 | Sokszor kapom meg azt a kritikát, hogy túl sokat foglalkozom olyan dolgokkal, melyek egyáltalán nem érintenek minket. A jobboldali publicisták, gondolkodók felnagyítanak bizonyos problémákat, melyek többsége csak „elszigetelt eset” és egyáltalán nem jellemző Magyarországra. |
Csak riogatjuk a jó népet és ügyet csinálunk a semmiből. Az egyik ilyen téma az LMBTQ kérdése.
Mivel nem vagyok libsevik, így a baráti köröm igen széles körből áll és bizony olyanokkal is hosszan, bensőségesen tudok beszélgetni, akik nem feltétlen vannak velem azonos platformon bizonyos politikai és közéleti témákban. Vitázunk, eszmét cserélünk, tehát van egy egészséges közegünk. Az LMBTQ mindig is egy olyan beszédtéma volt, aminél előjött a feleslegesség kérdése. Gyakorta mondják nekem, hogy túlságosan nagy figyelmet szentelek neki, különösen azóta, hogy anya lettem. Szerintük csak kiragadunk bizonyos elemeket, melyeket aztán túlzásokkal megspékelve adunk a publikum tudtára.
A vicces az egészben az, hogy ugyanezek a barátaim vannak a legjobban kiakadva például a Netflix eszelős woke-kínálatától vagy attól, hogy indokolatlan szivárványos szereplőket suvasztanak bele a filmekbe. Majd ismét ezek az emberek raknak ki szivárványos profilképet, hirdetik, hogy „lávízláv” és nevezik homofóbnak a gyermekvédelmi törvényünket. Én meg csak kapkodom a fejem és azt érzem, hogy nagyon nagy zavar van az erőben. Míg mi következetesen kitartunk az álláspontjaink mellett, mint hogy az óvodákba nem kellenek transzakármik, jó lenne, ha a filmekben végre abbahagynák a woke-agymosást és a szülő döntse már el, hogy bizonyos témákkal mikor ismerteti meg a gyermekét, addig a másik csoportnál teljes a zavar. A válasz pedig továbbra is az, hogy felnagyítunk dolgokat rémisztgetés céljából.
Rendben, tegyük fel egy pillanat erejéig, hogy így van. Csak felnagyításról van szó, szélsőséges esetek kiragadásáról és a gyerekeink tudatát nem akarja senki befolyásolni a progresszió zászlaja alatt. Minket ez nem érint. Jöjjön akkor most egy kis érdekesség. Mivel gyerekeim vannak, így a mesenézés nálunk mindennapos. Igyekszem odafigyelni arra, hogy milyen mesefilmek kerülnek a lányaim elé. Elolvasok tehát mindent az adott alkotásról. Különösen annak fényében, hogy már évek óta megy a parasztvakítás, hogy a Jégvarázsból Elza leszbi lesz. Egyelőre nem az, de ami késik nem múlik. Bár a profit nyilván nagy úr és az LMBTQ-szellemiségével megfertőzött mesék rendre elhasalnak a kasszáknál, így Elza még megúszta a szivárványítást. Az odafigyelés viszont nem árt, így én továbbra is lemeózom a meséket. A minap viszont belefutottam abba, hogy hiába a kiemelt (sokak szerint tök felesleges figyelem, ugye), még a szülőket is be tudják húzni a csőbe.
Van egy szuperállatokról szóló rajzfilm, aminek a főszereplője Superman kutyája. Aranyos, jópofa mese, első látásra semmi baj sincsen vele. Mi is láttuk már párszor, a lányok szeretik. Történt azonban az egyik nap, hogy legnagyobb döbbenetemre egy bizonyos jelenet teljesen elkerülte eddig a figyelmemet. Nyilván én is úgy nézek mesét, hogy nem feltétlen figyelek oda mindenre. Megy a mese, nagyjából követem, közben csinálom a dolgomat. Sokszor csak nézzük ezeket, de nem látjuk. Most azonban láttam. A mese első harmadában van egy rész, melyben felvilágosítják Kryptot, hogy Superman azért dobálja el a játékot, mert szeretne kettesben lenni a csajával. Aki most már fontosabb neki, mint Krypto. Szemléltetésképpen pedig az egyik kutya felhozza a saját gazdáját példaként. Aki nő és akinek csaja van. Majd jön egy nagyon-nagyon rövid snitt, amiben a két nőt láthatjuk negédesen egy fa tövében. Ennyi. Megy tovább a sztori. Én meg leforrázva állok a képernyő előtt, mert eddig ez egyáltalán nem tűnt fel. A gyerekeim pedig már megszerették a mesét, így nyilván nem közölhetem velük, hogy mi a bajom.
A jelenetnek amúgy semmi, de tényleg semmi jelentősége sincsen a cselekmény alakulását illetően. Nincs funkciója. Tehát, akkor meg minek is kellett beletenni? Elvégre úgy tudom, hogy csak a bigott konzervatívok ajvékolnak és nincsen itt semmiféle LMBTQ-érzékenyítés, ami a gyerekeket célozná meg. Oké, a Háttér Társaság már több mint tíz éve megírta az erre vonatkozó oktatási anyagait, az Amnesty International 2009/2010-ben pedig programokat dolgozott ki „érzékenyítés” céljából. Ám valahogy erről továbbra is hallgatás van, meg ugye ez nem jut el az átlagemberhez, maximum csak akkor, ha az ő gyerekéhez mennek be a suliba.
Most viszont egy népszerű mesefilmről van szó, amibe nagyon alattomos módon raktak be egy funkciótlan jelenetet. Ha nincsen LMBTQ-propaganda és csak mi nagyítjuk fel mindezt, akkor mégis mi értelme van egy ilyen résznek a mesében? Ezt is csak mi torzítjuk el? Vagy inkább mégis érintve vagyunk? Talán mégis a gyerekek a fő célpont mondjuk azért, mert ők még tiszták, formálhatók? Ez a jelenet csak úgy felvillan, de beépül a tudatalattiba. Semmilyen jelzés nincsen, egy mondat se szólt erről, elvégre a film cselekményleírásában semmi jelentősége sincsen. Ám ettől még benne van és gyanútlanul, mindenfajta tájékoztatás, figyelmeztetés nélkül futunk bele. Nem tudunk védekezni ellene.
Egy filmben mindig mindennek megvan a helye és megvan az ok, amiért beleraknak jeleneteket. Még akkor is, ha a cselekmény szempontjából nem értelmezhető. A film ugyanis az a közeg, ami a legalkalmasabb a tartós, könnyű hozzáférhetősége és ismételt hatása miatt az identitás formálására. Elég csak megnézni, mit mondott erről Lenin: „minden művészet közül a legfontosabb számunkra a film.” Ez a meglátás pedig azóta is él, különösen az eszmei utódok, a libsevikek körében. Tehát mondhatjuk azt, hogy nem érint minket ez az egész, az igazság azonban ennek pont az ellenkezője. Mi is részei vagyunk a globális világnak, olyan termékeket, filmeket fogyasztunk, mint a Nyugaton. Hozzánk is eljut minden. A kérdés az, hogy végre felfigyelünk erre és tudatosan teszünk azért, hogy ne jussunk a nemváltoztató nemzetek identitászavaros sorsára, vagy továbbra is homokba dugjuk a fejünket? Megjegyezném, hogy az utóbbi opció választása esetén a gyermekeink valósága lesz az, aminek a létezését most még sokan tagadják.
A szerző politológus, az IKoN elnöke
Magyar Hírlap
Mivel nem vagyok libsevik, így a baráti köröm igen széles körből áll és bizony olyanokkal is hosszan, bensőségesen tudok beszélgetni, akik nem feltétlen vannak velem azonos platformon bizonyos politikai és közéleti témákban. Vitázunk, eszmét cserélünk, tehát van egy egészséges közegünk. Az LMBTQ mindig is egy olyan beszédtéma volt, aminél előjött a feleslegesség kérdése. Gyakorta mondják nekem, hogy túlságosan nagy figyelmet szentelek neki, különösen azóta, hogy anya lettem. Szerintük csak kiragadunk bizonyos elemeket, melyeket aztán túlzásokkal megspékelve adunk a publikum tudtára.
A vicces az egészben az, hogy ugyanezek a barátaim vannak a legjobban kiakadva például a Netflix eszelős woke-kínálatától vagy attól, hogy indokolatlan szivárványos szereplőket suvasztanak bele a filmekbe. Majd ismét ezek az emberek raknak ki szivárványos profilképet, hirdetik, hogy „lávízláv” és nevezik homofóbnak a gyermekvédelmi törvényünket. Én meg csak kapkodom a fejem és azt érzem, hogy nagyon nagy zavar van az erőben. Míg mi következetesen kitartunk az álláspontjaink mellett, mint hogy az óvodákba nem kellenek transzakármik, jó lenne, ha a filmekben végre abbahagynák a woke-agymosást és a szülő döntse már el, hogy bizonyos témákkal mikor ismerteti meg a gyermekét, addig a másik csoportnál teljes a zavar. A válasz pedig továbbra is az, hogy felnagyítunk dolgokat rémisztgetés céljából.
Rendben, tegyük fel egy pillanat erejéig, hogy így van. Csak felnagyításról van szó, szélsőséges esetek kiragadásáról és a gyerekeink tudatát nem akarja senki befolyásolni a progresszió zászlaja alatt. Minket ez nem érint. Jöjjön akkor most egy kis érdekesség. Mivel gyerekeim vannak, így a mesenézés nálunk mindennapos. Igyekszem odafigyelni arra, hogy milyen mesefilmek kerülnek a lányaim elé. Elolvasok tehát mindent az adott alkotásról. Különösen annak fényében, hogy már évek óta megy a parasztvakítás, hogy a Jégvarázsból Elza leszbi lesz. Egyelőre nem az, de ami késik nem múlik. Bár a profit nyilván nagy úr és az LMBTQ-szellemiségével megfertőzött mesék rendre elhasalnak a kasszáknál, így Elza még megúszta a szivárványítást. Az odafigyelés viszont nem árt, így én továbbra is lemeózom a meséket. A minap viszont belefutottam abba, hogy hiába a kiemelt (sokak szerint tök felesleges figyelem, ugye), még a szülőket is be tudják húzni a csőbe.
Van egy szuperállatokról szóló rajzfilm, aminek a főszereplője Superman kutyája. Aranyos, jópofa mese, első látásra semmi baj sincsen vele. Mi is láttuk már párszor, a lányok szeretik. Történt azonban az egyik nap, hogy legnagyobb döbbenetemre egy bizonyos jelenet teljesen elkerülte eddig a figyelmemet. Nyilván én is úgy nézek mesét, hogy nem feltétlen figyelek oda mindenre. Megy a mese, nagyjából követem, közben csinálom a dolgomat. Sokszor csak nézzük ezeket, de nem látjuk. Most azonban láttam. A mese első harmadában van egy rész, melyben felvilágosítják Kryptot, hogy Superman azért dobálja el a játékot, mert szeretne kettesben lenni a csajával. Aki most már fontosabb neki, mint Krypto. Szemléltetésképpen pedig az egyik kutya felhozza a saját gazdáját példaként. Aki nő és akinek csaja van. Majd jön egy nagyon-nagyon rövid snitt, amiben a két nőt láthatjuk negédesen egy fa tövében. Ennyi. Megy tovább a sztori. Én meg leforrázva állok a képernyő előtt, mert eddig ez egyáltalán nem tűnt fel. A gyerekeim pedig már megszerették a mesét, így nyilván nem közölhetem velük, hogy mi a bajom.
A jelenetnek amúgy semmi, de tényleg semmi jelentősége sincsen a cselekmény alakulását illetően. Nincs funkciója. Tehát, akkor meg minek is kellett beletenni? Elvégre úgy tudom, hogy csak a bigott konzervatívok ajvékolnak és nincsen itt semmiféle LMBTQ-érzékenyítés, ami a gyerekeket célozná meg. Oké, a Háttér Társaság már több mint tíz éve megírta az erre vonatkozó oktatási anyagait, az Amnesty International 2009/2010-ben pedig programokat dolgozott ki „érzékenyítés” céljából. Ám valahogy erről továbbra is hallgatás van, meg ugye ez nem jut el az átlagemberhez, maximum csak akkor, ha az ő gyerekéhez mennek be a suliba.
Most viszont egy népszerű mesefilmről van szó, amibe nagyon alattomos módon raktak be egy funkciótlan jelenetet. Ha nincsen LMBTQ-propaganda és csak mi nagyítjuk fel mindezt, akkor mégis mi értelme van egy ilyen résznek a mesében? Ezt is csak mi torzítjuk el? Vagy inkább mégis érintve vagyunk? Talán mégis a gyerekek a fő célpont mondjuk azért, mert ők még tiszták, formálhatók? Ez a jelenet csak úgy felvillan, de beépül a tudatalattiba. Semmilyen jelzés nincsen, egy mondat se szólt erről, elvégre a film cselekményleírásában semmi jelentősége sincsen. Ám ettől még benne van és gyanútlanul, mindenfajta tájékoztatás, figyelmeztetés nélkül futunk bele. Nem tudunk védekezni ellene.
Egy filmben mindig mindennek megvan a helye és megvan az ok, amiért beleraknak jeleneteket. Még akkor is, ha a cselekmény szempontjából nem értelmezhető. A film ugyanis az a közeg, ami a legalkalmasabb a tartós, könnyű hozzáférhetősége és ismételt hatása miatt az identitás formálására. Elég csak megnézni, mit mondott erről Lenin: „minden művészet közül a legfontosabb számunkra a film.” Ez a meglátás pedig azóta is él, különösen az eszmei utódok, a libsevikek körében. Tehát mondhatjuk azt, hogy nem érint minket ez az egész, az igazság azonban ennek pont az ellenkezője. Mi is részei vagyunk a globális világnak, olyan termékeket, filmeket fogyasztunk, mint a Nyugaton. Hozzánk is eljut minden. A kérdés az, hogy végre felfigyelünk erre és tudatosan teszünk azért, hogy ne jussunk a nemváltoztató nemzetek identitászavaros sorsára, vagy továbbra is homokba dugjuk a fejünket? Megjegyezném, hogy az utóbbi opció választása esetén a gyermekeink valósága lesz az, aminek a létezését most még sokan tagadják.
A szerző politológus, az IKoN elnöke
Magyar Hírlap