 | Az Európai Unió szankciókat hozott Oroszország ellen, Oroszország szankciókat hozott az Európai Unió ellen. Az Európai Unió szankciókat hozott Kína ellen, Kína szankciókat hozott az Európai Unió ellen |
Mi ez? Egy új hidegháború kezdete? Életemben már volt szerencsém néhányhoz. Első politikai élményeim 1949-ből valók, amikor is elsőosztályos lettem, és édesanyám elkísért az iskolába. Az osztályteremben a fekete táblán kis mackók mentek az erdei iskolába, nyilván a gyerekek megnyugtatása érdekében, a rajztanárnő jóvoltából.
Azonban a hátsó falon négy nagy portré lógott: Marx, Engels, Lenin és Sztálin. Jellemző a korra, hogy a szülők között elterjedt, hogy azt a gyereket, aki nem tudja őket felsorolni, nem veszik fel az iskolába. Anyám próbálta nekem magyarázni, hogy melyik másik, de én a két nagy szakállast sehogy sem tudtam megkülönböztetni, és nagyon féltem, hogy emiatt nem mehetek iskolába. Hát így kezdődött, azután jött a koreai háború, a kubai válság (akkor tényleg féltünk egy kicsit), a vietnami háború, majd az enyhülés, amerikai pingpongcsapat utazott Kínába, majd Henry Kissinger is, véget ért a vietnami háború és volt egy kis fellélegzés, legalábbis addig, míg a Szovjetunió baráti segítséget nem adott az afganisztáni elvtársaknak, amiért is Ronald Reagan a gonosz birodalmának nevezte a Szovjetuniót.
Azután változott a helyzet, az oroszok kimentek, az amerikaiak bementek Afganisztánba, végül a Szovjetunió felbomlott, és azt gondoltuk, hogy most már örökre vége a hidegháborúnak, hiszen a kommunizmus megbukott, nincs ok a további szembenállásra. Akkor még nem hallottunk róla, így nem is sejthettük, hogy van valami, ami még a kommunizmusnál is rosszabb: a kultúrkommunizmus. Míg a kommunisták csak az osztályellenséget akarták felszámolni (és fel is számolták), a kultúrkommunisták az emberek lelkét és hazáját vették célba.
De eleinte minden jól ment, nagy volt a barátság a Kelet és a Nyugat között mindaddig, amíg Jelcin uralma alatt Oroszországot szét lehetett lopni. Amikor ezt már Jelcin is soknak tartotta, akkor átadta a hatalmat Putyinnak, aki szétütött a nemzetközi rablóbanda között, és aki nem volt elég gyors, az Putyin börtönébe került. Természetesen a nemzetközi hálózat ezt nem nézte jó szemmel, és azóta a szabad világ lapjaiban csak negatív cikkek jelentek meg Oroszországról, és különösen Putyinról, akit az új amerikai elnök gyilkosnak is nevezett.
Mindez persze elég pongyola összefoglalása az elmúlt hetven év geopolitikai történetének, végig lehetne menni rajta tudományosan is, kifejtve az egyes lépések mögötti politikai és gazdasági okokat, idézve dokumentumokat és neves szerzők bölcs gondolatait, engem azonban elsősorban az gondolkodtatott el, végigtekintve az általam is átélt elmúlt hetven éven, hogy milyen pszichológiai tényezők hatottak az egyes korok meghatározó politikusaira, hogy a megbékélést vagy a konfliktusokat keresték inkább. Így például nekem nagyon imponált az, ahogy Henry Kissinger igyekezett javítani a kapcsolatokat az Egyesült Államok és Kína között, amelyben persze Nixon elnök hasonló szándéka is sokat nyomott a latban.
Kissingernek a NATO keleti terjeszkedésével és különösen Ukrajna NATO-tagságával kapcsolatban is az volt a véleménye, hogy nem szabad Oroszország elemi biztonsági igényeit figyelmen kívül hagyni. E tekintetben érdemes őt magát idézni, mert a Washington Postban 2014. március 5-én, tehát nem sokkal Janukovics elmozdítása után és a krími népszavazás előtt közzétett gondolatai máig érvényes geopolitikai szempontok (természetesen csak akkor, ha érdekeltek vagyunk a békés egymás mellett élésben): „A Nyugatnak meg kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna soha nem lesz pusztán egy másik ország. Az orosz történelem a Kijev-Russzal kezdődött.
Az orosz vallás onnan terjedt el. Ukrajna évszázadok óta Oroszország része, és történelmük már korábban is összefonódott. Az oroszok szabadságért folytatott legfontosabb harcai közül néhány, az 1709-es poltavai csatától kezdve, ukrán földön folyt. A fekete-tengeri flotta – Oroszország földközi-tengeri erejének bázisa – hosszú távú bérleti szerződés alapján a Krím félszigeten, Szevasztopolban állomásozik. Még olyan híres disszidenseknek is, mint Alekszandr Szolzsenyicin és Joszif Brodszkij az a véleményük, hogy Ukrajna az orosz történelem, sőt Oroszország szerves része.
Az Európai Uniónak fel kell ismernie, hogy Ukrajna Európához fűződő viszonyának tárgyalása során a bürokrácia lassúsága és a stratégiai gondolkodás belpolitikai szempontok alá rendelése hozzájárult a tárgyalások kudarcához. A külpolitika a prioritások meghatározásának művészete.” Kissingerrel szemben állnak az olyan politikai héják, mint Zbigniew Brzezinski, aki meggyőzte Clintont a NATO keleti terjeszkedésének szükségességéről, vagy más intervencionalista politikusok, mint Dick Cheney, Paul Wolfowitz, Condoleezza Rice, Robert Kagan, Victoria Nuland, Madeleine Albright. Külön tanulmányt érdemelne az említettek külpolitikai felfogását meghatározó szociológiai háttér bemutatása.
Trump első dolga volt ezek menesztése, ám Bidennel Amerika külpolitikai héjái újból Amerika külpolitikájának meghatározóivá váltak, és ez nem is fog változni, amíg a „mély állam” lesz hatalmon Washingtonban. Trump Amerika reális gazdasági érdekei mellett fordult szembe Kína és Németország merkantilista (exporttöbbletre törekvő) politikájával.
Ezt a többletet jellemzi, hogy 2019-ben a kínai exporttöbblet az USA-val szemben mintegy 300 milliárd dollárt, Németország exporttöbblete 75 milliárd dollárt tett ki, a kettő együtt az USA kereskedelmi deficitének körülbelül a felét alkotta, a többi főleg más ázsiai országoktól származott. A külkereskedelmi deficit természetesen negatívan hatott az USA belső foglalkoztatására is. Na, ez volt az, ami nem tetszett Trumpnak – tegyük hozzá, teljes joggal.
Míg Trump külpolitikáját elsősorban az Egyesült Államok mint nemzetállam gazdasági érdekei mozgatták, addig a jelenlegi adminisztráció külpolitikáját Amerika és ezzel együtt a „mély állam” (a háttérhatalom) geopolitikai dominanciájának erősítésére irányuló szándék fogja alakítani. Ennek egyik meghatározó eleme lesz, hogy szövetségeseit, mindenekelőtt az Európai Uniót távol tartsa az oroszokkal és kínaiakkal való kereskedelmi kapcsolatok további fejlesztésétől.
E politika része az a rettenetes nyomás, amely most Németországra nehezedik, hogy a második északi gázvezeték építését ne fejezzék be. Németországnak viszont egyrészt szüksége lesz a gázra, mert különben a szélerőművekre épített energiagazdasága rövidesen összeomlik, másrészt cserébe német gépipari termékeket kíván eladni az oroszoknak.
Ami Németországra igaz, az igaz a többi nagyobb és kisebb uniós országra is. Még az oroszokkal nem különösebben szimpatizáló lengyeleknek is jelentősek az orosz gazdasági kapcsolataik, nem beszélve Franciaországról és Olaszországról. De Gaulle azt mondta, hogy Európa az Urálig tart, Macron nemrég meghosszabbította Vlagyivosztokig. Berlusconi és Putyin puszipajtások voltak. Az unió nemzetállamainak jól felfogott érdeke az orosz és a kínai gazdasági kapcsolatok kölcsönösen előnyös fejlesztése. Ez azonban szemben áll az amerikai mély állam vagy szélesebben az euroatlanti háttérhatalom geopolitikai ambícióival.
Ezek az ambíciók, úgy tűnik, nagyobb meghallgatásra találnak az Európai Bizottságban és még inkább az Európai Parlamentben, aminek az lehet az oka, hogy míg a nemzetállami vezetőket a választók el tudják számoltatni, tehát a nemzetállami érdekektől teljesen eltérő politikát nem folytathatnak, addig az Európai Bizottság és az Európai Parlament teljes felelőtlenséggel folytathat a nemzetállami érdekekkel szembemenő politikát, senki nem kérheti azt számon rajtuk. Uniós körökben e jelenséget, nem kis eufemizmussal, demokráciadeficitnek nevezik. Az e szervek által szorgalmazott szank-ciók azonban a nemzetállamokat, közöttük még Németországot is, nehéz helyzetbe hozhatják.
Attól nem kell félnünk, hogy ez a kezdődő hidegháború fegyveres konfliktussá válik, hiszen már nem az ópiumháború korát éljük, gazdasági és politikai kárunk azonban jócskán származhat belőle.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Azonban a hátsó falon négy nagy portré lógott: Marx, Engels, Lenin és Sztálin. Jellemző a korra, hogy a szülők között elterjedt, hogy azt a gyereket, aki nem tudja őket felsorolni, nem veszik fel az iskolába. Anyám próbálta nekem magyarázni, hogy melyik másik, de én a két nagy szakállast sehogy sem tudtam megkülönböztetni, és nagyon féltem, hogy emiatt nem mehetek iskolába. Hát így kezdődött, azután jött a koreai háború, a kubai válság (akkor tényleg féltünk egy kicsit), a vietnami háború, majd az enyhülés, amerikai pingpongcsapat utazott Kínába, majd Henry Kissinger is, véget ért a vietnami háború és volt egy kis fellélegzés, legalábbis addig, míg a Szovjetunió baráti segítséget nem adott az afganisztáni elvtársaknak, amiért is Ronald Reagan a gonosz birodalmának nevezte a Szovjetuniót.
Azután változott a helyzet, az oroszok kimentek, az amerikaiak bementek Afganisztánba, végül a Szovjetunió felbomlott, és azt gondoltuk, hogy most már örökre vége a hidegháborúnak, hiszen a kommunizmus megbukott, nincs ok a további szembenállásra. Akkor még nem hallottunk róla, így nem is sejthettük, hogy van valami, ami még a kommunizmusnál is rosszabb: a kultúrkommunizmus. Míg a kommunisták csak az osztályellenséget akarták felszámolni (és fel is számolták), a kultúrkommunisták az emberek lelkét és hazáját vették célba.
De eleinte minden jól ment, nagy volt a barátság a Kelet és a Nyugat között mindaddig, amíg Jelcin uralma alatt Oroszországot szét lehetett lopni. Amikor ezt már Jelcin is soknak tartotta, akkor átadta a hatalmat Putyinnak, aki szétütött a nemzetközi rablóbanda között, és aki nem volt elég gyors, az Putyin börtönébe került. Természetesen a nemzetközi hálózat ezt nem nézte jó szemmel, és azóta a szabad világ lapjaiban csak negatív cikkek jelentek meg Oroszországról, és különösen Putyinról, akit az új amerikai elnök gyilkosnak is nevezett.
Mindez persze elég pongyola összefoglalása az elmúlt hetven év geopolitikai történetének, végig lehetne menni rajta tudományosan is, kifejtve az egyes lépések mögötti politikai és gazdasági okokat, idézve dokumentumokat és neves szerzők bölcs gondolatait, engem azonban elsősorban az gondolkodtatott el, végigtekintve az általam is átélt elmúlt hetven éven, hogy milyen pszichológiai tényezők hatottak az egyes korok meghatározó politikusaira, hogy a megbékélést vagy a konfliktusokat keresték inkább. Így például nekem nagyon imponált az, ahogy Henry Kissinger igyekezett javítani a kapcsolatokat az Egyesült Államok és Kína között, amelyben persze Nixon elnök hasonló szándéka is sokat nyomott a latban.
Kissingernek a NATO keleti terjeszkedésével és különösen Ukrajna NATO-tagságával kapcsolatban is az volt a véleménye, hogy nem szabad Oroszország elemi biztonsági igényeit figyelmen kívül hagyni. E tekintetben érdemes őt magát idézni, mert a Washington Postban 2014. március 5-én, tehát nem sokkal Janukovics elmozdítása után és a krími népszavazás előtt közzétett gondolatai máig érvényes geopolitikai szempontok (természetesen csak akkor, ha érdekeltek vagyunk a békés egymás mellett élésben): „A Nyugatnak meg kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna soha nem lesz pusztán egy másik ország. Az orosz történelem a Kijev-Russzal kezdődött.
Az orosz vallás onnan terjedt el. Ukrajna évszázadok óta Oroszország része, és történelmük már korábban is összefonódott. Az oroszok szabadságért folytatott legfontosabb harcai közül néhány, az 1709-es poltavai csatától kezdve, ukrán földön folyt. A fekete-tengeri flotta – Oroszország földközi-tengeri erejének bázisa – hosszú távú bérleti szerződés alapján a Krím félszigeten, Szevasztopolban állomásozik. Még olyan híres disszidenseknek is, mint Alekszandr Szolzsenyicin és Joszif Brodszkij az a véleményük, hogy Ukrajna az orosz történelem, sőt Oroszország szerves része.
Az Európai Uniónak fel kell ismernie, hogy Ukrajna Európához fűződő viszonyának tárgyalása során a bürokrácia lassúsága és a stratégiai gondolkodás belpolitikai szempontok alá rendelése hozzájárult a tárgyalások kudarcához. A külpolitika a prioritások meghatározásának művészete.” Kissingerrel szemben állnak az olyan politikai héják, mint Zbigniew Brzezinski, aki meggyőzte Clintont a NATO keleti terjeszkedésének szükségességéről, vagy más intervencionalista politikusok, mint Dick Cheney, Paul Wolfowitz, Condoleezza Rice, Robert Kagan, Victoria Nuland, Madeleine Albright. Külön tanulmányt érdemelne az említettek külpolitikai felfogását meghatározó szociológiai háttér bemutatása.
Trump első dolga volt ezek menesztése, ám Bidennel Amerika külpolitikai héjái újból Amerika külpolitikájának meghatározóivá váltak, és ez nem is fog változni, amíg a „mély állam” lesz hatalmon Washingtonban. Trump Amerika reális gazdasági érdekei mellett fordult szembe Kína és Németország merkantilista (exporttöbbletre törekvő) politikájával.
Ezt a többletet jellemzi, hogy 2019-ben a kínai exporttöbblet az USA-val szemben mintegy 300 milliárd dollárt, Németország exporttöbblete 75 milliárd dollárt tett ki, a kettő együtt az USA kereskedelmi deficitének körülbelül a felét alkotta, a többi főleg más ázsiai országoktól származott. A külkereskedelmi deficit természetesen negatívan hatott az USA belső foglalkoztatására is. Na, ez volt az, ami nem tetszett Trumpnak – tegyük hozzá, teljes joggal.
Míg Trump külpolitikáját elsősorban az Egyesült Államok mint nemzetállam gazdasági érdekei mozgatták, addig a jelenlegi adminisztráció külpolitikáját Amerika és ezzel együtt a „mély állam” (a háttérhatalom) geopolitikai dominanciájának erősítésére irányuló szándék fogja alakítani. Ennek egyik meghatározó eleme lesz, hogy szövetségeseit, mindenekelőtt az Európai Uniót távol tartsa az oroszokkal és kínaiakkal való kereskedelmi kapcsolatok további fejlesztésétől.
E politika része az a rettenetes nyomás, amely most Németországra nehezedik, hogy a második északi gázvezeték építését ne fejezzék be. Németországnak viszont egyrészt szüksége lesz a gázra, mert különben a szélerőművekre épített energiagazdasága rövidesen összeomlik, másrészt cserébe német gépipari termékeket kíván eladni az oroszoknak.
Ami Németországra igaz, az igaz a többi nagyobb és kisebb uniós országra is. Még az oroszokkal nem különösebben szimpatizáló lengyeleknek is jelentősek az orosz gazdasági kapcsolataik, nem beszélve Franciaországról és Olaszországról. De Gaulle azt mondta, hogy Európa az Urálig tart, Macron nemrég meghosszabbította Vlagyivosztokig. Berlusconi és Putyin puszipajtások voltak. Az unió nemzetállamainak jól felfogott érdeke az orosz és a kínai gazdasági kapcsolatok kölcsönösen előnyös fejlesztése. Ez azonban szemben áll az amerikai mély állam vagy szélesebben az euroatlanti háttérhatalom geopolitikai ambícióival.
Ezek az ambíciók, úgy tűnik, nagyobb meghallgatásra találnak az Európai Bizottságban és még inkább az Európai Parlamentben, aminek az lehet az oka, hogy míg a nemzetállami vezetőket a választók el tudják számoltatni, tehát a nemzetállami érdekektől teljesen eltérő politikát nem folytathatnak, addig az Európai Bizottság és az Európai Parlament teljes felelőtlenséggel folytathat a nemzetállami érdekekkel szembemenő politikát, senki nem kérheti azt számon rajtuk. Uniós körökben e jelenséget, nem kis eufemizmussal, demokráciadeficitnek nevezik. Az e szervek által szorgalmazott szank-ciók azonban a nemzetállamokat, közöttük még Németországot is, nehéz helyzetbe hozhatják.
Attól nem kell félnünk, hogy ez a kezdődő hidegháború fegyveres konfliktussá válik, hiszen már nem az ópiumháború korát éljük, gazdasági és politikai kárunk azonban jócskán származhat belőle.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap