 | Mostanában – egyéb tevékenységemből kifolyólag – nagyon sokat olvasok a rákosi és a kádári Magyarország filmgyártásáról. Arról, hogyan építették fel a rendszert, hogyan zajlott az értékelés, finanszírozás, és hogyan próbáltak meg érvényesülni az alkotók. Igazán érdekes mindezeket megismerni és megérteni a diktatúra természetét, hatalomtechnikai felépítését. Hangsúlyozom: a valódi, hús-vér diktatúráról van szó, nem arról, ami a mai libsevik fejekben és narratívában megjelenik. |
Ebben a valós diktatúrában ugyanis tényleg megvolt az alkotás folyamatának, termékeinek a kontrollja, cezúrája. Meglátásom szerint ez a fajta cenzúra sokkal súlyosabb következményekkel járt, mint a művek betiltása. Elvégre ha valamit betiltottak, elzártak (ha csak nem „veszett” el végleg, ami ritkábban fordult elő, mint gondolnánk), és előkerülhettek ezek a dobozba zárt alkotások, akkor ezek úgy láttak napvilágot a legtöbb esetben, ahogyan azt az alkotója valóban megálmodta és megalkotta. Nem sérült ilyen formában a szerzői narratíva és szabadság. Aczél György nem is volt a betiltás híve. Sok mindent el lehet róla mondani, de hülye nem volt. Sajnos éppen ezért a cenzúrát részesítette előnyben. Hogy miért? Mert a cenzúrázott művek esetében konkrét csonkításról, rombolásról beszélhetünk, amelyet újraépítettek. Persze megvolt az alkotói, kreatív lelemény, de akkor is: az a mű már nem lehetett soha ugyanaz, mint aminek eredetileg szánták. Eltüntették örökre. Na ez a diktatúra, és nem árt ezzel tisztában lenni, különösen nem olyan időkben, amikor a libsevik ideológia harcosai (akik ugye azok szellemi örökségét viszik tovább, akik a fentebb említett cenzúrát elkövették) épp azt próbálják elhitetni a világgal, hogy őket itt aztán úgy, de úgy elnyomják…
Gondolok itt olyanokra, mint a „bezárt” CEU ügye, ami persze valamiért a mai napig működik, és a „bezárása”, „ellehetetlenítése” után is kifejti „áldásos” tevékenységét, mint ahogyan az egyetemek is csodásan működnek az alapítványi modellben, és nem kerültek egyetemi oktatók sem tömegével az utcára emiatt. De ugyanígy a színházak sem zártak be, maximum annyi történt, hogy a Schilling–Sárosdi-duó máshol rángatja egymást színjátszás címén. Tehát tragédia nem történt. Ugyanez igaz a hisztériázás egyik zászlóshajójára, az SZFE körüli balhéra is. Ott sem rúgtak ki tömegével embereket, nem fenyegették őket, nem cenzúráztak senkit. Sokkal inkább a libernyákok mondtak fel, hagyták ott, hogy aztán előadják, mennyire rossz nekik ebben a kirekesztő rezsimben. Persze szerepelnek állami finanszírozású filmekben, és az államilag fenntartott színházakban játszanak, rendeznek, de igenis tessék már elhinni kedves világ, hogy nekik nagyon sanyarú a sorsuk, mert nem kapnak semmilyen lehetőséget sem! Ebben az „orbáni diktatúrában” tényleg vége mindennek, mert a hatalom megöli a művészetet. A mű vész az persze azóta is folyamatosan biztosított a részükről, csak annyi változott, hogy mellette teret kapott végre a nemzeti alkotói tevékenység is. Teszem hozzá, ez még mindig nagyon halkan van jelen, de legalább már végre megjelent. Nagyon itt volt az ideje.
Ezek az ügyek azonban már lecsengtek, az Orbán viszont még mindig nem bukott meg, így muszáj újabb és újabb feszkót generálni. Most épp a könyvpiac van porondon. Történt ugyanis, hogy a Libri többségi tulajdonosa az MCC lett. Ettől pedig egyből kitörte a frász a libsevikeket, így annak rendje és módja szerint megkezdődött a hangulatkeltés. Még senki nem csinált ugyan semmit, de a visítás már megkezdődött. Jó hangosan és látványosan. Pont úgy vágták földhöz magukat, ahogyan a hisztis gyerek szokta csinálni a boltban, ha nem kapja meg a nyalókát. Ehhez persze csatlakozott pár önmaga hatása alatt álló és magát a kultúra szent védelmezőjének és megkerülhetetlen nagyságának tartó művész, aki duzzogó hangvételű posztokat pakolt ki a Facebookra. Jól „megaszonták”, hogy otthagyják a Librit. Tragédia tehát most sem történt, sőt ismerve eme szerzők munkásságát, már megérte az egész. Nem fogok sírni amiatt, ha a kiemelt ajánlat ezentúl nem valami szivárványos vagy magyarellenes agymenés lesz, az egyszer biztos. Szándékosan nem nevezem meg őket, az elvtársaik úgyis megcsinálják nekik az ingyen reklámot, én nem fogom.
Beindult tehát a free-franchise, vagyis elkészítették az ilyenkor szokásos FreeLibri Facebook-oldalt, majd pedig jöhetett a FreeSZFE mintájára megalkotott logó, jelige és ami kell. Nem utolsósorban még keresni is tudnak a FreeLibri válltáskákon, maszkokon, pólókon stb., ahogyan azt a színházas attrakciójuk kapcsán tették. A lényeg viszont ezúttal is a látszaton és a narratíván van. Elvégre kellett már megint valami, amit fel tudnak fújni, hiszen a pedagógustüntetések érdeklődés hiányában lassan elhalnak (egyébként is jön a nyár, és akkor meg ki a fenét érdekel ez az egész, elvégre tüntetni az elnyomás ellen csak munka- és iskolaidőben érdemes). A következő hetek állomása tehát a FreeLibri lesz, hátha ettől majd megbukik az Orbán. Ha meg nem, akkor majd elmondhatják, hogy ők megpróbálták, de a sötét, bunkó, tanulatlan vidékiek és orbánfanatikusok nem ismerik a könyvet, nemcsak internetjük nincsen, de olvasni sem tudnak, ezért nem ütötte meg az ingerküszöbüket ez a borzalmas eset, így továbbra is hatalomban tartják az elnyomót. De legalább telesírhatják majd a világot azzal, hogy ebben a csúnya, magyar diktatúrában szerzőket hallgattatnak el goebbelsi módszerekkel. Esetleg leülnek megint a villamossínekre, és talán még lőhetnek egy-két jól beállított fotót is, amin úgy néz ki, mintha vernék a tüntizőket. Néhányan majd nekimennek a kordonnak vagy leművelnek egy Varjú László-féle fetrengést.
Ennyi idő után persze joggal várhatnánk el több kreativitást, különösen annak fényében, hogy ez a mutatvány eddig se vitte őket sikerre, de tudjuk, hogy nem is ez a céljuk. Inkább csak megint szeretnék eladni a gazdik felé, hogy nem ment kárba a beléjük fektetett lóvé, sőt több kellene. Fárasztónak persze fárasztó ez az egész, ráadásul minél többet olvasok a sokak által nosztalgiával emlegetett Kádár-korszak kultúrpolitikájáról, annál jobban bosszantanak is. Bosszantanak, mert tét nélkül szórakoznak, hazudoznak és állítják be magukat azok sorstársainak, akik valóban elszenvedték a diktatúra minden borzalmát. A legpofátlanabb az egészben pedig az, hogy pontosan azok csinálják a fesztivált és kiáltanak diktatúrát, akik pontosan ugyanazt a módszert alkalmazzák, mint a kommunizmus időszakában. A különbség abban van, hogy akkor hatalmon voltak, most meg ellenzékben. Maradjon is így.
A szerző politológus, az IKoN elnöke
Magyar Hírlap
Gondolok itt olyanokra, mint a „bezárt” CEU ügye, ami persze valamiért a mai napig működik, és a „bezárása”, „ellehetetlenítése” után is kifejti „áldásos” tevékenységét, mint ahogyan az egyetemek is csodásan működnek az alapítványi modellben, és nem kerültek egyetemi oktatók sem tömegével az utcára emiatt. De ugyanígy a színházak sem zártak be, maximum annyi történt, hogy a Schilling–Sárosdi-duó máshol rángatja egymást színjátszás címén. Tehát tragédia nem történt. Ugyanez igaz a hisztériázás egyik zászlóshajójára, az SZFE körüli balhéra is. Ott sem rúgtak ki tömegével embereket, nem fenyegették őket, nem cenzúráztak senkit. Sokkal inkább a libernyákok mondtak fel, hagyták ott, hogy aztán előadják, mennyire rossz nekik ebben a kirekesztő rezsimben. Persze szerepelnek állami finanszírozású filmekben, és az államilag fenntartott színházakban játszanak, rendeznek, de igenis tessék már elhinni kedves világ, hogy nekik nagyon sanyarú a sorsuk, mert nem kapnak semmilyen lehetőséget sem! Ebben az „orbáni diktatúrában” tényleg vége mindennek, mert a hatalom megöli a művészetet. A mű vész az persze azóta is folyamatosan biztosított a részükről, csak annyi változott, hogy mellette teret kapott végre a nemzeti alkotói tevékenység is. Teszem hozzá, ez még mindig nagyon halkan van jelen, de legalább már végre megjelent. Nagyon itt volt az ideje.
Ezek az ügyek azonban már lecsengtek, az Orbán viszont még mindig nem bukott meg, így muszáj újabb és újabb feszkót generálni. Most épp a könyvpiac van porondon. Történt ugyanis, hogy a Libri többségi tulajdonosa az MCC lett. Ettől pedig egyből kitörte a frász a libsevikeket, így annak rendje és módja szerint megkezdődött a hangulatkeltés. Még senki nem csinált ugyan semmit, de a visítás már megkezdődött. Jó hangosan és látványosan. Pont úgy vágták földhöz magukat, ahogyan a hisztis gyerek szokta csinálni a boltban, ha nem kapja meg a nyalókát. Ehhez persze csatlakozott pár önmaga hatása alatt álló és magát a kultúra szent védelmezőjének és megkerülhetetlen nagyságának tartó művész, aki duzzogó hangvételű posztokat pakolt ki a Facebookra. Jól „megaszonták”, hogy otthagyják a Librit. Tragédia tehát most sem történt, sőt ismerve eme szerzők munkásságát, már megérte az egész. Nem fogok sírni amiatt, ha a kiemelt ajánlat ezentúl nem valami szivárványos vagy magyarellenes agymenés lesz, az egyszer biztos. Szándékosan nem nevezem meg őket, az elvtársaik úgyis megcsinálják nekik az ingyen reklámot, én nem fogom.
Beindult tehát a free-franchise, vagyis elkészítették az ilyenkor szokásos FreeLibri Facebook-oldalt, majd pedig jöhetett a FreeSZFE mintájára megalkotott logó, jelige és ami kell. Nem utolsósorban még keresni is tudnak a FreeLibri válltáskákon, maszkokon, pólókon stb., ahogyan azt a színházas attrakciójuk kapcsán tették. A lényeg viszont ezúttal is a látszaton és a narratíván van. Elvégre kellett már megint valami, amit fel tudnak fújni, hiszen a pedagógustüntetések érdeklődés hiányában lassan elhalnak (egyébként is jön a nyár, és akkor meg ki a fenét érdekel ez az egész, elvégre tüntetni az elnyomás ellen csak munka- és iskolaidőben érdemes). A következő hetek állomása tehát a FreeLibri lesz, hátha ettől majd megbukik az Orbán. Ha meg nem, akkor majd elmondhatják, hogy ők megpróbálták, de a sötét, bunkó, tanulatlan vidékiek és orbánfanatikusok nem ismerik a könyvet, nemcsak internetjük nincsen, de olvasni sem tudnak, ezért nem ütötte meg az ingerküszöbüket ez a borzalmas eset, így továbbra is hatalomban tartják az elnyomót. De legalább telesírhatják majd a világot azzal, hogy ebben a csúnya, magyar diktatúrában szerzőket hallgattatnak el goebbelsi módszerekkel. Esetleg leülnek megint a villamossínekre, és talán még lőhetnek egy-két jól beállított fotót is, amin úgy néz ki, mintha vernék a tüntizőket. Néhányan majd nekimennek a kordonnak vagy leművelnek egy Varjú László-féle fetrengést.
Ennyi idő után persze joggal várhatnánk el több kreativitást, különösen annak fényében, hogy ez a mutatvány eddig se vitte őket sikerre, de tudjuk, hogy nem is ez a céljuk. Inkább csak megint szeretnék eladni a gazdik felé, hogy nem ment kárba a beléjük fektetett lóvé, sőt több kellene. Fárasztónak persze fárasztó ez az egész, ráadásul minél többet olvasok a sokak által nosztalgiával emlegetett Kádár-korszak kultúrpolitikájáról, annál jobban bosszantanak is. Bosszantanak, mert tét nélkül szórakoznak, hazudoznak és állítják be magukat azok sorstársainak, akik valóban elszenvedték a diktatúra minden borzalmát. A legpofátlanabb az egészben pedig az, hogy pontosan azok csinálják a fesztivált és kiáltanak diktatúrát, akik pontosan ugyanazt a módszert alkalmazzák, mint a kommunizmus időszakában. A különbség abban van, hogy akkor hatalmon voltak, most meg ellenzékben. Maradjon is így.
A szerző politológus, az IKoN elnöke
Magyar Hírlap