 | Alexander Dugin orosz geopolitikus szerint a Nyugat hidegháborús győzelme után az amerikaiak két geopolitikai modellben gondolkodtak, az egyik a neoatlantizmus, a másik a mondializmus, természetesen mindkettő alapvetően az atlantizmus, vagyis az Atlanti-óceán két partján lévő angolszász uralom alatt álló tömb érdekeit kifejező ideológia. |
A neoatlantizmus új, civilizációs hagyományokon alapuló blokkok kialakulását vizionálja, a hagyományos eurázsiai blokkon túl további geopolitikai zónákat emel ki, amelyek a Nyugattal való konfrontáció központjaivá válhatnak. Ennek a neoatlanti megközelítésnek a legkiemelkedőbb képviselője Samuel Huntington.
A másik geopolitikai séma, a mondializmus ezzel szemben a Nyugat hidegháborús győzelméből adódó helyzetet véglegesnek és háborútól mentesnek tekinti. Ez egy olyan koncepció, amelyben a geopolitikai differenciálódás minden formája – kulturális, nemzeti, vallási, ideológiai – fölé kerekedik a liberális demokrácia elvein alapuló egyetlen egyetemes civilizáció. Ez a geopolitikai koncepció Francis Fukuyama amerikai geopolitikus nevéhez fűződik, aki A történelem vége kifejező címmel írott könyvében fejtette ki ezeket a gondolatokat. Politikai szinten ez a polémia megfelel az Egyesült Államok két vezető politikai pártjának: Fukuyama a demokraták globális stratégiai álláspontját fejezi ki, míg Huntington a republikánusokét.
A neoatlantista Huntington Fukuyamával ellentétben azt állítja, hogy a stratégiai győzelem nem civilizációs győzelem; a nyugati ideológia – a liberális demokrácia, a piaci elvekre épített gazdaság – csak átmenetileg vált alternatívátlanná, mivel hamarosan sajátos civilizációs és geopolitikai egységek jönnek létre. Ahelyett, hogy a nemzetek a Fukuyama szerinti Egy Világban elutasítanák az etnikai, vallási identifikációt, éppen ellenkezőleg, még erőteljesebben fogják érezni a nemzeti, vallási civilizációs hovatartozásukat. Huntington szerint az Észak-Amerikát és Nyugat-Európát magában foglaló nyugati civilizáció mellett még hét másik civilizáció geopolitikai rögzülése várható, ezek a szláv-ortodox, a konfuciánus (kínai), a japán, az iszlám, a hindu, a latin-amerikai és esetleg az afrikai. Természetesen ezek a potenciális civilizációk korántsem egyenlőek, ami azonban közös bennük, hogy fejlődésük az atlantizmus és a nyugati civilizáció pályájától eltérő irányba fog haladni. Így a Nyugat ismét konfrontációs helyzetbe kerül. Huntington szerint ez gyakorlatilag elkerülhetetlen, és a mondialista körök eufóriája ellenére az atlantistáknak mindent meg kell tenniük saját civilizációjuk stratégiai pozíciójának megerősítése érdekében, fel kell készülniük a konfrontációra, konszolidálniuk kell a stratégiai erőfeszítéseket, vissza kell szorítaniuk a többi geopolitikai egységben az atlantiellenes tendenciákat, és meg kell akadályozniuk, hogy azok a Nyugat számára veszélyes kontinentális szövetséggé olvadjanak össze.
A mondialista eszmék a 19. század közepéig nyúlnak vissza, és különösen az angol mérsékelt szocialistákra voltak jellemzőek (példádul a Fábiánus Társaság), de ugyanebben az időben kommunisták is egy világállamról beszéltek. A 19. század végétől kezdve a világ üzleti életének nagy alakjai hoztak létre hasonló mondialista szervezeteket, például Sir Cecil Rhodes, aki megszervezte a Kerekasztal Társaságot, amelynek tagjai „segíteni akarták az akadálytalan kereskedelmi rendszer létrehozását az egész világon és az egységes világkormány létrehozását”. A szocialista motívumok gyakran keveredtek a liberális-kapitalista motívumokkal, és a kommunisták ezekben a szervezetekben együtt éltek a legnagyobb pénzügyi tőke képviselőivel. Mindannyian osztoztak a világegyesítés utópisztikus eszméjébe vetett hitükben. Rhodes az angol uralkodó osztály tradícióinak az egész angolul beszélő világban való elterjesztésére érdekében létrehozta a Rhodes alapítványt, és hatalmas vagyonát Lord Rotschildra bízta a brit birodalom kiterjesztése érekében. A kerekasztal képviselői úgy találták, hogy a világról alkotott elképzeléseiket háttérintézmények segítségével jobban tudják érvényesíteni, mintha közvetlenül tennék. Ennek megfelelően tevékenyen részt vettek ilyen intézmények megszervezésében. Idők során a Nyugat feletti teljes koncepcionális és stratégiai hatalom az Egyesült Államokban összpontosult, itt alakultak ki a mondializmus fő központjai, amelyeknek képviselői tanácsadókból, elemzőkből és stratégiai kutatóközpontokból álló párhuzamos hatalmi struktúrákat hoztak létre.
Az első ilyen szervezet az 1921-ben létrehozott Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations) volt, amelynek egyik alapítója a legnagyobb amerikai bankár, Morgan volt. Ez az informális szervezet az amerikai stratégia világszintű kidolgozásával foglalkozik. 1954-ben jött létre a második mondialista struktúra, a Bilderberg-csoport. Ebben nemcsak amerikai elemzők, politikusok, pénzügyi szakértők és értelmiségiek, hanem európai kollégáik is helyet kaptak, ezért amerikai részről a Külkapcsolatok Tanácsa nemzetközi folytatásának tekintették. 1973-ban a Bilderberg-csoport aktivistái létrehozták a harmadik legfontosabb mondialista struktúrát, a Trilaterális Bizottságot (Trilateral Commission), és ezzel az Egyesült Államok mondialista köreinek befolyását Japánig kiterjesztették.
Dugin szerint a mondializmus első, pacifistább és békülékenyebb változata a konvergenciaelmélet volt, egy a 70-es években a Külkapcsolatok Tanácsában Zbigniew Brzezinski vezetésével kidolgozott elmélet, amely a hidegháború ideológiai és geopolitikai dualizmusának leküzdését egy új kulturális és ideológiai civilizációs típus létrehozásával kívánta megvalósítani. Az elmélet szerint a szovjetek a marxizmusról áttérnek annak mérsékelt, szociáldemokrata változatára, miközben a kapitalista Nyugat kénytelen lenne korlátozni a piaci szabadságot, bevezetni a gazdaság részleges állami szabályozását. A közös kulturális alap a felvilágosodás és a humanizmus hagyományaiban található, amelyek a nyugati demokratikus rendszerek gyökereit alkotják és megtalálhatók a szociáldemokrácia szociális etikájában is. A konvergenciaelmélet alapján megjelenő új világrendben Moszkva Washingtonnal együtt atlanti érdekek mentén irányítaná a világot. Ebben az esetben a hidegháború véget érne, és megkezdődne a tartós egyetemes béke korszaka.
Dugin szerint a konvergenciaelmélet jelentette azt az ideológiai alapot, amelyre Mihail Gorbacsov és tanácsadói hivatkoztak a peresztrojka bevezetésekor. Néhány évvel a szovjet peresztrojka kezdete előtt hasonló programot kezdtek megvalósítani Kínában is, a különbség azonban az volt, hogy míg Kína ragaszkodott a szerepek „igazságos” elosztásához a Szovjetunió sokkal tovább ment az engedmények útján. Az amerikai mondialisták logikáját követve Gorbacsov megkezdte a szovjet térség strukturális átalakítását a „demokratizálódás” és a „liberalizáció” irányába. Megkezdődött a stratégiai fegyverzetcsökkentés és az ideológiai közeledés a Nyugathoz. Az önkéntes engedmények azonban nem párosultak megfelelő korlátozásokkal a nyugati hatalom részéről. A Nyugat sem geopolitikai, sem ideológiai kompromisszumokba nem ment bele az önfelszámoló eurázsiai hatalommal (a Szovjetunióval) szemben. A NATO nem oszlott fel, és erői nem hagyták el sem Európát, sem Ázsiát. A liberális demokratikus ideológia tovább erősítette pozícióját.
Dugin geopolitikai válasza a neoatlantizmusra és a mondializmusra az eurázsianizmus, amely Oroszország geopolitikai helyzetének egyedi jellegét tükrözi. De az amerikai és orosz geopolitikusok elemzéseit tanulmányozva, amelyek a most kibontakozó világháború miatt különösen aktuálisak, felvethető, hogy Európának nem lehetne-e egy saját érdekeit kifejező geopolitikai elmélete? Legközelebb ezekre a kérdésekre is kitérünk.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
A másik geopolitikai séma, a mondializmus ezzel szemben a Nyugat hidegháborús győzelméből adódó helyzetet véglegesnek és háborútól mentesnek tekinti. Ez egy olyan koncepció, amelyben a geopolitikai differenciálódás minden formája – kulturális, nemzeti, vallási, ideológiai – fölé kerekedik a liberális demokrácia elvein alapuló egyetlen egyetemes civilizáció. Ez a geopolitikai koncepció Francis Fukuyama amerikai geopolitikus nevéhez fűződik, aki A történelem vége kifejező címmel írott könyvében fejtette ki ezeket a gondolatokat. Politikai szinten ez a polémia megfelel az Egyesült Államok két vezető politikai pártjának: Fukuyama a demokraták globális stratégiai álláspontját fejezi ki, míg Huntington a republikánusokét.
A neoatlantista Huntington Fukuyamával ellentétben azt állítja, hogy a stratégiai győzelem nem civilizációs győzelem; a nyugati ideológia – a liberális demokrácia, a piaci elvekre épített gazdaság – csak átmenetileg vált alternatívátlanná, mivel hamarosan sajátos civilizációs és geopolitikai egységek jönnek létre. Ahelyett, hogy a nemzetek a Fukuyama szerinti Egy Világban elutasítanák az etnikai, vallási identifikációt, éppen ellenkezőleg, még erőteljesebben fogják érezni a nemzeti, vallási civilizációs hovatartozásukat. Huntington szerint az Észak-Amerikát és Nyugat-Európát magában foglaló nyugati civilizáció mellett még hét másik civilizáció geopolitikai rögzülése várható, ezek a szláv-ortodox, a konfuciánus (kínai), a japán, az iszlám, a hindu, a latin-amerikai és esetleg az afrikai. Természetesen ezek a potenciális civilizációk korántsem egyenlőek, ami azonban közös bennük, hogy fejlődésük az atlantizmus és a nyugati civilizáció pályájától eltérő irányba fog haladni. Így a Nyugat ismét konfrontációs helyzetbe kerül. Huntington szerint ez gyakorlatilag elkerülhetetlen, és a mondialista körök eufóriája ellenére az atlantistáknak mindent meg kell tenniük saját civilizációjuk stratégiai pozíciójának megerősítése érdekében, fel kell készülniük a konfrontációra, konszolidálniuk kell a stratégiai erőfeszítéseket, vissza kell szorítaniuk a többi geopolitikai egységben az atlantiellenes tendenciákat, és meg kell akadályozniuk, hogy azok a Nyugat számára veszélyes kontinentális szövetséggé olvadjanak össze.
A mondialista eszmék a 19. század közepéig nyúlnak vissza, és különösen az angol mérsékelt szocialistákra voltak jellemzőek (példádul a Fábiánus Társaság), de ugyanebben az időben kommunisták is egy világállamról beszéltek. A 19. század végétől kezdve a világ üzleti életének nagy alakjai hoztak létre hasonló mondialista szervezeteket, például Sir Cecil Rhodes, aki megszervezte a Kerekasztal Társaságot, amelynek tagjai „segíteni akarták az akadálytalan kereskedelmi rendszer létrehozását az egész világon és az egységes világkormány létrehozását”. A szocialista motívumok gyakran keveredtek a liberális-kapitalista motívumokkal, és a kommunisták ezekben a szervezetekben együtt éltek a legnagyobb pénzügyi tőke képviselőivel. Mindannyian osztoztak a világegyesítés utópisztikus eszméjébe vetett hitükben. Rhodes az angol uralkodó osztály tradícióinak az egész angolul beszélő világban való elterjesztésére érdekében létrehozta a Rhodes alapítványt, és hatalmas vagyonát Lord Rotschildra bízta a brit birodalom kiterjesztése érekében. A kerekasztal képviselői úgy találták, hogy a világról alkotott elképzeléseiket háttérintézmények segítségével jobban tudják érvényesíteni, mintha közvetlenül tennék. Ennek megfelelően tevékenyen részt vettek ilyen intézmények megszervezésében. Idők során a Nyugat feletti teljes koncepcionális és stratégiai hatalom az Egyesült Államokban összpontosult, itt alakultak ki a mondializmus fő központjai, amelyeknek képviselői tanácsadókból, elemzőkből és stratégiai kutatóközpontokból álló párhuzamos hatalmi struktúrákat hoztak létre.
Az első ilyen szervezet az 1921-ben létrehozott Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations) volt, amelynek egyik alapítója a legnagyobb amerikai bankár, Morgan volt. Ez az informális szervezet az amerikai stratégia világszintű kidolgozásával foglalkozik. 1954-ben jött létre a második mondialista struktúra, a Bilderberg-csoport. Ebben nemcsak amerikai elemzők, politikusok, pénzügyi szakértők és értelmiségiek, hanem európai kollégáik is helyet kaptak, ezért amerikai részről a Külkapcsolatok Tanácsa nemzetközi folytatásának tekintették. 1973-ban a Bilderberg-csoport aktivistái létrehozták a harmadik legfontosabb mondialista struktúrát, a Trilaterális Bizottságot (Trilateral Commission), és ezzel az Egyesült Államok mondialista köreinek befolyását Japánig kiterjesztették.
Dugin szerint a mondializmus első, pacifistább és békülékenyebb változata a konvergenciaelmélet volt, egy a 70-es években a Külkapcsolatok Tanácsában Zbigniew Brzezinski vezetésével kidolgozott elmélet, amely a hidegháború ideológiai és geopolitikai dualizmusának leküzdését egy új kulturális és ideológiai civilizációs típus létrehozásával kívánta megvalósítani. Az elmélet szerint a szovjetek a marxizmusról áttérnek annak mérsékelt, szociáldemokrata változatára, miközben a kapitalista Nyugat kénytelen lenne korlátozni a piaci szabadságot, bevezetni a gazdaság részleges állami szabályozását. A közös kulturális alap a felvilágosodás és a humanizmus hagyományaiban található, amelyek a nyugati demokratikus rendszerek gyökereit alkotják és megtalálhatók a szociáldemokrácia szociális etikájában is. A konvergenciaelmélet alapján megjelenő új világrendben Moszkva Washingtonnal együtt atlanti érdekek mentén irányítaná a világot. Ebben az esetben a hidegháború véget érne, és megkezdődne a tartós egyetemes béke korszaka.
Dugin szerint a konvergenciaelmélet jelentette azt az ideológiai alapot, amelyre Mihail Gorbacsov és tanácsadói hivatkoztak a peresztrojka bevezetésekor. Néhány évvel a szovjet peresztrojka kezdete előtt hasonló programot kezdtek megvalósítani Kínában is, a különbség azonban az volt, hogy míg Kína ragaszkodott a szerepek „igazságos” elosztásához a Szovjetunió sokkal tovább ment az engedmények útján. Az amerikai mondialisták logikáját követve Gorbacsov megkezdte a szovjet térség strukturális átalakítását a „demokratizálódás” és a „liberalizáció” irányába. Megkezdődött a stratégiai fegyverzetcsökkentés és az ideológiai közeledés a Nyugathoz. Az önkéntes engedmények azonban nem párosultak megfelelő korlátozásokkal a nyugati hatalom részéről. A Nyugat sem geopolitikai, sem ideológiai kompromisszumokba nem ment bele az önfelszámoló eurázsiai hatalommal (a Szovjetunióval) szemben. A NATO nem oszlott fel, és erői nem hagyták el sem Európát, sem Ázsiát. A liberális demokratikus ideológia tovább erősítette pozícióját.
Dugin geopolitikai válasza a neoatlantizmusra és a mondializmusra az eurázsianizmus, amely Oroszország geopolitikai helyzetének egyedi jellegét tükrözi. De az amerikai és orosz geopolitikusok elemzéseit tanulmányozva, amelyek a most kibontakozó világháború miatt különösen aktuálisak, felvethető, hogy Európának nem lehetne-e egy saját érdekeit kifejező geopolitikai elmélete? Legközelebb ezekre a kérdésekre is kitérünk.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap