 | Minden uniós országban össze kell fogni a jelenlegi centralizációt, lényegében egy birodalom kiépítését elutasító erőket. |
Nem erről akartam írni, már elő volt készítve a Zero Hedge nevű internetes portálnak egy nyolcvanoldalas anyaga az ukrán helyzetről, amely a múltba ágyazva elemzi a jelent, de egy párizsi öreg barátomtól és cikkeim hűséges olvasójától kaptam egy írást, ami egy francia internetes portálon, a Boulevard Voltaire-en jelent meg, és azt a címet viseli, hogy „Az ember szinte sajnálja, hogy nem magyar”. A cikk a jobboldali érzelmű franciák elismerését és lelkesedését fejezi ki a magyarországi választási eredmények iránt, és jól esett olvasni, mert üde színfolt volt az euroatlanti fősodrú médiában található hazánkat, de mindenekelőtt Orbán Viktort becsmérlő cikkek áradatában.
Amikor gyerekkoromban a nagy-bátyámmal együtt fejünket a rádióhoz dugva hallgattuk a Szabad Európa Rádió zavarás miatt recsegő hangját, bizonyára nem hittem volna el, ha valaki azt mondja nekem, hogy néhány évtized múlva (igaz, van az hat-hét is) a Nyugaton élők fognak Magyarországra úgy tekinteni, mint a szólásszabadság és béke hazájára. De hadd idézzek az említett cikkhez fűzött néhány véleményt.
„A magyarok megértették, hogy meg kell védeniük identitásukat, még az EU technokratáival és a szankciókkal szemben is, amelyekkel ezt a népet sújtják, amely nem akarja, hogy feloldódjon egy globális burokban, ahol a nemzetek hatalom nélküli tartományokká válnak. A döntéseket ma olyan emberek hozzák, mint Von der Leyen asszony is, akiket nem demokratikusan választottak meg. Nekünk is reagálnunk kell, reméljük, hogy ez a következő elnök megválasztásakor is így lesz.”
„Tegnap este eltettem a francia személyi igazolványomat, és elővettem az útlevelemet, ami még érvényes, és készülök kivándorolni Magyarországra… Ott szeretik a jobboldali franciákat…”
„Azon gondolkodom, hogy nem kellene-e elmennem és Magyarországon élnem, sőt tegnap este néhány barátom azt mondta, hogy ők is oda akarnak menni és ott élni. Franciaország egyenesen a káosz felé tart.”
„Ezek az uniós vezetők annyira hataloméhesek és pénzéhesek, hogy nem veszik észre, hogy ők a felelősek ezért a háborúért, amelyet Putyinra hárítanak. Ha Európa befogadta volna Oroszországot, akkor nem lett volna ez a háború. Miért keresne Oroszország meghódítandó területeket, amikor a világ legnagyobb és erőforrásokban leggazdagabb országa?”
„Orbánt kellene az Európai Közösség képviselőjeként elküldeni, hogy tárgyaljon az ukrajnai ellenségeskedések beszüntetéséről. Magyarország földrajzilag elég közel van Oroszországhoz ahhoz, hogy vezetője megértse a problémát és a tartós békéhez szükséges feltételeket, és Orbán kulturálisan elég közel áll Putyinhoz ahhoz, hogy a két férfi tisztelje egymást.”
De nemcsak Franciaországban, hanem Olaszországban is a hazájukat szerető emberek nagyra értékelik a magyar választási eredményeket. Kevéssel a választások előtt voltam ott egy, az unió jövőjével foglalkozó konferencián, és tapasztaltam, hogy legalább annyira izgatottan várták a magyarországi választási eredményeket, mint mi.
Amit Orbán az európai ügyekben képvisel, azt az unió polgárainak döntő többsége támogatni tudná, hiszen még az Európai Bizottság közvélemény-kutató intézete, az Eurobarometer is azt mutatta ki egyik legutóbbi felmérésében, hogy az európai polgárok kilencven százaléka kizárólag vagy elsősorban a saját nemzetéhez tartozónak érzi magát, és csak tíz százalék oldódna fel egy föderális Európában.
Ha ez így van – márpedig ezt mutatják a közvélemény-kutatások, és azok is igazolhatják, akiknek Nyugat-Európában jó barátaik vannak –, akkor felmerül a kérdés, hogy ez a felfogás miért van kisebbségben, sőt folyamatos támadás alatt? Elgondolkodtató, hogy ha egyszer a választások szabadok, akkor miért nem szavaznak azokra a minden országban megtalálható pártokra, amelyek a nemzetállami együttműködés koncepcióját vallják?
Ennek több oka is lehet. Egyrészt a választók zöme konzervatív, és a régi pártjára szavaz akkor is, ha az a párt már régen nem az érdekeit képviseli, sőt az érdekei ellen cselekszik. Erre jó példát mutatnak a nyugati szociáldemokrata, keresztény és néppártok, amelyek mára – elszakadva társadalmi bázisuktól és eredeti értékeiktől – valamennyien szélsőségesen liberálisokká váltak.
Másrészt azokat a pártokat, legyenek akár valóban baloldaliak, mint a német Die Linke, vagy jobboldaliak, mint a német AfD, amelyek eltérnek a liberális főiránytól, karanténba zárják, rájuk fogva, hogy szélsőségesek. Egy AfD-szimpatizáns például – ha kiderül róla – a munkahelyén nem sok jóra számíthat, különösen ha egy, az államhoz kapcsolódó intézménynél (például egészségügy, oktatás, kutatóintézetek, egyetemek) dolgozik. Az emberek egyszerűen meg vannak félemlítve, különösen a németek, akiknek gyermekkoruktól fogva azt verik a fejükbe, hogy bűnösök, mert németnek születtek.
A fő iránytól eltérő pártokra nehezedő hatalmas nyomás miatt képviseletük az Európai Parlamentben messze nem éri el azt az arányt, amelyet egyébként a politikájukkal egyetértők száma indokolna. Jelenleg csak az Identitás és Demokrácia csoport és az Euró-pai Konzervatívok és Reformisták csoportja az, amely határozottan kiáll a nemzetállami koncepció mellett. Ezek együtt 137 fős frakciót alkothatnának a 705 fős parlamentben, amely ugyan messze elmarad a szocialista és néppárti frakcióktól, mégis harmadik legnagyobbként elég súlyt képviselne ahhoz, hogy politikáját európai szinten tudja érvényesíteni.
Ugyanakkor ezeken a csoportokon belül is vannak ellentétek, amit az orosz–ukrán háború jelentősen fel is erősít. Külpolitikai kérdésekben konszenzusos döntésre van szükség, emiatt például Von der Leyen bizottsági elnök kijevi útja és ottani ígérgetései ellentétben vannak az érvényben lévő uniós joggal, amely szerint ilyen kérdésekben csak az Európai Tanács dönthet, mégpedig egyhangú szavazással.
Az egyes uniós országok eltérő földrajzi elhelyezkedése, eltérő geopolitikai helyzete és érdekei, továbbá eltérő történelmi múltja miatt nem a külpolitika az a terület, ahol könnyen egyetértésre lehetne jutni. Van viszont néhány olyan téma, amely mögé fel lehetne sorakoztatni az említett két frakciót, megnyerve esetleg a függetlenek egy részét is. Egyet lehetne e két csoportnak érteni például abban, hogy: 1. az Európai Unió alapvetően a nemzetállamok együttműködése; 2. az illegális bevándorlás megszüntetendő, a segítséget helyben kell megadni, és a befogadás az egyes országok saját hatásköre; 3. kiállás Európa hagyományos értékei, kulturális öröksége mellett, ellenállás a genderideológiával szemben. Minden más kérdésben minden képviselő a saját meggyőződésének megfelelően foglalhatna állást, nem kellene konszenzusra törekedni.
Ma a nyugati jobboldalon egy ilyen összefogás létrehozására egyedül Orbán Viktort tartják alkalmasnak, általában azt mondják, hogy ő az, aki európai léptékben, európai érdekekért és józanul tud gondolkodni, ezek egyike sem, de különösen a józanság nem sajátja a mai uniós vezető gárdának.
A következő európai parlamenti választás 2024-ben lesz, tehát két év áll rendelkezésre, hogy a választásokra európai szinten felkészüljünk, ahol az európai szint azt jelenti, hogy minden uniós országban össze kell fogni a jelenlegi centralizációt, lényegében egy birodalom kiépítését elutasító erőket. Fontos, hogy legyen koncepciónk arról, hogy mit akarunk, de talán még ennél is fontosabb, hogy az üzenetünk eljusson az európai polgárokhoz.
Ma számos olyan hírportál van, mint a bevezetőben is említett Zero Hedge és a Boulevard Voltaire, amelyek összességükben széles olvasóközönséget érnek el, és amelyek együttesen, egységbe szervezve, alkalmasak lehetnek arra, hogy 2024-ben mozgósítsák azokat az európai polgárokat, akik elutasítják Brüsszel központosító politikáját és irracionális gazdasági és társadalmi elképzeléseit.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Amikor gyerekkoromban a nagy-bátyámmal együtt fejünket a rádióhoz dugva hallgattuk a Szabad Európa Rádió zavarás miatt recsegő hangját, bizonyára nem hittem volna el, ha valaki azt mondja nekem, hogy néhány évtized múlva (igaz, van az hat-hét is) a Nyugaton élők fognak Magyarországra úgy tekinteni, mint a szólásszabadság és béke hazájára. De hadd idézzek az említett cikkhez fűzött néhány véleményt.
„A magyarok megértették, hogy meg kell védeniük identitásukat, még az EU technokratáival és a szankciókkal szemben is, amelyekkel ezt a népet sújtják, amely nem akarja, hogy feloldódjon egy globális burokban, ahol a nemzetek hatalom nélküli tartományokká válnak. A döntéseket ma olyan emberek hozzák, mint Von der Leyen asszony is, akiket nem demokratikusan választottak meg. Nekünk is reagálnunk kell, reméljük, hogy ez a következő elnök megválasztásakor is így lesz.”
„Tegnap este eltettem a francia személyi igazolványomat, és elővettem az útlevelemet, ami még érvényes, és készülök kivándorolni Magyarországra… Ott szeretik a jobboldali franciákat…”
„Azon gondolkodom, hogy nem kellene-e elmennem és Magyarországon élnem, sőt tegnap este néhány barátom azt mondta, hogy ők is oda akarnak menni és ott élni. Franciaország egyenesen a káosz felé tart.”
„Ezek az uniós vezetők annyira hataloméhesek és pénzéhesek, hogy nem veszik észre, hogy ők a felelősek ezért a háborúért, amelyet Putyinra hárítanak. Ha Európa befogadta volna Oroszországot, akkor nem lett volna ez a háború. Miért keresne Oroszország meghódítandó területeket, amikor a világ legnagyobb és erőforrásokban leggazdagabb országa?”
„Orbánt kellene az Európai Közösség képviselőjeként elküldeni, hogy tárgyaljon az ukrajnai ellenségeskedések beszüntetéséről. Magyarország földrajzilag elég közel van Oroszországhoz ahhoz, hogy vezetője megértse a problémát és a tartós békéhez szükséges feltételeket, és Orbán kulturálisan elég közel áll Putyinhoz ahhoz, hogy a két férfi tisztelje egymást.”
De nemcsak Franciaországban, hanem Olaszországban is a hazájukat szerető emberek nagyra értékelik a magyar választási eredményeket. Kevéssel a választások előtt voltam ott egy, az unió jövőjével foglalkozó konferencián, és tapasztaltam, hogy legalább annyira izgatottan várták a magyarországi választási eredményeket, mint mi.
Amit Orbán az európai ügyekben képvisel, azt az unió polgárainak döntő többsége támogatni tudná, hiszen még az Európai Bizottság közvélemény-kutató intézete, az Eurobarometer is azt mutatta ki egyik legutóbbi felmérésében, hogy az európai polgárok kilencven százaléka kizárólag vagy elsősorban a saját nemzetéhez tartozónak érzi magát, és csak tíz százalék oldódna fel egy föderális Európában.
Ha ez így van – márpedig ezt mutatják a közvélemény-kutatások, és azok is igazolhatják, akiknek Nyugat-Európában jó barátaik vannak –, akkor felmerül a kérdés, hogy ez a felfogás miért van kisebbségben, sőt folyamatos támadás alatt? Elgondolkodtató, hogy ha egyszer a választások szabadok, akkor miért nem szavaznak azokra a minden országban megtalálható pártokra, amelyek a nemzetállami együttműködés koncepcióját vallják?
Ennek több oka is lehet. Egyrészt a választók zöme konzervatív, és a régi pártjára szavaz akkor is, ha az a párt már régen nem az érdekeit képviseli, sőt az érdekei ellen cselekszik. Erre jó példát mutatnak a nyugati szociáldemokrata, keresztény és néppártok, amelyek mára – elszakadva társadalmi bázisuktól és eredeti értékeiktől – valamennyien szélsőségesen liberálisokká váltak.
Másrészt azokat a pártokat, legyenek akár valóban baloldaliak, mint a német Die Linke, vagy jobboldaliak, mint a német AfD, amelyek eltérnek a liberális főiránytól, karanténba zárják, rájuk fogva, hogy szélsőségesek. Egy AfD-szimpatizáns például – ha kiderül róla – a munkahelyén nem sok jóra számíthat, különösen ha egy, az államhoz kapcsolódó intézménynél (például egészségügy, oktatás, kutatóintézetek, egyetemek) dolgozik. Az emberek egyszerűen meg vannak félemlítve, különösen a németek, akiknek gyermekkoruktól fogva azt verik a fejükbe, hogy bűnösök, mert németnek születtek.
A fő iránytól eltérő pártokra nehezedő hatalmas nyomás miatt képviseletük az Európai Parlamentben messze nem éri el azt az arányt, amelyet egyébként a politikájukkal egyetértők száma indokolna. Jelenleg csak az Identitás és Demokrácia csoport és az Euró-pai Konzervatívok és Reformisták csoportja az, amely határozottan kiáll a nemzetállami koncepció mellett. Ezek együtt 137 fős frakciót alkothatnának a 705 fős parlamentben, amely ugyan messze elmarad a szocialista és néppárti frakcióktól, mégis harmadik legnagyobbként elég súlyt képviselne ahhoz, hogy politikáját európai szinten tudja érvényesíteni.
Ugyanakkor ezeken a csoportokon belül is vannak ellentétek, amit az orosz–ukrán háború jelentősen fel is erősít. Külpolitikai kérdésekben konszenzusos döntésre van szükség, emiatt például Von der Leyen bizottsági elnök kijevi útja és ottani ígérgetései ellentétben vannak az érvényben lévő uniós joggal, amely szerint ilyen kérdésekben csak az Európai Tanács dönthet, mégpedig egyhangú szavazással.
Az egyes uniós országok eltérő földrajzi elhelyezkedése, eltérő geopolitikai helyzete és érdekei, továbbá eltérő történelmi múltja miatt nem a külpolitika az a terület, ahol könnyen egyetértésre lehetne jutni. Van viszont néhány olyan téma, amely mögé fel lehetne sorakoztatni az említett két frakciót, megnyerve esetleg a függetlenek egy részét is. Egyet lehetne e két csoportnak érteni például abban, hogy: 1. az Európai Unió alapvetően a nemzetállamok együttműködése; 2. az illegális bevándorlás megszüntetendő, a segítséget helyben kell megadni, és a befogadás az egyes országok saját hatásköre; 3. kiállás Európa hagyományos értékei, kulturális öröksége mellett, ellenállás a genderideológiával szemben. Minden más kérdésben minden képviselő a saját meggyőződésének megfelelően foglalhatna állást, nem kellene konszenzusra törekedni.
Ma a nyugati jobboldalon egy ilyen összefogás létrehozására egyedül Orbán Viktort tartják alkalmasnak, általában azt mondják, hogy ő az, aki európai léptékben, európai érdekekért és józanul tud gondolkodni, ezek egyike sem, de különösen a józanság nem sajátja a mai uniós vezető gárdának.
A következő európai parlamenti választás 2024-ben lesz, tehát két év áll rendelkezésre, hogy a választásokra európai szinten felkészüljünk, ahol az európai szint azt jelenti, hogy minden uniós országban össze kell fogni a jelenlegi centralizációt, lényegében egy birodalom kiépítését elutasító erőket. Fontos, hogy legyen koncepciónk arról, hogy mit akarunk, de talán még ennél is fontosabb, hogy az üzenetünk eljusson az európai polgárokhoz.
Ma számos olyan hírportál van, mint a bevezetőben is említett Zero Hedge és a Boulevard Voltaire, amelyek összességükben széles olvasóközönséget érnek el, és amelyek együttesen, egységbe szervezve, alkalmasak lehetnek arra, hogy 2024-ben mozgósítsák azokat az európai polgárokat, akik elutasítják Brüsszel központosító politikáját és irracionális gazdasági és társadalmi elképzeléseit.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap