Minden sportoló vagy aki részt vett bármilyen megméretésben, tudja, ha kimegy a pályára, akkor két végkifejlet a leggyakoribb: győztesen vagy vesztesen távozik.
Nyilvánvaló, hogy veszíteni senki nem szeret, mert az fájdalmas, dühítő élmény. Ám ilyenkor azt sem árt szem előtt tartani, hogy a harag forrása nem az ellenfél. Nem az időjárás, a pálya, a labda, a háló vagy a bíró tehet a végeredményről. Saját maga képezi a düh forrását, és ennek belátása a továbblépés kulcsa. Ezt minden jó versenyző tudja. Mint ahogyan azt is, hogy ezzel a ténnyel a legnehezebb szembenézni.
Akik ma az ellenzéket képviselik, támogatják, még mindig ott tartanak, hogy tehetetlenségükben az ütőt csapkodják a földhöz ahelyett, hogy az önsajnálat helyét átvenné az önkritika. Ez azonban nem könnyű bukott politikusként és versenyzőként, így inkább hergelik a saját táborukat, provokálva ezzel az ellenfél hátországát, miközben igyekeznek elodázni a teljes összeomlásukat.
Senki nem örül, ha az általa preferált és kormányzásra jobbnak tartott alakulat veszít. Senki nem szeret a vesztes oldalhoz tartozni. Senki nem elégedett ilyenkor. Ám jelen esetben felmerül a kérdés: megérdemli-e a mostani ellenzék, hogy bármit nyerjen? Valóban mindent megtettek a győzelemért? Valóban megdolgoztak érte, hogy ők kerüljenek ki nyertesen? Felmerül az is, hogy az elégedetlenség valóban a megméretésen való alulmaradásból fakad, vagy inkább abból, mert továbbra sem látnak semmi esélyt arra, hogy bármikor is nyerjenek ilyen alakulatokkal az oldalukon? A frusztráltság, a düh, az elkeseredettség biztos, hogy jó oldalt vesz célba? Biztos, hogy Orbán Viktor tehet mindenről? Komolyan úgy vélik, hogy neki kellene megoldania az ellenzék gondjait is?
Egyet elfelejtenek ilyenkor a hivatásos hergelők: a dühöt nem lehet kontroll alatt tartani. A saját politikusaikat sem képesek felügyelni, nemhogy a felhergelt embereket. Elszabadítják a poklot, megy a gyűlöletkeltés, a verbális harc, a tökéletes elszeparálódás, üvöltve követelik a másik elhallgattatását, kiiktatását. Jön ilyenkor a listázás, a fenyegetés, hogy ha ők kerülnek hatalomra, akkor mindenki, aki egy kicsit is más véleményen van, egyetértett a kormánnyal, megfizet mindenért, mégpedig kamatostul és családostul. Névtelenség, álprofilok és álarcok mögé bújnak, onnan harsogják alpári, ízléstelen fenyegetéseiket, rigmusaikat.
Ezt tetézi és szítja az értelmetlen performance-ok sorozata a többszörösen megbukott ellenzéki politikusoktól, akik ragaszkodnak a székükhöz, de megújulni nem akarnak. Ehelyett maguk előtt tolják a leginkább éppen miattuk frusztrált szavazóikat. A saját értelmiségük meg igyekszik erre tudományosan, eszmetörténetileg alátámasztott bizonyítékokat és magyarázatokat adni, figyelmen kívül hagyva a lényeget, kifacsarva a mondanivalót, ezzel legitimálva az erőszakot. Akik a leghangosabban náciznak, értekeznek diktatúráról és elnyomásról, azok akarják megmagyarázni az erőszak, a tomboló gyűlölet jogosságát. Mert csak nekik lehet igazuk, csak az ő valóságuk létezik, aki mást mer gondolni, az agymosott, megvezetett, sötét, vidéki vagy éppen gátlástalan, gerinctelen propagandista, akiknek nincs egy önálló gondolata. Mert az ugye kizárt, hogy másképpen is lehet látni a világot. Ilyen magyarázat nem létezik.
Ez lenne a szabadság? Ez lenne a vágyott napfény, ami hiányzik a sötét diktatúrából? Nem érezzük ebben a hatalmas ellentmondást? Jelzőket aggatnak az emberekre, lemennek alpáriba, rombolnak és pusztítanak, mert az szerintük jogos. Kérkednek azzal, hogy erőszakot alkalmaznak. Mindent átpolitizálnak, ezzel tovább mélyítik a két tábor között meglévő szakadékot, megmérgezve a hétköznapokat. Ez pedig nem hazai jelenség, mint ahogyan a következmények is mutatják.
Elég csak Lengyelországra vagy Németországra gondolnunk. Itthon pedig a „haladók” szinte egy vállrándítással intézik el, ha egy másik ország politikusát agyba-főbe verik és az életére törnek, mert másképpen mert gondolkodni a világról. Helyette inkább arról értekeznek, hogy jogos a harag, a dühöt rá kell zúdítani az országra, a liberalizmus ideológiájához pedig hozzátartozik a rombolás, tehát fogadjuk el.
Ezzel kapcsolatban azért lenne pár kérdésem. Tudunk mondani olyan országot, ahol egy liberális párt önmagában képes volt eredményesen, stabilan és hosszú távon kormányozni? Valóban helyes az, hogy a tudományosság látszata mögé rejtőzve igyekszünk elfedni a lényeget? Honnan is ismerős az erőszak tudományos legitimációja? Emlékszünk még olyanokra, hogy fajelmélet vagy osztályharc? Szerintem mindannyian hallottunk már a nemzetiszocializmusról és a kommunizmusról. Auschwitzról, Gulagról és Recskről. Pontosan a fentebb vázolt hozzáállás, pusztítás és gondolkodás szokott odáig fajulni, hogy ártatlan emberek halnak meg, nemzetek roppannak össze teljesen értelmetlenül, pusztán a hatalomszerzés miatt.
Ideje lenne végre szembenézni a valósággal és ennek a folyamatnak megálljt parancsolni, amíg még nem késő.
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap
Akik ma az ellenzéket képviselik, támogatják, még mindig ott tartanak, hogy tehetetlenségükben az ütőt csapkodják a földhöz ahelyett, hogy az önsajnálat helyét átvenné az önkritika. Ez azonban nem könnyű bukott politikusként és versenyzőként, így inkább hergelik a saját táborukat, provokálva ezzel az ellenfél hátországát, miközben igyekeznek elodázni a teljes összeomlásukat.
Senki nem örül, ha az általa preferált és kormányzásra jobbnak tartott alakulat veszít. Senki nem szeret a vesztes oldalhoz tartozni. Senki nem elégedett ilyenkor. Ám jelen esetben felmerül a kérdés: megérdemli-e a mostani ellenzék, hogy bármit nyerjen? Valóban mindent megtettek a győzelemért? Valóban megdolgoztak érte, hogy ők kerüljenek ki nyertesen? Felmerül az is, hogy az elégedetlenség valóban a megméretésen való alulmaradásból fakad, vagy inkább abból, mert továbbra sem látnak semmi esélyt arra, hogy bármikor is nyerjenek ilyen alakulatokkal az oldalukon? A frusztráltság, a düh, az elkeseredettség biztos, hogy jó oldalt vesz célba? Biztos, hogy Orbán Viktor tehet mindenről? Komolyan úgy vélik, hogy neki kellene megoldania az ellenzék gondjait is?
Egyet elfelejtenek ilyenkor a hivatásos hergelők: a dühöt nem lehet kontroll alatt tartani. A saját politikusaikat sem képesek felügyelni, nemhogy a felhergelt embereket. Elszabadítják a poklot, megy a gyűlöletkeltés, a verbális harc, a tökéletes elszeparálódás, üvöltve követelik a másik elhallgattatását, kiiktatását. Jön ilyenkor a listázás, a fenyegetés, hogy ha ők kerülnek hatalomra, akkor mindenki, aki egy kicsit is más véleményen van, egyetértett a kormánnyal, megfizet mindenért, mégpedig kamatostul és családostul. Névtelenség, álprofilok és álarcok mögé bújnak, onnan harsogják alpári, ízléstelen fenyegetéseiket, rigmusaikat.
Ezt tetézi és szítja az értelmetlen performance-ok sorozata a többszörösen megbukott ellenzéki politikusoktól, akik ragaszkodnak a székükhöz, de megújulni nem akarnak. Ehelyett maguk előtt tolják a leginkább éppen miattuk frusztrált szavazóikat. A saját értelmiségük meg igyekszik erre tudományosan, eszmetörténetileg alátámasztott bizonyítékokat és magyarázatokat adni, figyelmen kívül hagyva a lényeget, kifacsarva a mondanivalót, ezzel legitimálva az erőszakot. Akik a leghangosabban náciznak, értekeznek diktatúráról és elnyomásról, azok akarják megmagyarázni az erőszak, a tomboló gyűlölet jogosságát. Mert csak nekik lehet igazuk, csak az ő valóságuk létezik, aki mást mer gondolni, az agymosott, megvezetett, sötét, vidéki vagy éppen gátlástalan, gerinctelen propagandista, akiknek nincs egy önálló gondolata. Mert az ugye kizárt, hogy másképpen is lehet látni a világot. Ilyen magyarázat nem létezik.
Ez lenne a szabadság? Ez lenne a vágyott napfény, ami hiányzik a sötét diktatúrából? Nem érezzük ebben a hatalmas ellentmondást? Jelzőket aggatnak az emberekre, lemennek alpáriba, rombolnak és pusztítanak, mert az szerintük jogos. Kérkednek azzal, hogy erőszakot alkalmaznak. Mindent átpolitizálnak, ezzel tovább mélyítik a két tábor között meglévő szakadékot, megmérgezve a hétköznapokat. Ez pedig nem hazai jelenség, mint ahogyan a következmények is mutatják.
Elég csak Lengyelországra vagy Németországra gondolnunk. Itthon pedig a „haladók” szinte egy vállrándítással intézik el, ha egy másik ország politikusát agyba-főbe verik és az életére törnek, mert másképpen mert gondolkodni a világról. Helyette inkább arról értekeznek, hogy jogos a harag, a dühöt rá kell zúdítani az országra, a liberalizmus ideológiájához pedig hozzátartozik a rombolás, tehát fogadjuk el.
Ezzel kapcsolatban azért lenne pár kérdésem. Tudunk mondani olyan országot, ahol egy liberális párt önmagában képes volt eredményesen, stabilan és hosszú távon kormányozni? Valóban helyes az, hogy a tudományosság látszata mögé rejtőzve igyekszünk elfedni a lényeget? Honnan is ismerős az erőszak tudományos legitimációja? Emlékszünk még olyanokra, hogy fajelmélet vagy osztályharc? Szerintem mindannyian hallottunk már a nemzetiszocializmusról és a kommunizmusról. Auschwitzról, Gulagról és Recskről. Pontosan a fentebb vázolt hozzáállás, pusztítás és gondolkodás szokott odáig fajulni, hogy ártatlan emberek halnak meg, nemzetek roppannak össze teljesen értelmetlenül, pusztán a hatalomszerzés miatt.
Ideje lenne végre szembenézni a valósággal és ennek a folyamatnak megálljt parancsolni, amíg még nem késő.
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap