Nem nagy meglepetésre a fősodratú pártoktól elforduló választók, különösen Németországban, a zöldekre szavaztak (mert mondjuk az AfD-re az ellene folyó szélsőséges propaganda hatására nem mertek). Így a zöldfrakció a velük társult néhány regionális és „kalóz” párttal, az Európai Szabad Társulással összesen 75 helyet szerzett meg a jelenleg 751 fős Európai Parlamentben, vagyis a képviselői helyek tíz százalékát. Ezzel az eredménnyel – úgy gondolják – királycsinálók lehetnek, hiszen az eddigi koalíciós partnerek, a szocialisták és a Néppárt összesen nyolcvan parlamenti helyet veszített el, és megszűnt az abszolút parlamenti többségük. Igaz, a szintén jelentősen megerősödő liberálisok hívebb partnerei lehetnek az Európai Unió válságáért leginkább felelős két pártcsoportosulásnak, mert eddig is szinte minden kérdésben együtt szavaztak velük, míg a zöldek legalább az unió neoliberális gazdaságpolitikáját ellenezték.
Nehéz lenne most megmondani, melyik formáció okozhatna nagyobb kárt Európának, de induljunk ki a feltehetően rosszabb esetből, a zöldekkel való koalícióból. E csoportban 22 képviselővel a németek dominálnak, és feltehetően ők fogják meghatározni a csoport politikai arculatát is. Egyik képviselőjük, a spanyol–német Sven Giegold máris jelezte is, hogy mik lennének a koalícióba való belépés feltételei, például az, hogy a politika középpontjába az éghajlatváltozás elleni küzdelmet helyezzék, most már nem szimbolikus, hanem konkrét értelemben, ami nyilván radikális intézkedéseket jelent. Ám emellett ugyanilyen súllyal szerepel a civil társadalom jogainak védelme, különösen olyan országokban, mint Magyarország, Lengyelország, Románia, Szlovákia és Málta. Úgy gondoljuk, hogy a választási eredmények megadják a szükséges legitimációt ezekhez a követelésekhez – mondta Giegold. Míg az első négy ország esetében – hála Sargentini asszony „áldásos” tevékenységének – tudjuk, mire gondoljunk, kevésbé ismeretes, hogy mi baja van Giegoldnak Máltával.
Talán az oknyomozó máltai újságírónő, Daphne Caruana Galizia meggyilkolásával kapcsolatban kritizálhatta az országot. Mindenesetre egy máltai blogíró szerint Giegold „pénzügyi és gazdasági szakértőnek tűnik, de úgy látszik, jobban érdekli a más országok gazdasági jólétének megzavarása és károsítása, miközben teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy saját hazája, Németország az adóelkerülő vállalatok tekintetében az elsők között van Európában”. Erre a Giegoldra, aki eddigi tevékenysége alapján minden politikai lében kanál igyekszik lenni, jó lesz odafigyelni.
Ám amíg Giegold emberjogi aktivizmusa talán bosszantó lesz, de nem okoz károkat, a zöldek környezetvédelmi radikalizmusa már több bajt okozhat. Hogy mit akarnak, az a honlapjukról tudható meg, ahol sok más szép és nemes feladat mellett megfogalmazzák: „A cél az EU éghajlatcéljainak megemelése, úgy, hogy az unió 2030-ig érje el az üvegházhatású gázok kibocsátásának hatvanszázalékos csökkentését. E mellett szükség van egy zöld New Deal (új irányzat) bevezetésére, amellyel jóval 2050 előtt zéró nettó kibocsátást lehet elérni, és a gazdaságot száz százalékban a megújuló energiaforrásokra lehet építeni.” Mindezek érdekében „erőteljes beruházások szükségesek a megújuló energiaforrások telepítésébe és az energiahatékony megoldásokba (…), miközben az atom-, a szén- és más fosszilis energiaforrások megszüntetésre kerülnek.” A megfogalmazásban tehát már az atomenergia-termelést is, amelynek során egyáltalán nem keletkezik szén-dioxid, a szén-dioxid-emissziót eredményező szénhez, kőolajhoz, földgázhoz sorolják, ugyanis ezek a fosszilis tüzelőanyagok.
Jelenleg az unió 2020-ra kitűzött célja az üvegházhatású gázok kibocsátásának húszszázalékos csökkentése 1990-hez képest, a megújuló energiaforrások arányának húsz százalékra emelése és az energiahatékonyság (az egységnyi energiával létrehozott GDP) húszszázalékos javítása. Ezeket a célokat emelték fel azután 2030-as határidővel sorrendben 40, 32 és 32,5 százalékra, és ez a cél a megújuló energiák esetében – a zöld elképzelések szerint – száz százalék, még 2050 előtt.
Ezek az adatok azonban teljesen irreálisak. A kezdeti jó eredmények nagyrészt az 1990-es bázisévnek köszönhetők, mert ezt követően az új tagállamok ipara összeomlott, jelentősen csökkentve az energiafelhasználást és a szén-dioxid-kibocsátást, majd sokat segített a 2008 utáni gazdasági visszaesés is. Ezek elmúltával azonban a célokhoz való közelítés lelassult, illetve távolodás következett be például az energiahatékonyság tekintetében. Ami a megújuló energiák felhasználását illeti, az egyes országoknak igen különbözők az adottságai például a víz- vagy szélenergia felhasználása terén, és ennek megfelelően a megújuló energiák aránya az egyes uniós országokban hét (Hollandia) és 54 százalék (Svédország) között változik. E téren minden radikális újabb követelés csak az egyes tagországok közötti viták elmélyülését fogja eredményezni, tehát a zöldek nem hozzájárulnak Európa egységéhez, hanem minden szempontból aláássák azt, hiszen már a brit kilépésre is a túlzott központi beavatkozások miatt került sor.
Ám tételezzük fel, hogy az Európai Unió eléri a zöldek által kitűzött célokat. Kérdés, hogy számít-e ez a globális felmelegedés szempontjából. A párizsi éghajlatvédelmi egyezmény azt a célt tűzte ki, hogy globális átlaghőmérséklet emelkedésének az iparosodás előtti szinthez képest jóval 2 Celsius-fok alatt kell maradnia, lehetőleg másfél fok körül stabilizálódva hosszú távon. Ehhez – az alkalmazott klímamodell szerint – a már elért kibocsátási szintet kellene jelentősen csökkenteni 2030-ig. Ugyanakkor semmi jele annak, hogy a kibocsátás csökkenne, és ez nem is várható, hiszen az egyes országok kibocsátási szintje között több tízszeres különbség van, és a szegény, ám gyorsan népesedő térségek kibocsátása – gazdasági fejlődésükkel párhuzamosan – dinamikusan nőni fog. Tehát az üvegházhatású gázok kibocsátását megállítani az összes jó szándékú fogadkozás ellenére nem lehet, és e tekintetben Európa, még ha az irreális célokat teljesítené is, keveset tehet, hiszen a globális kibocsátásnak csak egytizedéért felelős, a kibocsátás dinamikáját a mai felzárkózó országok fogják meghatározni.
Hogy mennyire kell emiatt kétségbe esni, azt majd egy következő cikkünkben tárgyaljuk, itt csak annyit, hogy sok szakértőnek az a véleménye, hogy a globális felmelegedés és a tengerszint-emelkedés is valós tendencia, de messze nem olyan mértékű, mint ahogy azt ma a zöld pártok állítják, és az emberi tevékenység szerepe a globális klímaváltozásában sem akkora, mint azt hinni vélik. A hidegháború korszakának atomháború- és atomenergia-ellenességéből kinőtt „zöld” pártok tehát sokkal inkább tekinthetők szélsőséges politikai aktivistáknak, mintsem egy valós probléma (a klímaváltozás) megoldása előrevivőinek.
Ez az atomenergia iránti ellenszenvükből is kitűnik: Németországban eddig is sikeresen vitték előre az atomerőművek bezárásának programját, holott ma gazdaságosan és szén-dioxid-kibocsátás mentesen egyedül az atomerőművek képesek a szükséges villamosenergia-mennyiséget megtermelni. Különben is, hiába állítják le a német atomreaktorokat, ha mellettük Franciaországban a villamos energia túlnyomó többségét atomerőművek termelik. Lengyelország és Magyarország szempontjából pedig különösen kellemetlen lenne, ha a szénerőművek, illetve az új atomerőmű működtetésébe akarnának valamiféle többségi szavazással elfogadott uniós irányelvvel beleszólni.
A liberális megmondóemberek ma gyakran igyekeznek az általuk populistának nevezett politikai erők összefogását gátolni, azt sugallva, hogy e pártokban semmi közös nincs a bevándorlásellenességen és a brüsszeli hatalomkoncentráció ellenzésén kívül. E kritikában kétségtelenül van igazság. Épp ezért célszerű lenne, ha ezek a pártok az unió egészének problémáival, ezen belül például a klímaváltozásra való felkészüléssel is foglalkoznának, és esetleg hosszasabb szakértői egyeztetések során alakítanának ki olyan álláspontokat, amelyek nem egy-egy kérdésre, hanem az unió egészének jövőjére adnának választ.
A zöldek és liberálisok választási sikerei ellenére sem kell megadni magunkat fanatizmusuknak és zsarolásuknak, a gazdasági és társadalmi realitások – és az idő, amely azokat igazolja – mellettünk állnak.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap
Talán az oknyomozó máltai újságírónő, Daphne Caruana Galizia meggyilkolásával kapcsolatban kritizálhatta az országot. Mindenesetre egy máltai blogíró szerint Giegold „pénzügyi és gazdasági szakértőnek tűnik, de úgy látszik, jobban érdekli a más országok gazdasági jólétének megzavarása és károsítása, miközben teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy saját hazája, Németország az adóelkerülő vállalatok tekintetében az elsők között van Európában”. Erre a Giegoldra, aki eddigi tevékenysége alapján minden politikai lében kanál igyekszik lenni, jó lesz odafigyelni.
Ám amíg Giegold emberjogi aktivizmusa talán bosszantó lesz, de nem okoz károkat, a zöldek környezetvédelmi radikalizmusa már több bajt okozhat. Hogy mit akarnak, az a honlapjukról tudható meg, ahol sok más szép és nemes feladat mellett megfogalmazzák: „A cél az EU éghajlatcéljainak megemelése, úgy, hogy az unió 2030-ig érje el az üvegházhatású gázok kibocsátásának hatvanszázalékos csökkentését. E mellett szükség van egy zöld New Deal (új irányzat) bevezetésére, amellyel jóval 2050 előtt zéró nettó kibocsátást lehet elérni, és a gazdaságot száz százalékban a megújuló energiaforrásokra lehet építeni.” Mindezek érdekében „erőteljes beruházások szükségesek a megújuló energiaforrások telepítésébe és az energiahatékony megoldásokba (…), miközben az atom-, a szén- és más fosszilis energiaforrások megszüntetésre kerülnek.” A megfogalmazásban tehát már az atomenergia-termelést is, amelynek során egyáltalán nem keletkezik szén-dioxid, a szén-dioxid-emissziót eredményező szénhez, kőolajhoz, földgázhoz sorolják, ugyanis ezek a fosszilis tüzelőanyagok.
Jelenleg az unió 2020-ra kitűzött célja az üvegházhatású gázok kibocsátásának húszszázalékos csökkentése 1990-hez képest, a megújuló energiaforrások arányának húsz százalékra emelése és az energiahatékonyság (az egységnyi energiával létrehozott GDP) húszszázalékos javítása. Ezeket a célokat emelték fel azután 2030-as határidővel sorrendben 40, 32 és 32,5 százalékra, és ez a cél a megújuló energiák esetében – a zöld elképzelések szerint – száz százalék, még 2050 előtt.
Ezek az adatok azonban teljesen irreálisak. A kezdeti jó eredmények nagyrészt az 1990-es bázisévnek köszönhetők, mert ezt követően az új tagállamok ipara összeomlott, jelentősen csökkentve az energiafelhasználást és a szén-dioxid-kibocsátást, majd sokat segített a 2008 utáni gazdasági visszaesés is. Ezek elmúltával azonban a célokhoz való közelítés lelassult, illetve távolodás következett be például az energiahatékonyság tekintetében. Ami a megújuló energiák felhasználását illeti, az egyes országoknak igen különbözők az adottságai például a víz- vagy szélenergia felhasználása terén, és ennek megfelelően a megújuló energiák aránya az egyes uniós országokban hét (Hollandia) és 54 százalék (Svédország) között változik. E téren minden radikális újabb követelés csak az egyes tagországok közötti viták elmélyülését fogja eredményezni, tehát a zöldek nem hozzájárulnak Európa egységéhez, hanem minden szempontból aláássák azt, hiszen már a brit kilépésre is a túlzott központi beavatkozások miatt került sor.
Ám tételezzük fel, hogy az Európai Unió eléri a zöldek által kitűzött célokat. Kérdés, hogy számít-e ez a globális felmelegedés szempontjából. A párizsi éghajlatvédelmi egyezmény azt a célt tűzte ki, hogy globális átlaghőmérséklet emelkedésének az iparosodás előtti szinthez képest jóval 2 Celsius-fok alatt kell maradnia, lehetőleg másfél fok körül stabilizálódva hosszú távon. Ehhez – az alkalmazott klímamodell szerint – a már elért kibocsátási szintet kellene jelentősen csökkenteni 2030-ig. Ugyanakkor semmi jele annak, hogy a kibocsátás csökkenne, és ez nem is várható, hiszen az egyes országok kibocsátási szintje között több tízszeres különbség van, és a szegény, ám gyorsan népesedő térségek kibocsátása – gazdasági fejlődésükkel párhuzamosan – dinamikusan nőni fog. Tehát az üvegházhatású gázok kibocsátását megállítani az összes jó szándékú fogadkozás ellenére nem lehet, és e tekintetben Európa, még ha az irreális célokat teljesítené is, keveset tehet, hiszen a globális kibocsátásnak csak egytizedéért felelős, a kibocsátás dinamikáját a mai felzárkózó országok fogják meghatározni.
Hogy mennyire kell emiatt kétségbe esni, azt majd egy következő cikkünkben tárgyaljuk, itt csak annyit, hogy sok szakértőnek az a véleménye, hogy a globális felmelegedés és a tengerszint-emelkedés is valós tendencia, de messze nem olyan mértékű, mint ahogy azt ma a zöld pártok állítják, és az emberi tevékenység szerepe a globális klímaváltozásában sem akkora, mint azt hinni vélik. A hidegháború korszakának atomháború- és atomenergia-ellenességéből kinőtt „zöld” pártok tehát sokkal inkább tekinthetők szélsőséges politikai aktivistáknak, mintsem egy valós probléma (a klímaváltozás) megoldása előrevivőinek.
Ez az atomenergia iránti ellenszenvükből is kitűnik: Németországban eddig is sikeresen vitték előre az atomerőművek bezárásának programját, holott ma gazdaságosan és szén-dioxid-kibocsátás mentesen egyedül az atomerőművek képesek a szükséges villamosenergia-mennyiséget megtermelni. Különben is, hiába állítják le a német atomreaktorokat, ha mellettük Franciaországban a villamos energia túlnyomó többségét atomerőművek termelik. Lengyelország és Magyarország szempontjából pedig különösen kellemetlen lenne, ha a szénerőművek, illetve az új atomerőmű működtetésébe akarnának valamiféle többségi szavazással elfogadott uniós irányelvvel beleszólni.
A liberális megmondóemberek ma gyakran igyekeznek az általuk populistának nevezett politikai erők összefogását gátolni, azt sugallva, hogy e pártokban semmi közös nincs a bevándorlásellenességen és a brüsszeli hatalomkoncentráció ellenzésén kívül. E kritikában kétségtelenül van igazság. Épp ezért célszerű lenne, ha ezek a pártok az unió egészének problémáival, ezen belül például a klímaváltozásra való felkészüléssel is foglalkoznának, és esetleg hosszasabb szakértői egyeztetések során alakítanának ki olyan álláspontokat, amelyek nem egy-egy kérdésre, hanem az unió egészének jövőjére adnának választ.
A zöldek és liberálisok választási sikerei ellenére sem kell megadni magunkat fanatizmusuknak és zsarolásuknak, a gazdasági és társadalmi realitások – és az idő, amely azokat igazolja – mellettünk állnak.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap