 | Azért júliusban már szünetelni szokott a közélet, vagy legalábbis kisebb fokozatba kapcsolnak a szereplők, ám úgy látszik, idén ez másképpen van |
Gondolom, a közelgő választások és a pandémia okozta szünet miatt dübörög ilyen nagy sebességgel a közéleti gyorsvonat, mindenesetre látva, milyen állapotok uralkodnak, talán mégis érdemes lenne visszavenni egy kicsit. Nemcsak a politikusoknak, hanem a kommentszekciójuk harcos pufajkásainak is.
Amikor megkezdtem a közéleti publicista pályafutásomat, akkor pontosan tudtam, mire vállalkozom. A világ és az élet sem olyan, hogy mindenki szereti egymást, folyton süt a nap és árad a szeretet. A mai kornak pontosan az az egyik nagy problémája, hogy mindenki hiperérzékeny és egyszerűen nem képes elfogadni azt, hogy nem szerethet mindenki mindenkit, nem vagyunk egyformák és nem fogunk soha mindenben egyetérteni. Attól leszünk érett felnőttek, hogy elfogadjuk ezt az állapotot, és feldolgozzuk a minket ért támadásokat, bántásokat.
Aki közéleti pályát választ magának, arra pedig hatványozottan igazak ezek a megállapítások. Ugyanis míg a való életben mindig ott vannak a támogatóid, a barátaid, a családod, akik melletted állnak és ennek hangot is adnak, addig a közéletben soha nem azok lesznek a leghangosabbak, akik egyetértenek veled. Sőt, ők inkább csendben elolvassák az írásokat, elgondolkodnak rajtuk vagy megbeszélik egymás között, jobb esetben idéznek majd tőled. Nem is várja el senki, hogy buzdító kommenteket kapjon, és virtuális pomponlányok szurkoljanak neki. Nem ezért írunk.
Ellenben arra fel kell készülni, hogy az ellentábornak már más motivációi vannak. Ők hangosak és erőszakosak. Szerintem nagyon sokan tudnak beszámolni arról, hány fenyegető, gyalázkodó üzenetet kaptak, sőt petíciókat indítottak ellenük, hogy tűnjenek el a közéletből. Vannak, akiket ez nagyon megvisel, míg mások könnyedén veszik a támadásokat. Én kifejezetten jól szórakozom és gyermeki csodálkozással veszem tudomásul, mennyi mindent tudhatok meg magamról.
Különösen vicces, amikor a harcos feministákból és # metoo-huszárokból előbújik az elfojtott nőgyűlölet, ha egy női publicistával találják szembe magukat. Ilyenkor előszeretettel küldenek vissza a konyhába, vagy meggyanúsítottak vele, hogy különböző szexuális tevékenységekért cserébe kapok lehetőséget a megjelenésre, és persze a külsőségek szapulása is megy ezerrel. Megszámlálni nem tudom, hányszor írták azt, hogy eladtam magam, megrendelésre írok.
Megnyugtatok ezúton mindenkit, hogy nagyon szívesen elküldöm az írásaimat a 168 Órának vagy a Magyar Narancsnak is, csak annyit kérek, hogy ne kelljen fél lábon állnom addig, amíg leközlik ezeket. Ha éppen nem a külsővel vannak elfoglalva, akkor a szellemi képességeimet vagy az írástudásomat kérdőjelezik meg, vagy szegény édesanyámat emlegetik nem túl kedves kontextusban. Ezúton is köszönöm mindenkinek, anyukám nagyon jó egészségnek örvend, és a sok emlegetés miatt biztos vagyok benne, hogy még évtizedekig velünk lesz.
Reagálni ugyan sosem reagálok semmire, ugyanakkor látom ezeket a kommenteket, elolvasom mindegyiket, sőt néha még egyet-kettőt meg is mutatok a saját közösségi oldalamon és megállapítom, hogy megint jól végeztem a munkámat. Egy dologgal nem szoktam találkozni: érvekkel. Gyalázkodásból, fenyegetésből, cinikus megszólalásokból, lenézésből és becsmérlésből nincsen hiány, viszont érdemi hozzászólás és vita már egyre kevesebb van.
Roppant érdekes megfigyelni, hogy egyetlen vélemény, milyen indulatokat és gyűlöletet képes kiváltani másokból. A szomorú pedig az, hogy egyre jobban elhatalmasodik ez az állapot. Sőt vannak, akiket erre képeznek, hogy az internet virtuális verőlegényei legyenek, fenyegessenek, ráálljanak arra, hogy degradáljanak egy adott személyt, és megtegyenek mindent annak érdekében, hogy ne válassza ezt a szakmát, és a közéleti ügyekről szóló véleménynyilvánítás eszébe se jusson.
Ismerjük már ezt korábbi történelmi korokból, szóval meglepődni nem lepődünk meg. Felkészülni viszont lehet rá és kell is, mert egyszerűen nem szabad azt megengedni, hogy sokak kedvét elvegyék, vagy féljenek véleményt mondani. Mert hiába mondják, hogy a liberálbolsikat elnyomják, elhallgattatják, sőt most már Woodwardnak és Bernsteinnek képzelik magukat, az igazság ellenben az, hogy a mai világban a nemzeti hangokat akarják elhallgattatni.
Jól tudom persze, hogy az általam leírt jelenségre majd az lesz a magyarázat, hogy a NER „bértollnokaival” és „propagandistáival” nincsen értelme vitázni, mert mindegyik gonosz és/vagy átmosták az agyát, ám – valljuk be őszintén – ez nagyon gyenge magyarázat. Ha ugyanis az a mantra, hogy minden nemzeti érzelmű személy gerinctelen rohadék, hazudnak, és az emberség, a civilizáltság a másik oldalon van, akkor nem ártana mindezt a tettek szintjén is megmutatni.
Ez az, ami egyáltalán nem sikerül már évek óta, és látva a folyamatokat, valamint a közelgő kampányt, ez csak rosszabb lesz. Pufajkások persze eddig is voltak, most is vannak és ezután is lesznek. Csak most a virtuális térben folytatják a megfélemlítést az arctalanság mögé bújva. Éppen ezért most azokhoz a nemzeti érzelmű fiatalokhoz fordulok, akik miattuk nem merik ezt a pályát választani, vagy inkább otthagyják, pedig higgyék el: sosem éri meg csendben maradni.
Egyszer egy bölcs ember mondta nekem még a pályám elején, hogy az írásban az a legizgalmasabb, hogy amit alkotunk, az önálló életre kel, és sosem tudhatod, hogyan csapódik le másokban. Ez pedig nagyon igaz. Lehet, hogy a kommentszekció ádáz verőlegényei nekiállnak a verbális pofozásodnak és a lelki terrornak, de az írás az sokkal tovább fog hatni és soha nem tudhatni, hogy kit és hogyan ér el. Egy dologban lehetünk biztosak: a kesztyűt mindig megéri felvenni, a pufajkát viszont nem.
(A szerző politológus, az IKoN elnöke)
Amikor megkezdtem a közéleti publicista pályafutásomat, akkor pontosan tudtam, mire vállalkozom. A világ és az élet sem olyan, hogy mindenki szereti egymást, folyton süt a nap és árad a szeretet. A mai kornak pontosan az az egyik nagy problémája, hogy mindenki hiperérzékeny és egyszerűen nem képes elfogadni azt, hogy nem szerethet mindenki mindenkit, nem vagyunk egyformák és nem fogunk soha mindenben egyetérteni. Attól leszünk érett felnőttek, hogy elfogadjuk ezt az állapotot, és feldolgozzuk a minket ért támadásokat, bántásokat.
Aki közéleti pályát választ magának, arra pedig hatványozottan igazak ezek a megállapítások. Ugyanis míg a való életben mindig ott vannak a támogatóid, a barátaid, a családod, akik melletted állnak és ennek hangot is adnak, addig a közéletben soha nem azok lesznek a leghangosabbak, akik egyetértenek veled. Sőt, ők inkább csendben elolvassák az írásokat, elgondolkodnak rajtuk vagy megbeszélik egymás között, jobb esetben idéznek majd tőled. Nem is várja el senki, hogy buzdító kommenteket kapjon, és virtuális pomponlányok szurkoljanak neki. Nem ezért írunk.
Ellenben arra fel kell készülni, hogy az ellentábornak már más motivációi vannak. Ők hangosak és erőszakosak. Szerintem nagyon sokan tudnak beszámolni arról, hány fenyegető, gyalázkodó üzenetet kaptak, sőt petíciókat indítottak ellenük, hogy tűnjenek el a közéletből. Vannak, akiket ez nagyon megvisel, míg mások könnyedén veszik a támadásokat. Én kifejezetten jól szórakozom és gyermeki csodálkozással veszem tudomásul, mennyi mindent tudhatok meg magamról.
Különösen vicces, amikor a harcos feministákból és # metoo-huszárokból előbújik az elfojtott nőgyűlölet, ha egy női publicistával találják szembe magukat. Ilyenkor előszeretettel küldenek vissza a konyhába, vagy meggyanúsítottak vele, hogy különböző szexuális tevékenységekért cserébe kapok lehetőséget a megjelenésre, és persze a külsőségek szapulása is megy ezerrel. Megszámlálni nem tudom, hányszor írták azt, hogy eladtam magam, megrendelésre írok.
Megnyugtatok ezúton mindenkit, hogy nagyon szívesen elküldöm az írásaimat a 168 Órának vagy a Magyar Narancsnak is, csak annyit kérek, hogy ne kelljen fél lábon állnom addig, amíg leközlik ezeket. Ha éppen nem a külsővel vannak elfoglalva, akkor a szellemi képességeimet vagy az írástudásomat kérdőjelezik meg, vagy szegény édesanyámat emlegetik nem túl kedves kontextusban. Ezúton is köszönöm mindenkinek, anyukám nagyon jó egészségnek örvend, és a sok emlegetés miatt biztos vagyok benne, hogy még évtizedekig velünk lesz.
Reagálni ugyan sosem reagálok semmire, ugyanakkor látom ezeket a kommenteket, elolvasom mindegyiket, sőt néha még egyet-kettőt meg is mutatok a saját közösségi oldalamon és megállapítom, hogy megint jól végeztem a munkámat. Egy dologgal nem szoktam találkozni: érvekkel. Gyalázkodásból, fenyegetésből, cinikus megszólalásokból, lenézésből és becsmérlésből nincsen hiány, viszont érdemi hozzászólás és vita már egyre kevesebb van.
Roppant érdekes megfigyelni, hogy egyetlen vélemény, milyen indulatokat és gyűlöletet képes kiváltani másokból. A szomorú pedig az, hogy egyre jobban elhatalmasodik ez az állapot. Sőt vannak, akiket erre képeznek, hogy az internet virtuális verőlegényei legyenek, fenyegessenek, ráálljanak arra, hogy degradáljanak egy adott személyt, és megtegyenek mindent annak érdekében, hogy ne válassza ezt a szakmát, és a közéleti ügyekről szóló véleménynyilvánítás eszébe se jusson.
Ismerjük már ezt korábbi történelmi korokból, szóval meglepődni nem lepődünk meg. Felkészülni viszont lehet rá és kell is, mert egyszerűen nem szabad azt megengedni, hogy sokak kedvét elvegyék, vagy féljenek véleményt mondani. Mert hiába mondják, hogy a liberálbolsikat elnyomják, elhallgattatják, sőt most már Woodwardnak és Bernsteinnek képzelik magukat, az igazság ellenben az, hogy a mai világban a nemzeti hangokat akarják elhallgattatni.
Jól tudom persze, hogy az általam leírt jelenségre majd az lesz a magyarázat, hogy a NER „bértollnokaival” és „propagandistáival” nincsen értelme vitázni, mert mindegyik gonosz és/vagy átmosták az agyát, ám – valljuk be őszintén – ez nagyon gyenge magyarázat. Ha ugyanis az a mantra, hogy minden nemzeti érzelmű személy gerinctelen rohadék, hazudnak, és az emberség, a civilizáltság a másik oldalon van, akkor nem ártana mindezt a tettek szintjén is megmutatni.
Ez az, ami egyáltalán nem sikerül már évek óta, és látva a folyamatokat, valamint a közelgő kampányt, ez csak rosszabb lesz. Pufajkások persze eddig is voltak, most is vannak és ezután is lesznek. Csak most a virtuális térben folytatják a megfélemlítést az arctalanság mögé bújva. Éppen ezért most azokhoz a nemzeti érzelmű fiatalokhoz fordulok, akik miattuk nem merik ezt a pályát választani, vagy inkább otthagyják, pedig higgyék el: sosem éri meg csendben maradni.
Egyszer egy bölcs ember mondta nekem még a pályám elején, hogy az írásban az a legizgalmasabb, hogy amit alkotunk, az önálló életre kel, és sosem tudhatod, hogyan csapódik le másokban. Ez pedig nagyon igaz. Lehet, hogy a kommentszekció ádáz verőlegényei nekiállnak a verbális pofozásodnak és a lelki terrornak, de az írás az sokkal tovább fog hatni és soha nem tudhatni, hogy kit és hogyan ér el. Egy dologban lehetünk biztosak: a kesztyűt mindig megéri felvenni, a pufajkát viszont nem.
(A szerző politológus, az IKoN elnöke)