 | Édesapám a legnagyobb Elvis-rajongó. A Király minden lemeze, filmje megvan neki, az összes számáról tudja, mennyi ideig volt a slágerlistákon és hányadik helyig jutott, a róla szóló cikkeket pedig albumba szedte. |
Minden könyvet beszereztünk, ami a Királyról szól. Vannak kirakók, képek, zászlók, asztalterítők, bögrék, tollak, a nyolcvanas években pedig édesapám oszlopos tagja volt az Elvis Presley-klubnak. Ő jelentette a szabadságot, és kaput nyitott egy teljesen másik, nagyon vágyott világ felé. A rajongás pedig öröklődött, én is vittem tovább, az esküvőnkön a férjemmel még az első táncunkat is a Can’t Help Falling in Love című számra táncoltuk. Nem meglepő tehát, ha azt mondom, hogy hatalmas érdeklődés övezte nálunk Baz Luhrmann Elvisről szóló nagyjátékfilmjét.
Abban biztos voltam, hogy nem tudnak meglepni. A Király életének minden részletét ismerem, így inkább arra voltam kíváncsi, hogy mit fognak róla mondani ebben az identitásháborúktól sújtott időszakban. Meghagyják-e Elvist ikonnak, vagy megint rombolni fognak? Elvégre jól tudjuk, hogy a libernyák filmkészítők nagyon szeretik felhasználni az ismert személyeket arra, hogy a jelenre reflektáljanak, miközben hamis értelmezéseket adnak az adott karakterről, annak tetteiről, életéről. Nagyon sokszor nem titkolt cél az, hogy tönkretegyék az adott személy körül kiépült kultuszt, ami a folytonosságot hivatott biztosítani.
Sokakkal megtették már ezt, de a Királyhoz ez idáig nem nagyon mertek nyúlni. Elvégre Elvis Presley a világegyetem leghíresebb előadója. Nincs olyan ember a múltban, a jelenben, és biztos vagyok, hogy a jövőben sem lesz, aki ne ismerné őt. Hatalmas nimbusza van. Ez nem véletlen, hiszen ilyen hang és személyiség csak egyszer születhet erre a Földre. Elvisnek igazi, minden korban élő kultusza van, és ezért nagyon nem mindegy, hogyan nyúlnak hozzá a filmkészítők.
Nyilván nem volt ő sem tökéletes, és lehetett volna egy szokásos, kultuszromboló, nagyon aljas filmet készíteni róla, ami semmi másról nem szólt volna, mint a boldogtalan, dicstelen végről és az oda vezető útról.
Még a film megtekintése előtt bele-belefutottam pár kritikába, és látva a „független objektív” kritikusok fanyalgását, azért reménykedtem, hogy nem ebbe az irányba mentek el. Ismerve Luhrmann munkásságát, tudtam, hogy pazar lesz a kivitelezés, és belemegy a mélységekbe is, nem fog megmaradni a csillogó felszínen, hanem mindezek mögé néz, és bőven lesz mondanivalója a nézők számára. Nem is csalódtam, tényleg egy gyönyörű filmet készített a Királyról, bemutatva Amerika álságosságát, a showbiznisz kegyetlenségét és azt, mennyire fel tudja mindez őrölni a legnagyobb tehetséget is, ha nincsen mögötte egy erős, támogató és védelmező közeg.
Elvis körül mindig rengeteg ember volt, de a legfőbb támaszát, az édesanyját korán elveszítette, ezt követően pedig nagyon egyedül maradt, nem találta meg igaz társát és a békéjét, miközben mindenkinek meg akart adni mindent. Ez pedig egy idő után bedarálta. Baz Luhrmann mindezt Parker ezredes roppant bonyolult karakterén és szemüvegén keresztül meséli el. Ami viszont a lehető legjobb értelemben meglepett, az az, ahogyan végre bemutatásra került Elvis kapcsolata a fekete zenészekkel és zenei kultúrával.
Sokszor olvastam olyanokat, hogy Elvis ellopta a fekete előadók zenéjét, és kihasználta őket. Luhrmann viszont végre azt mutatta meg, hogy honnan jött a Király, milyen zenei gyökerekkel rendelkezett, mindez milyen nagy hatással volt rá, és mennyire tisztelte, szerette, csodálta az olyan előadókat, mint B. B. King, Chuck Berry, Little Richard vagy Fats Domino. Elvis soha nem volt a klasszikus értelemben polgárjogi aktivista, sőt kifejezetten károsnak tartotta a kommunisták és az olyan csoportok ténykedését, mint a manapság annyira istenített Fekete Párducokét, ugyanakkor a maga módján képes volt arra, hogy hidat képezzen a feketék és a fehérek között.
Utat mutatott. Megragadott minden alkalmat arra, hogy elmondja, mennyire tiszteli ezeket az előadókat, és mennyit tanult tőlük. Elvis a hangjával, amelyről eleinte azt hitték, hogy egy fekete hangja, és az előadásmódjával képes volt arra, hogy lebontsa a társadalmi csoportok közé vont falakat. Megmutatta, hogy igenis sokkal több köti őket össze, mint gondolnák. Például a zene.
Baz Luhrmann tehát megragadta az alkalmat, és amellett hogy megmutatta a tehetséget kizsigerelő, csak a profit hajhászásával foglalkozó, lelketlen showbiznisz világát (melyben nem riadnak vissza még attól sem, hogy szétkapják az adott ember személyiségét, és újat építsenek helyette), még arra is odafigyelt, hogy a jelenkor Amerikáját szétfeszítő etnikai kérdésről szóljon. Ám ezt nem úgy tette, hogy ostorozta a fehéreket, hanem megmutatta azt, milyen kötőanyagok vannak a kultúrában, ami segítheti az ellentétek oldását. Ezt pedig egy igazi legenda alakján és életén keresztül, a film adta csodás eszközökkel mesélte el úgy, hogy tiszteletben tartotta az ikont. Nem feledkezett meg arról sem, hogy a néző szórakozni akar, amikor beül a moziba, de arra is figyelt, hogy mondjon valami fontosat azoknak, akik a filmjét választották.
Nem azért mondom azt, hogy igazán méltó filmet készített a rendező Elvisről, mert tökéleteset alkotott. Korántsem ez történt. Vannak benne csúsztatások bőven, és megvannak az alkotás hibái. Amiért mégis úgy gondolom, hogy ha már mozgóképre viszik a Király életét, akkor azt pontosan így kell tenni, az azért van, mert nem rombolni, hanem építeni akartak a készítők. Maradandót, mindenkihez szólót alkottak pontosan úgy, ahogyan azt Elvis is tette.
A film és természetesen a zene nagyon alkalmas arra, hogy segítse a közös identitás építését, egyben tartását. Nem csak az adott nemzethez, hanem tényleg mindenkihez tudnak szólni kultúrától, kortól, nemtől, társadalmi osztálytól, nyelvtől függetlenül. Minden rajongói elfogultságtól mentesen mondom tehát azt – amit a film is erősített –, hogy Elvis Presley két lábon járó csoda volt. Egyedülálló és megismételhetetlen, aki a zenén és a hangján keresztül szólt mindenkihez, és akire minden korban szükség van, hogy kapocsként, példaképként összekösse az embereket. Ez a film pontosan erről szól: a Királyról, a legendáról, aki hidat képez a korok, társadalmi csoportok és világok között azzal, hogy azt tette, amire született.
Énekelt.
(A szerző politológus, az IKoN elnöke)
Magyar Hírlap
Abban biztos voltam, hogy nem tudnak meglepni. A Király életének minden részletét ismerem, így inkább arra voltam kíváncsi, hogy mit fognak róla mondani ebben az identitásháborúktól sújtott időszakban. Meghagyják-e Elvist ikonnak, vagy megint rombolni fognak? Elvégre jól tudjuk, hogy a libernyák filmkészítők nagyon szeretik felhasználni az ismert személyeket arra, hogy a jelenre reflektáljanak, miközben hamis értelmezéseket adnak az adott karakterről, annak tetteiről, életéről. Nagyon sokszor nem titkolt cél az, hogy tönkretegyék az adott személy körül kiépült kultuszt, ami a folytonosságot hivatott biztosítani.
Sokakkal megtették már ezt, de a Királyhoz ez idáig nem nagyon mertek nyúlni. Elvégre Elvis Presley a világegyetem leghíresebb előadója. Nincs olyan ember a múltban, a jelenben, és biztos vagyok, hogy a jövőben sem lesz, aki ne ismerné őt. Hatalmas nimbusza van. Ez nem véletlen, hiszen ilyen hang és személyiség csak egyszer születhet erre a Földre. Elvisnek igazi, minden korban élő kultusza van, és ezért nagyon nem mindegy, hogyan nyúlnak hozzá a filmkészítők.
Nyilván nem volt ő sem tökéletes, és lehetett volna egy szokásos, kultuszromboló, nagyon aljas filmet készíteni róla, ami semmi másról nem szólt volna, mint a boldogtalan, dicstelen végről és az oda vezető útról.
Még a film megtekintése előtt bele-belefutottam pár kritikába, és látva a „független objektív” kritikusok fanyalgását, azért reménykedtem, hogy nem ebbe az irányba mentek el. Ismerve Luhrmann munkásságát, tudtam, hogy pazar lesz a kivitelezés, és belemegy a mélységekbe is, nem fog megmaradni a csillogó felszínen, hanem mindezek mögé néz, és bőven lesz mondanivalója a nézők számára. Nem is csalódtam, tényleg egy gyönyörű filmet készített a Királyról, bemutatva Amerika álságosságát, a showbiznisz kegyetlenségét és azt, mennyire fel tudja mindez őrölni a legnagyobb tehetséget is, ha nincsen mögötte egy erős, támogató és védelmező közeg.
Elvis körül mindig rengeteg ember volt, de a legfőbb támaszát, az édesanyját korán elveszítette, ezt követően pedig nagyon egyedül maradt, nem találta meg igaz társát és a békéjét, miközben mindenkinek meg akart adni mindent. Ez pedig egy idő után bedarálta. Baz Luhrmann mindezt Parker ezredes roppant bonyolult karakterén és szemüvegén keresztül meséli el. Ami viszont a lehető legjobb értelemben meglepett, az az, ahogyan végre bemutatásra került Elvis kapcsolata a fekete zenészekkel és zenei kultúrával.
Sokszor olvastam olyanokat, hogy Elvis ellopta a fekete előadók zenéjét, és kihasználta őket. Luhrmann viszont végre azt mutatta meg, hogy honnan jött a Király, milyen zenei gyökerekkel rendelkezett, mindez milyen nagy hatással volt rá, és mennyire tisztelte, szerette, csodálta az olyan előadókat, mint B. B. King, Chuck Berry, Little Richard vagy Fats Domino. Elvis soha nem volt a klasszikus értelemben polgárjogi aktivista, sőt kifejezetten károsnak tartotta a kommunisták és az olyan csoportok ténykedését, mint a manapság annyira istenített Fekete Párducokét, ugyanakkor a maga módján képes volt arra, hogy hidat képezzen a feketék és a fehérek között.
Utat mutatott. Megragadott minden alkalmat arra, hogy elmondja, mennyire tiszteli ezeket az előadókat, és mennyit tanult tőlük. Elvis a hangjával, amelyről eleinte azt hitték, hogy egy fekete hangja, és az előadásmódjával képes volt arra, hogy lebontsa a társadalmi csoportok közé vont falakat. Megmutatta, hogy igenis sokkal több köti őket össze, mint gondolnák. Például a zene.
Baz Luhrmann tehát megragadta az alkalmat, és amellett hogy megmutatta a tehetséget kizsigerelő, csak a profit hajhászásával foglalkozó, lelketlen showbiznisz világát (melyben nem riadnak vissza még attól sem, hogy szétkapják az adott ember személyiségét, és újat építsenek helyette), még arra is odafigyelt, hogy a jelenkor Amerikáját szétfeszítő etnikai kérdésről szóljon. Ám ezt nem úgy tette, hogy ostorozta a fehéreket, hanem megmutatta azt, milyen kötőanyagok vannak a kultúrában, ami segítheti az ellentétek oldását. Ezt pedig egy igazi legenda alakján és életén keresztül, a film adta csodás eszközökkel mesélte el úgy, hogy tiszteletben tartotta az ikont. Nem feledkezett meg arról sem, hogy a néző szórakozni akar, amikor beül a moziba, de arra is figyelt, hogy mondjon valami fontosat azoknak, akik a filmjét választották.
Nem azért mondom azt, hogy igazán méltó filmet készített a rendező Elvisről, mert tökéleteset alkotott. Korántsem ez történt. Vannak benne csúsztatások bőven, és megvannak az alkotás hibái. Amiért mégis úgy gondolom, hogy ha már mozgóképre viszik a Király életét, akkor azt pontosan így kell tenni, az azért van, mert nem rombolni, hanem építeni akartak a készítők. Maradandót, mindenkihez szólót alkottak pontosan úgy, ahogyan azt Elvis is tette.
A film és természetesen a zene nagyon alkalmas arra, hogy segítse a közös identitás építését, egyben tartását. Nem csak az adott nemzethez, hanem tényleg mindenkihez tudnak szólni kultúrától, kortól, nemtől, társadalmi osztálytól, nyelvtől függetlenül. Minden rajongói elfogultságtól mentesen mondom tehát azt – amit a film is erősített –, hogy Elvis Presley két lábon járó csoda volt. Egyedülálló és megismételhetetlen, aki a zenén és a hangján keresztül szólt mindenkihez, és akire minden korban szükség van, hogy kapocsként, példaképként összekösse az embereket. Ez a film pontosan erről szól: a Királyról, a legendáról, aki hidat képez a korok, társadalmi csoportok és világok között azzal, hogy azt tette, amire született.
Énekelt.
(A szerző politológus, az IKoN elnöke)
Magyar Hírlap