The European Green Deal-ként (Európai Zöld Megállapodás) emlegetik azt a legújabb elképzelést, amely szerint az Európai Uniónak 2050-ig karbonsemlegesnek kell lennie, ami annyit jelent, hogy a nettó szén-dioxid-kibocsátásnak nullára kell csökkennie.
Minderről nem először és nem utoljára a múlt héten tárgyaltak az unió legfelső vezetői, és el is fogadtak egy közleményt, amelyben kijelentik, hogy „a legutolsó rendelkezésre álló tudományos eredmények fényében (…) az Európai Tanács támogatja azt a célt, hogy az EU karbonsemlegessé váljon 2050-re”.
A közlemény szerint a klímaátmenet érdekében az Európai Beruházási Bank a 2020-as évtizedre ezermilliárd euró kölcsönt ajánlott fel, míg a Bizottság a 2021–27-re vonatkozó költségvetésben százmilliárd eurót szándékozik e célra biztosítani. A Bizottság javaslatát, amelyet Európai Zöld Megállapodásnak neveznek, Von der Leyen, a Bizottság elnöke az Európai Parlamentben jelentette be még a tanácsülést megelőzően. E bejelentéskor Von der Leyen bizonyos mértékig elébe ment a parlamenti zöld–vörös lelkek igényeinek, mert azt a 2030-as célt, amely eddig a szén-dioxid-kibocsátásban 1990-hez képest negyvenszázalékos csökkentést írt elő, ötven százalékra emelte. A zöld–vörös koalíciónak azonban ez sem volt elég, ötvenöt százalékot követelt.
A visegrádi országok, amelyek már a nyáron is hiányolták a klímacélok mellé rendelt forrásokat – miközben a célokkal egyetértettek –, most is fenntartásaikat hangoztatták. Orbán Viktor kijelentette, hogy akkor fogadható el a Bizottság terve, ha azt megfinanszírozzák, és végre felhagynak az atomenergia alkalmazásának kritizálásával és akadályozásával. Andrej Babiš cseh miniszterelnök kijelentette, hogy a karbonsemlegességet atomerőművek nélkül nem lehet elérni, majd kifakadt: „az atomenergia tiszta energia, nem tudom, sok országnak miért van ezzel problémája”. A Tanács közös közleménye végül eleget tett e követeléseknek meglebegtetve, hogy a gyengébben fejlett országok támogatást kapnak („figyelembe veszik az eltérő nemzeti körülményeket”) és belevették a szövegbe, hogy „néhány tagállam jelezte, hogy a nemzeti energiaellátásukban nukleáris energiát fognak használni”. Ami a megvalósítás terheit illeti, a Bizottságnak van egy olyan becslése is, hogy a célok megvalósítása évi 260 milliárd eurót igényel. Ez még mindig csak az uniós GDP 1,4 százalékát jelentené, valamivel többet, mint a jelenlegi éves költségvetés, de ennek megvalósítása egy olyan helyzetben, amikor egyrészt a nettó befizetők nem akarnak többet befizetni, mint egy százalék, másrészt, az egyes országokon számon kérik a költségvetési hiány három százalék alatt tartását, meglehetősen kétséges.
A Bloomberg New York-i pénzügyi elemző intézet szerint a kelet-európai országok pénzkövetelése a klímasemlegesség elérése érdekében cinikus ugyan, de nem alaptalan, ugyanis a gazdag nyugat-európai országok segítsége nélkül a kelet-európaiak nem érhetik el a klímasemlegességet. A Bloomberg említi Orbán Viktort, akit a legmerészebb alkudozónak nevez, és aki szerint Magyarországnak a klímasemlegesség megvalósításához százötvenmilliárd euróra van szüksége. Andrej Babiš mintegy harmincmilliárd euróra becsülte a költségeket (a két számítás között nyilván jelentős tartalmi különbségek vannak). Ha ezeket az értékeket évekre elosztjuk, akkor a magyarországi számítás évi öt-, a cseh évi egymilliárd eurót jelent, és hasonlóak lehetnek a többi közép- és kelet-európai ország költségei is. A Bloomberg szerint ennek finanszírozása nem lehetetlen, hiszen az unió jelenlegi évi 170 milliárd eurós költségvetéséből kitellene éppen.
Felejtsük el most egy pillanatra, hogy a zöld–vörös koalíció – most már az Európai Tanács által is jóváhagyott – követelése irreális, és képzeljük el, hogy egy mérnök megkapja azt a feladatot, hogy az Európai Uniót klímasemlegessé tegye és a feladatot becsülettel meg is akarja oldani. A szén-dioxid-nyelőket nyugodtan kihagyhatja a számításból, mert azok vagy természetesek (óceánok), vagy végesek (erdőtelepítés), vagy még ígéretes kísérleti formában vannak a laboratóriumokban. Ezek után a kérdés arra redukálódik, hogy a háztartások, az ipar, a közlekedés, a villamosenergia-termelés és hőtermelés hogyan oldható meg szén-dioxid-kibocsátás nélkül. A megújuló energiaforrásokkal biztos nem, mert azok mellé ugyanolyan kapacitással szén-, vagy szénhidrogén-erőműveket kell beépíteni, ugyanis energiára akkor is szükség van, ha a nap nem süt, a szél nem fúj. Elvben tárolni is lehetne az energiát, de az országnyi, kontinensnyi méretekben nem megoldható. Végül, a mai technológiai ismereteink mellett marad az atomenergia, mint karbonemisszió-mentes energiaforrás.
A háztartásokban úgy lehetne felváltani a mai fűtési rendszereket, ha villanykályhákkal fűtenénk, vagy a távhőellátást biztosító hőerőművekben villamosenergiával állítanánk elő a meleg vizet. Az előbbi esetben a villamoshálózatokat teljes mértékben ki kellene cserélni, az utóbbi esetben viszont a már meglévő távfűtőhálózatokat is lehetne használni, sőt kisebb atomerőművek – a villamosenergia szolgáltatása mellett – meleg vízzel is elláthatnák a környéket, ez Kínában már gyakorlat. A közlekedésben át kellene térni a tisztán elektromos autókra, ha elegendő lítiumionos akkumulátort lehetne biztosítani a világ jelenlegi 1,3 milliárd gépkocsija számára, amelyek száma csak emelkedni fog. A légi közlekedés pedig talán úgy lehetne karbonsemleges, ha a levegő szén-dioxid-tartalmából plusz a víz hidrogéntartalmából szintetikus hajtóanyagot (például butángázt) állítanának elő atomenergiával, de ez esetben a szél- és napenergia is hasznosítható lenne. Az iparban a háztartásokhoz hasonlóan lehetne megoldani a hőellátást. Az elmondottak létrehozásának költségeit mintapéldákon kellene kiszámítani, majd felszorozni országos, illetve európai léptékre.
Ilyen számításokat azonban az Európai Bizottság nem végzett, és nem is fog végezni a mostani tanácsi közleményben erre szánt szűk fél évben („olyan korán 2020-ban, ahogy csak lehetséges”) és persze így az sem derül ki, hogy a karbonsemlegességnek milyen nagyságrendűek a valós költségei. Hasonlóképpen nem fog kiderülni, hogy a pénz mellett rendelkezésre állnak-e szükséges nyersanyagok (például a lítium az unió négyszázmillió gépkocsijának akkumulátorai számára), a képzett munkaerő, a kivitelezői kapacitás és az sem, hogy egy ilyen átalakítás mennyi időt és társadalmi áldozatot igényel. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy ilyen mértékű átalakítás piacgazdasági viszonyok között egyáltalán lehetséges-e, vagy, hogy mindeközben hogyan lehet biztosítani az unió nemzetközi versenyképességét és a Világkereskedelmi Szervezet előírásainak való megfelelést.
Az Európai Bizottság most már a Tanács által is szentesített javaslata tehát nem más, mint egy önkényes, voluntarista célkitűzés, épp olyan, mint mikor 2000-ben célul tűzték ki, hogy 2010-re az Európai Unió a világ legdinamikusabban fejlődő térsége lesz (mint tudjuk, helyette válságövezetté vált). A terv az idősebbeket emlékeztetheti a Rákosi–Gerő-féle képzelgésekre a csillagos égig érő acéltermelésről és a fogyasztás ennek érdekében történő korlátozásáról, amely végül a diktatúra elleni népfelkelésbe torkollott.
Tegyük még hozzá, hogy a világ szén-dioxid-kibocsátásában az Európai Unió csak tíz százalékot képvisel, a többieknek meg egyszerűen sem pénzük, sem elhatározottságuk nem lesz arra, hogy az európai példaadást kövessék. Vagyis ha az unió valóban elérné a karbonsemlegességet, a világ szén-dioxid-kibocsátása még akkor is növekedne, különösen, ha a mai fejletlen országok, a fejletteket követve, elkezdenének iparosodni. Emiatt a racionális viselkedés nem a szén-dioxid-kibocsátás elleni küzdelem, azt gondolván, hogy a Föld hőmérséklete gombnyomásra szabályozható, hanem a változásokra való felkészülés. Ez elől vonja el zöld–vörös diktatúra a figyelmet és az erőforrásokat.
A követelések irracionalitását végiggondolva, rá kell jönnünk – ha eddig nem tudtuk volna –, hogy itt a klíma csupán ürügy, alapvetően egy erőszakos politikai mozgalom nyomulásával van dolgunk, amely, akárcsak elődeik, a fasiszták és a kommunisták, irreális világképüket akarják a többségre kényszeríteni, hogy azután követeléseik számonkérésével zsarolni tudják őket.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap
A közlemény szerint a klímaátmenet érdekében az Európai Beruházási Bank a 2020-as évtizedre ezermilliárd euró kölcsönt ajánlott fel, míg a Bizottság a 2021–27-re vonatkozó költségvetésben százmilliárd eurót szándékozik e célra biztosítani. A Bizottság javaslatát, amelyet Európai Zöld Megállapodásnak neveznek, Von der Leyen, a Bizottság elnöke az Európai Parlamentben jelentette be még a tanácsülést megelőzően. E bejelentéskor Von der Leyen bizonyos mértékig elébe ment a parlamenti zöld–vörös lelkek igényeinek, mert azt a 2030-as célt, amely eddig a szén-dioxid-kibocsátásban 1990-hez képest negyvenszázalékos csökkentést írt elő, ötven százalékra emelte. A zöld–vörös koalíciónak azonban ez sem volt elég, ötvenöt százalékot követelt.
A visegrádi országok, amelyek már a nyáron is hiányolták a klímacélok mellé rendelt forrásokat – miközben a célokkal egyetértettek –, most is fenntartásaikat hangoztatták. Orbán Viktor kijelentette, hogy akkor fogadható el a Bizottság terve, ha azt megfinanszírozzák, és végre felhagynak az atomenergia alkalmazásának kritizálásával és akadályozásával. Andrej Babiš cseh miniszterelnök kijelentette, hogy a karbonsemlegességet atomerőművek nélkül nem lehet elérni, majd kifakadt: „az atomenergia tiszta energia, nem tudom, sok országnak miért van ezzel problémája”. A Tanács közös közleménye végül eleget tett e követeléseknek meglebegtetve, hogy a gyengébben fejlett országok támogatást kapnak („figyelembe veszik az eltérő nemzeti körülményeket”) és belevették a szövegbe, hogy „néhány tagállam jelezte, hogy a nemzeti energiaellátásukban nukleáris energiát fognak használni”. Ami a megvalósítás terheit illeti, a Bizottságnak van egy olyan becslése is, hogy a célok megvalósítása évi 260 milliárd eurót igényel. Ez még mindig csak az uniós GDP 1,4 százalékát jelentené, valamivel többet, mint a jelenlegi éves költségvetés, de ennek megvalósítása egy olyan helyzetben, amikor egyrészt a nettó befizetők nem akarnak többet befizetni, mint egy százalék, másrészt, az egyes országokon számon kérik a költségvetési hiány három százalék alatt tartását, meglehetősen kétséges.
A Bloomberg New York-i pénzügyi elemző intézet szerint a kelet-európai országok pénzkövetelése a klímasemlegesség elérése érdekében cinikus ugyan, de nem alaptalan, ugyanis a gazdag nyugat-európai országok segítsége nélkül a kelet-európaiak nem érhetik el a klímasemlegességet. A Bloomberg említi Orbán Viktort, akit a legmerészebb alkudozónak nevez, és aki szerint Magyarországnak a klímasemlegesség megvalósításához százötvenmilliárd euróra van szüksége. Andrej Babiš mintegy harmincmilliárd euróra becsülte a költségeket (a két számítás között nyilván jelentős tartalmi különbségek vannak). Ha ezeket az értékeket évekre elosztjuk, akkor a magyarországi számítás évi öt-, a cseh évi egymilliárd eurót jelent, és hasonlóak lehetnek a többi közép- és kelet-európai ország költségei is. A Bloomberg szerint ennek finanszírozása nem lehetetlen, hiszen az unió jelenlegi évi 170 milliárd eurós költségvetéséből kitellene éppen.
Felejtsük el most egy pillanatra, hogy a zöld–vörös koalíció – most már az Európai Tanács által is jóváhagyott – követelése irreális, és képzeljük el, hogy egy mérnök megkapja azt a feladatot, hogy az Európai Uniót klímasemlegessé tegye és a feladatot becsülettel meg is akarja oldani. A szén-dioxid-nyelőket nyugodtan kihagyhatja a számításból, mert azok vagy természetesek (óceánok), vagy végesek (erdőtelepítés), vagy még ígéretes kísérleti formában vannak a laboratóriumokban. Ezek után a kérdés arra redukálódik, hogy a háztartások, az ipar, a közlekedés, a villamosenergia-termelés és hőtermelés hogyan oldható meg szén-dioxid-kibocsátás nélkül. A megújuló energiaforrásokkal biztos nem, mert azok mellé ugyanolyan kapacitással szén-, vagy szénhidrogén-erőműveket kell beépíteni, ugyanis energiára akkor is szükség van, ha a nap nem süt, a szél nem fúj. Elvben tárolni is lehetne az energiát, de az országnyi, kontinensnyi méretekben nem megoldható. Végül, a mai technológiai ismereteink mellett marad az atomenergia, mint karbonemisszió-mentes energiaforrás.
A háztartásokban úgy lehetne felváltani a mai fűtési rendszereket, ha villanykályhákkal fűtenénk, vagy a távhőellátást biztosító hőerőművekben villamosenergiával állítanánk elő a meleg vizet. Az előbbi esetben a villamoshálózatokat teljes mértékben ki kellene cserélni, az utóbbi esetben viszont a már meglévő távfűtőhálózatokat is lehetne használni, sőt kisebb atomerőművek – a villamosenergia szolgáltatása mellett – meleg vízzel is elláthatnák a környéket, ez Kínában már gyakorlat. A közlekedésben át kellene térni a tisztán elektromos autókra, ha elegendő lítiumionos akkumulátort lehetne biztosítani a világ jelenlegi 1,3 milliárd gépkocsija számára, amelyek száma csak emelkedni fog. A légi közlekedés pedig talán úgy lehetne karbonsemleges, ha a levegő szén-dioxid-tartalmából plusz a víz hidrogéntartalmából szintetikus hajtóanyagot (például butángázt) állítanának elő atomenergiával, de ez esetben a szél- és napenergia is hasznosítható lenne. Az iparban a háztartásokhoz hasonlóan lehetne megoldani a hőellátást. Az elmondottak létrehozásának költségeit mintapéldákon kellene kiszámítani, majd felszorozni országos, illetve európai léptékre.
Ilyen számításokat azonban az Európai Bizottság nem végzett, és nem is fog végezni a mostani tanácsi közleményben erre szánt szűk fél évben („olyan korán 2020-ban, ahogy csak lehetséges”) és persze így az sem derül ki, hogy a karbonsemlegességnek milyen nagyságrendűek a valós költségei. Hasonlóképpen nem fog kiderülni, hogy a pénz mellett rendelkezésre állnak-e szükséges nyersanyagok (például a lítium az unió négyszázmillió gépkocsijának akkumulátorai számára), a képzett munkaerő, a kivitelezői kapacitás és az sem, hogy egy ilyen átalakítás mennyi időt és társadalmi áldozatot igényel. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy ilyen mértékű átalakítás piacgazdasági viszonyok között egyáltalán lehetséges-e, vagy, hogy mindeközben hogyan lehet biztosítani az unió nemzetközi versenyképességét és a Világkereskedelmi Szervezet előírásainak való megfelelést.
Az Európai Bizottság most már a Tanács által is szentesített javaslata tehát nem más, mint egy önkényes, voluntarista célkitűzés, épp olyan, mint mikor 2000-ben célul tűzték ki, hogy 2010-re az Európai Unió a világ legdinamikusabban fejlődő térsége lesz (mint tudjuk, helyette válságövezetté vált). A terv az idősebbeket emlékeztetheti a Rákosi–Gerő-féle képzelgésekre a csillagos égig érő acéltermelésről és a fogyasztás ennek érdekében történő korlátozásáról, amely végül a diktatúra elleni népfelkelésbe torkollott.
Tegyük még hozzá, hogy a világ szén-dioxid-kibocsátásában az Európai Unió csak tíz százalékot képvisel, a többieknek meg egyszerűen sem pénzük, sem elhatározottságuk nem lesz arra, hogy az európai példaadást kövessék. Vagyis ha az unió valóban elérné a karbonsemlegességet, a világ szén-dioxid-kibocsátása még akkor is növekedne, különösen, ha a mai fejletlen országok, a fejletteket követve, elkezdenének iparosodni. Emiatt a racionális viselkedés nem a szén-dioxid-kibocsátás elleni küzdelem, azt gondolván, hogy a Föld hőmérséklete gombnyomásra szabályozható, hanem a változásokra való felkészülés. Ez elől vonja el zöld–vörös diktatúra a figyelmet és az erőforrásokat.
A követelések irracionalitását végiggondolva, rá kell jönnünk – ha eddig nem tudtuk volna –, hogy itt a klíma csupán ürügy, alapvetően egy erőszakos politikai mozgalom nyomulásával van dolgunk, amely, akárcsak elődeik, a fasiszták és a kommunisták, irreális világképüket akarják a többségre kényszeríteni, hogy azután követeléseik számonkérésével zsarolni tudják őket.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap