Ennek hatására az olajár a korábbi sokszorosára nőtt, ami egy általános drágulási hullámot indított el. Magyarország importárai húsz százalékkal gyorsabban növekedtek, mint az exportárak, ennek következtében hatszázmillió dolláros hiány alakult ki a külkereskedelmi mérlegben.
Ekkor a tervhivatalban – és gondolom, másutt is – elkezdődött a vita, hogy mi a teendő. Két alternatíva volt: vagy a gazdasági növekedés azonnali korlátozásával csökkenteni az importigényeket úgy, hogy a külkereskedelmi mérleg egyensúlyba kerüljön, vagy hiteleket felvenni. A tervhivatal hosszú távú tervezéssel foglalkozó munkatársaként számításokat végeztem a hitelfelvétel várható következményeiről.
Bármilyen variációban (kamat, futamidő, türelmi idő) az jött ki, hogy a hitelfelvétel csak három-négy évig jelenthet nettó forrásbevonást, utána a törlesztés és a kamat szükségképpen feléli a bevonható forrásokat, és közben az ország eladósodik. Ennek alapján minden fórumon, ahol felszólalhattam, elleneztem a hitelfelvételt, és azt mondtam, hogy azonnal fékezni kell a növekedési ütemet,a külkereskedelmi egyensúlyt pedig helyre kell állítani.
Számomra érdekes módon a számítások senkit sem érdekeltek, amikor valamilyen értekezleten felszólaltam a hitelfelvétel ellen, a felszólalást néma csend követte, a javaslatomat nem támogatták és nem is ellenezték, egyszerűen nem törődtek vele. Ma történészeink a hitelfelvételt, amelynek következtében az ország végletesen eladósodott, Fekete János nyakába varrják, pedig ő csak annyit mondott, hogy fel lehet venni a hiteleket, de azt nem mondta, hogy fel is kell venni. Sőt, kevesen tudják, hogy a Nemzeti Bank akkori elnöke, László Andor hevesen ellenezte a hitelfelvételt, amiért Németh Károly, az MSZMP KB gazdaságpolitikai kérdésekkel foglalkozó titkára azonnali hatállyal nyugdíjazta.
Mi volt tehát az oka, hogy a politikai vezetés a hitelfelvétel mellett döntött? Hadd idézzek erre nézve egy, e kérdésben nálam minden bizonnyal elfogulatlanabb szakértőt, Erdős Tibor közgazdászt, aki egy 1987-ben kelt tanulmányában a következőket írta: „A tényekhez az is hozzátartozik, hogy a külső adósságok növelésének a tudomány részéről sem volt erős ellenzéke. (…) A tudomány körében sokan – a progresszív szárnyhoz tartozók közül is nagyon sokan, talán még többen – a külső adósságfelvétel gyors növelését támogatták.
Kevés figyelmet szenteltek a hasznosan végrehajtható tőkeimport gazdasági előfeltételeire, illetve arra, hogy a tőkeimportnak mindig van – a konkrét feltételektől ugyan függő, de mégiscsak szigorú felső határa. Gyakran hangzottak el olyan, egyébként igaz megállapítások, hogy a nemzeti tőkeáramlás szerves része a nemzetközi gazdasági kapcsolatok kibontakoztatásának, intenzifikálásának, hogy infláció idején jobb az adós pozíciójába kerülni, hogy mások is nagy összegben importálnak tőkét, hogy külső forrásokat kell bevonnunk stb. Hiányzott azonban a helyzet konkrét felmérése.”
A megértéshez tegyük még hozzá, hogy a „progresszív” közgazdászok azok voltak, akik később az SZDSZ szakmai hátterét alkották, és szellemi utódaik, illetve még élő képviselőik a mai ellenzék táborában találhatók, és éppen az euróövezetbe való belépést szorgalmazzák, ami a közismert tragédiával járt Görögország és általában az unió dél-európai tagországai esetében.
Azonban amiért e régi – bár hatásaiban máig terjedő – történetet megemlítem, az nem az euró, hanem a Nemzeti Energia- és Klímatervnek azon célja, hogy a napelemek kapacitását 2030-ig 6500 megawattra kell növelni. Ez éppen annyira hibás elképzelés, mint annak idején a hitelfelvétel volt. Hogy e napelem-kapacitás nagyságrendjét meg tudjuk ítélni, tudnunk kell, hogy a Paks I. jelenlegi négy blokkja összesen 2000 megawatt teljesítményű, az épülő Paks II. pedig két 1260 megawattos blokkból fog állni, ami összesen 4520 megawatt, lényegesen kevesebb, mint a tervezett naperőmű-kapacitás. Azonban míg az atomerőmű a naptári idő 95 százalékában termel, a naperőmű csak 12 százalékában, mert éjszaka nem süt a nap, és a névleges teljesítményt nappal is – felhőtlen időben, verőfényes napsütés esetén – 10 és 14 óra között adja le.
Magyarország villamosenergia-igényét 2030-ban mintegy 7000 megawatt erőműi kapacitással lehet kielégíteni, ami a 6500 megawatt naperőmű megépítése esetén annyit jelent, hogy ha süt a nap, akkor le kell kapcsolni az atomerőműveket, ha pedig jön egy zivatar vagy az este, akkor meg vissza. Ez egy technológiai nonszensz. Duplán épülnek meg a kapacitások csak azért, hogy ha süt a nap, akkor az energiaigényeket a naperőművek elégítsék ki, miközben le- és felkapcsolgatják az atomerőművet, ha ilyen (napi) ritmusban ez egyáltalán lehetséges.
A nemzeti energiaterv készítőinek becsületére szolgál, hogy világosan megírják, hogy a karbonsemleges gazdaság megteremtése csak az atomenergiával lehetséges (21. oldal). Továbbá azt is hozzáteszik, hogy „2000 megawatt napelemes termelő kapacitás rendszerbe illesztését követően meg kell vizsgálni, hogy a további növekedés pénzügyi és infrastrukturális feltételei milyen forrásból és mikorra biztosíthatók reálisan” (25. oldal), tehát felhívják a figyelmet a veszélyekre, de ezzel együtt ott van a 2030-ra kitűzött 6500 megawattos naperőmű-kapacitás.
A hetvenes években a „progresszívek” mantrája az volt, hogy jó eladósodni, a mai „progresszíveknek”, elsősorban a zöldmozgalmaknak és általában a fősodratú, magukat akár bal-, akár jobboldalra soroló pártoknak, az a meggyőződésük, hogy szél- és naperőműveket kell építeni, és az atomerőműveket le kell állítani. Ha a szén-dioxid klímahatását vitatni is lehet (tulajdonképpen nem bizonyított tényről, hanem hitről van szó), az már számításokkal igazolható, hogy a klímasemlegesség (nulla szén-dioxid-kibocsátás) csak atomerőművekkel valósítható meg.
A számítások azonban megint senkit sem érdekelnek. Az Európai Parlament által erőltetett első célkitűzés a szén-dioxid-kibocsátás 40 százalékos csökkentése volt 2030-ig 1990-hez képest. Erre készültek a nemzeti klímatervek. Ezt azután egy határozattal 55, majd 60 százalékra emelték anélkül, hogy ennek megvalósíthatóságáról számításokat végeztek volna. Ez világos bizonyítéka annak, hogy itt nem egy átgondolt energiapolitikáról, hanem egy politikai mozgalomról van szó, amelynek természete szerint mindig emelnie kell a célokat, máskülönben a mozgalom értelmét veszti és felbomlik.
Az Európai Parlamentben ülők semmiért sem felelnek, a bizottság vezetői semmiért sem felelnek. Ha majd nem lesz villamos energia, mert nem fúj a szél, vagy éppen éjszaka van, azt a pórul járt polgárok a nemzetállami vezetőkön fogják számonkérni.
És ez az idő már nincs is messze. Ez év január 8-án az európai villamosenergia-hálózat az összeomlás szélére került. Szerbiában, Horvátországban és Romániában majdnem másfél órára leállt, Franciaországban pedig 16 ipartelepen megszakadt az áramszolgáltatás.
Az ok: Németországban, ahol a legelőbbre haladtak már a szél- és naperőművek építésével és az atomenergia felszámolásával, nem fújt a szél, és borús volt az ég. És a szél- és naperőművek még csak az európai villamosenergia-igények mintegy húsz százalékát elégítik ki. Mi lesz, ha ez az arány eléri, mondjuk, a 70 százalékot?
A 6500 megawatt naperőmű mintegy 100 négyzetkilométer termőföldet tesz tönkre, és néhány évtized múlva ugyanennyi veszélyes hulladék lesz belőle, miközben a villamos energia ára az egekbe emelkedik a szabályozási igények infrastruktúrájának kiépítése és fenntartása miatt.
Brüsszel irracionalitása nemcsak a gender- és a bevándorlási politikában, hanem minden egyéb területen is jelentkezik, hiszen különböző nyomásgyakorló csoportok fantazmagóriáinak akar megfelelni. Tudom, a magyar kormány – és általában a normalitás – nehéz helyzetben van, de például a klímapolitikai terén, amelynek újabb változatával a bizottság e hónapban fog előállni, csak el lehetne érni azt, hogy a kitűzött célokhoz részletes megvalósíthatósági tanulmányokat is készítsenek.
(A szerző közgazdász, a Magyar Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Ekkor a tervhivatalban – és gondolom, másutt is – elkezdődött a vita, hogy mi a teendő. Két alternatíva volt: vagy a gazdasági növekedés azonnali korlátozásával csökkenteni az importigényeket úgy, hogy a külkereskedelmi mérleg egyensúlyba kerüljön, vagy hiteleket felvenni. A tervhivatal hosszú távú tervezéssel foglalkozó munkatársaként számításokat végeztem a hitelfelvétel várható következményeiről.
Bármilyen variációban (kamat, futamidő, türelmi idő) az jött ki, hogy a hitelfelvétel csak három-négy évig jelenthet nettó forrásbevonást, utána a törlesztés és a kamat szükségképpen feléli a bevonható forrásokat, és közben az ország eladósodik. Ennek alapján minden fórumon, ahol felszólalhattam, elleneztem a hitelfelvételt, és azt mondtam, hogy azonnal fékezni kell a növekedési ütemet,a külkereskedelmi egyensúlyt pedig helyre kell állítani.
Számomra érdekes módon a számítások senkit sem érdekeltek, amikor valamilyen értekezleten felszólaltam a hitelfelvétel ellen, a felszólalást néma csend követte, a javaslatomat nem támogatták és nem is ellenezték, egyszerűen nem törődtek vele. Ma történészeink a hitelfelvételt, amelynek következtében az ország végletesen eladósodott, Fekete János nyakába varrják, pedig ő csak annyit mondott, hogy fel lehet venni a hiteleket, de azt nem mondta, hogy fel is kell venni. Sőt, kevesen tudják, hogy a Nemzeti Bank akkori elnöke, László Andor hevesen ellenezte a hitelfelvételt, amiért Németh Károly, az MSZMP KB gazdaságpolitikai kérdésekkel foglalkozó titkára azonnali hatállyal nyugdíjazta.
Mi volt tehát az oka, hogy a politikai vezetés a hitelfelvétel mellett döntött? Hadd idézzek erre nézve egy, e kérdésben nálam minden bizonnyal elfogulatlanabb szakértőt, Erdős Tibor közgazdászt, aki egy 1987-ben kelt tanulmányában a következőket írta: „A tényekhez az is hozzátartozik, hogy a külső adósságok növelésének a tudomány részéről sem volt erős ellenzéke. (…) A tudomány körében sokan – a progresszív szárnyhoz tartozók közül is nagyon sokan, talán még többen – a külső adósságfelvétel gyors növelését támogatták.
Kevés figyelmet szenteltek a hasznosan végrehajtható tőkeimport gazdasági előfeltételeire, illetve arra, hogy a tőkeimportnak mindig van – a konkrét feltételektől ugyan függő, de mégiscsak szigorú felső határa. Gyakran hangzottak el olyan, egyébként igaz megállapítások, hogy a nemzeti tőkeáramlás szerves része a nemzetközi gazdasági kapcsolatok kibontakoztatásának, intenzifikálásának, hogy infláció idején jobb az adós pozíciójába kerülni, hogy mások is nagy összegben importálnak tőkét, hogy külső forrásokat kell bevonnunk stb. Hiányzott azonban a helyzet konkrét felmérése.”
A megértéshez tegyük még hozzá, hogy a „progresszív” közgazdászok azok voltak, akik később az SZDSZ szakmai hátterét alkották, és szellemi utódaik, illetve még élő képviselőik a mai ellenzék táborában találhatók, és éppen az euróövezetbe való belépést szorgalmazzák, ami a közismert tragédiával járt Görögország és általában az unió dél-európai tagországai esetében.
Azonban amiért e régi – bár hatásaiban máig terjedő – történetet megemlítem, az nem az euró, hanem a Nemzeti Energia- és Klímatervnek azon célja, hogy a napelemek kapacitását 2030-ig 6500 megawattra kell növelni. Ez éppen annyira hibás elképzelés, mint annak idején a hitelfelvétel volt. Hogy e napelem-kapacitás nagyságrendjét meg tudjuk ítélni, tudnunk kell, hogy a Paks I. jelenlegi négy blokkja összesen 2000 megawatt teljesítményű, az épülő Paks II. pedig két 1260 megawattos blokkból fog állni, ami összesen 4520 megawatt, lényegesen kevesebb, mint a tervezett naperőmű-kapacitás. Azonban míg az atomerőmű a naptári idő 95 százalékában termel, a naperőmű csak 12 százalékában, mert éjszaka nem süt a nap, és a névleges teljesítményt nappal is – felhőtlen időben, verőfényes napsütés esetén – 10 és 14 óra között adja le.
Magyarország villamosenergia-igényét 2030-ban mintegy 7000 megawatt erőműi kapacitással lehet kielégíteni, ami a 6500 megawatt naperőmű megépítése esetén annyit jelent, hogy ha süt a nap, akkor le kell kapcsolni az atomerőműveket, ha pedig jön egy zivatar vagy az este, akkor meg vissza. Ez egy technológiai nonszensz. Duplán épülnek meg a kapacitások csak azért, hogy ha süt a nap, akkor az energiaigényeket a naperőművek elégítsék ki, miközben le- és felkapcsolgatják az atomerőművet, ha ilyen (napi) ritmusban ez egyáltalán lehetséges.
A nemzeti energiaterv készítőinek becsületére szolgál, hogy világosan megírják, hogy a karbonsemleges gazdaság megteremtése csak az atomenergiával lehetséges (21. oldal). Továbbá azt is hozzáteszik, hogy „2000 megawatt napelemes termelő kapacitás rendszerbe illesztését követően meg kell vizsgálni, hogy a további növekedés pénzügyi és infrastrukturális feltételei milyen forrásból és mikorra biztosíthatók reálisan” (25. oldal), tehát felhívják a figyelmet a veszélyekre, de ezzel együtt ott van a 2030-ra kitűzött 6500 megawattos naperőmű-kapacitás.
A hetvenes években a „progresszívek” mantrája az volt, hogy jó eladósodni, a mai „progresszíveknek”, elsősorban a zöldmozgalmaknak és általában a fősodratú, magukat akár bal-, akár jobboldalra soroló pártoknak, az a meggyőződésük, hogy szél- és naperőműveket kell építeni, és az atomerőműveket le kell állítani. Ha a szén-dioxid klímahatását vitatni is lehet (tulajdonképpen nem bizonyított tényről, hanem hitről van szó), az már számításokkal igazolható, hogy a klímasemlegesség (nulla szén-dioxid-kibocsátás) csak atomerőművekkel valósítható meg.
A számítások azonban megint senkit sem érdekelnek. Az Európai Parlament által erőltetett első célkitűzés a szén-dioxid-kibocsátás 40 százalékos csökkentése volt 2030-ig 1990-hez képest. Erre készültek a nemzeti klímatervek. Ezt azután egy határozattal 55, majd 60 százalékra emelték anélkül, hogy ennek megvalósíthatóságáról számításokat végeztek volna. Ez világos bizonyítéka annak, hogy itt nem egy átgondolt energiapolitikáról, hanem egy politikai mozgalomról van szó, amelynek természete szerint mindig emelnie kell a célokat, máskülönben a mozgalom értelmét veszti és felbomlik.
Az Európai Parlamentben ülők semmiért sem felelnek, a bizottság vezetői semmiért sem felelnek. Ha majd nem lesz villamos energia, mert nem fúj a szél, vagy éppen éjszaka van, azt a pórul járt polgárok a nemzetállami vezetőkön fogják számonkérni.
És ez az idő már nincs is messze. Ez év január 8-án az európai villamosenergia-hálózat az összeomlás szélére került. Szerbiában, Horvátországban és Romániában majdnem másfél órára leállt, Franciaországban pedig 16 ipartelepen megszakadt az áramszolgáltatás.
Az ok: Németországban, ahol a legelőbbre haladtak már a szél- és naperőművek építésével és az atomenergia felszámolásával, nem fújt a szél, és borús volt az ég. És a szél- és naperőművek még csak az európai villamosenergia-igények mintegy húsz százalékát elégítik ki. Mi lesz, ha ez az arány eléri, mondjuk, a 70 százalékot?
A 6500 megawatt naperőmű mintegy 100 négyzetkilométer termőföldet tesz tönkre, és néhány évtized múlva ugyanennyi veszélyes hulladék lesz belőle, miközben a villamos energia ára az egekbe emelkedik a szabályozási igények infrastruktúrájának kiépítése és fenntartása miatt.
Brüsszel irracionalitása nemcsak a gender- és a bevándorlási politikában, hanem minden egyéb területen is jelentkezik, hiszen különböző nyomásgyakorló csoportok fantazmagóriáinak akar megfelelni. Tudom, a magyar kormány – és általában a normalitás – nehéz helyzetben van, de például a klímapolitikai terén, amelynek újabb változatával a bizottság e hónapban fog előállni, csak el lehetne érni azt, hogy a kitűzött célokhoz részletes megvalósíthatósági tanulmányokat is készítsenek.
(A szerző közgazdász, a Magyar Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap