Ekkor a NATO már meghirdette a békepartnerséget, amelynek közvetlen folyománya a jelenleg zajló orosz–ukrán háború, de még másfél évtizedre vagyunk a tényleges geopolitikai fordulat, az oroszbarátnak mondott, de valójában Ukrajna érdekeit szem előtt tartó Viktor Janukovics elkergetésétől és negyedszázadra a jelenleg folyó háború kitörésétől. E hosszú, már megélt időtáv miatt is érdekesek Dugin megállapításai, ahogy ő akkor Oroszország belső geopolitikai helyzetében az összetartó (centripetális) és a széthúzó (centrifugális) erőket látta az országban és főleg annak nyugati peremvidékén.
Dugin könyvében egy hosszú fejezetet szán ennek a kérdésnek (V. rész) és már a fejezet elején leszögezi, hogy Oroszország fő potenciális ellensége az atlanti blokk. „Még az atlantizmussal való teljes ideológiai egyetértés esetén is az orosz katonai doktrínának az Egyesült Államokat és a nyugati tábort, mint potenciális első számú ellenséget kell meghatározni, és a fegyveres erők egész struktúráját erre az elvre kell alapozni” – írja Dugin azokban az években, amikor a hidegháború utáni kelet–nyugati egymásba borulás nászévei zajlanak. Ekkor készültek az orosz–amerikai örök barátság jelképének számító közös űrállomás felbocsátására, Oroszország kizárólag pozitív jelzőkkel szerepelt a nyugati sajtóban, de már az összes volt szocialista ország és a Szovjetunió volt tagországainak nagy része is a NATO „békepartnere” volt.
Dugin a hatalmas térségre kiterjedő Orosz Föderációt négy részre osztja, amelyet általa tengelyeknek nevezett gazdasági, kulturális, etnikai kapcsolatok kötnek össze Moszkvával. E négy részből kettőt az északi és keleti részeket viszonylag biztonságosnak tartja, mert ezeket tenger határolja. (Dugin könyvében többször visszatér arra, hogy az Egyesült Államok védelmének és erejének fő összetevője, hogy tengerek határolják.) Problémás azonban a nyugati és déli szektor, ahol Oroszországot olyan államok választják el a geopolitikai védelmet biztosító tengerektől, amelyek nagyrészt a thalasszokrácia, vagyis a tengeri hatalmak, lényegében az angolszász hatalmak befolyása alatt állnak.
Moszkva számára a legbiztonságosabb az északi terület, amely ősi eurázsiai népcsoportok sokféleségéből áll, akik évezredek óta kulturális, migrációs és etnikai változások nélkül lakják e területeket. Lehet őket elmaradottaknak nevezni, de Dugin szerint az északi népek archaizmusa lehet a hagyományos civilizáció egy pozitív modellje, amelyre az eurázsianizmus filozófiája épülhet. Eme északi területeknek nincs önálló geopolitikai jelentőségük, de kiemelhető két rész, nyugaton a finn kérdés, keleten pedig a Jakutföld helyzete. Nyugaton egy karjalai–finn geopolitikai övezet létrehozását javasolja, amelyben a most országhatár által elválasztott finn etnikum egyesülhetne, de semleges (finnesített) módon. Az atlanti ellenfél ugyanis előbb-utóbb ezt az etnikai kérdést a peremvidék feletti ellenőrzés megszerzésére használná fel. Ehhez az utókor bölcsességével hozzátehetjük, hogy Finnország NATO-tagságával a Dugin által felvetett lehetőség le is zárult. Ami Jakutföldet illeti, itt Dugin arra figyelmeztet, hogy Jakutföld olyan stratégiai fekvéssel rendelkezik, amely minden előfeltételt biztosít ahhoz, hogy önálló, Moszkvától független régióvá alakuljon, sőt bizonyos körülmények között az atlanti stratégia fő bázisává válhat. A két peremvidék között még több, bizonyos önállósággal rendelkező terület található, ezek közül a legjelentősebb a Léna folyó menti terület, a Lénaföld, amely hatalmas, és természeti erőforrásai és gyér népessége miatt már Halford Mackinder is önálló geopolitikai területnek tekintett. E területek távlatos megtartása létkérdés Oroszország számára, ahogy Dugin írja e rész végén: „Észak a jövő, a végzet.” És a könyv írásakor még nem is volt napirenden az északi vidék felmelegedését és ez által a gazdasági tevékenység kiterjesztését lehetővé tévő klímaváltozás.
Dugin „orosz keletje” a Déli-Uráltól Vlagyivosztokig tart. Ez is egy hatalmas terület, amely magában foglalja Burjátföldet, Tatárföldet és a Tatárföldtől délre fekvő Baskíriát. E hosszú sáv népességének túlnyomó többségét oroszok adják, akik a nemzeti köztársaságokban szétszórva élnek, legtöbben a szibériai területeken. E sávban Oroszország integritása szempontjából a legsebezhetőbb pont a Tatárföld a tatárok erős etnikai öntudata miatt. Ezért Moszkvának nagy figyelmet kell fordítania erre a régióra, és meg kell akadályoznia Tatárföldnek a szomszédos területekkel, Baskíriával, Udmurtiával, Mordvinfölddel és Marival való integrációját. A másik sebezhető pont a Lénaföld, mert a régió feletti orosz ellenőrzés bármilyen gyengülése az eurázsiai kontinens hatalmas darabjának a „történelem földrajzi tengelyéről” való azonnali és visszafordíthatatlan leszakadását okozhatja. E téren nagyszabású geopolitikai lépéseket kell tenni, hiszen nem kevesebbről van szó, mint egy eljövendő pozícióháborúról, és erre már most fel kell készülni.
Az „orosz dél” kategóriája Duginnál túlnyúlik a mai Orosz Föderáció földrajzi határain, és részben vallási vonalak mentén rajzolódik ki (ortodox kereszténység a Balkánon és a Földközi-tenger északi részén), részben pedig Oroszország déli határai mentén, magában foglalva a Kaukázust, Közép-Ázsiát és Kínát. Dugin a térség nyugati részén vallási alapon, hosszú távon, egy eurázsiai orientációjú Balkáni föderációt képzel el Szerbia, Bulgária és Görögország bevonásával. Ukrajnáról azt mondja, hogy mint független, területi ambíciókkal rendelkező állam, nagy veszélyt jelent egész Eurázsia számára. Ukrajna szuverenitása annyira negatív az orosz geopolitika számára, hogy könnyen fegyveres konfliktust idézhet elő (mint tudjuk ez meg is történt). Dugin szerint az orosz geopolitika abszolút imperatívusza a Fekete-tenger partvidékének Moszkva általi teljes és korlátlan ellenőrzése. Hasonlóképpen fontos cél az Indiai-óceán elérése, amelyben az Afganisztánnal határos Tadzsikisztán kulcsszerepet játszik. Oroszország geopolitikai visszatérése Afganisztánba elkerülhetetlen, ezt maga a földrajz határozza meg. Az egyetlen dolog, amire szükség van, az a katonai erő helyett egy jól átgondolt geopolitikai stratégia, egy tudatos és önkéntes szövetség kialakítása a thalasszokráciával, „a Nyugat erőivel” szemben, ami automatikusan közelebb hozza egymáshoz az oroszokat és a muszlimokat. Végül az orosz dél szempontjából Oroszország legveszélyesebb geopolitikai szomszédja Kína. Kína elvben csatlakozhat az Eurázsiai Szövetséghez, de tisztán pragmatikus szempontokból előnyösebb kapcsolatokat tud kialakítani a Nyugattal, mert onnan tudja a fejlődéséhez szükséges technológiát beszerezni. Emellett Kína demográfiai fejlődése Oroszország számára a„szabad területek, tehát a gyéren lakott Szibéria problémáját is felveti. Dugin e meglátásához megint csak az utókor bölcsességével azt tehetjük hozzá, hogy Kína, úgy tűnik, az elmúlt negyedszázadban már megszerezte a szükséges technológiai ismereteket, és képes azok önálló továbbfejlesztésére, míg demográfiai terjeszkedése leállt, és hamarosan inkább a népességfogyás problémájával fog szembenézni. Emellett Amerika Kínát nevezte meg legnagyobb geopolitikai ellenfelének, és ezzel automatikusan közelebb hozza Oroszországhoz.
Végül a negyedik belső geopolitikai egység a nyugati rész, de ez már tulajdonképpen külső geopolitikai kérdéseket érint, amelyeket fontos külön tárgyalni, itt csak Dugin általános jellemzésére utalunk, arra, hogy megkülönbözteti a Nyugatot mint Amerikát és a Nyugatot mint Európát. A Nyugat mint Amerika a legfőbb geopolitikai ellenfél, a Nyugat mint Európa az eurázsiai térség partnere lehet.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
Dugin könyvében egy hosszú fejezetet szán ennek a kérdésnek (V. rész) és már a fejezet elején leszögezi, hogy Oroszország fő potenciális ellensége az atlanti blokk. „Még az atlantizmussal való teljes ideológiai egyetértés esetén is az orosz katonai doktrínának az Egyesült Államokat és a nyugati tábort, mint potenciális első számú ellenséget kell meghatározni, és a fegyveres erők egész struktúráját erre az elvre kell alapozni” – írja Dugin azokban az években, amikor a hidegháború utáni kelet–nyugati egymásba borulás nászévei zajlanak. Ekkor készültek az orosz–amerikai örök barátság jelképének számító közös űrállomás felbocsátására, Oroszország kizárólag pozitív jelzőkkel szerepelt a nyugati sajtóban, de már az összes volt szocialista ország és a Szovjetunió volt tagországainak nagy része is a NATO „békepartnere” volt.
Dugin a hatalmas térségre kiterjedő Orosz Föderációt négy részre osztja, amelyet általa tengelyeknek nevezett gazdasági, kulturális, etnikai kapcsolatok kötnek össze Moszkvával. E négy részből kettőt az északi és keleti részeket viszonylag biztonságosnak tartja, mert ezeket tenger határolja. (Dugin könyvében többször visszatér arra, hogy az Egyesült Államok védelmének és erejének fő összetevője, hogy tengerek határolják.) Problémás azonban a nyugati és déli szektor, ahol Oroszországot olyan államok választják el a geopolitikai védelmet biztosító tengerektől, amelyek nagyrészt a thalasszokrácia, vagyis a tengeri hatalmak, lényegében az angolszász hatalmak befolyása alatt állnak.
Moszkva számára a legbiztonságosabb az északi terület, amely ősi eurázsiai népcsoportok sokféleségéből áll, akik évezredek óta kulturális, migrációs és etnikai változások nélkül lakják e területeket. Lehet őket elmaradottaknak nevezni, de Dugin szerint az északi népek archaizmusa lehet a hagyományos civilizáció egy pozitív modellje, amelyre az eurázsianizmus filozófiája épülhet. Eme északi területeknek nincs önálló geopolitikai jelentőségük, de kiemelhető két rész, nyugaton a finn kérdés, keleten pedig a Jakutföld helyzete. Nyugaton egy karjalai–finn geopolitikai övezet létrehozását javasolja, amelyben a most országhatár által elválasztott finn etnikum egyesülhetne, de semleges (finnesített) módon. Az atlanti ellenfél ugyanis előbb-utóbb ezt az etnikai kérdést a peremvidék feletti ellenőrzés megszerzésére használná fel. Ehhez az utókor bölcsességével hozzátehetjük, hogy Finnország NATO-tagságával a Dugin által felvetett lehetőség le is zárult. Ami Jakutföldet illeti, itt Dugin arra figyelmeztet, hogy Jakutföld olyan stratégiai fekvéssel rendelkezik, amely minden előfeltételt biztosít ahhoz, hogy önálló, Moszkvától független régióvá alakuljon, sőt bizonyos körülmények között az atlanti stratégia fő bázisává válhat. A két peremvidék között még több, bizonyos önállósággal rendelkező terület található, ezek közül a legjelentősebb a Léna folyó menti terület, a Lénaföld, amely hatalmas, és természeti erőforrásai és gyér népessége miatt már Halford Mackinder is önálló geopolitikai területnek tekintett. E területek távlatos megtartása létkérdés Oroszország számára, ahogy Dugin írja e rész végén: „Észak a jövő, a végzet.” És a könyv írásakor még nem is volt napirenden az északi vidék felmelegedését és ez által a gazdasági tevékenység kiterjesztését lehetővé tévő klímaváltozás.
Dugin „orosz keletje” a Déli-Uráltól Vlagyivosztokig tart. Ez is egy hatalmas terület, amely magában foglalja Burjátföldet, Tatárföldet és a Tatárföldtől délre fekvő Baskíriát. E hosszú sáv népességének túlnyomó többségét oroszok adják, akik a nemzeti köztársaságokban szétszórva élnek, legtöbben a szibériai területeken. E sávban Oroszország integritása szempontjából a legsebezhetőbb pont a Tatárföld a tatárok erős etnikai öntudata miatt. Ezért Moszkvának nagy figyelmet kell fordítania erre a régióra, és meg kell akadályoznia Tatárföldnek a szomszédos területekkel, Baskíriával, Udmurtiával, Mordvinfölddel és Marival való integrációját. A másik sebezhető pont a Lénaföld, mert a régió feletti orosz ellenőrzés bármilyen gyengülése az eurázsiai kontinens hatalmas darabjának a „történelem földrajzi tengelyéről” való azonnali és visszafordíthatatlan leszakadását okozhatja. E téren nagyszabású geopolitikai lépéseket kell tenni, hiszen nem kevesebbről van szó, mint egy eljövendő pozícióháborúról, és erre már most fel kell készülni.
Az „orosz dél” kategóriája Duginnál túlnyúlik a mai Orosz Föderáció földrajzi határain, és részben vallási vonalak mentén rajzolódik ki (ortodox kereszténység a Balkánon és a Földközi-tenger északi részén), részben pedig Oroszország déli határai mentén, magában foglalva a Kaukázust, Közép-Ázsiát és Kínát. Dugin a térség nyugati részén vallási alapon, hosszú távon, egy eurázsiai orientációjú Balkáni föderációt képzel el Szerbia, Bulgária és Görögország bevonásával. Ukrajnáról azt mondja, hogy mint független, területi ambíciókkal rendelkező állam, nagy veszélyt jelent egész Eurázsia számára. Ukrajna szuverenitása annyira negatív az orosz geopolitika számára, hogy könnyen fegyveres konfliktust idézhet elő (mint tudjuk ez meg is történt). Dugin szerint az orosz geopolitika abszolút imperatívusza a Fekete-tenger partvidékének Moszkva általi teljes és korlátlan ellenőrzése. Hasonlóképpen fontos cél az Indiai-óceán elérése, amelyben az Afganisztánnal határos Tadzsikisztán kulcsszerepet játszik. Oroszország geopolitikai visszatérése Afganisztánba elkerülhetetlen, ezt maga a földrajz határozza meg. Az egyetlen dolog, amire szükség van, az a katonai erő helyett egy jól átgondolt geopolitikai stratégia, egy tudatos és önkéntes szövetség kialakítása a thalasszokráciával, „a Nyugat erőivel” szemben, ami automatikusan közelebb hozza egymáshoz az oroszokat és a muszlimokat. Végül az orosz dél szempontjából Oroszország legveszélyesebb geopolitikai szomszédja Kína. Kína elvben csatlakozhat az Eurázsiai Szövetséghez, de tisztán pragmatikus szempontokból előnyösebb kapcsolatokat tud kialakítani a Nyugattal, mert onnan tudja a fejlődéséhez szükséges technológiát beszerezni. Emellett Kína demográfiai fejlődése Oroszország számára a„szabad területek, tehát a gyéren lakott Szibéria problémáját is felveti. Dugin e meglátásához megint csak az utókor bölcsességével azt tehetjük hozzá, hogy Kína, úgy tűnik, az elmúlt negyedszázadban már megszerezte a szükséges technológiai ismereteket, és képes azok önálló továbbfejlesztésére, míg demográfiai terjeszkedése leállt, és hamarosan inkább a népességfogyás problémájával fog szembenézni. Emellett Amerika Kínát nevezte meg legnagyobb geopolitikai ellenfelének, és ezzel automatikusan közelebb hozza Oroszországhoz.
Végül a negyedik belső geopolitikai egység a nyugati rész, de ez már tulajdonképpen külső geopolitikai kérdéseket érint, amelyeket fontos külön tárgyalni, itt csak Dugin általános jellemzésére utalunk, arra, hogy megkülönbözteti a Nyugatot mint Amerikát és a Nyugatot mint Európát. A Nyugat mint Amerika a legfőbb geopolitikai ellenfél, a Nyugat mint Európa az eurázsiai térség partnere lehet.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap