 | Mint általában mindenki, én is hajlamos vagyok arra, hogy csak a rossz dolgokra figyeljek. Amiből valljuk be őszintén, van egy pár a mai korunkban. Nem elég a járvány, vagy a háború, még egy önmagából teljesen kifordult, élet- és emberiségellenes ideológia mocskos dogmáival is meg kell küzdenünk. |
Ennek pedig egyik terepe a kultúra, ahová folyamatosan, egyre erőszakosabban, sok esetben a gyerekeket megcélozva törnek be a haladárok sötét, pusztító szellemei. Áldozatul esnek nekik nagy klasszikusok, most éppen Karl May került a nemkívánatos listára. Ez pedig egyre nagyobb és őrültebb méreteket ölt, tehát nem csoda, ha hajlamosak vagyunk csak ezekre a negatív példákra figyelni.
Nyilván engem is nagyon felhúznak az olyan hírek, hogy átírták és újra kiadták Mark Twain Huckleberry Finn kalandjai című klasszikusát. A fejemet tudnám a falba verni, amikor azt látom, hogy Boleyn Annát egy sorozatban fekete színésznő alakítja és nagy libernyák feminista harcost csinálnak belőle. Az is vicc, hogy az Elfújta a szélhez külön kommentárt készítenek, amiben elmondják, hogyan is kellene a nézőnek értelmeznie a látottakat. A folyamatos petíciózásokról már szót se ejtsünk, melyekben az éppen aktuális boszorkányüldözésnek kitett színészek/alkotók eltávolítását kéri a prolihisztor hadsereg.
Arról meg már ne is beszéljünk, hogyan hamisítják meg akár a közelmúlt eseményeit is és hogyan tesznek meg hősnek elítélt gyilkosokat. Attól meg egyenesen a hányinger kerülget, hogy ellenőriznem kell, milyen meséket nézhetnek a gyerekeim, mert az LMBTQ-őrület szivárványos lobbija folyamatosan, egyre erőszakosabban üti fel ezekben a fejét. A Disney Channel például ennek az egyik melegágya. Még szerencse, hogy a mesékről is születnek kritikák, így, ha a függetlenül objektívek nagyon lehúznak egy alkotást, mondván, hogy unalmas, érdektelen és régimódi, akkor tudom, hogy ezt a mesét nyugodtan megnézhetik a gyerekeim anélkül, hogy leszbikus csillámpónik random ugrálnának elő csókot váltani a transzmenyéttel.
Maradjunk tehát annyiban, hogy nagyon nem egyszerű jókedvűnek és derűlátónak maradni ezeket a folyamatokat tapasztalva. Néha már ahhoz sincsen az embernek kedve, hogy megnézzen valami új filmet, mert majdnem biztosak lehetünk benne, hogy a woke szellemében eltorzított történetet kapunk. Különösen igaz ez, ha remake-ről vagy folytatásról van szó. Elég csak a gyalázatos A hét mesterlövész újrázására gondolni, amitől még mindig felmegy bennem a pumpa. Éppen ezért, amikor jött a hír, hogy a Top Gun kap egy folytatást (ráadásul úgy, hogy az eredetit jegyző Tony Scott rendező már nincsen közöttünk) egyből bekapcsolt a vészvillogóm.
Aztán megnéztem a filmet, hiszen soha, egyetlen alkotásról sem alkotok úgy véleményt, hogy ne nézném meg. Majd megnéztem megint. Közben pedig jöttek a hírek, hogy folyamatosan dönti meg a Top Gun: Maverick a bevételi rekordokat. Pedig a COVID miatt nagyon visszaesett a moziba járás hagyománya, sőt sokan a streaming csatornák előretörése következtében egyenesen temették a nagyvásznat. És mégis: Tom Cruise filmje azóta már átlépte az egymilliárdos álomhatárt is, a nézők lelkesedése pedig töretlen.
Nem szándékozom kritikát írni az alkotásról, mások már megtették helyettem. Sokkal inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy ez miért jó dolog. Manapság tényleg nehéz, a fentebb is leírt okok miatt normális filmekhez jutni. Pedig nagy szükség volna ezekre, hiszen az emberiség már az idők kezdetétől szeret történeteket mesélni. Barlangrajzok, szájhagyomány útján terjedt mondák, hőstettek, krónikák, zenék vagy éppen festmények formájában meséljük el a nemzetünk, hőseink vagy családtagjaink történetét. A filmkészítés ennek az egyik legjobb módja, hiszen könnyen hozzáférhető, látványos, többször nézhető és rengeteg érzelmet ki lehet a filmekkel fejezni. Nem véletlen az sem, hogy vannak visszatérő témák és motívumok, tanulságok, melyeket újra és újra elővesznek és más-más műfajokat használva mesélik ezeket tovább. Ezek egyetemes, mindenkinek ugyanazt jelentő témák, melyek miatt ugyanúgy tudja élvezni a sztorit egy magyar, amerikai, német vagy kazak néző. Ilyen toposzok a hősiesség, hazaszeretet, család, szerelem, bajtársiasság, összetartozás, példamutatás, önfeláldozás stb.
A Top Gun anno tökéletesen lefedte ezek nagy részét, miközben igencsak felemelte a haditengerészet presztízsét. Azt gondolnánk, hogy a mai, haladárok agymenései által sújtotta világban már nincsen igény a klasszikus történetekre. Erre jön a Top Gun: Maverick, amiben előveszik az ósdinak hazudott témákat, nincsenek benne transzneműek, Maverick sem lett időközben meleg, a gépek is szivárványmentesek maradtak és a film pedig hatalmasat robban. Hiába nevezték jópáran toxikusan maszkulinnak meg tudja a fene még minek. Nem értek haladárul. A lényeg, hogy ez nagyon bíztató. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy példának okáért a Thor: Szerelem és mennydörgés című legújabb szuperhős alkotás nézettsége (mely szintén a blockbuster kategóriába sorolható) mennyire elmaradt a várttól. Hiába volt első a mozikban, a második héten már nagyon visszaesett a látogatottsága és hiába nyújtott pazar alakítást Christian Bale, a film általános megítélésén ő sem tudott változtatni. Ami nagyon nem volt pozitív, pedig szépen kimaxolták benne az LMBTQ-vonalat is. Csak éppen a történet maradt el mellette.
Nos, ha már történetmesélésről van szó, akkor jöhet a kérdés, hogy mi a tanulság? Számomra az, hogy igenis van igény a normális filmekre és az embereknek még mindig számít az, hogy milyen témákat dolgoznak fel az alkotók és ezt hogyan teszik. Továbbra is van igény az egyetemes értékekre és ezek mozgóképes megvalósítására. Azoknak, akik nem a woke ökörség mantrái alatt szocializálódtak, megvan a lehetőségük, hogy átadják ezeket a felnövekvő nemzedéknek. Ugyanis ők is fogékonyak mindezekre, hiszen ugyanúgy falták a vásznon a Top Gun: Mavericket, mint az idősebb korosztály. Abban pedig biztos vagyok, hogy ha nem látták az első részt, akkor a mozi után mindenképpen megnézték.
Tehát figyelnünk kell a fentebb leírt pusztító folyamatokra, de megvan az eszközünk arra, hogy védekezzünk ezek ellen. Csak oda kell adnunk a gyerekeinknek Karl May vagy Mark Twain történeteit. Meg kell nézetnünk velük a Feketeszakáll szellemét, az Elfújta a szelet vagy A hét mesterlövészt. Csak a nem ismerésük szabhat ennek gátat, ezért is akarják lúgosítva újramesélni a Szépség és a szörnyeteget és ezért nyomulnak annyira a liberálbolsik, hogy az új nemzedék már ne ismerhesse meg valós formájában Huckleberry Finn vagy Tom Sawyer kalandjait. Csak rajtunk múlik, hogy az emberiséget összetartó toposzok és történetek tovább éljenek a gyerekeinkben és az ő gyerekeikben. Elvégre, ahogyan a példa is mutatja, igényük van ezekre. A kérdés csak az, hogy bennünk van-e elég odafigyelés, hogy elmeséljük nekik ezeket?
A szerző politológus, az IKoN elnöke
Magyar Hírlap
Nyilván engem is nagyon felhúznak az olyan hírek, hogy átírták és újra kiadták Mark Twain Huckleberry Finn kalandjai című klasszikusát. A fejemet tudnám a falba verni, amikor azt látom, hogy Boleyn Annát egy sorozatban fekete színésznő alakítja és nagy libernyák feminista harcost csinálnak belőle. Az is vicc, hogy az Elfújta a szélhez külön kommentárt készítenek, amiben elmondják, hogyan is kellene a nézőnek értelmeznie a látottakat. A folyamatos petíciózásokról már szót se ejtsünk, melyekben az éppen aktuális boszorkányüldözésnek kitett színészek/alkotók eltávolítását kéri a prolihisztor hadsereg.
Arról meg már ne is beszéljünk, hogyan hamisítják meg akár a közelmúlt eseményeit is és hogyan tesznek meg hősnek elítélt gyilkosokat. Attól meg egyenesen a hányinger kerülget, hogy ellenőriznem kell, milyen meséket nézhetnek a gyerekeim, mert az LMBTQ-őrület szivárványos lobbija folyamatosan, egyre erőszakosabban üti fel ezekben a fejét. A Disney Channel például ennek az egyik melegágya. Még szerencse, hogy a mesékről is születnek kritikák, így, ha a függetlenül objektívek nagyon lehúznak egy alkotást, mondván, hogy unalmas, érdektelen és régimódi, akkor tudom, hogy ezt a mesét nyugodtan megnézhetik a gyerekeim anélkül, hogy leszbikus csillámpónik random ugrálnának elő csókot váltani a transzmenyéttel.
Maradjunk tehát annyiban, hogy nagyon nem egyszerű jókedvűnek és derűlátónak maradni ezeket a folyamatokat tapasztalva. Néha már ahhoz sincsen az embernek kedve, hogy megnézzen valami új filmet, mert majdnem biztosak lehetünk benne, hogy a woke szellemében eltorzított történetet kapunk. Különösen igaz ez, ha remake-ről vagy folytatásról van szó. Elég csak a gyalázatos A hét mesterlövész újrázására gondolni, amitől még mindig felmegy bennem a pumpa. Éppen ezért, amikor jött a hír, hogy a Top Gun kap egy folytatást (ráadásul úgy, hogy az eredetit jegyző Tony Scott rendező már nincsen közöttünk) egyből bekapcsolt a vészvillogóm.
Aztán megnéztem a filmet, hiszen soha, egyetlen alkotásról sem alkotok úgy véleményt, hogy ne nézném meg. Majd megnéztem megint. Közben pedig jöttek a hírek, hogy folyamatosan dönti meg a Top Gun: Maverick a bevételi rekordokat. Pedig a COVID miatt nagyon visszaesett a moziba járás hagyománya, sőt sokan a streaming csatornák előretörése következtében egyenesen temették a nagyvásznat. És mégis: Tom Cruise filmje azóta már átlépte az egymilliárdos álomhatárt is, a nézők lelkesedése pedig töretlen.
Nem szándékozom kritikát írni az alkotásról, mások már megtették helyettem. Sokkal inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy ez miért jó dolog. Manapság tényleg nehéz, a fentebb is leírt okok miatt normális filmekhez jutni. Pedig nagy szükség volna ezekre, hiszen az emberiség már az idők kezdetétől szeret történeteket mesélni. Barlangrajzok, szájhagyomány útján terjedt mondák, hőstettek, krónikák, zenék vagy éppen festmények formájában meséljük el a nemzetünk, hőseink vagy családtagjaink történetét. A filmkészítés ennek az egyik legjobb módja, hiszen könnyen hozzáférhető, látványos, többször nézhető és rengeteg érzelmet ki lehet a filmekkel fejezni. Nem véletlen az sem, hogy vannak visszatérő témák és motívumok, tanulságok, melyeket újra és újra elővesznek és más-más műfajokat használva mesélik ezeket tovább. Ezek egyetemes, mindenkinek ugyanazt jelentő témák, melyek miatt ugyanúgy tudja élvezni a sztorit egy magyar, amerikai, német vagy kazak néző. Ilyen toposzok a hősiesség, hazaszeretet, család, szerelem, bajtársiasság, összetartozás, példamutatás, önfeláldozás stb.
A Top Gun anno tökéletesen lefedte ezek nagy részét, miközben igencsak felemelte a haditengerészet presztízsét. Azt gondolnánk, hogy a mai, haladárok agymenései által sújtotta világban már nincsen igény a klasszikus történetekre. Erre jön a Top Gun: Maverick, amiben előveszik az ósdinak hazudott témákat, nincsenek benne transzneműek, Maverick sem lett időközben meleg, a gépek is szivárványmentesek maradtak és a film pedig hatalmasat robban. Hiába nevezték jópáran toxikusan maszkulinnak meg tudja a fene még minek. Nem értek haladárul. A lényeg, hogy ez nagyon bíztató. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy példának okáért a Thor: Szerelem és mennydörgés című legújabb szuperhős alkotás nézettsége (mely szintén a blockbuster kategóriába sorolható) mennyire elmaradt a várttól. Hiába volt első a mozikban, a második héten már nagyon visszaesett a látogatottsága és hiába nyújtott pazar alakítást Christian Bale, a film általános megítélésén ő sem tudott változtatni. Ami nagyon nem volt pozitív, pedig szépen kimaxolták benne az LMBTQ-vonalat is. Csak éppen a történet maradt el mellette.
Nos, ha már történetmesélésről van szó, akkor jöhet a kérdés, hogy mi a tanulság? Számomra az, hogy igenis van igény a normális filmekre és az embereknek még mindig számít az, hogy milyen témákat dolgoznak fel az alkotók és ezt hogyan teszik. Továbbra is van igény az egyetemes értékekre és ezek mozgóképes megvalósítására. Azoknak, akik nem a woke ökörség mantrái alatt szocializálódtak, megvan a lehetőségük, hogy átadják ezeket a felnövekvő nemzedéknek. Ugyanis ők is fogékonyak mindezekre, hiszen ugyanúgy falták a vásznon a Top Gun: Mavericket, mint az idősebb korosztály. Abban pedig biztos vagyok, hogy ha nem látták az első részt, akkor a mozi után mindenképpen megnézték.
Tehát figyelnünk kell a fentebb leírt pusztító folyamatokra, de megvan az eszközünk arra, hogy védekezzünk ezek ellen. Csak oda kell adnunk a gyerekeinknek Karl May vagy Mark Twain történeteit. Meg kell nézetnünk velük a Feketeszakáll szellemét, az Elfújta a szelet vagy A hét mesterlövészt. Csak a nem ismerésük szabhat ennek gátat, ezért is akarják lúgosítva újramesélni a Szépség és a szörnyeteget és ezért nyomulnak annyira a liberálbolsik, hogy az új nemzedék már ne ismerhesse meg valós formájában Huckleberry Finn vagy Tom Sawyer kalandjait. Csak rajtunk múlik, hogy az emberiséget összetartó toposzok és történetek tovább éljenek a gyerekeinkben és az ő gyerekeikben. Elvégre, ahogyan a példa is mutatja, igényük van ezekre. A kérdés csak az, hogy bennünk van-e elég odafigyelés, hogy elmeséljük nekik ezeket?
A szerző politológus, az IKoN elnöke
Magyar Hírlap