkül.
A genderideológia ránk kényszerítése sem a szerződésekből, hanem az unió vezető testületeinek, elsősorban az Európai Parlamentnek a politikájából következik. Valamikor az Európai Parlamentet azért hozták létre, hogy a közös ügyeket megvitassák, mára úgy viselkedik, mint Prága legendás Löw rabbijának gólemje, akinek szájából nem vették ki idejében a sémet, és most tör, zúz. Az Európai Parlament kultúrmarxista többsége is egyre jobban elidegeníti az egyes országok közvéleményét a közös európai gondolattól, attól, amit az európai gazdasági közösség létrehozói megálmodtak.
A dél-európai országok (Olaszország, Spanyolország) képviselői az Európai Unió káros, neoliberális gazdaságpolitikájára és az euró bevezetésének problémáira mutattak rá. Ez a politika az uniót adós és hitelező országokká szakította szét, jelentős munkanélküliséget okozva a déli államokban. Egy jól működő Európai Gazdasági Közösségből, amelyet az 1957-es Római Szerződéssel hoztak létre, az 1992-es Maastrichti szerződés egy föderális államot akart létrehozni (e célt szolgálta az euró bevezetése is), aminek azonban sem az anyagi, sem a lélektani feltételei nem adottak.
Egy föderális államban például a jövedelmek 15–20 százalékát központosítják és osztják el újra, hogy a föderáció előnyeit mindenki élvezze. Ezzel szemben a jelenlegi Európai Unióban a jövedelmek egy százaléka a közös költség és a nettó befizetők még ezt is sokallják. Az északi államok polgárai úgy érzik, hogy a lusta délieket támogatják, a déliek viszont úgy, hogy az északiak kifosztják őket. A média pedig rájátszik ezekre a mindkét oldalon hamis nézetekre, tovább szítva az ellentéteket.
A pénz útjáról, amely a német adófizetőktől az adós országok közvetítésével végső soron német és francia bankokhoz kerül, esetleg azok amerikai tulajdonosait gazdagítja, senkinek sem érdeke beszélni. És arról sem, hogy az unió nemzetközi szerződései az északi országok termelőeszköz-exportját támogatják a déliek fogyasztásicikk-iparának rovására. Hogy közérthető legyen: Kínából és az ázsiai országokból behozzuk azokat a ruházati cikkeket és háztartási ipari termékeket, amelyeket korábban Dél-Európa országai termeltek, ezért cserébe viszont német szerszámgépeket és egyéb beruházási eszközöket exportálunk Kínába és más fejlődő országokba. Ez okozza a déli országok magas munkanélküliséget, nem pedig az, hogy nem akarnak dolgozni.
Ha nemzetállamok együttműködésében, konföderációjában (ez a föderációnál lazább együttműködési forma, Svájc például konföderáció) gondolkodunk, mindenképpen felvetődik a gazdaságpolitika és a mögötte lévő gazdasági ideológia kérdése. Tulajdonképpen vissza kellene térni John Maynard Keynesnek ahhoz a múlt század harmincas éveinek nagy gazdasági válsága után megfogalmazott gondolatához, hogy minden ország termelje meg magának azt, amit elfogadható gazdaságossággal elő tud állítani, és csak az kerüljön nemzetközi kereskedelembe, amit a természeti korlátok vagy nyomós gazdasági okok indokolnak.
Egy ilyen, a helyi gazdaságot preferáló felfogásban a környezetkárosító nemzetközi szállítások is jelentősen csökkenthetők lennének. A nagy nemzetközi konszernek létét méretgazdaságossággal indokolják, azzal, hogy a nagyobb sorozatok gyártása olcsóbb. Valójában nem ez a legfőbb hajtóerő, hanem a fejlett és a fejlődő országok közötti bérkülönbség kihasználása a profit növelése érdekében. Ennek árát a fejlettebb országok munkavállalói fizetik meg, elsősorban a bérek relatív csökkenése, a magas munkanélküliség formájában.
Emellett az ilyen tömegtermelés tömeges hulladékokhoz, az erőforrások pazarlásához is vezet. Környezetvédelmi szempontok is indokolják tehát, hogy a gazdaságunkat elsősorban lokális keretek között működtessük. Kétségtelen, hogy a liberális gazdaságpolitika az ezzel együtt járó nemzetközi kereskedelem, ami a globalizáció egyik megjelenési formája, igen nagy hajtóerő a műszaki fejlődésben, ezt a hatást nem szabad kikapcsolni, tehát meg kell találnunk a megfelelő kompromisszumot a lokális és globális érdekek között, de a gazdaságpolitika mindig is az egyensúlykeresés művészete volt.
Az említettek mellett a konferencián még számos kérdés felmerült, többek között az, hogy Nyugaton azokat, akiknek az elképzelése eltér a brüsszeli birodalmi gondolkodástól, szélsőségesnek bélyegzik, ami adott esetben még munkahelyi következményekkel is járhat, ezért az emberek nem mernek nyíltan beszélni, nyíltan elmondani a véleményüket.
Nekem, aki az ötvenes években a recsegő-ropogó Szabad Európa Rádiót hallgattam, álmomban nem jutott volna eszembe, hogy a helyzet egyszer megfordulhat, hogy egyszer Magyarország lesz az, ahol nyíltan lehet beszélni, és Nyugaton kell körülnéznie az embernek, hogy ki hallja, ha mond valamit, ami nem illik a birodalmi felfogásba.
A rájuk nehezedő nyomás ellenére a konferencia résztvevői kifejezték, hogy el vannak szánva arra, hogy szembeszálljanak a történelmi Európát lerombolni igyekvő ideológiai és politikai törekvésekkel. Kapcsolataikat fenntartva és kiszélesítve kidolgozzák és a szélesebb európai közvélemény elé tárják azokat az elgondolásokat, amelyek alapján az európai nemzetállamok együttműködése egy sikeres Európa érdekében megvalósítható.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Ezek a gondolatok a jelenleg Európa jövőjéről folytatott vita keretében újból napirendre kerültek, és erről szólt az Európai Unió Civil Együttműködési Tanácsa (röviden: EuCET) által október 15–16-án szervezett konferencia is. Az EuCET-et évtizedes előkészítő munka után 2019-ben hozták létre a hazai Civil Összefogás Fórum (CÖF) tagszervezetei és lengyel Gazeta Polska Klubok.
Az EuCET konferenciáján – hazánkat is beleértve – tizennégy országból voltak jelen, reprezentálva Európát kelettől nyugatig (Romániától Nagy-Britanniáig) és északtól délig (Finnországtól Olaszországig). A résztvevők főleg civil szervezetek, ezen belül elsősorban szakszervezetek voltak. Amiben a jelenlévők teljesen egyetértettek, az az Európai Unió jelenlegi centralizációs törekvésének, egy európai birodalom létrehozásának az elvetése és Európa kulturális és vallási örökségének megvédése. Egyetértettek továbbá a bevándorlás és a bomlasztó ideológiák, mint a Frankfurti Iskola tanításai vagy a genderideológia elutasításában.
Ezen túlmenően azonban az egyes országok helyzetének megfelelően más és más problémák kerültek előtérbe. Például a kisebbségben élő magyarok képviselői az őshonos kisebbségek védelmét vetették fel, míg egy spanyol szakszervezet nevében felszólaló Spanyolország integritását féltette a katalán elszakadási mozgalomtól. Izgalmas kérdés, hogy hogyan lehet olyan együttműködési konstrukciót kialakítani, amelyben az őshonos kisebbségek és a nemzetállam is megtalálja a maga helyét, és ugyanakkor hatékony európai együttműködést is ki lehet alakítani. Lehet azonban, hogy ez nem annyira a szerződéseknek, a konkrét esetben a Lisszaboni Szerződésnek, mint inkább a szerződések alkalmazásának, az Európai Uniót irányító politikának és ideológiának a kérdése.
A Lisszaboni Szerződés szerint például Brüsszel nem avatkozhatna be az egyes országok belügyeibe, mert az nemzeti hatáskör, mégis megteszi, jelenleg éppen Magyarország és Lengyelország esetében. A Lisszaboni Szerződés szerint az uniónak meg kellene védenie saját határait, ezzel szemben Brüsszel támadja azokat az országokat – különösen hazánkat –, akik ezt kényszerű helyzetükben meg is teszik az unió politikai és anyagi támogatása nélkül.
A genderideológia ránk kényszerítése sem a szerződésekből, hanem az unió vezető testületeinek, elsősorban az Európai Parlamentnek a politikájából következik. Valamikor az Európai Parlamentet azért hozták létre, hogy a közös ügyeket megvitassák, mára úgy viselkedik, mint Prága legendás Löw rabbijának gólemje, akinek szájából nem vették ki idejében a sémet, és most tör, zúz. Az Európai Parlament kultúrmarxista többsége is egyre jobban elidegeníti az egyes országok közvéleményét a közös európai gondolattól, attól, amit az európai gazdasági közösség létrehozói megálmodtak.
A dél-európai országok (Olaszország, Spanyolország) képviselői az Európai Unió káros, neoliberális gazdaságpolitikájára és az euró bevezetésének problémáira mutattak rá. Ez a politika az uniót adós és hitelező országokká szakította szét, jelentős munkanélküliséget okozva a déli államokban. Egy jól működő Európai Gazdasági Közösségből, amelyet az 1957-es Római Szerződéssel hoztak létre, az 1992-es Maastrichti szerződés egy föderális államot akart létrehozni (e célt szolgálta az euró bevezetése is), aminek azonban sem az anyagi, sem a lélektani feltételei nem adottak.
Egy föderális államban például a jövedelmek 15–20 százalékát központosítják és osztják el újra, hogy a föderáció előnyeit mindenki élvezze. Ezzel szemben a jelenlegi Európai Unióban a jövedelmek egy százaléka a közös költség és a nettó befizetők még ezt is sokallják. Az északi államok polgárai úgy érzik, hogy a lusta délieket támogatják, a déliek viszont úgy, hogy az északiak kifosztják őket. A média pedig rájátszik ezekre a mindkét oldalon hamis nézetekre, tovább szítva az ellentéteket.
A pénz útjáról, amely a német adófizetőktől az adós országok közvetítésével végső soron német és francia bankokhoz kerül, esetleg azok amerikai tulajdonosait gazdagítja, senkinek sem érdeke beszélni. És arról sem, hogy az unió nemzetközi szerződései az északi országok termelőeszköz-exportját támogatják a déliek fogyasztásicikk-iparának rovására. Hogy közérthető legyen: Kínából és az ázsiai országokból behozzuk azokat a ruházati cikkeket és háztartási ipari termékeket, amelyeket korábban Dél-Európa országai termeltek, ezért cserébe viszont német szerszámgépeket és egyéb beruházási eszközöket exportálunk Kínába és más fejlődő országokba. Ez okozza a déli országok magas munkanélküliséget, nem pedig az, hogy nem akarnak dolgozni.
Ha nemzetállamok együttműködésében, konföderációjában (ez a föderációnál lazább együttműködési forma, Svájc például konföderáció) gondolkodunk, mindenképpen felvetődik a gazdaságpolitika és a mögötte lévő gazdasági ideológia kérdése. Tulajdonképpen vissza kellene térni John Maynard Keynesnek ahhoz a múlt század harmincas éveinek nagy gazdasági válsága után megfogalmazott gondolatához, hogy minden ország termelje meg magának azt, amit elfogadható gazdaságossággal elő tud állítani, és csak az kerüljön nemzetközi kereskedelembe, amit a természeti korlátok vagy nyomós gazdasági okok indokolnak.
Egy ilyen, a helyi gazdaságot preferáló felfogásban a környezetkárosító nemzetközi szállítások is jelentősen csökkenthetők lennének. A nagy nemzetközi konszernek létét méretgazdaságossággal indokolják, azzal, hogy a nagyobb sorozatok gyártása olcsóbb. Valójában nem ez a legfőbb hajtóerő, hanem a fejlett és a fejlődő országok közötti bérkülönbség kihasználása a profit növelése érdekében. Ennek árát a fejlettebb országok munkavállalói fizetik meg, elsősorban a bérek relatív csökkenése, a magas munkanélküliség formájában.
Emellett az ilyen tömegtermelés tömeges hulladékokhoz, az erőforrások pazarlásához is vezet. Környezetvédelmi szempontok is indokolják tehát, hogy a gazdaságunkat elsősorban lokális keretek között működtessük. Kétségtelen, hogy a liberális gazdaságpolitika az ezzel együtt járó nemzetközi kereskedelem, ami a globalizáció egyik megjelenési formája, igen nagy hajtóerő a műszaki fejlődésben, ezt a hatást nem szabad kikapcsolni, tehát meg kell találnunk a megfelelő kompromisszumot a lokális és globális érdekek között, de a gazdaságpolitika mindig is az egyensúlykeresés művészete volt.
Az említettek mellett a konferencián még számos kérdés felmerült, többek között az, hogy Nyugaton azokat, akiknek az elképzelése eltér a brüsszeli birodalmi gondolkodástól, szélsőségesnek bélyegzik, ami adott esetben még munkahelyi következményekkel is járhat, ezért az emberek nem mernek nyíltan beszélni, nyíltan elmondani a véleményüket.
Nekem, aki az ötvenes években a recsegő-ropogó Szabad Európa Rádiót hallgattam, álmomban nem jutott volna eszembe, hogy a helyzet egyszer megfordulhat, hogy egyszer Magyarország lesz az, ahol nyíltan lehet beszélni, és Nyugaton kell körülnéznie az embernek, hogy ki hallja, ha mond valamit, ami nem illik a birodalmi felfogásba.
A rájuk nehezedő nyomás ellenére a konferencia résztvevői kifejezték, hogy el vannak szánva arra, hogy szembeszálljanak a történelmi Európát lerombolni igyekvő ideológiai és politikai törekvésekkel. Kapcsolataikat fenntartva és kiszélesítve kidolgozzák és a szélesebb európai közvélemény elé tárják azokat az elgondolásokat, amelyek alapján az európai nemzetállamok együttműködése egy sikeres Európa érdekében megvalósítható.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap