A legtöbbször nem is gondolkodunk el ezek jelentőségéről, hiszen annyiszor kell elhatároznunk magunkat akár egyetlen nap alatt is, hogy időnk sincsen elmélkedni ezeken. Megyünk és tesszük a dolgunkat. Szinte nincs is olyan döntés, mely ne lenne legalább még egy emberre kihatással, ezért is fontos az, hogy felelősen igyekezzünk elhatározni magunkat.
Különösen igaz ez akkor, amikor nem egy, hanem milliók sorsa függ attól, hogyan döntünk. Ilyenek a választások. Még az egyetemen tanultunk a racionális döntéselméletről. Nem mennék bele részletesen, elvégre már a nevéből látszik, mi a lényege. Nagyon egyszerűen arról van szó, hogy felmérjük, átgondoljuk, összegezzük a beérkező információkat, és megnézzük, mi a lehető legoptimálisabb döntés a számunkra. Ez egy szociológiai téma, de természetesen a politikatudományban is használjuk.
Elméletben marha jól hangzott az egész, és mindig hittem abban, hogy habár az érzelmeink, identitásunk nagyrészt befolyásolja a döntéseinket, azért csak ott pislákol bennünk a racionalitás vezérlő lángja is. Különösen olyankor, amikor olyan nagy horderejű, mindenkire kihatással lévő dologról van szó, mint egy választás. Amikor el kell döntenünk, kikre bízzuk az országunkat, a saját képviseletünket és a következő éveinket. Látva a világban végbemenő, a normalitással totálisan szembemenő folyamatokat, azért egyre erősebb a gyanúm, hogy rendkívül naivan álltam hozzá ehhez a kérdéshez. Teljesen természetes, hogy mindannyiunknak megvan a magunk oldala, értékrendszere.
Ennek így is kell lennie, hiszen ha mindenki ugyanúgy gondolkodna a világról, az nagyon unalmas lenne, és kizárná a fejlődés lehetőségét. Az uniformizálás csak a kommunizmus meg a korunkat uralni kívánó liberálbolsevizmus elképzeléseiben kívánatos. Azt is normálisnak tartom, hogy különbözőségünk ellenére igyekszünk megtalálni a közös pontokat, mint ahogyan az is teljesen rendben van, hogy heves érzelemmel viseltetünk a saját és persze az ellenfél oldala iránt. A szenvedély elengedhetetlen fűszere az életnek és persze a politikának is. Ugyanakkor vannak olyan pillanatok, amikor az érzelmeinket ki kell kapcsolni ahhoz, hogy jó döntést tudjunk hozni.
Nagyon nem mindegy, kire voksolunk. A jólétben persze könnyű megfeledkezni arról, hogy egyetlen, rossz helyre behúzott X milyen hatalmas károkat tud okozni. A mai világunkban amúgy sem divat a felelősségvállalás, mint ahogyan a távlatokban való gondolkodás sem, így még nagyobb a veszély. Értem én, hogy valaki utálja Orbán Viktort, de ez nem megfelelő indok arra, hogy támogassa Márki-Zay Pétert. Arra meg pláne nem elegendő ok, hogy egy teljesen alkalmatlan emberre bízza az országa és vele együtt a saját sorsát.
Nézzük csak meg, mi zajlik a világunkban. Hozzá nem értő vezetők teljesen irracionális, romboló döntéseket hoznak, amelyek azzal fenyegetnek, hogy az eddig ismert, viszonylag békés világunk a semmibe vész. Itt egy komikus, ott egy demens vénember, amott meg egy erős ember, és kész is a baj. Arról meg már ne is beszéljünk, mi van akkor, hogy ha olyan emberek kerülnek hatalomra, akiket a kutya sem választott meg, ellenben folyamatosan belepofáznak és beleavatkoznak az országok belügyeibe, miközben magas lóról nyilatkozva oktatnak ki mindenkit a demokráciáról vagy éppen a jogállamról.
Olyan „vezetőkről” van szó, akiknek semmilyen politikai kompetenciájuk sincsen, és nem az emberek, nemzetek, hanem háttérhatalmak érdekeinek kiszolgálásában érdekeltek. Nem többek, mint bábuk a sakktáblán.
Nyilván ezek ellen nem sokat tehetünk. Pusztán igyekszünk elkerülni azt, hogy megint belesodródjunk egy értelmetlen háborúba, amiből nem jöhet ki senki győztesen. Egy dolog van viszont, ami teljes mértékben a mi döntésünk, ez pedig az, hogy kiknek adunk lehetőséget arra, hogy vezessék az országunkat. Tanulhatunk mások hibájából, vagy választhatjuk azt az utat, amit ők.
Előbbi azt jelenti, hogy továbbra is nemzeti kormánya marad az országnak, és megyünk tovább a fejlődés útján egy olyan vezetővel, aki tud távlatokban gondolkodni, ismeri és érti a politika természetét, irányát, miközben a magyar emberek érdekeit képviseli, képes a felelősségvállalásra, és nem retten meg akkor sem, amikor brutális kihívásokkal kell szembenéznie. Vagy dönthetünk úgy a nagy jóemberkedés és látszatvilág nyomására, hogy félreteszünk mindenfajta racionalitást, csak érzelmek vannak, nem foglalkozunk a jövővel, a boldogulásunkkal, a háborús helyzettel, hanem átadjuk olyanoknak az irányítást, akik közül a fél brigád már bebizonyította, hogy képtelen a kormányzásra és a válságok kezelésére, míg a másik fele olyan, hogy nem bírja a nyomást, az ép elméje is megkérdőjelezhető némelyiknek, a szavaikért sem képesek felelősséget vállalni, nemhogy a tetteikért, miközben idegen érdekeket szolgálnak.
Nem utálatból kell választani, nem valami ellen kell menni, mert az sosem vezet jóra és sosem bír teremtő erővel, ellenben romboló hatásai beláthatatlanok. Mindannyiunk közös érdekét kell szem előtt tartani.
Egy olyan helyzetben tehát, amikor a világ teljesen átalakulóban van, a legnagyobb fegyver pedig a biztonság és a stabilitás, vajon képesek leszünk meghozni a felelős döntést?
(A szerző politológus, az IKoN elnöke)
Magyar Hírlap
Különösen igaz ez akkor, amikor nem egy, hanem milliók sorsa függ attól, hogyan döntünk. Ilyenek a választások. Még az egyetemen tanultunk a racionális döntéselméletről. Nem mennék bele részletesen, elvégre már a nevéből látszik, mi a lényege. Nagyon egyszerűen arról van szó, hogy felmérjük, átgondoljuk, összegezzük a beérkező információkat, és megnézzük, mi a lehető legoptimálisabb döntés a számunkra. Ez egy szociológiai téma, de természetesen a politikatudományban is használjuk.
Elméletben marha jól hangzott az egész, és mindig hittem abban, hogy habár az érzelmeink, identitásunk nagyrészt befolyásolja a döntéseinket, azért csak ott pislákol bennünk a racionalitás vezérlő lángja is. Különösen olyankor, amikor olyan nagy horderejű, mindenkire kihatással lévő dologról van szó, mint egy választás. Amikor el kell döntenünk, kikre bízzuk az országunkat, a saját képviseletünket és a következő éveinket. Látva a világban végbemenő, a normalitással totálisan szembemenő folyamatokat, azért egyre erősebb a gyanúm, hogy rendkívül naivan álltam hozzá ehhez a kérdéshez. Teljesen természetes, hogy mindannyiunknak megvan a magunk oldala, értékrendszere.
Ennek így is kell lennie, hiszen ha mindenki ugyanúgy gondolkodna a világról, az nagyon unalmas lenne, és kizárná a fejlődés lehetőségét. Az uniformizálás csak a kommunizmus meg a korunkat uralni kívánó liberálbolsevizmus elképzeléseiben kívánatos. Azt is normálisnak tartom, hogy különbözőségünk ellenére igyekszünk megtalálni a közös pontokat, mint ahogyan az is teljesen rendben van, hogy heves érzelemmel viseltetünk a saját és persze az ellenfél oldala iránt. A szenvedély elengedhetetlen fűszere az életnek és persze a politikának is. Ugyanakkor vannak olyan pillanatok, amikor az érzelmeinket ki kell kapcsolni ahhoz, hogy jó döntést tudjunk hozni.
Nagyon nem mindegy, kire voksolunk. A jólétben persze könnyű megfeledkezni arról, hogy egyetlen, rossz helyre behúzott X milyen hatalmas károkat tud okozni. A mai világunkban amúgy sem divat a felelősségvállalás, mint ahogyan a távlatokban való gondolkodás sem, így még nagyobb a veszély. Értem én, hogy valaki utálja Orbán Viktort, de ez nem megfelelő indok arra, hogy támogassa Márki-Zay Pétert. Arra meg pláne nem elegendő ok, hogy egy teljesen alkalmatlan emberre bízza az országa és vele együtt a saját sorsát.
Nézzük csak meg, mi zajlik a világunkban. Hozzá nem értő vezetők teljesen irracionális, romboló döntéseket hoznak, amelyek azzal fenyegetnek, hogy az eddig ismert, viszonylag békés világunk a semmibe vész. Itt egy komikus, ott egy demens vénember, amott meg egy erős ember, és kész is a baj. Arról meg már ne is beszéljünk, mi van akkor, hogy ha olyan emberek kerülnek hatalomra, akiket a kutya sem választott meg, ellenben folyamatosan belepofáznak és beleavatkoznak az országok belügyeibe, miközben magas lóról nyilatkozva oktatnak ki mindenkit a demokráciáról vagy éppen a jogállamról.
Olyan „vezetőkről” van szó, akiknek semmilyen politikai kompetenciájuk sincsen, és nem az emberek, nemzetek, hanem háttérhatalmak érdekeinek kiszolgálásában érdekeltek. Nem többek, mint bábuk a sakktáblán.
Nyilván ezek ellen nem sokat tehetünk. Pusztán igyekszünk elkerülni azt, hogy megint belesodródjunk egy értelmetlen háborúba, amiből nem jöhet ki senki győztesen. Egy dolog van viszont, ami teljes mértékben a mi döntésünk, ez pedig az, hogy kiknek adunk lehetőséget arra, hogy vezessék az országunkat. Tanulhatunk mások hibájából, vagy választhatjuk azt az utat, amit ők.
Előbbi azt jelenti, hogy továbbra is nemzeti kormánya marad az országnak, és megyünk tovább a fejlődés útján egy olyan vezetővel, aki tud távlatokban gondolkodni, ismeri és érti a politika természetét, irányát, miközben a magyar emberek érdekeit képviseli, képes a felelősségvállalásra, és nem retten meg akkor sem, amikor brutális kihívásokkal kell szembenéznie. Vagy dönthetünk úgy a nagy jóemberkedés és látszatvilág nyomására, hogy félreteszünk mindenfajta racionalitást, csak érzelmek vannak, nem foglalkozunk a jövővel, a boldogulásunkkal, a háborús helyzettel, hanem átadjuk olyanoknak az irányítást, akik közül a fél brigád már bebizonyította, hogy képtelen a kormányzásra és a válságok kezelésére, míg a másik fele olyan, hogy nem bírja a nyomást, az ép elméje is megkérdőjelezhető némelyiknek, a szavaikért sem képesek felelősséget vállalni, nemhogy a tetteikért, miközben idegen érdekeket szolgálnak.
Nem utálatból kell választani, nem valami ellen kell menni, mert az sosem vezet jóra és sosem bír teremtő erővel, ellenben romboló hatásai beláthatatlanok. Mindannyiunk közös érdekét kell szem előtt tartani.
Egy olyan helyzetben tehát, amikor a világ teljesen átalakulóban van, a legnagyobb fegyver pedig a biztonság és a stabilitás, vajon képesek leszünk meghozni a felelős döntést?
(A szerző politológus, az IKoN elnöke)
Magyar Hírlap