A legutóbbi választások után folytatódott a nyugati politikai paletta átalakulása, de nem ért el mélyreható változásokat, sőt bizonyos vonatkozásban még aggodalomra is okot adhat.
Kezdjük az európai parlamenti választásokkal. A legdöntőbb változás, hogy a korábban az uniós ügyeket nagykoalíciós együttműködésben eldöntő szocialista–néppárti ikerfrakció hatvanhét parlamenti helyet veszített, és már nem képes abszolút többséget elérni, szüksége lesz vagy a liberálisok vagy a zöldek támogatására. A többséghez szükséges negyven képviselőt elvben más frakcióktól is beszerezhetnék, ám politikai szempontból ez a két frakció jöhet számításba, és közülük még a liberálisok (mai nevükön Renew Europe – Újítsuk meg Európát) a jobbik eset, mert a magyar fülnek rossz hangzású nevük (liberális) ellenére közülük sokan (például az angolok, akik a száznyolc fős frakcióban tizenhét helyet foglalnak el) a szó eredeti értelmében liberálisok. Ez azt jelenti, hogy – szemben a hazai balliberálisokkal – velük normális módon meg lehet vitatni kérdéseket. A rosszabb eset a zöldek, mert a frakció zömét és meghatározó erejét (a hetvenöt képviselőből huszonötöt) a németek teszik ki az ismert politikájukkal, de erre térjünk ki részletesebben.
A német környezetvédelmi mozgalom a 19. századig nyúlik vissza, de annak semmi köze nincs a mai zöldszervezetekhez, amelyek a hetvenes évek politikai tiltakozó mozgalmaiból alakultak ki. Amikor Daniel Cohn-Bendit vezetésével a párizsi diákok a szexuális forradalom jegyében megrohamozták a leánykollégiumokat (1968), akkor, pontosabban néhány évvel később a kissé hidegebb éghajlatú Németországban erőteljes politikai szembenállás bontakozott ki az atomerőművek építése ellen. Még 1975-ben egy tervezett atomerőmű színhelyét harmincezer diák foglalta el, és nem is hagyták el a helyszínt addig, míg az építési engedélyt vissza nem vonták. Az atomerőművekkel szembeni lázadás a politikai ellenállási mozgalom egyik engedélyezett formája volt (Nyugat-)Németországban, ahol nagyon ügyeltek és ügyelnek arra, hogy a náci mozgalmak nehogy feléledjenek. Ebből az atomenergia elleni mozgalomból alakult meg a német zöldpárt (Die Grünen), amelyik már 1980-ban és 1981-ben is százezres tüntetést volt képes szervezni egy, az Északi-tenger partjára tervezett atomerőmű ellen. A Molotov-koktélokkal, kövekkel, nagy erejű csúzlikkal és botokkal felszerelt tüntetők huszonegy rendőrt sebesítettek meg. Az akció olyan jól sikerült, hogy a Zöldek 1983-ban már bekerültek a Bundestagba, amiben nem kis része volt a békés tüntetőkkel szemben alkalmazott rendőri brutalitást sulykoló német médiának. Nemsokára a csernobili atombaleset adott nagy lendületet a mozgalomnak, de egészen a fukusimai balesetig kellett várni, hogy döntő hatást tudjanak gyakorolni a német politikára. Ekkor Németország nagyvárosaiban százezrek tüntettek az atomerőművek ellen, mire Merkel bejelentette, hogy az országban működő összes atomerőművet 2022-ig bezárják. Ezt a sikert a Zöldek az utcai megmozdulások szervezésével érték el, a választásokon elért öt–kilenc százalék között mozgó eredményük ugyanis nem predesztinálta volna őket arra, hogy alapvető kérdésekben meghatározó szerepük legyen. A német Zöldek sikere jól példázza, hogy a polgári demokráciákban hogyan tudja egy törpe minoritás utcai akciókkal rákényszeríteni az akaratát a többségre.
Sok jóra a zöldektől az Európai Parlamentben sem számíthatunk, ha eddig valakinek illúziói lettek volna arról, hogy mit is jelent a zöldpolitizálás. Fő politikai programjuk ugyanis az uniós pénzek általuk preferált (általában irreális) környezetvédelmi célokra való átcsoportosítása, például a mezőgazdaság rovására. Emellett új pénzügyi alapokat akarnak létesíteni az (ő politikájukat támogató) ifjúsági mozgalmak, továbbá a tengeri mentés számára. Ahogy honlapjukon írják: „Európának humanitárius felelőssége és erkölcsi kötelessége a veszélyeztetett emberek mentése, és sürgősen fel kell állítania egy EU kutatási és mentési feladatokkal megbízott egységet, biztosítva ezzel, hogy a tengeren többé ne haljanak meg emberek. Az életmentő civil szervezetek kriminalizálásának véget kell vetni.”
Végignézve a zöldfrakció tagjain, aligha lehet kétséges, hogy céljaikat akár utcai akciókkal is alá fogják támasztani, ahogy ezt Németországban is tették. A közelmúltból emlékezetes például Magid Magid, egy szomáliai muszlim bevándorló akciója, aki „a bevándorlók tették naggyá Angliát” szlogennel került az Európai Parlamentbe, és az első ülésen egy „F**k fascism” feliratú pólóban jelent meg, majd azt nyilatkozta a The Guardiannek, hogy ezzel a felirattal olyan nacionalistáknak akart üzenni, mint Matteo Salvini és Orbán Viktor. Talán felesleges lenne olyan pólókkal visszaüzenni, hogy „F**k greens”, de világosan látni kell, hogy olyan erők kerültek be az Európai Parlamentbe, amelyek nyíltan kimutatják megvetésüket az európai intézmények, az európai szokások és az egész európai kultúra iránt. Ráadásul fennhangon hirdetik, hogy nem is hajlandók beilleszkedni, és ők azok, akik minél több hozzájuk hasonló migránst akarnak Európába behozni.
Nem is lenne túl nagy baj, ha ezzel a fellépéssel szembe lehetne szállni, például már az ajtónál megállítani, vagy esetleg a saját csoportja mondaná neki, hogy ez itt mégsem Szomália. De nem, amikor egy öltönyös ember figyelmeztette, hogy talán eltévedt, az Európai Parlament sajtófőnöke közölte, kivizsgálta az ügyet, és biztonsággal kijelentheti, hogy a parlament alkalmazottai közül senki sem viselkedett meg nem megengedhető módon Mr. Magiddal. Ez hihető is, hiszen a parlament alkalmazottai túlnyomórészt maguk is bevándorlók.
A Magid Magid urat az Európai Parlamentbe juttató zöldek politikája mind a klíma, mind a bevándorlás kérdésében teljesen irreális és Európa-ellenes. Az európai választók csalódtak a szocialistákban, mert nem szocialisták, csalódtak a kereszténydemokratákban, mert nem keresztények és nem is demokraták, ezért sokan a zöldek felé fordultak, mint ezt a legutóbbi választások is jelzik. Rövidesen azonban a zöldekben is csalódni fognak, mert ki fog derülni, hogy erőszakosan terjesztett téveszméik egyáltalán nem a környezet védelmét és az emberek jólétét szolgálják. Magid Magid jó jelképe a zöldmozgalomnak, jó lenne, ha őt és elképzeléseit minél több európai választó ismerné meg. Addig azonban telni fog az idő, és szembe kell néznünk a zöldpolitika irracionalitásával (például a klímakérdésben) és erőszakosságával.
Az önmagában nem segít, ha csak rámutatunk az ostobaságaikra, hanem szükség van egy olyan környezetvédelmi koncepció kidolgozására, amely reagál a valódi problémákra, és rámutat a lehetséges megoldási módokra.
A 21. században az átlagemberek millióinak igényeit kielégítő olcsóbb és környezetkímélőbb energiaforrást nem lehet találni, csak az atomenergiát. Ez ráadásul nemzetbiztonsági célokat is szolgál, mert az üzemanyag hosszú időre tartalékolható. Sőt, ma már biztonsággal működnek azok a reaktorok, amelyek a hagyományos atomerőművek kiégett üzemanyagait használják fel (az úgynevezett gyorsneutronos szaporítóreaktorok), tehát a kiégett üzemanyag elhelyezése nem okoz problémát. A napenergiát családi házak esetén melegvíz előállítására lehet használni, ha valaki nagyon gazdag, megengedheti magának a napelemet is, csak biztosítsa hozzá a tárolókapacitást, mert a hálózat nem fogja átvenni a felesleget. A szélenergia sokáig jól szolgálta az embereket (a hollandok például szélmalmok segítségével szárították ki a tengertől elvett területeket), és ma is jól szolgálja a vitorlásokat. Szélerőművekkel azonban egy ország energiaellátását nem lehet megoldani. A geotermikus energia használható ott, ahol erre jók az adottságok, leginkább termálfürdőkben. A közlekedés károsanyag-kibocsátását elsősorban azzal lehet csökkenteni, ha a tömegközlekedést fejlesztjük, és nem cipelünk olyan termékeket egyik kontinensről a másikra, amelyeket helyben is lehet gyártani, sőt gyártanak is.
Segíthetnénk a Szahel-övezetben lakóknak a Szahara terjeszkedésének megállításában, gondolok itt a tervezett és részben elkezdett, Afrikát átszelő, tizenöt kilométer szélességű erdősáv telepítésére, amiről az olvasó talán nem is hallott, mert ez az európai médiában nem téma, ahogy Kadhafi ötezer kilométeres mesterséges folyója sem, amivel a Szahara fosszilis vízkészleteiből látta el ivóvízzel a tengerparti városokat, és amit Obama elnök részben lebombáztatott. Gondolok itt Spanyolország elsivatagosodó területeinek vízellátására, és hazai példaként az öntözéses gazdálkodás megvalósítására, amihez nem árterek kellenek, hanem gátak és öntözőrendszerek kiépítése, beleértve a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos korábbi álláspont felülvizsgálatát.
Egyszóval volna itt bőven lehetőség, hogy alternatív környezetvédő terveket és programokat állítsunk szembe Magid Magid úr és elvtársainak ötleteivel, csak el kell kezdeni és megjelenni velük az európai színtéren.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap
A német környezetvédelmi mozgalom a 19. századig nyúlik vissza, de annak semmi köze nincs a mai zöldszervezetekhez, amelyek a hetvenes évek politikai tiltakozó mozgalmaiból alakultak ki. Amikor Daniel Cohn-Bendit vezetésével a párizsi diákok a szexuális forradalom jegyében megrohamozták a leánykollégiumokat (1968), akkor, pontosabban néhány évvel később a kissé hidegebb éghajlatú Németországban erőteljes politikai szembenállás bontakozott ki az atomerőművek építése ellen. Még 1975-ben egy tervezett atomerőmű színhelyét harmincezer diák foglalta el, és nem is hagyták el a helyszínt addig, míg az építési engedélyt vissza nem vonták. Az atomerőművekkel szembeni lázadás a politikai ellenállási mozgalom egyik engedélyezett formája volt (Nyugat-)Németországban, ahol nagyon ügyeltek és ügyelnek arra, hogy a náci mozgalmak nehogy feléledjenek. Ebből az atomenergia elleni mozgalomból alakult meg a német zöldpárt (Die Grünen), amelyik már 1980-ban és 1981-ben is százezres tüntetést volt képes szervezni egy, az Északi-tenger partjára tervezett atomerőmű ellen. A Molotov-koktélokkal, kövekkel, nagy erejű csúzlikkal és botokkal felszerelt tüntetők huszonegy rendőrt sebesítettek meg. Az akció olyan jól sikerült, hogy a Zöldek 1983-ban már bekerültek a Bundestagba, amiben nem kis része volt a békés tüntetőkkel szemben alkalmazott rendőri brutalitást sulykoló német médiának. Nemsokára a csernobili atombaleset adott nagy lendületet a mozgalomnak, de egészen a fukusimai balesetig kellett várni, hogy döntő hatást tudjanak gyakorolni a német politikára. Ekkor Németország nagyvárosaiban százezrek tüntettek az atomerőművek ellen, mire Merkel bejelentette, hogy az országban működő összes atomerőművet 2022-ig bezárják. Ezt a sikert a Zöldek az utcai megmozdulások szervezésével érték el, a választásokon elért öt–kilenc százalék között mozgó eredményük ugyanis nem predesztinálta volna őket arra, hogy alapvető kérdésekben meghatározó szerepük legyen. A német Zöldek sikere jól példázza, hogy a polgári demokráciákban hogyan tudja egy törpe minoritás utcai akciókkal rákényszeríteni az akaratát a többségre.
Sok jóra a zöldektől az Európai Parlamentben sem számíthatunk, ha eddig valakinek illúziói lettek volna arról, hogy mit is jelent a zöldpolitizálás. Fő politikai programjuk ugyanis az uniós pénzek általuk preferált (általában irreális) környezetvédelmi célokra való átcsoportosítása, például a mezőgazdaság rovására. Emellett új pénzügyi alapokat akarnak létesíteni az (ő politikájukat támogató) ifjúsági mozgalmak, továbbá a tengeri mentés számára. Ahogy honlapjukon írják: „Európának humanitárius felelőssége és erkölcsi kötelessége a veszélyeztetett emberek mentése, és sürgősen fel kell állítania egy EU kutatási és mentési feladatokkal megbízott egységet, biztosítva ezzel, hogy a tengeren többé ne haljanak meg emberek. Az életmentő civil szervezetek kriminalizálásának véget kell vetni.”
Végignézve a zöldfrakció tagjain, aligha lehet kétséges, hogy céljaikat akár utcai akciókkal is alá fogják támasztani, ahogy ezt Németországban is tették. A közelmúltból emlékezetes például Magid Magid, egy szomáliai muszlim bevándorló akciója, aki „a bevándorlók tették naggyá Angliát” szlogennel került az Európai Parlamentbe, és az első ülésen egy „F**k fascism” feliratú pólóban jelent meg, majd azt nyilatkozta a The Guardiannek, hogy ezzel a felirattal olyan nacionalistáknak akart üzenni, mint Matteo Salvini és Orbán Viktor. Talán felesleges lenne olyan pólókkal visszaüzenni, hogy „F**k greens”, de világosan látni kell, hogy olyan erők kerültek be az Európai Parlamentbe, amelyek nyíltan kimutatják megvetésüket az európai intézmények, az európai szokások és az egész európai kultúra iránt. Ráadásul fennhangon hirdetik, hogy nem is hajlandók beilleszkedni, és ők azok, akik minél több hozzájuk hasonló migránst akarnak Európába behozni.
Nem is lenne túl nagy baj, ha ezzel a fellépéssel szembe lehetne szállni, például már az ajtónál megállítani, vagy esetleg a saját csoportja mondaná neki, hogy ez itt mégsem Szomália. De nem, amikor egy öltönyös ember figyelmeztette, hogy talán eltévedt, az Európai Parlament sajtófőnöke közölte, kivizsgálta az ügyet, és biztonsággal kijelentheti, hogy a parlament alkalmazottai közül senki sem viselkedett meg nem megengedhető módon Mr. Magiddal. Ez hihető is, hiszen a parlament alkalmazottai túlnyomórészt maguk is bevándorlók.
A Magid Magid urat az Európai Parlamentbe juttató zöldek politikája mind a klíma, mind a bevándorlás kérdésében teljesen irreális és Európa-ellenes. Az európai választók csalódtak a szocialistákban, mert nem szocialisták, csalódtak a kereszténydemokratákban, mert nem keresztények és nem is demokraták, ezért sokan a zöldek felé fordultak, mint ezt a legutóbbi választások is jelzik. Rövidesen azonban a zöldekben is csalódni fognak, mert ki fog derülni, hogy erőszakosan terjesztett téveszméik egyáltalán nem a környezet védelmét és az emberek jólétét szolgálják. Magid Magid jó jelképe a zöldmozgalomnak, jó lenne, ha őt és elképzeléseit minél több európai választó ismerné meg. Addig azonban telni fog az idő, és szembe kell néznünk a zöldpolitika irracionalitásával (például a klímakérdésben) és erőszakosságával.
Az önmagában nem segít, ha csak rámutatunk az ostobaságaikra, hanem szükség van egy olyan környezetvédelmi koncepció kidolgozására, amely reagál a valódi problémákra, és rámutat a lehetséges megoldási módokra.
A 21. században az átlagemberek millióinak igényeit kielégítő olcsóbb és környezetkímélőbb energiaforrást nem lehet találni, csak az atomenergiát. Ez ráadásul nemzetbiztonsági célokat is szolgál, mert az üzemanyag hosszú időre tartalékolható. Sőt, ma már biztonsággal működnek azok a reaktorok, amelyek a hagyományos atomerőművek kiégett üzemanyagait használják fel (az úgynevezett gyorsneutronos szaporítóreaktorok), tehát a kiégett üzemanyag elhelyezése nem okoz problémát. A napenergiát családi házak esetén melegvíz előállítására lehet használni, ha valaki nagyon gazdag, megengedheti magának a napelemet is, csak biztosítsa hozzá a tárolókapacitást, mert a hálózat nem fogja átvenni a felesleget. A szélenergia sokáig jól szolgálta az embereket (a hollandok például szélmalmok segítségével szárították ki a tengertől elvett területeket), és ma is jól szolgálja a vitorlásokat. Szélerőművekkel azonban egy ország energiaellátását nem lehet megoldani. A geotermikus energia használható ott, ahol erre jók az adottságok, leginkább termálfürdőkben. A közlekedés károsanyag-kibocsátását elsősorban azzal lehet csökkenteni, ha a tömegközlekedést fejlesztjük, és nem cipelünk olyan termékeket egyik kontinensről a másikra, amelyeket helyben is lehet gyártani, sőt gyártanak is.
Segíthetnénk a Szahel-övezetben lakóknak a Szahara terjeszkedésének megállításában, gondolok itt a tervezett és részben elkezdett, Afrikát átszelő, tizenöt kilométer szélességű erdősáv telepítésére, amiről az olvasó talán nem is hallott, mert ez az európai médiában nem téma, ahogy Kadhafi ötezer kilométeres mesterséges folyója sem, amivel a Szahara fosszilis vízkészleteiből látta el ivóvízzel a tengerparti városokat, és amit Obama elnök részben lebombáztatott. Gondolok itt Spanyolország elsivatagosodó területeinek vízellátására, és hazai példaként az öntözéses gazdálkodás megvalósítására, amihez nem árterek kellenek, hanem gátak és öntözőrendszerek kiépítése, beleértve a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos korábbi álláspont felülvizsgálatát.
Egyszóval volna itt bőven lehetőség, hogy alternatív környezetvédő terveket és programokat állítsunk szembe Magid Magid úr és elvtársainak ötleteivel, csak el kell kezdeni és megjelenni velük az európai színtéren.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap