Amikor a gimnáziumban megkérdezték tőlem, mi szeretnék lenni, elszörnyedve vették tudomásul, hogy politikai publicista a választott terület, s ezért politológiára fogok jelentkezni. Sokan óva intettek, mondván, a politika és a közélet világa nem éppen nőknek való terület. Biztos vagyok én ebben? – kérdezték tőlem újra és újra. Minden esetben határozott igennel feleltem, hiszen olyan példaképeket láttam, akik bebizonyították, tehetséggel, elhivatottsággal, szorgalommal mindent el lehet érni.
Nőként ugyanakkor igenis fontosnak tartom, hogy egy férfias szakma nem egyenlő a férfias viselkedéssel. Filmes példát hozva: azért, mert jogunk van állva pisilni, még nem fog menni és nem is kell, hogy menjen. Nem azért leszünk jók egy területen, ha „átmegyünk férfiba”, hanem azért, mert van hozzá érzékünk. Sokkal fontosabb, hogy beemeljük ebbe a világba a nőies látásmódot, illetve az empátiát. A nők között is akadnak tehetségesek az adott területen, ugyanakkor másképpen éli és látja át a dolgokat egy nő és egy férfi. Ezért alkotnak jó párost. A legnagyobb hiba, ha feladjuk a nemiségünkből fakadó tulajdonságainkat. Ez a lehető legrosszabb példa, amit mutathatunk a fiatalabb nemzedéknek. Az ellenzéki politikusnők pedig élen járnak a rossz példákban (is).
Ha felmegyünk a közös közösségi oldalukra, ott találjuk a női szivárványkoalíciót, azaz Kunhalmi Ágnest, Szél Bernadettet, Szabó Tímeát, Vadai Ágnest, Bősz Anettet, Gurmai Zitát és Bangóné Borbély Ildikót. Sajnos lemaradt Demeter Márta vagy Varga-Damm Andrea, pedig a ténykedésüket látva simán befértek volna a csapatba. Lássuk be, e hölgyek nem a sikeresség és a józanság mintaképei.
A felsoroltak közös jellemzője inkább az, hogy mindenhogyan viselkednek a parlamentben, csak éppen nőként nem. Nem arról van szó, hogy egy nőnek politikusként csak az úgynevezett női témákhoz lehet köze, ahogy arról sincs, hogy egy nő nem lehet pártja vezetője. Nyilvánvalóan minden témához hozzászólhat, és ha alkalmas rá, illetve megválasztják, akár az ország élére is kerülhet. Ez megint csak nem a nemünktől függ, hanem a rátermettségünktől, bármennyire is szeretik hangoztatni a felsorolt hölgyek, mennyire elnyomottak azért, mert nők. Mondjuk az említettek kizárólag azért tartanak ott, ahol, mert egytől egyig bebizonyították: nemcsak vezetőnek, politikusnak, sőt nőnek is alkalmatlanok. Mást sem tesznek, mint erőszakoskodnak, üvöltöznek, kárálnak, személyeskednek és sértegetnek. Egy őszinte pillanatuk sincs, megjátsszák magukat és rájátszanak a nőiségükre is, persze csak akkor, amikor hasznuk van belőle. Máskor amiatt támadnak, hogy bántják őket, pedig nők. Azt hangoztatják, olyan országot akarnak teremteni, ahol minden nő érezheti: ugyanannyit ér, mint a férfiak. De közben azt érik el, hogy lejáratják a női nemet. Ajtóról pattannak vissza, fetrengenek a földön, műsírást produkálnak, magukból kikelve kiabálnak.
Sajnos éppen azt a helytelen felfogást erősítik, hogy a nőknek nincs helyük a politika világában. Azt a sztereotípiát igazolják, hogy a nők hisztérikusak, különösképpen stresszes helyzetekben. Teszik ezt úgy, hogy mást se csinálnak politikacsinálás címén, mint hisztériáznak. Azt magyarázzák, hogy ma Magyarországon a nők nem érnek ugyanannyit, mint a férfiak, miközben ők tesznek meg mindent annak érdekében, hogy előbb nézzék őket férfinak, mint nőnek. Azt mondják, harcolnak, küzdenek. Igen, ezt látjuk. Megküzdenek ajtókkal, szelfibotokkal, székházakkal, a festékszóróval és a helyesírással is mindennap. De ahogy tőlük megszokhattuk, ezekkel szemben is vesztésre állnak.
Idézzük fel Margaret Thatcher szavait: „Erősnek lenni olyan, mint úrinőnek lenni. Ha bizonygatnunk kell, hogy azok vagyunk, akkor már nem vagyunk azok.” A roncskommandó női tagozatának azonban csak a bizonygatás megy, halljuk is az erőszakos rikácsolásukat nap mint nap. Méltóságról, kellemről, eleganciáról, finomságról, nőiességről, józanságról még hírből sem hallottak.
Egyvalamire azért jó a ténykedésük: elrettentő példának.
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap
Ha felmegyünk a közös közösségi oldalukra, ott találjuk a női szivárványkoalíciót, azaz Kunhalmi Ágnest, Szél Bernadettet, Szabó Tímeát, Vadai Ágnest, Bősz Anettet, Gurmai Zitát és Bangóné Borbély Ildikót. Sajnos lemaradt Demeter Márta vagy Varga-Damm Andrea, pedig a ténykedésüket látva simán befértek volna a csapatba. Lássuk be, e hölgyek nem a sikeresség és a józanság mintaképei.
A felsoroltak közös jellemzője inkább az, hogy mindenhogyan viselkednek a parlamentben, csak éppen nőként nem. Nem arról van szó, hogy egy nőnek politikusként csak az úgynevezett női témákhoz lehet köze, ahogy arról sincs, hogy egy nő nem lehet pártja vezetője. Nyilvánvalóan minden témához hozzászólhat, és ha alkalmas rá, illetve megválasztják, akár az ország élére is kerülhet. Ez megint csak nem a nemünktől függ, hanem a rátermettségünktől, bármennyire is szeretik hangoztatni a felsorolt hölgyek, mennyire elnyomottak azért, mert nők. Mondjuk az említettek kizárólag azért tartanak ott, ahol, mert egytől egyig bebizonyították: nemcsak vezetőnek, politikusnak, sőt nőnek is alkalmatlanok. Mást sem tesznek, mint erőszakoskodnak, üvöltöznek, kárálnak, személyeskednek és sértegetnek. Egy őszinte pillanatuk sincs, megjátsszák magukat és rájátszanak a nőiségükre is, persze csak akkor, amikor hasznuk van belőle. Máskor amiatt támadnak, hogy bántják őket, pedig nők. Azt hangoztatják, olyan országot akarnak teremteni, ahol minden nő érezheti: ugyanannyit ér, mint a férfiak. De közben azt érik el, hogy lejáratják a női nemet. Ajtóról pattannak vissza, fetrengenek a földön, műsírást produkálnak, magukból kikelve kiabálnak.
Sajnos éppen azt a helytelen felfogást erősítik, hogy a nőknek nincs helyük a politika világában. Azt a sztereotípiát igazolják, hogy a nők hisztérikusak, különösképpen stresszes helyzetekben. Teszik ezt úgy, hogy mást se csinálnak politikacsinálás címén, mint hisztériáznak. Azt magyarázzák, hogy ma Magyarországon a nők nem érnek ugyanannyit, mint a férfiak, miközben ők tesznek meg mindent annak érdekében, hogy előbb nézzék őket férfinak, mint nőnek. Azt mondják, harcolnak, küzdenek. Igen, ezt látjuk. Megküzdenek ajtókkal, szelfibotokkal, székházakkal, a festékszóróval és a helyesírással is mindennap. De ahogy tőlük megszokhattuk, ezekkel szemben is vesztésre állnak.
Idézzük fel Margaret Thatcher szavait: „Erősnek lenni olyan, mint úrinőnek lenni. Ha bizonygatnunk kell, hogy azok vagyunk, akkor már nem vagyunk azok.” A roncskommandó női tagozatának azonban csak a bizonygatás megy, halljuk is az erőszakos rikácsolásukat nap mint nap. Méltóságról, kellemről, eleganciáról, finomságról, nőiességről, józanságról még hírből sem hallottak.
Egyvalamire azért jó a ténykedésük: elrettentő példának.
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap