Szögezzük le, hogy az orosz–ukrán háború oka a NATO keleti terjeszkedése, amelyre jó előre számos amerikai szakértő, közöttük például Henry Kissinger is figyelmeztetett. A nagy összeölelkezés után az orosz–nyugati, pontosabban az orosz–háttérhatalmi viszony akkor romlott meg végérvényesen, amikor Oroszországban nem sikerült az a liberális hatalomátvétel, amelyet Grúziában, Ukrajnában és más országokban siker koronázott. |
Putyin, mikor hatalomra került, szétütött az úgynevezett oligarchák között, sőt egyiküket, Mihail Hodorkovszkijt, még börtönbe is záratta, amit a háttérhatalom emberei azóta sem tudnak neki megbocsátani. (Hogy kik voltak az orosz oligarchák lásd itt.)
De ez rég volt, most már, hogy a folyik a háború, és némi esélye még egy atomháborúnak is van, érdemes áttekinteni, hogy a szakértők miként is vélekednek a háború befejezéséről. A nyugat-európai vezető újságokat nem érdemes olvasni, egyrészt, mert kivétel nélkül háborús uszítók, másrészt mert a folyamatokat Amerikából vezénylik. Az amerikai lapok sajátossága, hogy – bár a meghatározó véleményformálók ott is a háttérhatalom emberei – az amerikai sajtó mégis szabadabb, mint az európai, mert alternatív vélemények is megjelenhetnek a médiumokban, és nem jellemzi őket az az alázatos szolgalelkűség, amivel az európai lapok igyekeznek gazdáik vélt vagy valós elvárásait kielégíteni. Amerika egyik meghatározó újságja, a Külkapcsolatok Tanácsának lapja, a Foreign Affairs gyakran hoz olyan cikkeket is, amelyek nem az oroszok legyőzéséről vagy meggyengítéséről, hanem a háború befejezésének lehetőségéről szólnak. Ezek közül az alábbiakban kettőt idézünk.
Az egyik Christofer Blattman cikke, amely pár napja jelent meg (november 29.) és a Kemény igazságok a hosszú háborúkról (The Hard Truth About Long Wars) címet viseli. Blattman szerint, aki egyéként a Chicagoi Egyetem globális konfliktusokkal foglalkozó professzora, a háború sokáig el fog húzódni, mert egyik fél sincs abban a helyzetben, hogy kompromisszumokat kössön. Az elmúlt két évszázadban a legtöbb háború átlagosan három–négy hónapig tartott ,és e rövidség nagyrészt annak volt köszönhető, hogy a háború a politikai nézeteltérések rendezésének legrosszabb módja. Amint a háború költségei nyilvánvalóvá válnak, az ellenfelek általában keresik a megegyezést. A háborúk egy része viszont sokáig tart, és ez általában három okra vezethető vissza. Az egyik, hogy a vezetők úgy gondolják, a vereség a puszta túlélésüket fenyegeti, a másik ok, hogy a vezetők nem ismerik világosan saját és az ellenség erejét, végül a harmadik ok az, hogy a vezetők attól tartanak, hogy az ellenfél a jövőben erősebb lesz. Ukrajna esetében mindhárom ok jelen van, és ez tartóssá teszi a háborút.
A háborúknak ideológiai okai is lehetnek, ahogy ez az orosz–ukrán háborúra is jellemző. Vlagyimir Putyin tagadja az ukrán identitás és államiság érvényességét, és területfoglalásra törekszik. Ukrajna a maga részéről rendíthetetlenül kitart a mellett, hogy nem hajlandó feláldozni a szabadságot és a szuverenitást az orosz agressziónak, bármi legyen is az ára. Oroszország és Ukrajna azonban egyedüliek e tekintetben. Blattman több történelmi példát hoz fel, főként Amerika háborúit tekintve, amikor az ideológiai elvek felülírták a józan mérlegelést. Az egyik ilyen példa, hogy amikor Hamid Karzai afgán elnök kompromisszumot akart kötni a tálibokkal, ezt az amerikaiak megakadályozták. Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter azt mondta, hogy a tálibokkal való tárgyalás elfogadhatatlan az Egyesült Államok számára, mert vagy igazságot teremtenek (az országban), vagy az igazságszolgáltatás elé állítják őket (a tálibokat). (Ez egy szójáték: to bring justice to them or to bring them to justice).
Hasonló helyzetben volt Jonathan Powel, a brit kormány észak-írországi főtárgyalója 1997 és 1999 között. A 2015-ben kiadott könyvében (Terrorists at the Table) azzal érvelt, hogy az ellenség démonizálása és minden párbeszéd elutasítása rövidlátó politika, és mindig felesleges áldozatokkal jár. A béke lehetetlen, ha az ideológia megakadályozza a vezetőket a tárgyalásban.
Blattman szerint az ukrajnai események még nem jutottak el arra a pontra, hogy az ukránok el tudnák fogadni a kompromisszumot. A közelmúltban olyan realisták, mint Henry Kissinger és Stephen Walt (a Harvard Egyetemen a realista külpolitikai iskola képviselője) sürgette Ukrajnát, hogy lépjen túl ideológiai akadályain, és cserélje el a szuverenitás bizonyos fokát a békére. Végül Blattman azzal fejezi be a cikkét, hogy ha a nyugati demokráciák bizonyos elveket a reálpolitika elé helyeznek, akkor az ukrajnaihoz hasonló háborúk gyakoribbá és nehezebben befejezhetőkké válnak.
A másik cikket október végén Emma Ashford, a Georgetown Egyetem adjunktusa írta, címe: Az ukrajnai háború tárgyalásokkal ér véget (The Ukraine War Will End With Negotiations), és számos érvet hoz fel a háború kompromisszumokkal történő befejezésére. Bevezetőként megállapítja, hogy a Biden-kormányzat kiegyensúlyozott politikát folytat azzal, hogy támogatja Ukrajnát, ám kijelenti, hogy közvetlenül nem fog részt venni a háborúban. Ez azonban nem elég, azzal is foglalkozni kell, hogyan ér véget a háború, ami különösen fontos lenne, hiszen Putyin nukleáris fenyegetése azt jelzi, hogy a háború nem fog véget érni az oroszok egyszerű kapitulációjával. Ugyanakkor azokat a szakértőket és politikusokat, akik azt javasolják, hogy az Egyesült Államoknak támogatnia kellene a tárgyalásos rendezésre irányuló diplomáciai erőfeszítéseket, naivnak vagy akár hazaárulónak is tartják. A kormányzatnak a végjátékokkal kapcsolatos óvatossága mögött tehát erkölcsi kérdések állnak: sokan úgy vélik, hogy erkölcstelen lenne Ukrajnát a rendezés felé terelni. Ahogy az eszkaláció kockázata nő, úgy nő annak az esélye, hogy minden nyugati vezetőt, aki a háború befejezéséről beszél, irreálisnak, erkölcstelennek vagy a „nukleáris zsarolásnak” engedőnek minősítsenek.
Az ukrán érdekek nem feltétlenül azonosak a nyugati partnerek érdekeivel. Kijev számára a tét nagyobb, és – mivel az ukrán gazdaság már így is romokban hever – úgy dönthet, hogy nem sok vesztenivalója van az eszkaláció kockáztatásával vagy a háború folytatásával. Ukrajna erőfeszítéseit azonban a nyugati fegyverek, finanszírozás és hírszerzés teszi lehetővé. Az európai államok jelentős gazdasági terheket viselnek a háború miatt. Az eszkaláció vagy a nukleáris összecsapás bármilyen kockázata pedig magára a Nyugatra nézve is fenyegetést jelent. Mivel Ukrajna nyugati támogatói komoly kockázatot viselnek, ezért szavuk kell legyen abban is, hogy a háború hogyan fejeződjön be.
Emma Ashford javaslatot is tesz, hogy milyen kompromisszumokkal lehetne befejezni a háborút. Ukrajna szempontjából a kitűzött céloknak eleve korlátozottaknak kell lenniük. Ukrajnának, ahelyett, hogy megpróbálná visszaszerezni a 2014 előtti összes területét, vagy megbüntetni az orosz vezetőket, olyan célokat kell követnie, amelyek kevésbé valószínűsítik a drámai eszkalációt, és nagyobb valószínűséggel vezetnek tartós békéhez. A végleges területi határokat például részben a terepen elért katonai eredmények határozhatják meg. A politikai döntéshozóknak nem szabad visszavonhatatlanul ragaszkodniuk a február 24-e előtti, vagy akár a 2014 előtti status quóhoz. Egy területileg kompaktabb, a Krímtől és a Donbasz egy részétől – ahol még mindig él oroszbarát lakosság – megfosztott Ukrajna stabilabb és védhetőbb lehet. Bár még nem jött el a tárgyalások ideje, az Egyesült Államoknak meg kell vizsgálnia, hogy milyen feltételek mellett szorgalmazná a háború befejezését.
A háború eszkalációját támogató cikkek mellett, mint a fenti két példa is mutatja, józan hangok is hallatszanak, de ahogy Emma Ashford utalt rá, ezeket eleve elfojtják, különösen a fősodratú médiában. Az is igaz, amire Christofer Blattman hívta fel a figyelmet, hogy a felek ideológiai álláspontokat, „szent elveket” védenek, ami eleve lehetetlenné teszi a józan kompromisszumok megtalálását.
Mindez azt jelenti, hogy ha eddig az áldozatok számát kétszázezerre becsülik, akkor ez a szám – mire a háború véget ér – meg fog sokszorozódni. Nyugat-Európának alapvető érdeke lenne a háború minél előbbi befejezése, de vezetői olyan erők szolgálatában állnak, akik nem kockázatviselők, és nem is érdekük a háború befejezése.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
De ez rég volt, most már, hogy a folyik a háború, és némi esélye még egy atomháborúnak is van, érdemes áttekinteni, hogy a szakértők miként is vélekednek a háború befejezéséről. A nyugat-európai vezető újságokat nem érdemes olvasni, egyrészt, mert kivétel nélkül háborús uszítók, másrészt mert a folyamatokat Amerikából vezénylik. Az amerikai lapok sajátossága, hogy – bár a meghatározó véleményformálók ott is a háttérhatalom emberei – az amerikai sajtó mégis szabadabb, mint az európai, mert alternatív vélemények is megjelenhetnek a médiumokban, és nem jellemzi őket az az alázatos szolgalelkűség, amivel az európai lapok igyekeznek gazdáik vélt vagy valós elvárásait kielégíteni. Amerika egyik meghatározó újságja, a Külkapcsolatok Tanácsának lapja, a Foreign Affairs gyakran hoz olyan cikkeket is, amelyek nem az oroszok legyőzéséről vagy meggyengítéséről, hanem a háború befejezésének lehetőségéről szólnak. Ezek közül az alábbiakban kettőt idézünk.
Az egyik Christofer Blattman cikke, amely pár napja jelent meg (november 29.) és a Kemény igazságok a hosszú háborúkról (The Hard Truth About Long Wars) címet viseli. Blattman szerint, aki egyéként a Chicagoi Egyetem globális konfliktusokkal foglalkozó professzora, a háború sokáig el fog húzódni, mert egyik fél sincs abban a helyzetben, hogy kompromisszumokat kössön. Az elmúlt két évszázadban a legtöbb háború átlagosan három–négy hónapig tartott ,és e rövidség nagyrészt annak volt köszönhető, hogy a háború a politikai nézeteltérések rendezésének legrosszabb módja. Amint a háború költségei nyilvánvalóvá válnak, az ellenfelek általában keresik a megegyezést. A háborúk egy része viszont sokáig tart, és ez általában három okra vezethető vissza. Az egyik, hogy a vezetők úgy gondolják, a vereség a puszta túlélésüket fenyegeti, a másik ok, hogy a vezetők nem ismerik világosan saját és az ellenség erejét, végül a harmadik ok az, hogy a vezetők attól tartanak, hogy az ellenfél a jövőben erősebb lesz. Ukrajna esetében mindhárom ok jelen van, és ez tartóssá teszi a háborút.
A háborúknak ideológiai okai is lehetnek, ahogy ez az orosz–ukrán háborúra is jellemző. Vlagyimir Putyin tagadja az ukrán identitás és államiság érvényességét, és területfoglalásra törekszik. Ukrajna a maga részéről rendíthetetlenül kitart a mellett, hogy nem hajlandó feláldozni a szabadságot és a szuverenitást az orosz agressziónak, bármi legyen is az ára. Oroszország és Ukrajna azonban egyedüliek e tekintetben. Blattman több történelmi példát hoz fel, főként Amerika háborúit tekintve, amikor az ideológiai elvek felülírták a józan mérlegelést. Az egyik ilyen példa, hogy amikor Hamid Karzai afgán elnök kompromisszumot akart kötni a tálibokkal, ezt az amerikaiak megakadályozták. Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter azt mondta, hogy a tálibokkal való tárgyalás elfogadhatatlan az Egyesült Államok számára, mert vagy igazságot teremtenek (az országban), vagy az igazságszolgáltatás elé állítják őket (a tálibokat). (Ez egy szójáték: to bring justice to them or to bring them to justice).
Hasonló helyzetben volt Jonathan Powel, a brit kormány észak-írországi főtárgyalója 1997 és 1999 között. A 2015-ben kiadott könyvében (Terrorists at the Table) azzal érvelt, hogy az ellenség démonizálása és minden párbeszéd elutasítása rövidlátó politika, és mindig felesleges áldozatokkal jár. A béke lehetetlen, ha az ideológia megakadályozza a vezetőket a tárgyalásban.
Blattman szerint az ukrajnai események még nem jutottak el arra a pontra, hogy az ukránok el tudnák fogadni a kompromisszumot. A közelmúltban olyan realisták, mint Henry Kissinger és Stephen Walt (a Harvard Egyetemen a realista külpolitikai iskola képviselője) sürgette Ukrajnát, hogy lépjen túl ideológiai akadályain, és cserélje el a szuverenitás bizonyos fokát a békére. Végül Blattman azzal fejezi be a cikkét, hogy ha a nyugati demokráciák bizonyos elveket a reálpolitika elé helyeznek, akkor az ukrajnaihoz hasonló háborúk gyakoribbá és nehezebben befejezhetőkké válnak.
A másik cikket október végén Emma Ashford, a Georgetown Egyetem adjunktusa írta, címe: Az ukrajnai háború tárgyalásokkal ér véget (The Ukraine War Will End With Negotiations), és számos érvet hoz fel a háború kompromisszumokkal történő befejezésére. Bevezetőként megállapítja, hogy a Biden-kormányzat kiegyensúlyozott politikát folytat azzal, hogy támogatja Ukrajnát, ám kijelenti, hogy közvetlenül nem fog részt venni a háborúban. Ez azonban nem elég, azzal is foglalkozni kell, hogyan ér véget a háború, ami különösen fontos lenne, hiszen Putyin nukleáris fenyegetése azt jelzi, hogy a háború nem fog véget érni az oroszok egyszerű kapitulációjával. Ugyanakkor azokat a szakértőket és politikusokat, akik azt javasolják, hogy az Egyesült Államoknak támogatnia kellene a tárgyalásos rendezésre irányuló diplomáciai erőfeszítéseket, naivnak vagy akár hazaárulónak is tartják. A kormányzatnak a végjátékokkal kapcsolatos óvatossága mögött tehát erkölcsi kérdések állnak: sokan úgy vélik, hogy erkölcstelen lenne Ukrajnát a rendezés felé terelni. Ahogy az eszkaláció kockázata nő, úgy nő annak az esélye, hogy minden nyugati vezetőt, aki a háború befejezéséről beszél, irreálisnak, erkölcstelennek vagy a „nukleáris zsarolásnak” engedőnek minősítsenek.
Az ukrán érdekek nem feltétlenül azonosak a nyugati partnerek érdekeivel. Kijev számára a tét nagyobb, és – mivel az ukrán gazdaság már így is romokban hever – úgy dönthet, hogy nem sok vesztenivalója van az eszkaláció kockáztatásával vagy a háború folytatásával. Ukrajna erőfeszítéseit azonban a nyugati fegyverek, finanszírozás és hírszerzés teszi lehetővé. Az európai államok jelentős gazdasági terheket viselnek a háború miatt. Az eszkaláció vagy a nukleáris összecsapás bármilyen kockázata pedig magára a Nyugatra nézve is fenyegetést jelent. Mivel Ukrajna nyugati támogatói komoly kockázatot viselnek, ezért szavuk kell legyen abban is, hogy a háború hogyan fejeződjön be.
Emma Ashford javaslatot is tesz, hogy milyen kompromisszumokkal lehetne befejezni a háborút. Ukrajna szempontjából a kitűzött céloknak eleve korlátozottaknak kell lenniük. Ukrajnának, ahelyett, hogy megpróbálná visszaszerezni a 2014 előtti összes területét, vagy megbüntetni az orosz vezetőket, olyan célokat kell követnie, amelyek kevésbé valószínűsítik a drámai eszkalációt, és nagyobb valószínűséggel vezetnek tartós békéhez. A végleges területi határokat például részben a terepen elért katonai eredmények határozhatják meg. A politikai döntéshozóknak nem szabad visszavonhatatlanul ragaszkodniuk a február 24-e előtti, vagy akár a 2014 előtti status quóhoz. Egy területileg kompaktabb, a Krímtől és a Donbasz egy részétől – ahol még mindig él oroszbarát lakosság – megfosztott Ukrajna stabilabb és védhetőbb lehet. Bár még nem jött el a tárgyalások ideje, az Egyesült Államoknak meg kell vizsgálnia, hogy milyen feltételek mellett szorgalmazná a háború befejezését.
A háború eszkalációját támogató cikkek mellett, mint a fenti két példa is mutatja, józan hangok is hallatszanak, de ahogy Emma Ashford utalt rá, ezeket eleve elfojtják, különösen a fősodratú médiában. Az is igaz, amire Christofer Blattman hívta fel a figyelmet, hogy a felek ideológiai álláspontokat, „szent elveket” védenek, ami eleve lehetetlenné teszi a józan kompromisszumok megtalálását.
Mindez azt jelenti, hogy ha eddig az áldozatok számát kétszázezerre becsülik, akkor ez a szám – mire a háború véget ér – meg fog sokszorozódni. Nyugat-Európának alapvető érdeke lenne a háború minél előbbi befejezése, de vezetői olyan erők szolgálatában állnak, akik nem kockázatviselők, és nem is érdekük a háború befejezése.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap