 | Amikor még versenyzőként teniszeztem, sokszor volt olyan meccsem, amelyen nem én voltam az esélyes. |
Ez természetes, és sportolóként az a feladatunk, hogy megtanuljuk ezeket a helyzeteket kezelni és a javunkra fordítani. Meg kell tanulni azt, hogy ne foglalkozzunk az esélyekkel, ne törődjünk azzal, hogy az ellenfelünk milyen erős, hanem csak arra figyeljünk, hogy kihozzuk magunkból a legjobbat, és majd meglátjuk, ez mire lesz elég.
Igen, a sportban mindig vannak esélyesek, de nagyon fontos tudni azt is, hogy sosincsenek esélytelenek. Nincs olyan, hogy papírforma, és olyan sincsen, hogy az nyer a végén, aki valóban megérdemli. Legalábbis a szó klasszikus értelmében, hiszen már maga a megméretésben való részvétel is felérhet egy győzelemmel, ha azt a saját javunkra fordítjuk. Ettől olyan szép és igazságos a sport, még ha sok fájdalommal, lemondással jár, és olykor kegyetlennek is tűnik.
A focit lehet szeretni vagy nem szeretni, de ez az a sportág, ami mindenkit képes megmozgatni, és amiért az egész világ rajong. Nem mellesleg óriási üzlet is. Az erejét és fontosságát pedig semmi sem mutatja jobban, mint hogy olyanok is leülnek szurkolni egy nemzetközi tornán, akik amúgy nem követik figyelemmel ezt a sportot a mindennapokban. Mindenkire átragad az izgalom, és abban a kilencven percben csak az számít, hogyan szerepel a csapatunk.
A mi csapatunk, amelynek játékosai nem egy trófeáért, hanem értünk, mindannyiunkért küzdenek, és mi pedig értük harcolunk a lelátókon. Ha pedig jól szerepel a csapatunk, ha látjuk, hogy a játékosok a szívüket, lelküket kiteszik, akkor mi is gazdagabbak vagyunk általuk. Ez minden világversenyen való szereplésre igaz, mégpedig azért, mert háború helyett – szerencsére – itt mérjük össze igazán az erőnket, a tudásunkat más nemzetekkel. A kis nemzetek itt mutathatják meg tisztességes keretek között, mi rejlik bennük.
Amit a magyarok a foci Eb-n nyújtottak, az bizony felért egy győzelemmel. Megmutatták, hogy ha arra figyelünk, amiben jók vagyunk, ha arra figyelünk, amivel erősítjük a másikat, akkor képesek vagyunk csodákat tenni. Azt is megmutatták, hogy mindegy, hogyan provokálnak minket, hogyan gáncsoskodnak, mindez valójában nem számít. Csupán egy kellemetlen háttérzaj, amit ki kell tudnunk zárni, és csak arra szabad figyelnünk, ami előrevisz minket.
Az Eb kapcsán sem arra kell emlékeznünk, hogy kicsinyes politikai játszmák színterévé degradálták a versenyt, és mindenkit fel akartak ültetni a szivárványos és térdeplős hisztériavonatra. Nem azokra kell figyelnünk, akik nevetséges, kicsinyes és vergődő bejegyzéseket tettek közzé a közösségi oldalakon, élcelődve a saját hazájuk csapatán és velük együtt saját nemzetükön.
Nem arra kell figyelnünk, hogy hirtelen minden ellenzéki politikus felismerte magában a magyar szurkolót. Úgyis tudjuk, hogy hamar vissza fognak rázódni a megszokott stadionozós és nemzetellenes kerékvágásukba. Örüljünk neki, hogy ha csak felszínesen, de legalább két percig megtapasztalhatták, milyen érzés a nemzethez tartozni. Ők lehet, hogy elfelejtik ezt hamar, de mi nem fogjuk sosem.
Nem ezekre, hanem arra a sok, magyar mezben szurkoló kisgyerekre fogunk emlékezni, akik megkapták a saját hőseiket. Nem más nemzetek nagyszerű sportolóinak mezét viselték, hanem most már a saját csapatuk játékosai váltak a példaképekké.
Biztos vagyok benne, hogy a gyermekmezek alatt ott vannak a jövő nagy sportolói, akiknek ez az Eb-szereplés iránymutató, és akik majd felnőttként ugyanígy fognak a hazájukért küzdeni. Arra kell emlékeznünk, milyen érzés volt az, hogy az esélyek ellenére, a lenézés ellenére nem tántorodtunk el, hanem hatalmas szívvel és akaraterővel küzdöttünk. Egy percig sem voltunk mellékszereplők ebben a brutálisan erős mezőnyben.
Végre nem a gáncsoskodókra, a pfujolókra, fanyalgókra, mutatványosokra, bábjátékosokra és hisztériakeltőkre figyeltünk, hanem arra, ami igazán fontos, és ami összeköt minket.
Tudom, hogy az eufória elmúlik majd. Azt is tudom, hogy nem fog ez a föld feletti érzés örökké tartani, és ismét megindulnak majd a nemzeti egységet szétzúzni akaró törekvések. Elvégre az Eb ideje alatt sem szünetelt ez, és tényleg mindent megtettek annak érdekében, hogy kizökkentsenek minket ebből az idilli, nemzeterősítő állapotból.
Azt is tudom, hogy mindez nem fog elmúlni nyomtalanul, és ott lesz majd ez az élmény a gyerekekben. Ezért is támadnak minden olyan területet, ami képes összekovácsolni egy nemzetet. Ezért kellett megfúrni az olimpiai rendezést, ezért kell stadionozni és gyűlölni a focit. Ezért kell az egyén fontosságát hangsúlyozni a közösség helyett, ezért kell a fogyasztásra nevelni a gyerekeket, nem pedig a sport szeretetére.
Biztosak lehetünk benne, hogy folytatni fogják ezt az árokásó tevékenységüket, ám abban is biztosak lehetünk, hogy egy picivel nehezebb lesz most már a dolguk. Nehezebb lesz, mert a magyar nemzet mindig is egy olyan nemzet volt, amely akkor is küzd, amikor az esélyek nem kedveznek, és akkor is állva marad, amikor másokat térdre kényszerítenek.
(A szerző politológus, az IKoN elnöke)
Magyar Hírlap
Igen, a sportban mindig vannak esélyesek, de nagyon fontos tudni azt is, hogy sosincsenek esélytelenek. Nincs olyan, hogy papírforma, és olyan sincsen, hogy az nyer a végén, aki valóban megérdemli. Legalábbis a szó klasszikus értelmében, hiszen már maga a megméretésben való részvétel is felérhet egy győzelemmel, ha azt a saját javunkra fordítjuk. Ettől olyan szép és igazságos a sport, még ha sok fájdalommal, lemondással jár, és olykor kegyetlennek is tűnik.
A focit lehet szeretni vagy nem szeretni, de ez az a sportág, ami mindenkit képes megmozgatni, és amiért az egész világ rajong. Nem mellesleg óriási üzlet is. Az erejét és fontosságát pedig semmi sem mutatja jobban, mint hogy olyanok is leülnek szurkolni egy nemzetközi tornán, akik amúgy nem követik figyelemmel ezt a sportot a mindennapokban. Mindenkire átragad az izgalom, és abban a kilencven percben csak az számít, hogyan szerepel a csapatunk.
A mi csapatunk, amelynek játékosai nem egy trófeáért, hanem értünk, mindannyiunkért küzdenek, és mi pedig értük harcolunk a lelátókon. Ha pedig jól szerepel a csapatunk, ha látjuk, hogy a játékosok a szívüket, lelküket kiteszik, akkor mi is gazdagabbak vagyunk általuk. Ez minden világversenyen való szereplésre igaz, mégpedig azért, mert háború helyett – szerencsére – itt mérjük össze igazán az erőnket, a tudásunkat más nemzetekkel. A kis nemzetek itt mutathatják meg tisztességes keretek között, mi rejlik bennük.
Amit a magyarok a foci Eb-n nyújtottak, az bizony felért egy győzelemmel. Megmutatták, hogy ha arra figyelünk, amiben jók vagyunk, ha arra figyelünk, amivel erősítjük a másikat, akkor képesek vagyunk csodákat tenni. Azt is megmutatták, hogy mindegy, hogyan provokálnak minket, hogyan gáncsoskodnak, mindez valójában nem számít. Csupán egy kellemetlen háttérzaj, amit ki kell tudnunk zárni, és csak arra szabad figyelnünk, ami előrevisz minket.
Az Eb kapcsán sem arra kell emlékeznünk, hogy kicsinyes politikai játszmák színterévé degradálták a versenyt, és mindenkit fel akartak ültetni a szivárványos és térdeplős hisztériavonatra. Nem azokra kell figyelnünk, akik nevetséges, kicsinyes és vergődő bejegyzéseket tettek közzé a közösségi oldalakon, élcelődve a saját hazájuk csapatán és velük együtt saját nemzetükön.
Nem arra kell figyelnünk, hogy hirtelen minden ellenzéki politikus felismerte magában a magyar szurkolót. Úgyis tudjuk, hogy hamar vissza fognak rázódni a megszokott stadionozós és nemzetellenes kerékvágásukba. Örüljünk neki, hogy ha csak felszínesen, de legalább két percig megtapasztalhatták, milyen érzés a nemzethez tartozni. Ők lehet, hogy elfelejtik ezt hamar, de mi nem fogjuk sosem.
Nem ezekre, hanem arra a sok, magyar mezben szurkoló kisgyerekre fogunk emlékezni, akik megkapták a saját hőseiket. Nem más nemzetek nagyszerű sportolóinak mezét viselték, hanem most már a saját csapatuk játékosai váltak a példaképekké.
Biztos vagyok benne, hogy a gyermekmezek alatt ott vannak a jövő nagy sportolói, akiknek ez az Eb-szereplés iránymutató, és akik majd felnőttként ugyanígy fognak a hazájukért küzdeni. Arra kell emlékeznünk, milyen érzés volt az, hogy az esélyek ellenére, a lenézés ellenére nem tántorodtunk el, hanem hatalmas szívvel és akaraterővel küzdöttünk. Egy percig sem voltunk mellékszereplők ebben a brutálisan erős mezőnyben.
Végre nem a gáncsoskodókra, a pfujolókra, fanyalgókra, mutatványosokra, bábjátékosokra és hisztériakeltőkre figyeltünk, hanem arra, ami igazán fontos, és ami összeköt minket.
Tudom, hogy az eufória elmúlik majd. Azt is tudom, hogy nem fog ez a föld feletti érzés örökké tartani, és ismét megindulnak majd a nemzeti egységet szétzúzni akaró törekvések. Elvégre az Eb ideje alatt sem szünetelt ez, és tényleg mindent megtettek annak érdekében, hogy kizökkentsenek minket ebből az idilli, nemzeterősítő állapotból.
Azt is tudom, hogy mindez nem fog elmúlni nyomtalanul, és ott lesz majd ez az élmény a gyerekekben. Ezért is támadnak minden olyan területet, ami képes összekovácsolni egy nemzetet. Ezért kellett megfúrni az olimpiai rendezést, ezért kell stadionozni és gyűlölni a focit. Ezért kell az egyén fontosságát hangsúlyozni a közösség helyett, ezért kell a fogyasztásra nevelni a gyerekeket, nem pedig a sport szeretetére.
Biztosak lehetünk benne, hogy folytatni fogják ezt az árokásó tevékenységüket, ám abban is biztosak lehetünk, hogy egy picivel nehezebb lesz most már a dolguk. Nehezebb lesz, mert a magyar nemzet mindig is egy olyan nemzet volt, amely akkor is küzd, amikor az esélyek nem kedveznek, és akkor is állva marad, amikor másokat térdre kényszerítenek.
(A szerző politológus, az IKoN elnöke)
Magyar Hírlap