Január 31-én Nagy-Britannia negyvenhét éves tagság után kilépett az Európai Unióból, pontosabban, az Európai Unióból csak huszonnyolc év után lépett ki, ugyanis Nagy-Britannia nem az Európai Unióba, hanem a római szerződés szerinti Európai Gazdasági Közösségbe (EKG) lépett be, egy olyan közösségbe, amely igen jól működött és jó gazdasági eredményeket ért el.
Az Európai Gazdasági Közösség fejlődése igen dinamikus volt, 1957 és 1992 átlagában évi 3,7 százalékot ért el, 0,7 százalékponttal meghaladva az Egyesült Államok növekedését. Ez a különbség a maastrichti szerződés óta megfordult, az Európai Unió növekedése 1993 és 2018 között átlagosan mindössze évi 1,7 volt, míg az Egyesült Államok hasonló adata 2,4 százalék. Az EGK gyors növekedésében természetesen nagy szerepet játszott a háború utáni újjáépítés, a Marshall-terv és általában a kevésbé fejlett országoknak az az előnye, hogy – megfelelő körülmények között – átvehetik a fejlettebb országoktól, a konkrét esetben az Egyesült Államoktól az általuk már kifejlesztett technológiákat, és így gyorsabban tudnak növekedni, mindaddig, míg meg nem közelítik a legfejlettebbeket.
A maastrichti szerződés utáni nagymértékű lelassulást azonban nem az magyarázza, hogy a fejletlenebb országokkal egyre bővülő Európai Unió megközelítette volna az Egyesült Államokat, hanem az, hogy a maastrichti kritériumok és maga az euró bevezetése olyan rugalmatlan rendszert teremtett, amely nem tudja jól kezelni a válságokat, nem tudja ösztönözni a gazdasági növekedést, sőt egyes országok eladósodásával gazdasági krízishelyzeteket teremt. Na, ebből az Európai Unióból lépett ki Nagy-Britannia.
A Brexit arca Nigel Farage volt, aki egész életét Nagy-Britannia Európai Unióból való kilépésének szentelte. Az Európai Parlamentben elhangzott gunyoros beszédei mindig szenzáció- és botrányszámba mentek. Kitűnően szónokolt. Guy Verhofstadt és elvtársai – a szokott módjukon, ahogy a volt cseh államelnök, Václav Klaus, vagy a magyar miniszterelnök parlamenti szereplései alkalmával is – tomboltak a beszédei alatt. Farage mindig rámutatott az unió gyenge pontjaira, például az euró bevezetése által okozott károkra, ami természetesen nem tetszett az unió hatalomvágyó, ám tehetségtelen vezetőinek.
A Brexitről való parlamenti szavazás előtti utolsó beszéde valóban drámai volt, és ezt érdemes részletesen idézni, mert rámutat az unió azon problémáira is, amelyekkel a bennmaradóknak szembe kell nézniük.
Erre az utolsó felszólalására, amelyben összegezte az okokat, amelyek a Brexithez vezettek, mindössze négy percet kapott, és amikor megszólalt, a következőket mondta:
„Nagyon köszönöm, tehát ez az utolsó fejezet, az út vége, egy negyvenhét éves politikai kísérlet, amellyel a britek – őszintén szólva – sohasem voltak elégedettek. Anyám és apám egy közös piachoz csatlakozott, nem pedig egy politikai unióhoz, nem közös zászlókhoz, himnuszokhoz, elnökökhöz, és önök most már közös hadsereget is akarnak.
Számomra ez egy huszonhét éves kampány volt, és ebből több mint húsz év itt, ebben a parlamentben. Nem vagyok különösebben elégedett azzal a megállapodással, amelyről ma este szavazunk. De Boris (Johnson) az utóbbi néhány hónapban rendkívül merész volt, és Von der Leyen asszony megértette velünk, hogy nem lesznek egyenlőek a feltételek, és ennek alapján igazán sok sikert kívánok Johnsonnak a következő tárgyalási fordulókban. De a legfontosabb szempont ez: ami 2020. január 31-én, pénteken éjjel történik, az visszafordíthatatlan. Ha egyszer távozunk, soha nem térünk vissza, és a többi – őszintén szólva – részletkérdés. Megyünk, eltűnünk, és ez lesz saját politikai ambícióim csúcspontja.
Amikor bejöttem, ahogy már korábban mondtam, mindannyian azt gondolták, hogy ez borzasztóan vicces. És 2016-ban abbamaradt a nevetés, de a véleményem Európáról megváltozott, mióta 2005-ben csatlakoztam. Láttam az alkotmányt, amelyet Giscard d’Estaing és mások készítettek, láttam, hogy a franciák népszavazáson utasítják el, láttam, hogy a hollandok népszavazáson utasítják el, és láttam, hogy ezekben az intézményekben mindezt figyelmen kívül hagyják, és (az alkotmányt) lisszaboni szerződésként hozzák vissza.
És büszkélkedhettek azzal, hogy népszavazások nélkül meg tudják tartani, de az írek szavazhattak, és nemet mondtak, és arra kényszerítették őket, hogy újra szavazzanak. Önök nagyon jók abban, hogy az embereket újra szavaztassák, de bebizonyítottuk, hogy, hála istennek, a britek túl nagyok ahhoz, hogy zaklathassák őket. Ekkor én az egész európai projekt nyílt ellenzőjévé váltam. Azt akarom, hogy a Brexit vitát indítson Európa többi részén.
Mit akarunk Európától? Ha kereskedelmet, barátságot, együttműködési viszonosságot akarunk, akkor nincs szükségünk Európai Bizottságra, nincs szükségünk Európai Bíróságra, nincs szükségünk ezekre az intézményekre és mindezek hatalmára. Elmondhatom, hogy mind a UKIP-ben, mind a Brexit Pártban szeretjük Európát, de utáljuk az Európai Uniót. Ez ennyire egyszerű.
Remélem, reménykedem, hogy ezzel elkezdődik ennek a projektnek a vége. Ez egy rossz projekt. Nem csak nem demokratikus, de antidemokratikus, és ami a legfontosabb, hatalmat ad embereknek elszámoltathatóság nélkül. Olyan embereknek, akiket a választók nem vonhatnak felelősségre, és ez nem egy elfogadható konstrukció. Valójában egy történelmi csata zajlik most Nyugaton, Európában, Amerikában és másutt is, és ez a populizmus harca a globalizmussal. Önök utálhatják a populizmust, de mondok önöknek egy vicces dolgot. A populizmus egyre népszerűbbé válik, és nagy előnyökkel szolgál: nincs többé pénzügyi hozzájárulás, nincs többé Európai Bíróság, nincs többé közös halászati politika, többé nem beszélnek róla, nincs több zaklatás, nincs többé Guy Verhofstadt. Tudom, hogy önök elvesztenek minket, tudom, hogy önök be akarják tiltani nemzeti zászlóinkat, de most búcsút intünk önöknek, és a jövőben majd úgy dolgozunk önökkel együtt, mint szuverén…”
Nigel Farage nyilván azt akarta mondani, hogy szuverén államként működnek majd együtt Európa más államaival, de a szuverén szó kimondásakor lejárt a négy perc és kikapcsolták a mikrofont. Bár ez pusztán technikai dolog, mindenki esetében kikapcsolják, ha lejár a kiszabott idő, mégis jelképesnek tekinthetjük, hogy Farage beszédét a szuverenitás kimondásánál szakították félbe. Igen, a nemzeti szuverenitás az a kifejezés, amit Brüsszelben a legkevésbé akarnak hallani, ami az unió vezetői fülében káromkodásként hallik.
Farage 2005-ben jött a csoportunkba (Independency and Democracy Group, jelenleg Identity and Democracy) és néhány alkalommal személyesen is beszélgettem vele. Míg a csoport általában nem az unió felbontása, csak a centralizáció megállítása és visszabontása mellett foglalt állást, Farage az első pillanatban kijelentette, hogy Nagy-Britanniát ki akarja léptetni az unióból. Meg kell őszintén mondanom, kevéssé hittem, hogy ezt el tudja érni. Oly hatalmas volt a túlerő. Ha felszólalt, a terem kétharmada úgy zúgott, mint a felbolydult méhkas, és Guy Verhofstadt a szokott ugrálósát járta. Igaz, Farage sem nagyon fékezte magát, például Herman Van Rompuy (akkor az Európai Tanács elnöke) karizmáját egy mosogatórongyéhoz hasonlította, de mit tegyünk, ha Belgium csak ilyen politikusokat tudott adni a világnak?
Ha a szuverenitására büszke brit elit most pezsgőt is bont, mi ne siessünk ugyanezt tenni, mert az igaz, hogy a britek megszabadultak a brüsszeli akarnokoktól, de mi még nem, és semmi jó nem várható az Európa jövőjéről szóló, most kezdődő, kétéves vitától, amelyet Guy Verhofstadt fog irányítani.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője
Magyar Hírlap
A maastrichti szerződés utáni nagymértékű lelassulást azonban nem az magyarázza, hogy a fejletlenebb országokkal egyre bővülő Európai Unió megközelítette volna az Egyesült Államokat, hanem az, hogy a maastrichti kritériumok és maga az euró bevezetése olyan rugalmatlan rendszert teremtett, amely nem tudja jól kezelni a válságokat, nem tudja ösztönözni a gazdasági növekedést, sőt egyes országok eladósodásával gazdasági krízishelyzeteket teremt. Na, ebből az Európai Unióból lépett ki Nagy-Britannia.
A Brexit arca Nigel Farage volt, aki egész életét Nagy-Britannia Európai Unióból való kilépésének szentelte. Az Európai Parlamentben elhangzott gunyoros beszédei mindig szenzáció- és botrányszámba mentek. Kitűnően szónokolt. Guy Verhofstadt és elvtársai – a szokott módjukon, ahogy a volt cseh államelnök, Václav Klaus, vagy a magyar miniszterelnök parlamenti szereplései alkalmával is – tomboltak a beszédei alatt. Farage mindig rámutatott az unió gyenge pontjaira, például az euró bevezetése által okozott károkra, ami természetesen nem tetszett az unió hatalomvágyó, ám tehetségtelen vezetőinek.
A Brexitről való parlamenti szavazás előtti utolsó beszéde valóban drámai volt, és ezt érdemes részletesen idézni, mert rámutat az unió azon problémáira is, amelyekkel a bennmaradóknak szembe kell nézniük.
Erre az utolsó felszólalására, amelyben összegezte az okokat, amelyek a Brexithez vezettek, mindössze négy percet kapott, és amikor megszólalt, a következőket mondta:
„Nagyon köszönöm, tehát ez az utolsó fejezet, az út vége, egy negyvenhét éves politikai kísérlet, amellyel a britek – őszintén szólva – sohasem voltak elégedettek. Anyám és apám egy közös piachoz csatlakozott, nem pedig egy politikai unióhoz, nem közös zászlókhoz, himnuszokhoz, elnökökhöz, és önök most már közös hadsereget is akarnak.
Számomra ez egy huszonhét éves kampány volt, és ebből több mint húsz év itt, ebben a parlamentben. Nem vagyok különösebben elégedett azzal a megállapodással, amelyről ma este szavazunk. De Boris (Johnson) az utóbbi néhány hónapban rendkívül merész volt, és Von der Leyen asszony megértette velünk, hogy nem lesznek egyenlőek a feltételek, és ennek alapján igazán sok sikert kívánok Johnsonnak a következő tárgyalási fordulókban. De a legfontosabb szempont ez: ami 2020. január 31-én, pénteken éjjel történik, az visszafordíthatatlan. Ha egyszer távozunk, soha nem térünk vissza, és a többi – őszintén szólva – részletkérdés. Megyünk, eltűnünk, és ez lesz saját politikai ambícióim csúcspontja.
Amikor bejöttem, ahogy már korábban mondtam, mindannyian azt gondolták, hogy ez borzasztóan vicces. És 2016-ban abbamaradt a nevetés, de a véleményem Európáról megváltozott, mióta 2005-ben csatlakoztam. Láttam az alkotmányt, amelyet Giscard d’Estaing és mások készítettek, láttam, hogy a franciák népszavazáson utasítják el, láttam, hogy a hollandok népszavazáson utasítják el, és láttam, hogy ezekben az intézményekben mindezt figyelmen kívül hagyják, és (az alkotmányt) lisszaboni szerződésként hozzák vissza.
És büszkélkedhettek azzal, hogy népszavazások nélkül meg tudják tartani, de az írek szavazhattak, és nemet mondtak, és arra kényszerítették őket, hogy újra szavazzanak. Önök nagyon jók abban, hogy az embereket újra szavaztassák, de bebizonyítottuk, hogy, hála istennek, a britek túl nagyok ahhoz, hogy zaklathassák őket. Ekkor én az egész európai projekt nyílt ellenzőjévé váltam. Azt akarom, hogy a Brexit vitát indítson Európa többi részén.
Mit akarunk Európától? Ha kereskedelmet, barátságot, együttműködési viszonosságot akarunk, akkor nincs szükségünk Európai Bizottságra, nincs szükségünk Európai Bíróságra, nincs szükségünk ezekre az intézményekre és mindezek hatalmára. Elmondhatom, hogy mind a UKIP-ben, mind a Brexit Pártban szeretjük Európát, de utáljuk az Európai Uniót. Ez ennyire egyszerű.
Remélem, reménykedem, hogy ezzel elkezdődik ennek a projektnek a vége. Ez egy rossz projekt. Nem csak nem demokratikus, de antidemokratikus, és ami a legfontosabb, hatalmat ad embereknek elszámoltathatóság nélkül. Olyan embereknek, akiket a választók nem vonhatnak felelősségre, és ez nem egy elfogadható konstrukció. Valójában egy történelmi csata zajlik most Nyugaton, Európában, Amerikában és másutt is, és ez a populizmus harca a globalizmussal. Önök utálhatják a populizmust, de mondok önöknek egy vicces dolgot. A populizmus egyre népszerűbbé válik, és nagy előnyökkel szolgál: nincs többé pénzügyi hozzájárulás, nincs többé Európai Bíróság, nincs többé közös halászati politika, többé nem beszélnek róla, nincs több zaklatás, nincs többé Guy Verhofstadt. Tudom, hogy önök elvesztenek minket, tudom, hogy önök be akarják tiltani nemzeti zászlóinkat, de most búcsút intünk önöknek, és a jövőben majd úgy dolgozunk önökkel együtt, mint szuverén…”
Nigel Farage nyilván azt akarta mondani, hogy szuverén államként működnek majd együtt Európa más államaival, de a szuverén szó kimondásakor lejárt a négy perc és kikapcsolták a mikrofont. Bár ez pusztán technikai dolog, mindenki esetében kikapcsolják, ha lejár a kiszabott idő, mégis jelképesnek tekinthetjük, hogy Farage beszédét a szuverenitás kimondásánál szakították félbe. Igen, a nemzeti szuverenitás az a kifejezés, amit Brüsszelben a legkevésbé akarnak hallani, ami az unió vezetői fülében káromkodásként hallik.
Farage 2005-ben jött a csoportunkba (Independency and Democracy Group, jelenleg Identity and Democracy) és néhány alkalommal személyesen is beszélgettem vele. Míg a csoport általában nem az unió felbontása, csak a centralizáció megállítása és visszabontása mellett foglalt állást, Farage az első pillanatban kijelentette, hogy Nagy-Britanniát ki akarja léptetni az unióból. Meg kell őszintén mondanom, kevéssé hittem, hogy ezt el tudja érni. Oly hatalmas volt a túlerő. Ha felszólalt, a terem kétharmada úgy zúgott, mint a felbolydult méhkas, és Guy Verhofstadt a szokott ugrálósát járta. Igaz, Farage sem nagyon fékezte magát, például Herman Van Rompuy (akkor az Európai Tanács elnöke) karizmáját egy mosogatórongyéhoz hasonlította, de mit tegyünk, ha Belgium csak ilyen politikusokat tudott adni a világnak?
Ha a szuverenitására büszke brit elit most pezsgőt is bont, mi ne siessünk ugyanezt tenni, mert az igaz, hogy a britek megszabadultak a brüsszeli akarnokoktól, de mi még nem, és semmi jó nem várható az Európa jövőjéről szóló, most kezdődő, kétéves vitától, amelyet Guy Verhofstadt fog irányítani.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője
Magyar Hírlap