Napjainkban kommunikációs és identitásformáló színtéren zajlik a háború a világrendek és eszmék között. Kevésbé véres összecsapás ez, de annál pusztítóbb, és az már biztos, hogy ez fogja meghatározni a következő évtizedünket.
Akármennyire is harsogják, hogy a jobboldali erők elnyomják a liberálisokat, kiveszik a kezükből a különböző kommunikációs területeket, az a nagy helyzet, hogy ez nem így van. A liberálisok az évtizedek alatt komoly bázist építettek ki, és sikeresen ültettek át rengeteg olyan fogalmat az emberek tudatába, amivel uralni tudták ezt a színteret, és amelyek kifordításával ma már az alapokat zúzzák szét. Azzal, hogy ők birtokolták a kommunikációs tér kilencven százalékát, szinte láthatatlanná tettek minden más véleményt.
Minden eszmerendszernek megvan azonban a maga ideje. Megvan az a pillanat, amikor fordul a kocka, és át kell adnia a helyét, mert már meghaladta önmagát, és nem tud megfelelő válaszokat adni a világot érő kihívásokra. Az 1960-as években, amikor a liberális hangok felerősödtek, az emberi jogokkal és a jóléti társadalom eszményével foglalkoztak. Ekkor ennek volt létjogosultsága, és szükség is volt ezekre a mozgalmakra. A gond akkor jött, miután meghaladta a határait. Mert a liberálisok úgy döntöttek, hogy elkezdik feszegetni a határokat, ez pedig végül odáig fajult, hogy a hatalmuk megtartása érdekében az emberiség egyetemes törvényeit akarják szétzúzni. Olyan alapokat, amelyek eddig megkérdőjelezhetetlenek voltak, és amelyekre most lenne a legnagyobb szükségünk.
Mondhatnánk, hogy megpróbálhatják, hiszen esélyük sincsen, csak az a baj, hogy az erkölcsi alapok már nem ugyanazt jelentik a modern társadalmakban. Istent lecserélték az emberre, a hazát valami globális masszára, a családot az egyénre és alternatív létformákra, a gyermeket pedig a migránsokra és az abortuszra. Az önállóan gondolkodó emberekből pedig fogyasztó gépeket csináltak. A nemzet kirekesztő, elnyomó fogalommá vált, a politikai korrektség zászlaja alatt pedig bárkiből és bármiből ellenséget tudnak csinálni. Ebben, az ellenséggyártásban és a gyűlöletkeltésben verhetetlenek. Ehhez pedig tökéletes alapot ad az internet végtelensége.
A közösségi oldalak az egyén fontosságát olyan szintre emelték, ahol lehetővé tették más hangok teljes kizárását. De nehogy azt gondoljuk, hogy az egyén kezében van a döntés, hiszen arctalan valakik a háttérből szűrik és irányítják a tartalmakat. Ezzel párhuzamosan terjednek az álhírek, amelyeket eddig komolyan vehető oldalak is előszeretettel osztanak meg. A mag elültetéséhez pedig bőven elég egy hangzatos cím és egy előnytelen, negatív érzéseket kiváltó kép. Ezzel pedig az identitásformálásnak olyan magasságába törtek, amivel borzasztóan nehéz felvenni a harcot. Felnőtt ugyanis egy nemzedék úgy, hogy nem tanították meg szűrni a tartalmakat, nem mutatták meg nekik, hogyan tudnak védekezni a rengeteg ellenőrizetlen információ ellen, így a gondolkodásukban hihetetlen károk keletkeztek.
Hiába kezdtek el betörni már más hangok is, ez még csak az út eleje. Jelenleg ugyanis teljes a zűrzavar. A konzervatív erők még nem találták meg a saját, erőteljes hangjukat, a liberálisok pedig egyre erőszakosabban és hangosabban küzdenek. A társadalomban eközben olyan mély törésvonalak keletkeztek, annyira átpolitizálták és pártokkal azonosították az alapokat, hogy megszűnt a véleménycsere és vita. Nincsen közös nevező, mert már nincsenek közös értékek. Megszűnt a közös valóság, helyette mindenki az általa felállított korlátok között létezik, és csak azt engedi át a szűrőn, ami neki megfelel.
Gary Oldman így fogalmazott: „Az, hogy nem értek veled egyet, még nem jelenti azt, hogy gyűlöllek is. Ezt kell újratanulnia a társadalmunknak.” Igaza van, csak ott téved, hogy ma már inkább arról van szó, hogy „azért gyűlöllek, mert nem értesz velem egyet”. Itt tart a társadalom, és ebben a világrendeket fenyegető helyzetben ennél rosszabbat nem tehetünk a világunkkal, mert akik veszélyeztetik, azok biztos alapokon állnak, kompromisszumra képtelenek, és a toleranciát hírből sem ismerik. A valóság pedig hiába dörömböl az ajtókon, nem vagyunk hajlandók mindezt észrevenni.
Gondoljunk csak bele: a Nézd ki van itt! című könyv még jórészt fikcióból építkezett, míg a Gerilla már a kőkemény valóságról, a jelenről szól. A két könyv megjelenése között pedig csak nyolc év telt el. Karnyújtásnyira vagyunk az összeomlástól. Európa megásta a sírját, a visszatemetésben pedig nem jeleskedik. Szerencsénkre azonban egyre inkább felerősödnek az eddig lefojtott hangok, és egyre többen veszik fel a harcot e modern őrülettel. Egyetlen esélyünk az, hogy ha nagyon gyorsan felébredünk és végre felismerjük a veszély igazi forrását. Mert ha hibázunk, az utunk megválasztását követően, már nem lesz lehetőségünk visszafordulni.
Magyar Hírlap
Minden eszmerendszernek megvan azonban a maga ideje. Megvan az a pillanat, amikor fordul a kocka, és át kell adnia a helyét, mert már meghaladta önmagát, és nem tud megfelelő válaszokat adni a világot érő kihívásokra. Az 1960-as években, amikor a liberális hangok felerősödtek, az emberi jogokkal és a jóléti társadalom eszményével foglalkoztak. Ekkor ennek volt létjogosultsága, és szükség is volt ezekre a mozgalmakra. A gond akkor jött, miután meghaladta a határait. Mert a liberálisok úgy döntöttek, hogy elkezdik feszegetni a határokat, ez pedig végül odáig fajult, hogy a hatalmuk megtartása érdekében az emberiség egyetemes törvényeit akarják szétzúzni. Olyan alapokat, amelyek eddig megkérdőjelezhetetlenek voltak, és amelyekre most lenne a legnagyobb szükségünk.
Mondhatnánk, hogy megpróbálhatják, hiszen esélyük sincsen, csak az a baj, hogy az erkölcsi alapok már nem ugyanazt jelentik a modern társadalmakban. Istent lecserélték az emberre, a hazát valami globális masszára, a családot az egyénre és alternatív létformákra, a gyermeket pedig a migránsokra és az abortuszra. Az önállóan gondolkodó emberekből pedig fogyasztó gépeket csináltak. A nemzet kirekesztő, elnyomó fogalommá vált, a politikai korrektség zászlaja alatt pedig bárkiből és bármiből ellenséget tudnak csinálni. Ebben, az ellenséggyártásban és a gyűlöletkeltésben verhetetlenek. Ehhez pedig tökéletes alapot ad az internet végtelensége.
A közösségi oldalak az egyén fontosságát olyan szintre emelték, ahol lehetővé tették más hangok teljes kizárását. De nehogy azt gondoljuk, hogy az egyén kezében van a döntés, hiszen arctalan valakik a háttérből szűrik és irányítják a tartalmakat. Ezzel párhuzamosan terjednek az álhírek, amelyeket eddig komolyan vehető oldalak is előszeretettel osztanak meg. A mag elültetéséhez pedig bőven elég egy hangzatos cím és egy előnytelen, negatív érzéseket kiváltó kép. Ezzel pedig az identitásformálásnak olyan magasságába törtek, amivel borzasztóan nehéz felvenni a harcot. Felnőtt ugyanis egy nemzedék úgy, hogy nem tanították meg szűrni a tartalmakat, nem mutatták meg nekik, hogyan tudnak védekezni a rengeteg ellenőrizetlen információ ellen, így a gondolkodásukban hihetetlen károk keletkeztek.
Hiába kezdtek el betörni már más hangok is, ez még csak az út eleje. Jelenleg ugyanis teljes a zűrzavar. A konzervatív erők még nem találták meg a saját, erőteljes hangjukat, a liberálisok pedig egyre erőszakosabban és hangosabban küzdenek. A társadalomban eközben olyan mély törésvonalak keletkeztek, annyira átpolitizálták és pártokkal azonosították az alapokat, hogy megszűnt a véleménycsere és vita. Nincsen közös nevező, mert már nincsenek közös értékek. Megszűnt a közös valóság, helyette mindenki az általa felállított korlátok között létezik, és csak azt engedi át a szűrőn, ami neki megfelel.
Gary Oldman így fogalmazott: „Az, hogy nem értek veled egyet, még nem jelenti azt, hogy gyűlöllek is. Ezt kell újratanulnia a társadalmunknak.” Igaza van, csak ott téved, hogy ma már inkább arról van szó, hogy „azért gyűlöllek, mert nem értesz velem egyet”. Itt tart a társadalom, és ebben a világrendeket fenyegető helyzetben ennél rosszabbat nem tehetünk a világunkkal, mert akik veszélyeztetik, azok biztos alapokon állnak, kompromisszumra képtelenek, és a toleranciát hírből sem ismerik. A valóság pedig hiába dörömböl az ajtókon, nem vagyunk hajlandók mindezt észrevenni.
Gondoljunk csak bele: a Nézd ki van itt! című könyv még jórészt fikcióból építkezett, míg a Gerilla már a kőkemény valóságról, a jelenről szól. A két könyv megjelenése között pedig csak nyolc év telt el. Karnyújtásnyira vagyunk az összeomlástól. Európa megásta a sírját, a visszatemetésben pedig nem jeleskedik. Szerencsénkre azonban egyre inkább felerősödnek az eddig lefojtott hangok, és egyre többen veszik fel a harcot e modern őrülettel. Egyetlen esélyünk az, hogy ha nagyon gyorsan felébredünk és végre felismerjük a veszély igazi forrását. Mert ha hibázunk, az utunk megválasztását követően, már nem lesz lehetőségünk visszafordulni.
Magyar Hírlap