 | Nem lehet, hogy a Navalnij-ügy olyan akció, amellyel a német–orosz kapcsolatokat akarják ellehetetleníteni? Kérdezzük a rómaiak gondolkodása szerint: Kinek állt érdekében? |
Alekszej Navalnij jobban érzi magát, már lépcsőn is tud le- s feljárni, és németországi gyógykezelését követően talán már a közeljövőben vissza tud térni szeretett hazájába, hívei közé. Mi meg gyors felépülést és hosszú, egészséges életet kívánunk neki, már ha ezt a novicsok, amivel megmérgezték, lehetővé teszi. A KGB-utód FSZB-nek nincs szerencséje a novicsokkal, hiszen korábban Szergej Szkripalt sem sikerült eltenni láb alól, az angol titkosszolgálatnak viszont sikerült úgy eltüntetnie, hogy azóta (2018) sem hallottunk róla. Sokkal hatásosabb volt Alekszandr Litvinyenko likvidálása, aki kevés polóniumot, egy a ciánnál kétszázötvenezerszer mérgezőbb anyagot kapott a kávéjába, amelynek sugárzása hamarosan végzett vele. Az utóbbi két esetben valóban feltételezhető, hogy a háttérben az FSZB állt, hiszen mindketten az orosz titkosszolgálat tagjai voltak, csak hát jó pénzért eladták ismereteiket az angoloknak.
Litvinyenko például havi kétezer fontért az MI6 brit titkosszolgálatnak dolgozott, Szergej Szkripal pedig százezer dollár értékben fogadott el pénzösszegeket azért cserébe, hogy kiadja az Európában dolgozó fedett orosz ügynökök személyi adatait. Emiatt nem is biztos, hogy az FSZB mérgezte meg, lehet, hogy a kezdeményezés egy feladott kollégától származott, hiszen elég amatőr módon hajtották végre. Az utóbbi verziót az is erősíti, hogy orosz oligarchák a novicsokot már a kilencvenes években is használták vitás ügyeik elintézésére. Navalnij esete azonban más. Ő nem kém, és nem is üzleti, hanem politikai tevékenységéről ismert. Népszerűsége azonban mindössze két százalék körül mozog, így Putyinnak aligha kell félnie attól, hogy Navalnij belátható időn belül komoly kihívója lesz, nemigen feltételezhető tehát, hogy a kezdeményezés (ha a novicsokkal való mérgezés egyáltalán megtörtént) a Kremltől származott volna.
Az ügy azonban arra jó volt, hogy a Nyugat hangadói szankciókat követeljenek Oroszországgal szemben, és Angela Merkel be is lengette a második északi gázvezeték-építés leállításának lehetőségét, amit egyébként az amerikaiak már régen követelnek tőle.
A régi rómaiak azt mondták, hogy akinek a bűnből haszna származott, az követte el (Cui prodest scelus, is fecit), és a Kremlnek ebből nem származott haszna, mások azonban gyanúsak lehetnek. Itt néhány régebbi vagy újabb történet juthat eszünkbe.
A Tonkini-öbölben 1964. augusztus 4-én 18 órakor az észak-vietnami partoknál járőröző Maddox romboló kapitánya, Henry Herrick jelentette Washingtonnak, hogy észak-vietnami hajókról torpedótámadás érte a hajóját, amit nem láttak ugyan, de a szonográfus érzékelte a támadást. Fél órával később Johnson amerikai elnök megtorló intézkedésekről döntött, amelyeket másnap, augusztus 5-én a kora reggeli órákban jelentett be, mondván: „Ez a merénylet megkettőzi az amerikai nép eltökéltségét, hogy Dél-Vietnam kormánya és népe iránti elkötelezettségét teljes mértékben teljesítse.” A beszéd után egy óra negyven perccel az amerikai repülőgépek már elérték és elkezdték bombázni észak-vietnami célpontjaikat. Így kezdődött a vietnami háború. A háborúban csaknem egymillió vietnami katona esett el, a polgári áldozatok száma három-négy millióra tehető. Amerikai oldalon 58 200 katona vesztette életét vagy tűnt el bevetés közben. Az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Ügynöksége (National Security Agency) 2005. december elsején nyilvánosságra hozott száznegyven korábban titkosított dokumentumot, többek között az ügynökség történésze, Robert J. Hanyok egy cikkét, amely igazolta a történészek régebbi sejtését, hogy augusztus 4-én nem támadták meg a Maddox rombolót. Ezt egyébként röviddel az állítólagos incidens után Herrick kapitány is jelentette, miután kiderült, hogy a szonográfus a saját hajójuk motorzúgását vélte torpedótámadásnak.
Irak 1990. augusztus 2-án lerohanta Kuvaitot. Irak az Irán elleni háborúja miatt kifejezetten jó viszonyt ápolt az Egyesült Államokkal, de a kuvaiti olaj veszélybe került, és Washingtonnak valamit lépni kellett. Az amerikai népnek viszont elege volt a külföldi háborúkból, még élénken élt a vietnami kudarc emléke, és kevés hajlandóságot mutatott egy újabb háború támogatására. Szerencsére az amerikai érdekek egybeestek a kuvaiti emír érdekeivel, és hamarosan kerítettek egy fiatal lányt, aki könnyeivel küszködve mondta el egy kongresszusi bizottság előtt, hogy mint ápolónő látta, hogy az iraki katonák betörtek a kórházba, elvitték az inkubátorokat, és a bennük lévő 312 csecsemőt a hideg padlón hagyták meghalni. Az amerikai média – az emír tízmillió dollárjával támogatott PR-cégek serény munkálkodása közepette – az ügyet felkapta, a lakosság hangulatát megfordította, és alig három hónap múltán már meg is kezdődhetett az első iraki háború. Nem sokkal később kiderült, hogy a fiatal lány Kuvait amerikai nagykövetének lánya, Nayirah al Sabah volt, aki sohasem járt az említett kórházban, és az egész történet hazugság.
Az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és még néhány szövetséges 2003. március 20-án háborút indított Irak ellen. Indokául azt hozták fel, hogy Irak negyvenöt percen belül bevethető kémiai és biológiai tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, és különben is, a 2001. szeptember 11-i terrortámadás mögött Irak áll. Miután hírszerzés tekintetében a CIA megbízhatatlannak bizonyult (nem tudott bizonyítékokat felmutatni, hogy Iraknak köze van a terroristákhoz), 2002-ben a Pentagonban Paul Wolfowitz (akkor az Egyesült Államok védelmiminiszter-helyettese) és Douglas Feith (hadügyi államtitkár) részvételével létrehoztak egy kis egységet, amelyet Speciális Tervek Irodájának (Office of Special Plans) neveztek el, és a feladata az volt, hogy Bush elnököt Irakkal kapcsolatos hírszerzési anyagokkal lássa el. Az iroda eredményesen működött, meg is találta a Szaddám Huszein bűnösségét bizonyító információkat – szemben Hans Blixszel, az Egyesült Nemzetek Szervezete iraki vizsgálóbiztosával, aki a támadást megelőzően kijelentette, hogy nem találtak tömegpusztító fegyvereket. Az iraki háború áldozataira nincs pontos becslés, számukat ötszázezer és egymillió közé teszik, a lakóhelyüket elhagyni kényszerülők számát pedig mintegy kétmillióra. Az amerikai halottak száma mintegy ötezer. Természetesen a háború indokaként szolgáló tömegpusztító fegyverek nem léteztek.
A kijevi Majdan téren 2014. február 20-án korán reggel lövöldözés kezdődött, amiért a felkelők vezetői és a nyugati politikusok azonnal az akkori ukrán kormány vezetőjét, Viktor Janukovicsot és Moszkvát tették felelőssé. A svéd külügyminiszter, Carl Bildt egy Twitter-bejegyzésében azt írta: „Janukovicsnak vér tapad a kezéhez”, a Majdan akkori vezére kijelentette, hogy az orvlövészek Oroszországból érkeztek. Később kiderült, hogy a lövöldözők nem a kormány vagy Moszkva emberei voltak, hanem – a BBC riporterének egy orvlövésszel készített interjúja szerint – a Majdan katonaviselt tüntetői közül toborozták őket. Más információk szerint az amerikai magánhadsereg, az Akademy (Blackwater) tagjai közül kerültek ki. Mindenesetre a mintegy ötven halálos áldozattal járó lövöldözés elegendő volt ahhoz, hogy az oroszbarát Janukovicsot a felkelők elkergessék, és megalakítsák azt a kormányt, amelyet a Majdan felkelőit rendszeresen meglátogató amerikai külügyminiszter-helyettes, Victoria Nuland javasolt.
A legújabb ilyen történet Benjamin Netanjahuhoz kapcsolódik, aki 2017-ben egy olyan videót mutatott az Egyesült Államok elnökének, Donald Trumpnak, amelyben Mahmúd Abbász palesztin elnök gyermekek megölésére adott utasítást, amely videóról kiderült, hogy hamisított volt. A történetet Bob Woodward Pulitzer-díjas amerikai tényfeltáró újságíró, a Washington Post munkatársa meséli el, aki arról nevezetes, hogy kollégájával, Carl Bernsteinnel együtt, Mark Felt, az FBI igazgatóhelyettese által átadott információk alapján leleplező riportokat írt a Watergate-botrányról, és ezzel hozzájárult Richard Nixon elnök lemondásához. Most nyilvánvalóan Trump megbuktatásának szándékával kiadott egy könyvet „Rage” (Düh) címmel, amelyben azt bizonygatja, hogy Trump teljesen alkalmatlan az Egyesült Államok vezetésére. E könyv egyik története az, hogy Netanjahu a hamis videóval hogyan változtatja meg a palesztinok iránt némi szimpátiát mutató Trump gondolkodását az ellenkezőjére.
A fenti történeteket felidézve a Na-valnij-mérgezés nyugati interpretációja igencsak gyönge lábakon áll. Nem lehet, hogy ez pusztán egy olyan akció, amellyel a német–orosz kapcsolatokat akarják ellehetetleníteni? Kérdezzük a rómaiak gondolkodása szerint: Kinek állt érdekében?
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Litvinyenko például havi kétezer fontért az MI6 brit titkosszolgálatnak dolgozott, Szergej Szkripal pedig százezer dollár értékben fogadott el pénzösszegeket azért cserébe, hogy kiadja az Európában dolgozó fedett orosz ügynökök személyi adatait. Emiatt nem is biztos, hogy az FSZB mérgezte meg, lehet, hogy a kezdeményezés egy feladott kollégától származott, hiszen elég amatőr módon hajtották végre. Az utóbbi verziót az is erősíti, hogy orosz oligarchák a novicsokot már a kilencvenes években is használták vitás ügyeik elintézésére. Navalnij esete azonban más. Ő nem kém, és nem is üzleti, hanem politikai tevékenységéről ismert. Népszerűsége azonban mindössze két százalék körül mozog, így Putyinnak aligha kell félnie attól, hogy Navalnij belátható időn belül komoly kihívója lesz, nemigen feltételezhető tehát, hogy a kezdeményezés (ha a novicsokkal való mérgezés egyáltalán megtörtént) a Kremltől származott volna.
Az ügy azonban arra jó volt, hogy a Nyugat hangadói szankciókat követeljenek Oroszországgal szemben, és Angela Merkel be is lengette a második északi gázvezeték-építés leállításának lehetőségét, amit egyébként az amerikaiak már régen követelnek tőle.
A régi rómaiak azt mondták, hogy akinek a bűnből haszna származott, az követte el (Cui prodest scelus, is fecit), és a Kremlnek ebből nem származott haszna, mások azonban gyanúsak lehetnek. Itt néhány régebbi vagy újabb történet juthat eszünkbe.
A Tonkini-öbölben 1964. augusztus 4-én 18 órakor az észak-vietnami partoknál járőröző Maddox romboló kapitánya, Henry Herrick jelentette Washingtonnak, hogy észak-vietnami hajókról torpedótámadás érte a hajóját, amit nem láttak ugyan, de a szonográfus érzékelte a támadást. Fél órával később Johnson amerikai elnök megtorló intézkedésekről döntött, amelyeket másnap, augusztus 5-én a kora reggeli órákban jelentett be, mondván: „Ez a merénylet megkettőzi az amerikai nép eltökéltségét, hogy Dél-Vietnam kormánya és népe iránti elkötelezettségét teljes mértékben teljesítse.” A beszéd után egy óra negyven perccel az amerikai repülőgépek már elérték és elkezdték bombázni észak-vietnami célpontjaikat. Így kezdődött a vietnami háború. A háborúban csaknem egymillió vietnami katona esett el, a polgári áldozatok száma három-négy millióra tehető. Amerikai oldalon 58 200 katona vesztette életét vagy tűnt el bevetés közben. Az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Ügynöksége (National Security Agency) 2005. december elsején nyilvánosságra hozott száznegyven korábban titkosított dokumentumot, többek között az ügynökség történésze, Robert J. Hanyok egy cikkét, amely igazolta a történészek régebbi sejtését, hogy augusztus 4-én nem támadták meg a Maddox rombolót. Ezt egyébként röviddel az állítólagos incidens után Herrick kapitány is jelentette, miután kiderült, hogy a szonográfus a saját hajójuk motorzúgását vélte torpedótámadásnak.
Irak 1990. augusztus 2-án lerohanta Kuvaitot. Irak az Irán elleni háborúja miatt kifejezetten jó viszonyt ápolt az Egyesült Államokkal, de a kuvaiti olaj veszélybe került, és Washingtonnak valamit lépni kellett. Az amerikai népnek viszont elege volt a külföldi háborúkból, még élénken élt a vietnami kudarc emléke, és kevés hajlandóságot mutatott egy újabb háború támogatására. Szerencsére az amerikai érdekek egybeestek a kuvaiti emír érdekeivel, és hamarosan kerítettek egy fiatal lányt, aki könnyeivel küszködve mondta el egy kongresszusi bizottság előtt, hogy mint ápolónő látta, hogy az iraki katonák betörtek a kórházba, elvitték az inkubátorokat, és a bennük lévő 312 csecsemőt a hideg padlón hagyták meghalni. Az amerikai média – az emír tízmillió dollárjával támogatott PR-cégek serény munkálkodása közepette – az ügyet felkapta, a lakosság hangulatát megfordította, és alig három hónap múltán már meg is kezdődhetett az első iraki háború. Nem sokkal később kiderült, hogy a fiatal lány Kuvait amerikai nagykövetének lánya, Nayirah al Sabah volt, aki sohasem járt az említett kórházban, és az egész történet hazugság.
Az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és még néhány szövetséges 2003. március 20-án háborút indított Irak ellen. Indokául azt hozták fel, hogy Irak negyvenöt percen belül bevethető kémiai és biológiai tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, és különben is, a 2001. szeptember 11-i terrortámadás mögött Irak áll. Miután hírszerzés tekintetében a CIA megbízhatatlannak bizonyult (nem tudott bizonyítékokat felmutatni, hogy Iraknak köze van a terroristákhoz), 2002-ben a Pentagonban Paul Wolfowitz (akkor az Egyesült Államok védelmiminiszter-helyettese) és Douglas Feith (hadügyi államtitkár) részvételével létrehoztak egy kis egységet, amelyet Speciális Tervek Irodájának (Office of Special Plans) neveztek el, és a feladata az volt, hogy Bush elnököt Irakkal kapcsolatos hírszerzési anyagokkal lássa el. Az iroda eredményesen működött, meg is találta a Szaddám Huszein bűnösségét bizonyító információkat – szemben Hans Blixszel, az Egyesült Nemzetek Szervezete iraki vizsgálóbiztosával, aki a támadást megelőzően kijelentette, hogy nem találtak tömegpusztító fegyvereket. Az iraki háború áldozataira nincs pontos becslés, számukat ötszázezer és egymillió közé teszik, a lakóhelyüket elhagyni kényszerülők számát pedig mintegy kétmillióra. Az amerikai halottak száma mintegy ötezer. Természetesen a háború indokaként szolgáló tömegpusztító fegyverek nem léteztek.
A kijevi Majdan téren 2014. február 20-án korán reggel lövöldözés kezdődött, amiért a felkelők vezetői és a nyugati politikusok azonnal az akkori ukrán kormány vezetőjét, Viktor Janukovicsot és Moszkvát tették felelőssé. A svéd külügyminiszter, Carl Bildt egy Twitter-bejegyzésében azt írta: „Janukovicsnak vér tapad a kezéhez”, a Majdan akkori vezére kijelentette, hogy az orvlövészek Oroszországból érkeztek. Később kiderült, hogy a lövöldözők nem a kormány vagy Moszkva emberei voltak, hanem – a BBC riporterének egy orvlövésszel készített interjúja szerint – a Majdan katonaviselt tüntetői közül toborozták őket. Más információk szerint az amerikai magánhadsereg, az Akademy (Blackwater) tagjai közül kerültek ki. Mindenesetre a mintegy ötven halálos áldozattal járó lövöldözés elegendő volt ahhoz, hogy az oroszbarát Janukovicsot a felkelők elkergessék, és megalakítsák azt a kormányt, amelyet a Majdan felkelőit rendszeresen meglátogató amerikai külügyminiszter-helyettes, Victoria Nuland javasolt.
A legújabb ilyen történet Benjamin Netanjahuhoz kapcsolódik, aki 2017-ben egy olyan videót mutatott az Egyesült Államok elnökének, Donald Trumpnak, amelyben Mahmúd Abbász palesztin elnök gyermekek megölésére adott utasítást, amely videóról kiderült, hogy hamisított volt. A történetet Bob Woodward Pulitzer-díjas amerikai tényfeltáró újságíró, a Washington Post munkatársa meséli el, aki arról nevezetes, hogy kollégájával, Carl Bernsteinnel együtt, Mark Felt, az FBI igazgatóhelyettese által átadott információk alapján leleplező riportokat írt a Watergate-botrányról, és ezzel hozzájárult Richard Nixon elnök lemondásához. Most nyilvánvalóan Trump megbuktatásának szándékával kiadott egy könyvet „Rage” (Düh) címmel, amelyben azt bizonygatja, hogy Trump teljesen alkalmatlan az Egyesült Államok vezetésére. E könyv egyik története az, hogy Netanjahu a hamis videóval hogyan változtatja meg a palesztinok iránt némi szimpátiát mutató Trump gondolkodását az ellenkezőjére.
A fenti történeteket felidézve a Na-valnij-mérgezés nyugati interpretációja igencsak gyönge lábakon áll. Nem lehet, hogy ez pusztán egy olyan akció, amellyel a német–orosz kapcsolatokat akarják ellehetetleníteni? Kérdezzük a rómaiak gondolkodása szerint: Kinek állt érdekében?
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap