 | Arra tanították őket, hogy azoknak van igazuk, akik hangosak. Miközben elhitették velük, hogy a másság és az egyediség a legfontosabb, szépen uniformizálták a tudatukat |
A mai világunkban, a fejlődésnek köszönhetően egyre kevesebb problémájuk van az embereknek. Nyilvánvalóan soha nem sikerül majd felszámolni a szegénységet vagy a jövedelembéli különbséget, viszont azt is látni kell, hogy a világ országai és népei sokkal jobb helyzetben vannak, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy megszűntek volna az ellentétek és a harcok. Nem tűntek el, csak más helyre költöztek, és más formát öltöttek.
Samuel P. Huntington hatalmas koponya volt, aki nagyon jól látta: nincs olyan, hogy történelem vége, és a civilizációk közötti csatározások sem fognak soha megszűnni. Ez egy folyamatosan változó dolog. A világrendek folyamatosan alakulnak, ez mindig az emberiség része lesz. Egy dologban tévedett csak. Huntington azt gondolta, hogy a globális civilizáció nem fog kialakulni. Sajnos ez a tézise megdőlni látszik, hiszen napjainkban pontosan a globális civilizáció és a nemzetállamok között zajlik a háború.
Adott egy globális és egy nemzetekre épülő világkép. Látni kell, hogy ez két olyan ellenfél, amely merőben másképpen látja a világot. Olyannyira, hogy nem sok közös vonást lehet felfedezni bennük, és nem is igazán tudnak közeledni egymáshoz. Ennek oka az, hogy merőben más alapokon képzelik el a világ berendezkedését. Sőt a globalista világrend kiépülésének pontosan a nemzetállam a gátja. Az egyik világkép tehát teljesen kizárja a másik létét, míg a másik képes lenne arra, hogy észszerű keretek között, szorosan együttműködjön a többi állammal úgy, hogy közben ne kelljen feladnia saját magát. Ennek a háborúnak az egyik legfontosabb színtere a kommunikáció.
A liberalizmus már régen meghaladta saját magát, és mára egy romboló ideológia lett. Átfordult valami globális masszába, aminek görcsösen igazolnia kell a létét. Éppen ezért fogták a klasszikus, marxista–leninista osztályharcot, és új tartalommal töltötték meg, mesterségesen generálva a törésvonalakat. Természetesen megvannak a társadalom klasszikus szembenállásai is, mint a város–vidék vagy a gazdag–szegény ellentét, de ezek már korántsem annyira hangsúlyosak. Helyette van egyén–közösség, heteroszexuális és minden más, nő kontra férfi, nemzeterősítés és migráció, valamint nyilván megvannak a különböző népspecifikus szembenállások is. Egyre több és több generált törésvonalnak lehetünk a tanúi, amiket kommunikációs síkon meccselnek le. Ennek egyik legjobb eszköze a közösségi média és a tudományos álca mögé rejtett agymosoda kiépítése az oktatásban.
A cél, hogy az egyént egyre inkább leválasszák a közösségéről. Szét kell verni a családot mint a legkisebb összekötő és formáló egységet. Azt kell elhitetni az emberekkel, hogy az egyéni boldogulás és a közösséghez tartozás nem egymást erősítő, hanem egymást kizáró tényezők. A gyerek és a család pedig csak hátráltat. A közösségi média tökéletes erre, hiszen a neve ugyan azt sugallja, hogy társaságban vagyunk, tartozunk valakikhez, miközben pont az ellenkezőjét figyelhetjük meg. Nem kinyitják az ajtókat, hanem egyre inkább bezárják az egyént a saját világába. Cenzúrázzák a tartalmakat, lefojtják a globalista világképpel ellentétes hangokat. Még a sztárok is ezt erősítik. Elvégre úgy tűnik, mintha betekintést nyernénk az életükbe, miközben aránytalanul nagy hangsúlyt kap a véleményük, és tudatformálókká válnak. Régen is voltak filmsztárok, de a kutyát nem érdekelte, hogy kire szavaznak, és nem is erről beszéltek. Ha nyilatkoztak, akkor nem az általuk vallott (vagy rájuk erőszakolt) ideológiáról esett szó, hanem a filmjeikről, szerepeikről vagy esetleg a magánéletükről. Ma viszont már nincs olyan téma, amibe ne vegyítenék bele a globalista világkép kötelező narratíváit. Ezzel még nem lenne akkora gond, ha az ellenvélemény is megkapná ugyanazt a teret és nyilvánosságot, csak éppen az a baj, hogy ez nem így van. Az egyiket aránytalanul felülreprezentálják, addig a másikat lefojtják, amennyire csak lehet. Amíg az egyik világkép képviseletéért jutalom jár, addig a másikért büntetés.
Konzervatívként, Huntingtonhoz hasonlóan hittünk abban, hogy a biztos, nemzeti alapok elegendők lesznek, miközben csendben hagytuk, hogy az alapjainkat bomlasszák, és felnőjön egy olyan nemzedék, amelyiknek már szétzilálták az identitását. Arra tanították őket, hogy azoknak van igazuk, akik hangosak. Miközben elhitették velük, hogy a másság és az egyediség a legfontosabb, szépen uniformizálták a tudatukat. Eközben mi akkor is odafordítottuk a másik orcánkat, amikor már lilára verték az egyiket.
Az jó, hogy végre szembenéztünk ezzel, és beszálltunk a harcba, de még mindig félszegen csapkodunk csak. A globalisták pedig eközben beizzították az évtizedek alatt kiépített kommunikációs, narratív fegyverarzenáljukat, és használják is keményen. Tudják ugyanis, hogy nincsenek válaszaik, így muszáj elhallgattatniuk a kérdéseket. A mi feladatunk tehát az, hogy kiszabaduljunk a globalista narratíva gettójából, használva az általuk teremtett eszközöket, és tégláról téglára leromboljuk a szabad gondolkodás köré felhúzott falakat.
(A szerző politológus, az IKoN elnöke)
Magyar Hírlap
Samuel P. Huntington hatalmas koponya volt, aki nagyon jól látta: nincs olyan, hogy történelem vége, és a civilizációk közötti csatározások sem fognak soha megszűnni. Ez egy folyamatosan változó dolog. A világrendek folyamatosan alakulnak, ez mindig az emberiség része lesz. Egy dologban tévedett csak. Huntington azt gondolta, hogy a globális civilizáció nem fog kialakulni. Sajnos ez a tézise megdőlni látszik, hiszen napjainkban pontosan a globális civilizáció és a nemzetállamok között zajlik a háború.
Adott egy globális és egy nemzetekre épülő világkép. Látni kell, hogy ez két olyan ellenfél, amely merőben másképpen látja a világot. Olyannyira, hogy nem sok közös vonást lehet felfedezni bennük, és nem is igazán tudnak közeledni egymáshoz. Ennek oka az, hogy merőben más alapokon képzelik el a világ berendezkedését. Sőt a globalista világrend kiépülésének pontosan a nemzetállam a gátja. Az egyik világkép tehát teljesen kizárja a másik létét, míg a másik képes lenne arra, hogy észszerű keretek között, szorosan együttműködjön a többi állammal úgy, hogy közben ne kelljen feladnia saját magát. Ennek a háborúnak az egyik legfontosabb színtere a kommunikáció.
A liberalizmus már régen meghaladta saját magát, és mára egy romboló ideológia lett. Átfordult valami globális masszába, aminek görcsösen igazolnia kell a létét. Éppen ezért fogták a klasszikus, marxista–leninista osztályharcot, és új tartalommal töltötték meg, mesterségesen generálva a törésvonalakat. Természetesen megvannak a társadalom klasszikus szembenállásai is, mint a város–vidék vagy a gazdag–szegény ellentét, de ezek már korántsem annyira hangsúlyosak. Helyette van egyén–közösség, heteroszexuális és minden más, nő kontra férfi, nemzeterősítés és migráció, valamint nyilván megvannak a különböző népspecifikus szembenállások is. Egyre több és több generált törésvonalnak lehetünk a tanúi, amiket kommunikációs síkon meccselnek le. Ennek egyik legjobb eszköze a közösségi média és a tudományos álca mögé rejtett agymosoda kiépítése az oktatásban.
A cél, hogy az egyént egyre inkább leválasszák a közösségéről. Szét kell verni a családot mint a legkisebb összekötő és formáló egységet. Azt kell elhitetni az emberekkel, hogy az egyéni boldogulás és a közösséghez tartozás nem egymást erősítő, hanem egymást kizáró tényezők. A gyerek és a család pedig csak hátráltat. A közösségi média tökéletes erre, hiszen a neve ugyan azt sugallja, hogy társaságban vagyunk, tartozunk valakikhez, miközben pont az ellenkezőjét figyelhetjük meg. Nem kinyitják az ajtókat, hanem egyre inkább bezárják az egyént a saját világába. Cenzúrázzák a tartalmakat, lefojtják a globalista világképpel ellentétes hangokat. Még a sztárok is ezt erősítik. Elvégre úgy tűnik, mintha betekintést nyernénk az életükbe, miközben aránytalanul nagy hangsúlyt kap a véleményük, és tudatformálókká válnak. Régen is voltak filmsztárok, de a kutyát nem érdekelte, hogy kire szavaznak, és nem is erről beszéltek. Ha nyilatkoztak, akkor nem az általuk vallott (vagy rájuk erőszakolt) ideológiáról esett szó, hanem a filmjeikről, szerepeikről vagy esetleg a magánéletükről. Ma viszont már nincs olyan téma, amibe ne vegyítenék bele a globalista világkép kötelező narratíváit. Ezzel még nem lenne akkora gond, ha az ellenvélemény is megkapná ugyanazt a teret és nyilvánosságot, csak éppen az a baj, hogy ez nem így van. Az egyiket aránytalanul felülreprezentálják, addig a másikat lefojtják, amennyire csak lehet. Amíg az egyik világkép képviseletéért jutalom jár, addig a másikért büntetés.
Konzervatívként, Huntingtonhoz hasonlóan hittünk abban, hogy a biztos, nemzeti alapok elegendők lesznek, miközben csendben hagytuk, hogy az alapjainkat bomlasszák, és felnőjön egy olyan nemzedék, amelyiknek már szétzilálták az identitását. Arra tanították őket, hogy azoknak van igazuk, akik hangosak. Miközben elhitették velük, hogy a másság és az egyediség a legfontosabb, szépen uniformizálták a tudatukat. Eközben mi akkor is odafordítottuk a másik orcánkat, amikor már lilára verték az egyiket.
Az jó, hogy végre szembenéztünk ezzel, és beszálltunk a harcba, de még mindig félszegen csapkodunk csak. A globalisták pedig eközben beizzították az évtizedek alatt kiépített kommunikációs, narratív fegyverarzenáljukat, és használják is keményen. Tudják ugyanis, hogy nincsenek válaszaik, így muszáj elhallgattatniuk a kérdéseket. A mi feladatunk tehát az, hogy kiszabaduljunk a globalista narratíva gettójából, használva az általuk teremtett eszközöket, és tégláról téglára leromboljuk a szabad gondolkodás köré felhúzott falakat.
(A szerző politológus, az IKoN elnöke)
Magyar Hírlap